MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A kormányzó ígéretei ellenére tovább tartanak a különítmények garázdálkodásai. Soós honvédelmi miniszter felel a vádakra. A garázdaságokat feltehetően nem a „megszűnt” különítmények tisztjei űzik, hanem katonaruhába öltözött rablók.
A képviselők közbeszólásaikkal gúnyolják a honvédelmi miniszter mentegetőzését. Soós miniszter ezt a hadsereg tisztikara elleni támadásnak nyilvánítja. Dühösen kijelenti: ő nem politizál, de figyelmeztetnie kell a nemzetgyűlést a fegyveresek esetleges beavatkozására. A nemzetgyűlés fél szóból is megérti, mit jelent e kifejezés; óriási vihar tör ki a képviselői padsorokban. Sokan felugrálnak helyükről, kiabálnak. Ferdinandy Gyula igazságügy-miniszter bársonyszékében összecsapja kezét, és a honvédelmi miniszter felé kiáltja: – Hogy lehet így beszélni?
Soós próbálja magyarázni: ő másként gondolta. A nemzetgyűlés azonban jól tudja: Soós elszólta magát. Ne bántsák a hadsereget, mert ez végül elveszti türelmét és átveszi a hatalmat. Gömbös megvalósíthatja ezt katonai puccsal, vagy a kormányzó rövid úton kinevezi Bethlent miniszterelnöknek. Soós honvédelmi miniszter ez utóbbit látná szívesen. Írásban is ajánlja ezt a kormányzónak, a kormányválság megoldásaként.
Simonyi-Semadam, a minden vonatkozásban bukott miniszterelnök, 1920. június 28-án lemond miniszterelnöki tisztéről. Egy hete tart már a szállítási bojkott; nem válnak valóra a közeli befejezéshez fűzött remények. Folytatódik a magyar uralkodó osztályok és a két kormányzó párt, a KNEP és a Kisgazdapárt harca a hatalomban való nagyobb részesedésért. Bethlen valahogy mégiscsak a pártokkal és a nemzetgyűléssel együttműködve akarja megvalósítani konszolidációs politikáját. Gömbös a nemzetgyűlés szétkergetését, a katonai diktatúrát javasolja.
Kiéleződik újra a harc a szabad királyválasztók és a legitimisták között. A legitimisták szélsőséges csoportja Friedrich irányításával nem bízik Horthy királyhűségében. Szerinte a kormányzó – Bethlen tanácsára – a király nélküli királyságot akarja intézményesíteni.
Simonyi-Semadam lemondásával a kormányzó Bethlent szeretné utódjaként. A Kisgazdapárt ülést tart a kormányalakítás kérdésében. A tiszántúli választások eredményét elemezve Rubinek kifejti: pártja győzelmet aratott, a nemzetgyűlés legnagyobb pártja. Egyedül nincs abszolút többsége, ezért továbbra is a KNEP-pel lép koalíciós szövetségre. Viszonzásul engedje át a miniszterelnökséget a Kisgazdapárt jelöltjének. Mindenki tudja: Rubinek a párt jelöltje.
A kormányzó határozott szándéka Bethlent kinevezni miniszterelnöknek, mégis előbb – a látszat kedvéért – kikéri a pártok véleményét. Válaszuk egységesen elutasító. Kifejezése ez ama politikájuknak, amiben a két párt már régebben megállapodott. Megegyezésük és pártszövetségük végrehajtására közös intéző bizottságot is létrehoztak. Feladata: a nemzetgyűlés szuverenitásának védelme, a kormányzati hatáskör visszaszerzése. A bármilyen irányú katonai puccs elleni közös fellépésük, hogy csakis a KNEP és a Kisgazdapárt közös jelöltje legyen Simonyi-Semadam miniszterelnök utóda.
