(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
1
Szégyenkezett-e Schacht Nürnbergben Göring miatt?
1960. október 23-án bonni politikai körökben szokatlan sürgés-forgást lehetett tapasztalni. Ezen a napon hirdették meg az „Afrika-hetet”. Erhard alkancellár agyában ötlött fel a gondolat: legfőbb ideje emlékeztetni a világot arra, hogy a gyarmatokon az angol, francia, belga és holland érdekeken kívül nyugatnémet érdekek is vannak. Nyugat-Németország „segíteni” akar a gyarmatok népeinek, elő akarja mozdítani „fejlődésüket”. A nyugatnémet üzletemberek sem butábbak, mint az amerikaiak, s egyáltalán nem ragaszkodnak ahhoz, hogy kormányzóik legyenek a gyarmatokon. Ennek ideje már régen elmúlt. Új, rugalmasabb formákra van szükség. És nem most, hanem még 1945-ben, egy régi német szakember, a nagy gyarmatosítási hajlamáról ismert Hjalmar Schacht árulta el a nürnbergi per során tett vallomásában, hogy a német üzletemberek ezt nem kevésbé megértik, mint mondjuk az amerikaiak.
De hogyan került sor Schachtnak erre a megnyilatkozására?
Jackson amerikai fővádló Schacht kihallgatása alkalmával, illetékességének határát valamelyest nyilvánvalóan túllépve, az Egyesült Államokat a gyarmatosítás ellenségének és a gyarmati népek barátjának tüntette fel, ugyanakkor pedig bebizonyította a bíróságnak, hogy az a gyarmatosítási terv, amelyet Schacht Hitler elé terjesztett, alapjában véve a német tőkének a gyarmatokra való behatolását és a gyarmatok könyörtelen kifosztását irányozta elő.
Ezután Jackson a következő kérdést intézte Schachthoz:
„Jackson: Úgy gondolta, hogy a gyarmatok birtoklására és kiaknázására szüksége volt annak a Németországnak, amelyet létre akartak hozni?”
Schachtot a kérdésnek már maga a lényege dühbe hozta. Mintha bizony az Egyesült Államok azért szerzett volna gyarmatokat, s azért hatolt volna be idegen területekre, hogy megható segítséget nyújtson a gyarmati népeknek! És válaszában így magyarázkodott:
„Schacht: Ha ön a »kiaknázás« szót a »fejlesztés« szóval helyettesíti, akkor szerintem ki lesz zárva minden félreértés. Ilyen változatban egyetértek önnel.”1 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 22. köt. 10110. old. (oroszul).*
Tehát az imperializmus egyik legjelentősebb ideológusa dühében elárulta, mit ér valójában a neokolonialisták propagandájának az az állítása, hogy a gyarmati népeknek nem a kizsákmányolására és kifosztására, hanem a „fejlesztésére”, „civilizálására” törekednek.
Szóval a jelenlegi nyugatnémet üzletemberek már régen megtanulták, hogy a „kiaknázás” szónak a gyarmatokra alkalmazva rossz hangzása van. Erhard alkancellár ezért határozta el, hogy a gyarmatok „fejlesztésének”, a gyarmati és a fejlődésben elmaradott országok „megsegítésének” már kialakult terminológiáját használja. A nagy méretekben reklámozott „Afrika-hétnek” éppen azt kellett „bizonyítania”, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a gyarmati kérdésben hasznosítani tudja az amerikai politika demagóg jelszavait.
Erhard az „Afrika-hét” alkalmából egy bonni palota tágas, fényesen kivilágított fogadótermében nagy társaságot gyűjtött egybe. Különböző afrikai országok diplomáciai testületét és képviselőit is meghívta. Beszédében az alkancellár úr a nyugatnémet üzleti köröknek a gyarmati kérdésben folytatott politikájáról azt mondta, hogy csakis gondoskodni akarnak a gyarmatok népeiről, s még áldozatokat is hajlandók hozni a gyarmati népekért. Ez az őszinte törekvés vezérli politikájukat, jelentette ki képmutatóan. Persze, mindjárt ezután rágalmakkal halmozta el a Szovjetuniót, s Goebbels ósdi fogásaihoz folyamodva, „szovjet veszéllyel” ijesztgette az afrikai népeket. Ugyanakkor magasztalta a nyugatnémet szabadságot, s észre sem vette, mennyire nevetséges helyzetbe kerül, amikor mindezt Heusinger náci tábornok jelenlétében mondja, aki már puszta megjelenésével is emlékeztetett a német imperializmusnak az európai népek ellen elkövetett szörnyű gaztetteire.
