II FEJEZET – 13
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
13. A magyar uralkodó körök tervei
a kapitalista rendszer átmentésére.
Kállayék tárgyalásai az angolszászokkal
A második világháború menetében bekövetkezett döntő fordulat súlyos válságba sodorta a magyar uralkodó köröket, s válaszút elé állította a magyar ellenzéki pártokat is.
A fasiszta Németország győzelmébe vetett remények meghiúsultak. Ettől az időtől kezdve a magyar háborús politikusok elképzelései azon a spekuláción nyugodtak, hogy az angolszász—szovjet szövetség hamarosan angolszász—szovjet ellentétbe csap át. Magukévá tették az angolszászok azon elgondolását, hogy a fasiszta Németország és a szocialista Szovjetunió a háborúban kölcsönösen felőrlik egymás erejét, s a háború végén a gigászi küzdelemben kimerült hadviselő feleknek az angolszász hatalmak adják meg a kegyelemdöfést, s rájuk kényszerítik akaratukat.
Kormánykörökben és az ellenzéki pártok vezetőségeiben egyaránt az a nézet uralkodott, hogy az angolszász hatalmak haderői hamarosan partra szállnak a Balkánon, s Magyarország határaihoz érkezve ez módot és lehetőséget ad a Hitlerrel való szakításra. Ez a nézet és elképzelés a magyar urak vágyálma volt. Az ország vezetői a bukott ügyből, az ellenforradalmi rendszert fenyegető összeomlásból Magyarország angolszász megszállásában látták a kivetítő utat. Nagyon sokan a megrögzött Hitler-barát elemek közül is, akik azelőtt Hitler és Goebbels politikai szótárát is megcsúfoló kifejezésekkel szidták és rágalmazták az angolszász hatalmakat, angolbarátokká lettek, s angolszász szimpátiájuk olyan mértékben növekedett, amilyen mértékben a szovjet hadsereg csapatai a Kárpátok vonalához közeledtek. Kolozsvárott mondott beszédében még Imrédy Béla is kijelentette: „Egy dolgot nem értek ma sem, éspedig azt, hogy amikor az olasz árulás megtörtént, miért nem volt az angoloknak merészségük, hogy Dalmáciában szálljanak partra.”
A reakció terve az volt, hogy Magyarország feltétel nélkül megadja magát, ha — a balkáni partraszállás esetén — megjelennek határain a várva-várt angolszász haderők.
Kállayék megbízottaik útján már 1943 tavaszán titkos tárgyalásokat kezdtek az angolokkal, elsősorban az ankarai angol nagykövetség útján. A kormánynak ez a tevékenysége különösen megélénkült, miután Olaszország kivált a háborúból. 1943. szeptember 9-én előzetes fegyverszüneti megállapodás jött létre a magyar és az angolszász tárgyalópartnerek között, amelynek értelmében a magyar katonai alakulatok leteszik a fegyvert, ha a nyugati haderők elérik Magyarország határait. A nyugati hatalmak fegyverszüneti feltételei azonban olyan kikötéseket is tartalmaztak, amelyeknek végrehajtása nem egyezett Kállayék szándékaival. Így például ezek között szerepelt, hogy Magyarország fokozatosan csökkentse együttműködését Németországgal, vonja vissza csapatait a Szovjetunióból, álljon ellent a Németország részéről kiinduló megszállási kísérletnek, s adott pillanatban összes erőforrásait állítsa a Németország ellen vívott harc szolgálatába.
Ezeket a feltételeket a Kállay-kormány nem teljesítette. A Szovjetunió elleni harc beszüntetése, a magyar csapatok visszavonása a keleti frontról nem illett bele a Kállay-féle hintapolitikába. Ahogy az idő előre haladt, mind kevesebb gondot fordított a „megállapodásra”. Ehelyett a siránkozás hangját szólaltatta meg, keresve azokat az angol csapatokat, amelyek előtt „le lehetne tenni a fegyvert”.