Miközben folynak a tárgyalások – arról, hogy a kormányzó akaratából Bethlen, vagy a pártok határozata szerint Rubinek lesz-e a miniszterelnök, a kormány ügyeit a lemondott miniszterelnök vezeti. Minisztertanácsot tart a nemzetközi szállítási bojkottal kapcsolatos ellenintézkedésekről. A minisztertanács utasítja Gratz Gusztáv bécsi követet: tárgyaljon Renner szociáldemokrata osztrák kancellárral. Kérik: közvetítsen a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége felé. A magyar kormány sikert remél, mert köztudomású, hogy a szociáldemokrata vezetésű szövetség nem szívesen, csakis a nemzetközi proletariátus nyomására határozta el magát a szállítási bojkottra. Ezt azóta is mindössze arra akarja felhasználni, hogy a horthysta kormányzatot némi engedményre késztesse a magyarországi Szociáldemokrata Párt és a vezetése alatt álló szakszervezetek érdekében.
Renner kancellár számára kényes kérdés a közvetítés. A bojkott előtt az osztrák köztársaságot – a magyar ellenforradalmi kormány támogatásával – monarchista puccs veszélye fenyegette. Az osztrák kormány tiltakozott emiatt a magyar kormánynál. Azóta a monarchista puccs közvetlen veszedelme elmúlt. Az osztrák tőke, amely nagyon érdekelt a magyar élelmiszer-szállításokban és a Magyarországra irányuló exportban, követeli a szállítási bojkott megszüntetését. A kancellár ezért vállalja a közvetítést a magyar kormány és a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége között. Kéri Gratz követet: figyelmeztesse kormányát, hogy a külföldi munkásokat leginkább az internálások bosszantják. Követelik e rendszer megszüntetését.
Rennernek még e szerény kívánságát is a magyar kormány abban a hiszemben utasítja vissza, hogy a bojkott megbukik. Amikor ez nem következik be, Gratz újból felkeresi Rennert, aki most már feltételként kéri a magyar kormánytól: segítse elő a közvetítés sikerét azzal, hogy szabadon bocsátja az internáltakat, közkegyelmet ad a letartóztatottaknak. Ez nem terjedne ki a kommunistákra és a Tanácsköztársaság vezető személyiségeire.
Gratz megígéri: a kérést jelenti kormányának. Figyelmezteti azonban a kancellárt: közvetítése csak akkor lehet eredményes, ha hamarosan megtörténik. Ellenkező esetben megeshet, hogy a magyar kormány „a bojkott miatt felháborodott magyar közvélemény nyomása alatt” kénytelen a magyar szakszervezetek ellen intézkedéseket foganatosítani, amelyek még jobban kiélezik a helyzetet.
Valóban: mivel a bojkott elhúzódik, a magyar kormány kihasználja Renner üzenetét – hogy a külföldi szociáldemokrata pártoknak közömbös, mi a sorsa a Tanácsköztársaság letartóztatott vezetőinek -, és annak bizonyításaként, hogy „külföldi nyomásnak” a magyar kormány politikáját nem lehet befolyásolni, 1920. július 5-én látványos külsőségek között, különleges bíróság elé állítják a tanácskormány tíz népbiztosát: Ágoston Pétert, Bajáki Ferencet, Bokányi Dezsőt, Dovcsák Antalt, Haubrich Józsefet, Kalmár Henriket, Kelen Józsefet, Nyisztor Györgyöt, Szabados Sándort, Vántus Károlyt. Az ügyész valamennyi népbiztosra halálos ítélet kimondását követeli a különleges bíróságtól, hogy a terrorítélettel megfélemlítsék a magyar népet.
A magyar kormány eme lépése lehetetlenné teszi Renner kancellár további közvetítését a bojkott megszüntetésére.
A tíz népbiztos ellenforradalmi vészbíróság elé állítása fokozza a nemzetközi proletariátus felháborodását a magyarországi ellenforradalmi uralommal szemben. Követelik a per megszüntetését, a vádlottak szabadlábra helyezését.