A jelenlevő A. A. Szmirnov szovjet követ erélyesen visszautasította Erhard provokációs és rágalmazó kirohanásait, s tiltakozása jeléül elhagyta a termet. Amikor távozás közben a szónoki emelvény elé ért, kijelentette:
„Miniszter úr, Európa népei, akárcsak a mi népünk, még nem felejtették el, milyen »segítséget« hoztak számukra az »aranyfácánok« (így nevezték azoknak a különleges náci rablóosztagoknak tagjait, amelyek a második világháború idején a megszállt országok területén garázdálkodtak — A. P.). Afrika népei tudják, ki támogatja őket a gyarmatosítók ellen vívott hősies harcukban, s ezeket a népeket a szovjet politika semmilyen rágalmazása sem vezeti félre.”2 – Pravda, 1960. október 24.*
Erhard magatartása az afrikai országoknak a fogadáson jelenlevő sok képviselőjét felháborította, s ezek tapssal és helyeslő felkiáltásokkal fogadták a szovjet követ kijelentését.
A „Frankfurter Rundschau” című nyugatnémet lap Erhard provokációs kirohanásaihoz fűzött kommentárjában a következőket írta: „Tulajdonképpen milyen jogon támadják politikusaink minden lehető alkalommal a Szovjetuniót? Szmirnov emlékeztetett arra, hogy a Szovjetunióban a német betörés nyomán az oroszok milliói vesztették életüket … Egyáltalán semmi jogunk sincs, hogy vádlók szerepében lépjünk fel, mert a világtörténelemben éppen mi vagyunk azok, akik a vádlottak padján az első sorban ülünk.”3 – Ugyanott*
Hjalmar Schacht volt náci gazdasági miniszternek, a birodalmi bank egykori elnökének a nürnbergi per során tanúsított magatartására visszatérve, hadd mondjuk meg, hogy nemcsak a gyarmati kérdésben mutatott utat. A vádlottak padján Göring és Keitel mellett ült, de tüntetően kerülte a társalgást a „gyilkos és tolvaj” Göringgel. Megvető pillantásokkal méregette Kaltenbrunnert, a „jogi diplomás hóhért”. Szóba sem akart állni a „törtető karrierista” Ribbentroppal. Egész magatartásával mintha azt akarta volna szuggerálni, hogy neki semmi köze „ehhez az egész bandához”. „Hallatlan, hogy egyazon pádon kell ülnöm ezekkel a gonosztevőkkel” — mondta Gilbert törvényszéki elmeszakértőnek.
A német monopoltőke egykori teljhatalmú képviselőjének, a bankár Schachtnak ez a magatartása és kijelentése lényegében a német monopolisták első kísérlete volt arra, hogy kibújjanak a hitleri rendszer gaztetteiért rájuk háruló felelősség alól, elhatárolják magukat a náci klikktől, úgy tüntessék fel a dolgot, hogy a német üzleti világnak — Kruppnak, Flicknek, Zangennek és Thyssennek nincs és nem is lehet semmi köze a vádlottak padján ülő gonosztevőkhöz — Göringhez, Ribbentrophoz, Keitelhez és a többiekhez.
Ez volt az első lépés azoknak a rehabilitálása felé, akik a hitleri rendszert valójában életre hívták, fizették hatalomra juttatásának költségeit, diktálták Hitlernek az európai rabló hódítások programját, s óriási hasznot húztak a náci rendszer szörnyű gaztetteiből.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék még nem fejezte be a német háborús főbűnösök bűnperének tárgyalását, amikor Nürnbergben már előkészítették az agresszióban és a háborús gaztettekben bűnös német iparmágnások perét. Ugyanabban a teremben, amelyben a nürnbergi pert tárgyalták, Göringet és a többieket Alfried Krupp és igazgatói váltották fel a vádlottak padján.
Krupp ellen a legsúlyosabb vád az volt, hogy részt vett a béke elleni összeesküvésben, az agresszió hitleri programjának megfogalmazásában és valóra váltásában. Ugyanezért a bűncselekményért Ribbentrop, Keitel, Göring és Frick életével fizetett.
Kruppot azonban más mértékkel mérték. Amikor az amerikai bíróság kihirdette az ítéletet, a német hadiipar „Führerje” egészen meghatódott, arcán hálás mosoly suhant át. Szó, ami szó, vannak még bírák Amerikában! Kruppot felmentették a legsúlyosabb vád — a béke elleni összeesküvés, a hitleri agresszióban való részvétel vádja alól.
És még hogyan! Milyen ravasz fogalmazásban! Hiába, az amerikai bírák értik a dolgukat! Már az I. G. Farbenindustrie konszern bűnperében, amely a konszern vezetőinek felmentésével végződött, többek közt a következő megállapítással indokolták az ítéletet: „Ha a háborús bűncselekményekben való részvétel színvonalát odáig süllyesztjük, hogy az I. G. Farbenindustrie vezetőit is a részvevők közé soroljuk, akkor nehéz lesz elhatárolni, ki bűnös és ki ártatlan a németek óriási tömegében.”