A kormány hintapolitikájának számításait az antifasiszta koalíció megerősödése keresztülhúzta; a teheráni értekezlet pedig egyenesen lehetetlenné tette az angolszász csapatok előtti „külön kapitulációt”. Nem is váratott soká magára a háborúból kiugrást „keresők” válasza. A kormány megbízásából a Magyarország című félhivatalos lap 1944 újévi számában Szvatkó Pál a következőket írta:
„A Teheránban elhatározott elv egyébként is rengeteg ellentmondásba ütközik, s alkalmazása fizikai lehetetlenség. Hogyan adja meg magát például feltétel nélkül a háborút befejezni akaró ország, ha határainál és közelében semmiféle szövetséges haderő nincs, amellyel szemben a feltétel nélküli megadás gyakorlatilag végrehajtható volna? Mit cselekedjék? Tényleg várja meg, amíg az anarchia, a polgárháború diadalmaskodik területén és csak azután van joga befejezni a háborút, amely közben esetleg olyan fordulatot vett, amelyhez már semmi köze sincs?”
Az angol csapatokért elhangzott rémült kiáltás tükrözte az uralkodó osztályok elégedetlenségét az antifasiszta koalíció megerősödésének tényével szemben; de tükrözte azt az elhatározást is, hogy az egységes szövetséges hatalmak előtt a kapitulációt kétszer is meggondolják, s a Szovjetunió ellen a harcot a végsőkig folytatják. Kállay Miklós — jóval a háború befejezése után kelt és külföldön megjelent emlékirataiban — nyíltan szól erről, mondván a következőket: „Sajnos … mindenekelőtt Teherán rontotta meg a légkört, különösen a mi itthoni életbevágó döntéseinket illetően.”* Nicholas Kallay: Hungarian Premier. New York 1954. 388—389. old. *
Ez volt Kállay Miklós hintapolitikájának lényege — a külpolitikában.
A háborúban bekövetkezett fordulat után a kormány azt a tervét, hogy a függetlenségi mozgalmat a jobboldali elemek vezetése alá helyezze, a kommunistákat pedig elszigetelje, még fokozottabb mértékben igyekezett megvalósítani. Hitler közeli vereségét látva azon mesterkedtek, hogy a fasiszta Németország elkerülhetetlennek látszó összeomlása ne temesse maga alá a magyar ellenforradalmi rendszert is. Tervük megvalósításához politikai erőforrásokra volt szükség. Hogy ezeket megszerezhessék, az ellenzéki pártoknak bizonyos mozgási lehetőséget biztosítottak, azzal a céllal, hogy ellenzékieskedésükkel, bizonyos fokú németellenes tevékenységükkel és háborúellenes állásfoglalásukkal a tömegek elégedetlenségéből a rendszer átmentése számára teremtsenek politikai tőkét.
Ez volt Kállay Miklós hintapolitikájának lényege — a belpolitikában.
A hadihelyzet fordulatának esztendejében az ellenzéki pártoknak két út között kellett választaniuk. Az egyik: szilárd szövetségben a függetlenségi mozgalom vezető erejével, a kommunistákkal, a néptömegekre támaszkodva kíméletlen harc a német fasizmus és hazai csatlósaik ellen. Ez az ország megmentésének és a dolgozó nép felemelkedésének az útja volt. A másik: a reakcióval való további együttműködés. Ez az út — a nemzet pusztulásának útja volt.
Az ellenzéki pártok jobboldali vezetői ez utóbbit választották, mert jobban féltek a néptől, mint az ellenforradalmi rendszertől.
14- A Szociáldemokrata Párt politikája
a fordulat esztendejében.
A jobboldal megerősíti befolyását a pártvezetésben
Az 1942—1943-as esztendők hazai és nemzetközi eseményei: a függetlenségi mozgalom ideiglenes megtorpanása a súlyos veszteségek miatt és a háborúban bekövetkezett döntő fordulat az antifasiszta koalíció javára a Szociáldemokrata Pártot is új helyzet elé állította: újra meg kellett határoznia politikai vonalát, választ kellett adnia a legfontosabb bel- és külpolitikai kérdésekre, mindenekelőtt arra, hogy határozottan a nemzeti függetlenségi politika mellett vagy inkább ellene lép-e fel?