A nemzetközi proletár szolidaritás eredményezi azt is, hogy az osztrák kormány ugyanaznap, hogy megkezdődik a népbiztosok pere, mit sem törődve a magyar kormány tiltakozásával, megállapodást köt a szovjet kormánnyal, hogy az osztrák hadifoglyok gyorsított hazaszállítása érdekében kiengedi az Ausztriában internált magyar népbiztosokat, Kun Bélát és társait Szovjet-Oroszországba.
Haller István, a KNEP elnöke, a lapoknak adott nyilatkozatában a leghatározottabban kijelenti: a két párt megállapodott a kisgazdapárti Rubinek miniszterelnökségében.
Rubinek már a kormányalakítás részleteiről beszél. A miniszterelnöki poszton és a belügyi tárcán kívül hat minisztere lesz a Kisgazdapártnak, öt tárca jut a KNEP-nek.
A kormányzó mégsem nevezi ki Rubineket. Július 7-én Bethlent bízza meg a kormányalakítással. Azért jelöli őt a kormányzó – magyarázza a hivatalos történetírás mert a közelmúlt hónapok tanulságai alapján arra a meggyőződésre jutott: olyan politikusra kell bíznia a kormány vezetését, aki nemcsak régi politikus, hanem széles látókörű államférfi, akiben az elméleti tudás tapasztalatokon alapuló ismeretekkel párosul … Bethlen István a háború előtti magyar parlamenti élet nagy értéke; személyes kiválóságát még politikai ellenfelei is elismerik.
Programja a kormányzóval megbeszélt terven alapul. Az eddigi két kormánypártot, a KNEP-et és a Kisgazdapártot rákényszeríti egységes kormánypárt alakítására. Magját a KNEP-ből és a Kisgazdapártból kilépett képviselők, a gróf Klebelsberg Kunó és őrgróf Pallavicini vezetésével alakult Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt tagjai képeznék. Az új pártra támaszkodó kormánynak módjában áll erélyes kézzel hozzáfogni a tűrhetetlenné vált bajok orvoslásához.
A KNEP jelentős része miután a nemzetgyűlésben kisebbségbe került, és elveszti a miniszterelnöki poszt megtartásának lehetőségét, számos fenntartással kész támogatni Bethlen kormányalakító tervét és a pártok egyesítését. A Kisgazdapárt túlnyomó többsége ellenzi Bethlen terveit, mert ezek pártjuk háttérbe szorítására irányulnak. Rubinek miniszterelnökségével továbbra is koalíciós kormányt kíván. A Gömbös-csoport ugyanakkor követeli: a Kisgazdapárt, mint a nemzetgyűlés legnagyobb pártja, ne fogadja el Bethlen miniszterelnökségét, sem a koalíciót a KNEP-pel. Alakítson egyedül kormányt.
Gömbös ez alkalommal élesen támadja Soós honvédelmi minisztert. Kijelenti: bármilyen kormány következik, erős kéz szükséges a Honvédelmi Minisztérium élén. Arra céloz ezzel, hogy ez az ő saját bizalmi embere legyen. – Erre a kormányzó tett ígéretet Gömbösnek fájdalomdíjként, amiért nem ő a miniszterelnök-jelöltje.
A kormányzó hívatja a pártok vezetőit. Közli: csakis Bethlen-kormányt enged alakítani. Ha ellenzik, ellenükre cselekszik. Mindenki tudja, mit jelent ez. Az engedetlen nemzetgyűlés fegyveres megrendszabályozását, esetleg Bethlen-Gömbös-kormány létrehozatalát.
A fenyegetés erős ellenhatást kelt a nemzetgyűlésben. Még inkább elriasztja a két párt többségét, hogy elfogadja azt a Bethlent miniszterelnöknek, aki a nemzetgyűlést rá akarja szorítani a kormányzó jogkörének kiterjesztésére.