Az I. G. Farbenindustrie bűnperében hozott ítéletből, mint precedensből kiindulva, az amerikai bírák a Krupp-ügyben újabb lépést tettek az imperialista monopóliumok felmentése felé. Megállapították, hogy agresszív háború előkészítése és kirobbantása címén csak „politikai személyiségek” ellen lehet vádat emelni, s egyáltalán nem lehet vád alá helyezni „nagyiparosokat”, akiknek nincs „sem szavuk, sem ellenőrzési joguk a háború viselésében, illetőleg a kirobbantásában” (az én kiemelésem — A. P.). Hát hogyne hatódott volna meg Krupp ezek hallatára!
Az amerikai bírák ítéleteivel kezdetét vette a második világháború történetének reakciós meghamisítása. Rövidesen egyre-másra láttak napvilágot az olyan könyvek és cikkek, amelyeknek szerzői egy igen nehéz és lényegében megoldhatatlan feladatot tűztek maguk elé: annak bebizonyítását, hogy a német imperialista monopóliumok urai nem vállaltak közösséget Hitlerrel és a fasizmussal, semmit sem tudtak Hitler agresszív terveiről és a fasiszta rendszernek az európai népek ellen elkövetett szörnyű gaztetteiről. Persze, ezzel nemcsak a német monopóliumokat, hanem egyszersmind a velük szoros kapcsolatban álló amerikai monopóliumokat is mentesíteni akarták a felelősségtől.
A második világháború történetének meghamisításán szorgoskodó imperialista ideológusok szerint abban, hogy Németország háborút robbantott ki, nem a kruppok és thyssenek bűnösek, hanem — a német nép. Walter Görlitz reakciós nyugatnémet történész azt állítja, hogy a „nagy dobos” — Hitler — meteorútjáért a német nép felelős, hiszen ő csak a német nép „ki nem mondott vágyait és törekvéseit szólaltatta meg.”4 – Az idézet forrása. A második világháború történetének problémái. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1959. 28. old.*
Ritter nyugatnémet reakciós történész, Görlitz gondolatát továbbfejlesztve, azt írja, hogy a náci rendszer éppen a munkásokra, a parasztokra és az értelmiségiekre támaszkodott, ezzel szemben a gyárosok, a junker nagybirtokosok és a tábornokok a hitleri rendszer esküdt ellenségei voltak. Állítása szerint azok, akik összeesküvést szerveztek Hitler ellen, mindig viszolyogtak „a hitleri mozgalom proletár mivoltától, a vele járó handabandázástól”.5 – Zeitweinde, XXV. évf. Hamburg, 1954. július. 444. old.*
A monopóliumokat mentegető könyvében Ritter naivul azt kérdezi, hogy „lehet-e a hitlerizmus a porosz-német állameszme fejlődésének végeredménye, s jellemző-e a hódításoknak és az agresszióknak a második világháború kirobbanására vezető kegyetlen szelleme Poroszország — Németország politikájára?”6 – G. Ritter: Európa und die deutsche Frage (Európa és a német kérdés). München 1948. 193. old.*
Végül is Ritter egy másik könyvében arra a megállapításra lyukad ki, hogy „a nemzetiszocializmus az igazi német hagyományok sátáni eltorzítása”.7 – G. Ritter: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung (Carl Goerdeler és a német ellenállási mozgalom). Stuttgart 1954. 91. old.*
Hjalmar Schacht, mintha csak Ritter gondolatát folytatná, arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Hitlert nem a monopóliumok juttatták hatalomra, hanem ellenkezőleg, a monopóliumok testesítették meg a fő erőt, amely harcolt Hitler ellen.8 – Lásd A második világháború történetének problémái. 83. old.*
Kurt Hesse „A német ipar vezetői ellen emelt politikai vádak” című könyvében többek közt a következőket írja: „Az a vélemény, hogy az egész német ipar támogatta Hitlert a hatalom megszerzésében — legenda.”9 – Az idézet forrása G. Sawicki: From Nuremberg to the New Wehrmacht (Nürnbergtől az új Wehrmachtig). Varsó 1957. 323. old.*
A minden hájjal megkent porosz történészek felháborodást színlelve jelentik ki: valakinek szüksége volt a tisztességes porosz nagyiparosok befeketítésére, valaki Nürnbergben azt a képtelen mesét találta ki, hogy a nagyiparosok előmozdították Hitlernek és pártjának hatalomra jutását! S nyomban segítségükre sietnek amerikai kollégáik. Egyikük — L. Lochner amerikai publicista — a német monopóliumok urait „demokratáknak” és Hitler legádázabb ellenségeinek tekinti, s felháborodottan utasítja vissza az ellenük emelt vádakat. „Semmi sem állt távolabb tőlük — írja —, mint az a gondolat, hogy Hitlerből diktátort csináljanak.”