Nem kétséges, hogy a Szociáldemokrata Párt tömegbázisát és politikai irányvonalát tekintve antifasiszta párt volt, amely a fasizmus célkitűzéseit és módszereit elutasította. Az sem kétséges, hogy a Szociáldemokrata Párt fő törekvése a hitleri barbárság megsemmisítése volt. Az a körülmény azonban, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetői közül a jobboldaliakban mély ellenszenv és gyűlölet, s még a baloldali szociáldemokraták egy részében is komoly aggály és kétely élt a Szovjetunióval, általában a kommunista pártokkal szemben, meggátolta a pártot abban, hogy teljes hittel és lendülettel együttműködjék a nemzetközi politikában a Szovjetunióval, idehaza pedig a kommunistákkal.
A Szociáldemokrata Párt tömegeit mély ellentétek választották el Horthy és Kállay fasiszta rendszerétől és háborús politikájától. És mégis, a jobboldali vezetők Szovjetunió- és kommunistaellenessége közös vonás, sőt találkozópont volt politikájukban.
A Szociáldemokrata Párt politikai vezetését a fasizmus elleni harcban ennélfogva állandóan bizonytalanná és ingadozóvá tette az a nézet, hogy Magyarország függetlenségét, szabadságát nemcsak Nyugatról, a Harmadik Birodalom oldaláról fenyegeti veszély, hanem Keletről, a Szovjetunió részéről is. A jobboldali szociáldemokraták teljesen figyelmen kívül hagyták a Szovjetunió kormányának a háború alatt többször ismételt megnyilatkozásait, amelyek hangoztatták, hogy nincs szándékukban beavatkozni más népek belső ügyeibe, céljuk csupán az, hogy segítsék ezeket a népeket a hitleri zsarnokság ellen irányuló felszabadító harcukban, hogy azután szabadon dönthessék el, milyen társadalmi rendszerben kívánnak élni.
Ennek ellenére a jobboldali szociáldemokraták azt mondották — amint például Malasits Géza 1943 decemberében az állami költségvetés vitájában elmondott beszédében is tette —, hogy „nemcsak Sztálin fenyegeti Magyarország önállóságát, hanem mások is”.
Ingadozás és bizonytalanság jellemezte a szociáldemokráciának a Kommunisták Magyarországi Pártjához való viszonyát is.
A jobboldali szociáldemokraták a kommunisták függetlenségi harcának őszinteségében nem hittek. A rendszer elleni komoly harcról hallani sem akartak, mert féltek a változástól, féltek a kommunistáktól. „Ha elmozdítjuk a fatörzset, előbújnak a férgek” — mondották képletesen, de nagyon is szó szerint értették, s ezért inkább azon voltak, hogy a rendszer „fatörzse” a helyén maradjon.
A baloldali szociáldemokraták együttműködése a kommunistákkal hosszú ideig — részükről — nem megfontolt, elvi alapokon nyugodott, hanem a történelmi helyzet szülte alkalmi megegyezéseken, s így nem csoda, ha a baloldali szociáldemokratáknak a kommunistákkal való viszonyát is a gyakori ingadozás és bizonytalanság jellemezte.
A Szociáldemokrata Párt — mindezek miatt — még a háborús fordulat évében sem tudott kellő erővel fellépni a magyar reakció szovjet földön viselt rablóháborúja ellen, s ennélfogva nem tudott ereje megfeszítésével harcolni a fasiszta szörny ellen.
Mindezekből következik, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetősége általában Magyarország felszabadítását a fasiszta iga alól szintén az angolszász hatalmaktól várta.
Marosán György — a felszabadulás után hosszú ideig a Szociáldemokrata Párt főtitkárhelyettese — Révai József 1946. május 18-án a munkásegységről tartott előadásához elhangzott felszólalásában nyíltan kijelentette: „Mussolini bukása és a fasiszta rezsim olaszországi összeomlása után egyes szociáldemokrata elvtársaink és a polgári ellenzéki politikusok egyes csoportjai arra építettek, hogy az angolszászok fogják az országot megszállni.” Erre építettek Horthyval és Kállayval együtt. Fentebb már láttuk, hogy ezek a számítások homokra épített várak voltak.