A nemzetgyűlés elkeseredett harcias hangulatát Bethlen felhasználja arra, hogy a kormányzó jogkörét kiterjesztő törvény megszavazását összefüggésbe hozza miniszterelnöki kinevezésének előnyeivel. Fellépne Gömbös katonai klikkje hatásköriének csökkentéséért, a konszolidáció érvényesítéséért. Elvállalná a pártok követelését, hogy a nemzetgyűlés feloszlatása nem történne meg a közeljövőben. A nemzetgyűlés törvénybe iktathatja a földreformot, az új választási törvényt. Bethlen végrehajtana olyan közös politikai és gazdasági programot, amelyben a pártok megállapodnak. Nyitott kérdés így csupán a pártok egyesítése, az Egységes Párt megalakítása maradna.
A KNEP ilyen feltételekkel hajlandó most már tárgyalni a kormányzó követeléséről: Bethlen miniszterelnökségéről. Előnyösebbnek tartja Bethlen személyét és befolyását a kormányzóra, mint Gömbös és katonai klikkjének esetleges szélsőjobboldali uralmát. A legitimista KNEP-vezetés arra is gondol, esetleg mégis megbízhat a kormányzó támogatásában és Bethlen elvi legitimizmusában, hogy segítségükkel behozzák az országba Károly királyt.
A Kisgazdapárt is enged most már a kormányzói kényszernek. Bethlen mégiscsak konszolidációt akar, nem sürgeti a királykérdés megoldását.
Bethlen július 9-én tárgyal a Kisgazdapárt, a KNEP és a disszidens párt vezetőivel a pártok egyesítéséről, közös programjáról. A kormányzó kívánságára hivatkozással csak azt éri el, hogy létesítsen a három párt olyan egyesített kormánypártot, amelyet közös intéző bizottság irányít. Fennmaradna tehát a pártok szervezeti különállása.
Egyfejű, háromtestű párt! Nem éppen Bethlen győzelme. Úgy tesz, mintha az lenne.
A Kisgazdapárt értekezletén, amely jóváhagyja a megállapodást, Rubinek nyíltan megmondja: az egységesítés tekintetében nagy volt a pártra a külső nyomás. Belementek, hogy az új kormánynak legyen lehetősége végre a jogrend teljes biztosítására. Ez az utolsó óra a helyzet megmentésére.
1920. július 13-án megalakul az Egyesült Nemzeti Keresztény Kisgazda és Földműves Párt. A napilapok közük az új párt tizennyolc tagú közös intéző bizottságának névsorát. Kilenc tagot a Kisgazdapárt, hatot a KNEP és hármat a Klebelsberg-Pallavicini pártja delegál. Közlik a programot is, amiben megállapodtak: 1. Erőteljes kormány és kormányzás. 2. Pénzügyi intézkedések az ország gazdasági helyzetének megjavítására. 3. Földreform. 4. A közalkalmazottak fizetésének rendezése. 5. A keresztény társadalmi intézmények megerősítése. 6. A kormányzó házfeloszlatási és házelnapolási jogának törvénybe iktatása. 7. A választójogi törvény reformja. 8. A szociális kérdések rendezése a nemzetgyűlés által.
Ahány pont, annyi általánosság. Három párt különböző programjának lenne ez az egybefoglalása, holott a legtöbb kérdésben különböző nézeteket vallanak. A legitimisták és szabad királyválasztók egyaránt felvetik a királykérdés kompromisszumos megoldását. Hozzák haza Károlyt oly módon nemzeti királynak, hogy mondjon le a Habsburg-ház trónkövetelési jogáról az utódállamokban és mindenekelőtt Ausztriában, ahol a legerősebb a legitimista mozgalom.