A tárgyilagos nyugati kutatók kénytelenek elismerni, hogy a német monopóliumoknak döntő szerepük volt a hitleri rendszer létrejöttében. Ezt illetően hivatkozhatunk A. Bullockra, aki a náci zsarnokságról szóló könyvében kétségbevonhatatlan tényekkel bizonyítja a náci klikk és a német monopóliumok szoros kapcsolatát, s arra a következtetésre jut, hogy a nácik számára a fő támogatást a Rajna-vidéki és a vesztfáliai szén- és acélmágnások csoportja nyújtotta.10 – Lásd A. Bullock: A Study in Tyranny (Tanulmány a zsarnokságról). London 1952. 156. old.*
James Martin hosszú ideig tanulmányozta a német monopóliumok szerepét az ország politikai életében. Mint az Egyesült Államok nyugat-németországi igazgatási apparátusának felelős tisztviselője, hatalmas bizonyíték-anyagot gyűjtött össze a felügyelete alá tartozó német konszernek irattáraiból, s ennek alapján a következő megállapításra jut:
„A háború utáni Németország életére vonatkozó megfigyeléseink nem igazolták azt az elméletet, amely szerint a náci rendszer az ország urainak akarata ellenére jött létre. A propagandisták arról igyekeznek meggyőzni az embereket, hogy a nagyiparosok a nácik hatalomra jutásának előmozdítása során nem tudták, hogy Pandora szelencéjét nyitják meg. El akarják hitetni velünk, hogy a nagyiparosokat tettük következményei nem kevésbé sújtották, mint az egész emberiséget. Ennek pontosan az ellenkezője igaz: a német nagyiparosokkal folytatott beszélgetéseink alapján meggyőződtünk, hogy ha a nagyiparosok klikkje egyáltalán elégedetlen a hitleri rendszerrel, csakis azért elégedetlen, mert Hitler elvesztette a háborút.”11 – D. Martin: A business testvérisége („Tisztelet minden embernek …” Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1951. 347. old.*
Ámde Martin szavai, akárcsak Jackson fentebb idézett kijelentései, régen feledésbe merültek. A reakciós történészek nyilván úgy vélekednek, hogy más dolog volt igaz szavakat kimondani olyan körülmények között, amikor a világ még háborgott, s még erősen sajogtak a háborúban kapott súlyos sebek, és megint más dolog saját világuk hatalmasainak érdekeit képviselni.
Ezért igyekeznek a korrupt burzsoá történészek írásaikban mindenképpen igazolni a közvélemény előtt azokat, akik elsősorban bűnösek a szörnyű agresszív háborúk kirobbantásában. Ezért hamisítják meg ravasz fogásokkal a történelmet. Közben tökéletesen tisztában vannak szélhámoskodásuk jelentőségével. Jól tudják, hogy azokat a német monopóliumokat mentegetik, amelyek a harmincas években Hitlert hatalomra juttatták, ma pedig a nyugat-németországi népellenes és agresszív Adenauer-rendszer támaszai.
Persze nemcsak magukat a monopóliumokat mentegetik, hanem azokat is, akik élükön állnak. Márpedig az a helyzet, hogy egész sor monopólium ügyeit ma ugyanazok igazgatják, akik a harmincas években hatalomra segítették Hitlert, majd vele együtt szörnyű gaztetteket követtek el a népek ellen.
„Derültség a teremben”
Tehát Schacht urat felháborította az, hogy Nürnbergben a vádlottak padján a gonosztevők bandájának tagjai közé ültették. De ha valaki a per első napjaiban bepillanthatott volna a „náci boszorkánymester” lelkének mélyébe, könnyen rájött volna, hogy nem is annyira Göring és Ribbentrop szomszédsága háborította fel, mint inkább nagy nyugtalanság kerítette hatalmába. Szörnyen félt Rugyenko szovjet fővádlótól, aki nem sajnálta a fáradságot annak bizonyítására, hogy neki, Schachtnak nincs oka szégyenkezni szomszédai miatt, hogy Schacht nélkül nemcsak a „tolvaj és gyilkos” Göring és a „hóhér Kaltenbrunner”, hanem maga Hitler sem lett volna, hogy Schacht „a nácik bűnös terveinek egyik legkövetkezetesebb híve” volt, aki „mindenben támogatta Hitlert és Göringet”, s „döntő szerepet játszott Hitler hatalomra jutásában”. Schacht rettegve figyelte, hogy a szovjet fővádló a dolog mélyére hatol, s ami a legborzasztóbb volt, ő maga tudta a legjobban, hogy minden elhangzott szava igaz.
Bizony, Schacht nem érezhette magát valami kényelmesen a vádlottak padján.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt fokról fokra kibontakozott egy olyan ember fordulatokban bővelkedő életének képe, aki három rendszert szolgált hűséggel, sohasem állt rivaldafényben, hanem mindig a szerepeket írta azok számára, akik a színpadon felléptek, s azt képzelték magukról, hogy ők a történelem igazi alkotói.