Változatlanul kitartott a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége a fordulat évében is a régi „baloldali” jelszavak mellett. A függetlenségi mozgalom haladó, forradalmi perspektívájával a szociáldemokrata jobboldali vezetőség a maga régi, demagóg, álbaloldali perspektíváját állította szembe. A Szociáldemokrata Párt vezetősége nemcsak 1939-ben indult a szocializmus jelszavával a választási küzdelembe, hanem ezzel a jelszóval indult a fasizmus elleni harcba is:
„Hisszük — mondja a párt 1943. május 1-i szózata —, hogy az egész emberiség a súlyos megpróbáltatások során közös célokban egyesül, hogy megteremtse a béke és biztonság alapját: a szocialista termelő rendet.”
Igaza volt-e a Szociáldemokrata Párt májusi kiáltványának? Vajon valóban a szocialista termelő rend közvetlen megteremtését tűzte-e a történelem a fasizmus elleni háború időszakában nemzeti életünk fejlődésének napirendjére? Vajon reális célkitűzés volt-e szocializmusról mint közvetlen gyakorlati feladatról beszélni akkor, amikor arról volt szó, hogy a legelemibb emberi, állampolgári, nemzeti és erkölcsi jogokat kell megvédelmezni a fasizmus jogtiprásával szemben?
A kommunisták a marxizmus-leninizmus tanításai alapján már jóval a második világháború kitörése előtt felismerték, hogy a fasizmus ellen nemcsak azokat az erőket kell felsorakoztatni, amelyek a szocializmusért lelkesednek, hanem mindazokat, amelyeket a fasizmus pusztulással fenyegetett. A kommunisták tudták, hogy a fasizmus elleni élethalálharcot csak az összes nemzeti érzésű, a gyarmati sors és a nemzeti megaláztatás ellen tiltakozó összes társadalmi osztályok és rétegek közös harcával lehet győzelmesen megvívni. Ez a felismerés íratta a második világháború alatt mindenütt a kommunista pártok zászlajára a nemzeti összefogás jelszavát.
A kommunisták tudták azt is, hogy a Szovjetunió a hitleri Németország elleni gigászi küzdelemből politikailag és erkölcsileg rendkívül megizmosodva kerül majd ki. Előre látták, hogy a munkásosztály a fasizmus ellen folyó nemzeti szabadságharc élén komoly politikai befolyásra, tekintélyre, és hatalomra tesz szert a nemzet életében. Előre tudták, hogy ezek a körülmények lehetővé teszik a munkásosztály számára, hogy a szocializmus megteremtése felé új úton, a népi demokrácia viszonylag békés fejlődési időszakán keresztül induljon el.
Ez volt az oka annak, hogy a kommunisták a nemzeti szabadságharc zászlajára sehol sem a proletárdiktatúra, hanem a demokratikus nemzeti egységfront jelszavát írták. A Szociáldemokrata Párt szocializmus-követelése éppen ezért az adott történelmi helyzetben nem több, hanem kevesebb volt, mint a népi demokrácia követelése. Nem haladó, hanem végső fokon a rendszert segítő jelszó volt. Nem organizáló, hanem dezorganizáló tényező. Nem harci felhívás, hanem a konkrét és közvetlen harci feladatok megkerülése. És mert az volt, a szociáldemokraták szocializmus-követelését a háború kellős közepén senki sem vette komolyan, míg a nemzeti összefogás és a népi demokrácia harcosait tűzzel-vassal pusztították.
Mindebből logikusan következett, hogy a jobboldali szociáldemokrácia háború elleni „harca” elvesztette reális alapját, s az új társadalmi rendért folytatott „küzdelme” nagyrészt üres tervezgetésekben merült ki. Ezt bizonyította már a Népszava 1942-es karácsonyi száma is. A körkérdés, amelyre a lap magyar íróktól, politikusoktól és közéleti férfiaktól választ kért, a következő volt:
„Milyen felkészülésre, összefogásra és társadalmi munkára van szükség ahhoz, hogy a háború után Magyarország újra a gazdasági, politikai és kulturális fejlődés útjára léphessen a nemzeti önállóság és függetlenség biztosítékaival?”