Állandó harcban a KNEP-pel és a Kisgazdapárttal, Bethlen tulajdonképpen e háromfejű új párttal sem tudja érvényesíteni az Egységes Párt politikáját, sem ennek programját rákényszeríteni a nemzetgyűlésre. Hogy ezt elérje, terrorválasztással kellene a neki engedelmeskedő többségű, ekkor már nem nemzetgyűlést, hanem országgyűlést létrehoznia. Tart azonban a tömegek balratolódó harcától, és még a miniszterelnöki hatalmával, államhivatalnoki és közigazgatási terrorral sem meri vállalni annak kockázatát, hogy az antant által 1919 novemberében kikényszerített, azóta is érvényes rendelet alapján történjék meg a most már legkésőbb 1922 márciusában esedékes új választás. Ehelyett új választójogi törvényt tervez. Közel egymillió választót fosztana meg szavazati jogától. Azzal indokolja: mindenki, aki az ország érdekeit szívén viseli, tisztában van azzal, hogy a jelenleg érvényben levő választójog túl radikális. Oly elemeknek is megadja a szavazati jogot, akik erre nem érettek. Szükségesnek tartja, hogy a megyei, városi, járási választójog módosításánál ezen felfogás kifejezésre jusson. A hazafias meggondolt elemek érvényesülése ne akadályoztassék.
A fővárosban és tizenegy városban hagyná meg a titkos szavazást. Mindenütt másutt, mindenekelőtt a falvakban, eltörölné, mert szerinte a magyar paraszt jellemével nem fér össze a titkolódzás. Valójában visszatérne ezzel a Ferenc József császár-király ideje alatti országgyűlési választási rendszerhez. Amikor a falvakban rendszerint a mindenkori kormány jelöltjei győztek, és ezzel máris eldőlt: kié az országgyűlés többsége.
A nemzetgyűlés polgári pártjai és az elkövetkező választáson már ugyancsak részt venni kívánó Szociáldemokrata Párt elveti a választójog Bethlen által tervezett bárminő korlátozását.
A Kisgazdapárt és a KNEP is ellenzi Bethlen tervét. Lényegileg mégis elősegítik azzal, hogy a Friedrich-féle választójogi rendeletet maguk is túlzottan demokratikusnak tartják. Félnek, ha ez alapon történne most a választás, a jelenlegi súlyos politikai és gazdasági helyzetben a tömegek jelentős része szavazna a Horthy-rendszer ellen. Szükségesnek tartják emiatt szűkíteni a választójogot. A KNEP és a Kisgazdapárt ezt azonban egyformán egymás és a többi párt rovására, hátrányára tenné. A KNEP a nők választójogának teljes megtartását javasolja. A Kisgazdapárt szűkíteni kívánja. Szerinte közismert a katolikus papság politikai befolyása a nőkre, és ez előnyhöz juttatná a KNEP-et. Választási esélyeik csökkentésére felvetik a városi és falusi lakosság nem egyforma választási jogosultságát. Hány éves kortól adjanak választójogot a nőknek, a férfiaknak? Mérlegelik azt is, hogy a választásokból miként zárják ki a többségükben a Szociáldemokrata Pártra szavazó városi és iparvidéki munkástömegeket?
A Kisgazdapárt és a KNEP eme saját választási érdekeit figyelembe véve követelik: a kormány terjessze végre az országgyűlési választások törvényjavaslatát a nemzetgyűlés elé. Bethlen ezt számos ürüggyel elhúzza. Érvényesülne különben a nemzetgyűlés nagy többségének akarata, hogy a Kisgazdapárt és a KNEP érdekeinek kedvező módon történjék a választójog korlátozása. Bethlen viszont a kedvező alkalmat várja, hogy keresztülerőszakolja a saját akarata szerinti választójogot. Ha ez nem sikerülne neki, Horthy törvénytelen kormányzói rendeletével, erőhatalommal oszlatná fel a nemzetgyűlést. Mindezt mégis úgy tervezi, hogy főként a külföldre tekintettel, jogfosztó intézkedései ellenére, lehetőleg megőrizze a demokrácia látszatát.
A választójog kérdése szoros függvénye a kormányzó házfeloszlatási jogának is. A nemzetgyűlés ezt csakis azután akarja megadni a kormányzónak, ha már aláírta az új választási törvényt. Megtörténhet különben, hogy a kormányzó máról holnapra feloszlatja a nemzetgyűlést, és a Bethlen-kormány rendeletileg intézkedik a választójog tetszése szerinti korlátozásáról. Bethlennek a kormányzó nevében emiatt kell ünnepélyes ígéretet tennie, hogy ezt nem teszi meg.