Schachtot nagy nyugtalanság kerítette hatalmába. De azok sem kevésbé nyugtalankodtak, akiket egész életében kiszolgált — a német monopóliumok urai, akik akkor még többnyire börtönben ültek és ítéletüket várták. Nyugtalankodtak a Nürnbergtől távol levő, sőt az óceánon túl tartózkodó monopolisták is, hiszen aligha nyerhették meg a világközvéleményt, ha Nürnbergben napfényre kerülnek a német és az amerikai monopóliumok között közvetítő Schacht kapcsolatai.
Schacht védője — Dix doktor — kétségtelenül tehetséges ügyvéd volt, és szívvel-lélekkel védelmezte Schachtot. Később Bonnban visszaemlékeztek erre, s jó hasznát vették képességeinek. Néhány évvel nürnbergi szereplése után már nem védőügyvéd volt, hanem bonni államügyész a Német Kommunista Párt ellen lefolytatott perben. A nürnbergi per idején azonban Schacht csupán saját személyes védelmével bízta meg. A szó tágabb értelmében maga Schacht is ügyvéd volt: Nürnbergben a német monopoltőkét védte. Tudta, hogy az ő ügyében hozott ítélettől függ a sorsa valamennyi német monopólium urainak, akiknek ügyében a tárgyalást közvetlenül a nürnbergi per után kellett megtartani.
A Schacht-ügy tárgyalása során a vád képviselői egymás után terjesztették elő azokat a bizonyítékokat, amelyek Schacht számára a különösen nyugtalanító légkört megteremtették. Hiteles iratokkal alátámasztva bebizonyították, hogy Schacht Hitlerrel már a hatalomra jutása előtt nemegyszer találkozott, s különböző nyilatkozataiban ismételten kijelentette, hogy a hatalmat Hitler kezébe kell adni. A bíróság elé terjesztettek egy hiteles feljegyzést Papennal folytatott beszélgetéseiről, amelyek során erélyesen követelte, hogy adja át a birodalmi kancellári tisztséget Hitlernek. Schacht magánkívül volt, amikor a vád képviselői fényképpel és más okmányokkal bizonyították, hogy a nagymonopolisták körében pénzt gyűjtött Hitler választási költségeinek fedezésére és a náci párt finanszírozására, majd bemutatták 1932. augusztus 29-én Hitlerhez intézett levelét, amelyben a következőket írta: „Bármilyen következményekkel jár tevékenységem a közeljövőben, még ha egyszer börtönben végzem is, ön mindig számíthat rám, mindig megbízható támogatója leszek!”
Schachtot 1934 augusztusában birodalmi gazdasági miniszternek nevezték ki, s minisztériumát a háború gazdasági előkészítésével bízták meg. A vád képviselői a bíróság elé terjesztették Schacht 1935. március 4-i beszédének szövegét, amely szerint a birodalmi gazdasági miniszter úr többek között kijelentette: „Mindaz, amit mondok és teszek, a Führer teljes hozzájárulásával történik, és semmit sem fogok tenni és mondani, amit a Führer nem hagy jóvá.”
Mindez természetesen fölöttébb kellemetlen volt Schacht számára. Ennek-dacára a tárgyalóteremben jelenlevők közül senki sem állíthatta, hogy erősen levertnek látszott. Aggódó várakozása közben valami nyilván megnyugtatóan hatott rá. Már a tárgyalás első napjaitól kezdve érezte, hogy Dix doktoron kívül is vannak védői, mégpedig olyanok, akik befolyásosabbak Dixnél.
Valamikor nem keveset tett annak érdekében, hogy ezek a védők megtöltsék pénzszekrényüket. Egész addigi élete lázas rohanásban, tülekedésben telt el. Először volt annyi sok szabad ideje, mint a nürnbergi börtön magánzárkájában, s a visszaemlékezéssel és a dolgok elemzésével eltöltött hosszú téli estéken az is megfordult az eszében, hogy ha nem is éppen a bírák, de az óceánon túli köztársaság befolyásos emberei közül sokan köszönhetnek neki egyet-mást.
Talán nem ő, Hjalmar Schacht, segítette Morgant és Dillont a Dawes-tervnek, annak a tervnek elkészítésében, amelyen az amerikai bankárok száz- meg százmillió dollárt kerestek? Talán nem ő juttatta az amerikai iparbárókat óriási haszonhoz a német hadsereg felfegyverzése révén? És elvégre nem ő egyedül kardoskodott Németországban Hitler hatalomra juttatása mellett. S amikor az Egyesült Államokba utazott, nem került sok fáradságába meggyőzni a New York-i pénzmágnásokat és a washingtoni hivatalnokokat arról, hogy csakis Hitler hatalomra jutása biztosítja „Európa rendjét” és teszi lehetővé „a Szovjetunió elleni keresztes hadjáratot”. Sikerült is újabb amerikai kölcsönöket szereznie Németország számára. A New York-i üzletemberek előtt nem lehet közömbös, hogy ki ül a német nyeregben. Hiszen az amerikaiak óriási tőkéket fektettek a német iparba, s nem egyedül isten a megmondhatója, hogyan segítette elő Ford és a General Motors, németországi leányvállalatain keresztül, a hitleri hadsereg gépesített alakulatainak, Morgan pedig a német légi haderőnek a megteremtését.