A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetőségének figyelmét ettől az időtől kezdve a „háború utáni feladatokra való felkészülés” jellemezte, amelyről „semmiféle napi probléma nem terelheti el a figyelmet”. A Népszava második „népfrontos” karácsonyi száma szerint „minden erőt, minden értelmességet és minden jó szándékot arra kell összpontosítanunk, hogy készületlenek ne legyünk semmiféle esetre sem, s hogy az átmenet útját simára tapossuk”.
És mit kell tennünk ennek elérése érdekében? A Népszava 1942-es karácsonyi számának receptje szerint: „Gondolkodjunk és tanakodjunk, beszéljünk és tanítsunk, készítsünk terveket és indítsuk el a szellemet mozgásra.”
A Szociáldemokrata Párt vezetősége ettől az időtől kezdve valóban teljesen a „béke feladatainak” megszervezésére, „az átmeneti gazdálkodás” problémáinak kidolgozására s a „tervgazdálkodás” kérdéseinek tisztázására fordította figyelmét. A párt 1943-ban megalakult értelmiségi csoportja kimondottan e „tervek” kidolgozásával foglalkozott.
Miközben a Szociáldemokrata Párt vezetősége így „készült” a háború utáni feladatok megoldására, nemzeti létünk fennmaradását, és hogy „jól jöjjünk ki a háborúból”, ugyanúgy a szilárd rendben és a megingathatatlan fegyelemben látta, mint Kállay Miklós.
Még Szakasits Árpád is, aki pedig a Szociáldemokrata Pártban bátor és odaadó képviselője volt a demokratikus nemzeti egységfront politikájának, a jobboldaliak megerősödése, a függetlenségi mozgalom elleni vad hajsza hatása alatt 1943. május 2-án megjelent „Munkások véleménye a hármas egységről” című vezércikkében ezt írta:
„A szervezett szociáldemokrata városi és falusi munkásság irtózik minden zűrzavartól és felfordulástól, mert ezt diktálja értelme, öntudata és erkölcsi érzéke.”
Peyer Károly természetesen ennél hasonlíthatatlanul tovább ment. Amikor 1943 őszén Kállay Miklós miniszterelnök a képviselőházban kijelentette, hogy gyáva, hitvány hazaáruló, aki határainkat, országunkat és szabadságunkat a Szovjetunióval szemben nem védi, és hogy „az 1918-as példa, az egyenetlenség, a gyávaság, a hitványság uralomra jutásának példája” többé nem ismétlődhetik meg, Peyer sietett megnyugtatni a háborgó miniszterelnököt:
„Annak ellenére, hogy éles politikai ellentét választ el bennünket ennek a Háznak minden pártjától, vannak közös területek, melyeken még a politikai ellentét ellenére is találkozhatunk. Ezek között az első az ország függetlensége, ennek a területnek épsége, a rend és a nyugalom fenntartása. Ezek azok a kérdések, amelyekben mi felajánljuk készségesen azt a szolgálatot és támogatást, amelyet az országnak nyújtani tudunk.”
Amint látjuk, a Szociáldemokrata Pártban a nemzeti függetlenségi mozgalmat ért nagy vérveszteségek, a fokozódó rendőrterror hatására megerősödött és igazi arcát mutatta a jobboldal, annak ellenére, hogy a világháború frontjain döntő fordulat következett be az antifasiszta koalíció javára. A jobboldaliak — kihasználva a baloldali szociáldemokraták ingadozását és zavarát — megerősítették befolyásukat a párt vezetésében. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége a világtörténelem nagy eseményeiből s a magyar nép megpróbáltatásaiból semmit sem tanult. Egyenesen ment tovább azon az úton, amelyre még az első világháború idején lépett. Legfőbb feladatának most is azt tekintette, hogy felajánlja szolgálatát és támogatását annak a rendszernek, mely országunkat bűnös és esztelen módon nemzeti létünk legsötétebb szakadéka felé taszította.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!