És elfelejthették-e „amerikai barátai”, hányszor találkozott velük a háború idején? El lehet-e felejteni azt, hogy ő, Hjalmar Schacht, 1942—1943-ban Baselban ismételten találkozott amerikai bankárokkal, s felajánlotta a békét a nyugati országokkal? Jól emlékszik, milyen rokonszenvvel fogadták ajánlatát az amerikai pénzeszsákok, s mennyire kielégítően alakultak a dolgok mindaddig, „amíg nem szakadt ránk a sztálingrádi szerencsétlenség”. De ő fáradhatatlan volt az amerikai érdekek szolgálatában, s a szerencsétlenség bekövetkezése után azt javasolta, hogy a német ipar legyen az amerikai és a német monopóliumok közös tulajdona, Németországot jogosítsák fel a Szovjetunió elleni háború folytatására, Nyugaton pedig kössenek békét. Amerikai barátai helyeselték a tervet, s Allen Dulles megpróbálta hatalomra juttatni őt, Schachtot …
Ámde a szovjet hadsereg csapásai alatt megingott, majd düledezni kezdett, végül pedig teljesen összeomlott a színpad, amelyen Schacht fellépni készült.
Minderre jól emlékezett, de valamit nem látott egészen világosan: érdekük-e az amerikaiaknak, hogy ő, Hjalmar Schacht, itt Nürnbergben „töredelmes” vallomást tegyen? S egyáltalán, mióta engedik meg bírói talárba öltözött egyéneknek, hogy a „szentek szentélyében” — a bankok és konszernek ügyeiben turkáljanak? Hát ezt az amerikai ügyészt, ezt a Jacksont csak azért küldték Nürnbergbe, hogy kiteregesse az I. G. Farbenindustrie és az amerikai Standard Oil konszern kapcsolatait, s feltárja a „csőcselék” előtt a háború keletkezésének nagy titkát?
Schacht azonban mihamar megérezte, hogy sorsa korántsem közömbös óceánon túli barátai előtt. A per folyamán figyelemmel kísérte az amerikai sajtót, s örömmel állapította meg, hogy működésbe lépett az a gépezet, amely kiránthatja a bajból. Mindenesetre elhatározta, hogy nyilvánosan emlékezteti az amerikai bírákat (maguktól talán nem jutna eszükbe!) egy váltóra, amelyet közvetlenül a háború előtt kapott. Ezért vallomása során a következőket mondta: „Mister Kirk, amerikai ügyvivő, Berlinből való távozását megelőzően elbúcsúzott tőlem, s akkor kijelentette, hogy a háború után olyan embernek fognak tekinteni, aki egyáltalán nem ejtett foltot a nevén.”12 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 38. köt. 19840. old.*
Schacht előtt világos volt, hogy a Nyugatnak sem Göring, sem a „fajankó” Ribbentrop nem megfelelő politikai partner, Kaltenbrunnert nem is említve. És sohasem lennének megfelelőek! Ő, Hjalmar Schacht, azonban az „üzletemberek” színe-javából való! És mindentől eltekintve, ki tudná jobban, mint ő, hogyan lehet a háború után a legelőnyösebben egyesíteni az amerikai és a német „üzleti világ” erőfeszítéseit ugyanazon szent célok érdekében, amelyek mindaddig sajnálatos módon elérhetetleneknek bizonyultak?
Ezért méltatlankodott Hjalmar Schacht — a német és az amerikai monopóliumok „ügyvivője” — a tárgyaláson amiatt, hogy a vád nyilván rosszul tájékoztatott amerikai képviselői ugyanúgy kezelik, mint Göringet és Kaltenbrunnert.
A tárgyalás egyik szünetében az őrség parancsnoka, egy amerikai tiszt, arra lett figyelmes, hogy a vádlottak padján Speer, volt náci fegyverkezési miniszter, mélyen elmerülve rajzolgat valamit.
— Mit rajzolgat? — kérdezte tőle szigorúan.
— Ó, erre a rajzra gondol? — válaszolta Speer. — Nos, Schacht megrendelte nálam egy villa tervrajzát. A per befejezése után villát akar építtetni magának.
Schacht fejbólintással erősítette meg, hogy ő adott Speernek ilyen „megrendelést”.
Néhány nappal később a tárgyalóteremben igen jellemző párbeszéd folyt le Jackson amerikai fővádló és Schacht között. Schacht mindenképpen a nácizmus ellenségének igyekezett feltüntetni magát, s arra hivatkozott, hogy lemondott a birodalmi bank elnöki tisztségéről, és jóllehet lemondása után tárca nélküli miniszterként szerepelt, ez a tisztsége merőben névleges volt, gyakorlatilag nem járt kötelezettségekkel. Jackson emlékeztette Schachtot, hogy ennek a névleges tisztségnek a betöltéséért továbbra is évi 50 000 márkát kapott Hitlertől.
— Már miért ne kaptam volna, főügyész úr ? — vágta rá Schacht kihívóan. — Remélem, a per befejezése után megkapom a nyugdíjamat is. Különben miből fogok élni?13 – Ugyanott, 22. köt. 10134. old.*
Erre Jackson amerikai fővádló a következő epés kijelentéssel válaszolt:
„Jackson: Azt hiszem, doktor, hogy a tárgyalás után az ön eltartási költségei nem lesznek valami nagyok.”14 – Ugyanott.*
Ennek a „szívélyes” párbeszédnek szövege után a tárgyalási jegyzőkönyvben rövid megjegyzés következik: „Derültség a teremben.”
A gyorsírónő nyilván nem tudta a jegyzőkönyvben feltüntetni, miért és min derült a közönség. Jelen sorok írója jól emlékszik a kihallgatás e részének körülményeire. A nürnbergi tárgyalóterem közönsége igen vegyes összetételű volt. Jogászok, dúsgazdag amerikai turisták, a Hearst és a McCormick lapkiadó konszern tekintélyes újságírói mellett a legkülönbözőbb gondolkodású emberek töltötték meg a közönség részére kijelölt padokat. S egyáltalán nem volt olyan könnyű megállapítani, min derültek: Schacht nem helyénvaló magabiztosságán, vagy a fővádló naiv optimizmusán.
Mindenesetre, nagyon hamar kiderült, hogy Schachtnak alapos oka volt a magabiztosságra.
A nyugati bírák annak ellenére, hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet tagjai tiltakoztak és követelték Schacht elítélését, jobbnak látták kifizetni Schachtnak a Kirktől kapott váltót. S magatartásuk indítéka egyáltalán nem abban a törekvésben rejlett, hogy csupán magát Schachtot mentsék meg. A Schacht ellen emelt vád egyértelmű volt a német monopóliumok, s rajtuk keresztül az amerikai monopóliumok vádolásával, hiszen ami a vád fő pontját — a hitleri párt hatalomra segítését, a náci fegyverkezési program és agressziós politika finanszírozását — illeti, a német és az amerikai monopóliumokat a lehető legszorosabb szálak fűzték egymáshoz. Ha tehát Schachtot ezekért a bűncselekményekért — a Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmányának megfelelően — elítélik, ez egyszersmind precedenst teremtett volna, s a német monopóliumok nagy csoportját is vád alá kellett volna helyezni. S éppen ezt nem akarták a nyugati bírák. Ez volt Schacht felmentésének fő oka.
De mivel indokolta a Nemzetközi Katonai Törvényszék angol és amerikai többsége Schacht felmentő ítéletét? Az indokolásnak magától értetődően olyannak kellett lennie, hogy Schacht felmentő ítélete egyidejűleg felmentse a német monopóliumokat és valamennyi többi imperialista monopóliumot is.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék ezt a kényes feladatot ítéletében a következőképpen oldotta meg: „Az újrafegyverkezés önmagában véve nem bűncselekmény.”
De miért hajhászta Schacht a fegyverkezést a fasiszta Németországban? Erre a kérdésre a Törvényszék az ítéletben azt felelte, hogy Schacht „olyan erős és független Németországot akart létrehozni, amely az ország számára megbecsülést szerző külpolitikát folytathat”.15 – A nürnbergi per anyaga. 7. köt. Goszjurizdat 1961. 471. old.* Tehát ezen fáradozott Schacht úr, csakis erre gondoltak a kruppok és a frickek, amikor harckocsikat, ágyúkat, lövedékeket és bombákat gyártottak!
Nyilván ez volt az egyetlen eszköz, amelynek segítségével Schacht megbecsülést remélt szerezni a hitleri külpolitika számára.
Bárki könnyen megállapíthatja, hogy az ítéletben szereplő érv semmiben sem különbözik attól, ami röviddel Schacht felmentése után az „erődiplomácia” nevet kapta, mint a gyümölcsöző nemzetközi tárgyalások „legbiztosabb bázisa”.
A nyugati bírák annak leszögezése után, hogy „az újrafegyverkezés önmagában véve nem bűncselekmény”, az ítélet indokolásának további részében azt állították, hogy a bíróság nem rendelkezett elegendő bizonyítékkal a fegyverkezési hajsza és a fasiszta agressziós politika közötti összefüggés megállapításához. A nyugati bírák megítélése szerint éppen ezért Schachtnak a hitleri Németország újrafelfegyverzése érdekében kifejtett egész tevékenysége — nem volt bűncselekmény. Ezen az „alapon” került Schacht a nürnbergi perben a felmentettek sorába.
I. T. Nyikitcsenko, a Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet tagja, különvéleményben juttatta kifejezésre, hogy nem ért egyet Schacht felmentésével.
A néptömegeket Schacht felmentése egészen váratlanul érte, s általában az egész világközvélemény felháborodott a felmentő ítéleten. A haladó emberek felháborodása világszerte, különösen pedig magában Németországban olyan nagy volt, hogy Schacht, akit a Nemzetközi Katonai Törvényszék szabadlábra helyezett, nem merte elhagyni a nürnbergi börtön épületét, s a népharagtól félve, néhány napig még a zárkában maradt. Nyugati pártfogóinak keserű szájízzel hozzá kellett járulniuk, hogy Schachtot átadják a német „nácitlanító bíróságnak”, amely egyébként végeredményben ugyanúgy járt el, mint Nürnbergben a nyugati bírák.
Schacht a felmentése után kifejtett egész tevékenységével bebizonyította pártfogóinak, hogy nemhiába fáradoztak érte, nemhiába mentették meg a monopóliumokkal együtt őt magát is. Szó szerint néhány perccel az ítélet elhangzása után sajtóértekezleten kijelentette, hogy már elkészítette „Németország gazdasági feltámasztásának új tervét”. Ez az „új” terv lényegében Schacht régi, 1943. évi terve volt. Újra azt hangoztatta benne, hogy meg kell teremteni az amerikai és a német monopóliumok közös uralmát a német iparban. Ezzel kapcsolatban 1947 nyarán benyújtott tervezetében javasolta, hogy a német ipar részvénytőkéjének 51 százalékát adják át az amerikai monopóliumoknak. Az amerikaiak megbízásából Schacht készítette elő a nyugat-németországi külön pénzreformot.
Ami a Marshall-tervet illeti, Schacht már életbe léptetése előtt kijelentette az Associated Press hírügynökség képviselőjének: „A Marshall-terv nagyszerű elindulás Európa gazdasági életének helyreállításához … A világ helyes úton halad. Ezért szerintem az amerikai politika a legjobb osztályzatot érdemli.”
Schacht nagyon jól tudta, hogy a Marshall-terv révén további száz- meg százmillió dollár vándorol majd az amerikai, sőt — a nyugatnémet bankárok zsebébe. Tudta, hogy az amerikai és a nyugatnémet konszernek hamarosan újult erővel kezdik el az együttműködést éppen a mindig óriási osztalékokat biztosító fegyverkezés terén. Csak mosolygott, amikor a nürnbergi per idején egyesek azt mondták, hogy nem lesz többé hatalmas német ipar, hogy eltűnnek a kruppok és a thyssenek, s hogy már folynak a német fegyvergyárosok nemzetközi bíróság elé állításának előkészületei. Hát nem értik meg Nyugaton, gondolta magában, milyen óriási veszélyekkel járna számukra is egy ilyen per?
S ezt a gondolatát nem rejtette véka alá. Még 1946-ban, amikor Gilbert amerikai százados, törvényszéki elmeszakértő beszélgetést folytatott vele a börtönzárkában, a készülő per is szóba került. Schachtnak tudomása volt a per előkészületeiről, hiszen kihallgatták ebben az ügyben. Gilbert a beszélgetésnek erről a részéről a „Sunday Express” hasábjain a következőket írta:
„Schacht elnevette magát, amikor meghallotta, hogy a német nagyiparosok ellen vádat emelnek Németország fegyverkezése miatt. »Ha önök bíróság elé akarják állítani a Németország fegyverkezését elősegítő nagyiparosokat — mondta —, akár saját nagyiparosaikat kell elítélniük, hiszen a General Motors tulajdonát képező Opel-üzemek kizárólag a háború részére dolgoztak.«”16 – Sunday Express, 1946. október 19.*
„Derültség a teremben!” Schacht igen hamar megmutatta az amerikai fővádlónak, hogy min derült a Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalótermének közönsége.
Csak néhány év telt el, s ugyanazok a német nagyiparosok, akik nagyra növelték Hitlert és pártját, Nyugat-Németországban nyíltan hozzáláttak hatalmuk visszaállításához.
Ami pedig a német monopóliumok ellen indított pereket illeti, még mielőtt elkezdődtek volna, a nürnbergi bírák Washingtonból a következő utasítást kapták: „Precedensnek kell tekinteni azt az ítéletet, amelynek alapján Schachtot felmentették.”17 – The Nation, 1948. augusztus 14. 178. old.*
Ilyen előzmények után kezdődött meg ugyanabban a tárgyalóteremben, amelyben a Nemzetközi Katonai Törvényszék-ülésezett, a német nagymonopóliumok vezetői ellen a bűnperek sorozata.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!