A kormány talál közben időt és módot arra is, hogy ellenforradalmi szellemben rendezze a Horthytól „bűnös Budapestnek” bélyegzett főváros közigazgatását. Mostanig a szélsőjobboldali Sipőcz Jenő kormánybiztos áll a főváros élén. Nem veszi figyelembe még az 1918-as polgári forradalom előtti Tisza István-korszak törvényhatóságát sem. Működését terror, megtorlás, kivételes intézkedések jellemzik. Kijelenti: ellensége minden destruktív liberális és más baloldali irányzatnak. Támogatója a keresztény nemzeti eszmének.
A nemzetgyűlés többsége ennek szellemében fogad el törvényt a „Budapest székesfőváros közigazgatásában szükséges átmeneti intézkedésekről”. Döntővé teszi a kormány beleszólási és felsőbb intézkedési jogát a főváros ügyeiben. A nemzetgyűlés azonban még így sem járul hozzá a Friedrich-féle, 1919 novemberében kiadott, rendeletben biztosított választójog alapvető változtatásához. Mindössze némely, a KNEP-nek kedvező, s a baloldali pártokat sújtókorlátozást vezet be.
1920. július közepén megtartják a törvényhatósági választásokat. Ezen, akárcsak a januári nemzetgyűlési választásokon, a fehérterror elleni tiltakozásul, nem vesz részt a Szociáldemokrata Párt. A Kisgazdapárt vidéki jellegénél fogva nem érdekelt a fővárosi választáson. A KNEP fővárosi szervezete és a Bethlen-párti jobboldali Wolff Károly-csoport rövidesen Fővárosi Keresztény Párt néven egyesül – választási szövetségben indul. Részt vesz ezen Friedrich pártja és a kispolgári liberális jellegű Nemzeti Demokrata Párt. Utóbbit támogatják az egyéb demokratikus pártok és a Szociáldemokrata Párt.
Budapest lakossága több mint kilencszázezer fő. A fele bír most már csak választójoggal.
A keresztény jobboldal így, a választási terrorral, 167 tanácstagságot szerez. Az ellenzék 73-at. Kezdetét veszi ezzel Wolff Károlyék fővárosi egyeduralma. Budapest új polgármestere az eddigi kormánybiztos Sipőcz Jenő. Uralmát a liberális szellemű Az Újság napilap így jellemzi: – A rombolás és pusztítás, a bosszú és gyűlölet eme szomorú diadalának minden felelőssége azokra hárul, akik ezt a diadalt a köz és a főváros érdekeinek ellenére kivívták …
Nem lankad közben a Magyarország elleni szállítási bojkott, a nemzetközi szolidaritás harca. Ülésezik a Kommunista Internacionálé második Kongresszusa, mely felhívással fordul a világ munkásságához, a fehérterrortól megkínzott Magyarország népének megsegítésére:
„Miközben Szovjet-Oroszország a lengyel nemesek bűnös klikkjének támadását győzelmesen veri vissza, amikor az egész világon magasra hág a munkások lázadása kapitalista kormányaik ellen, mikor a kommunisták nemzetközi kongresszusán a forradalmi proletárok sokmilliós munkáshadsereg összeforrasztásán munkálkodnak, van ország, melyet a forradalom előharcosainak hullái borítanak el: ez az ország Magyarország. A nemzetközi tőke, ez az utálatos, alávaló szörnyeteg letiporta a fiatal, magyar Tanácsköztársaságot. A Magyarország elleni hadjáratban egymásra talált a régi világ minden hatalma: kormányzsoldban álló gyilkosok, tábornoki vállrojttal a vállukon, londoni bankárok, Románia nemesi csőcseléke, francia uzsorások és minden ország szociálárulói … Minden oldalról szorongatva, keze-lába összetörve, a Magyar Tanácsköztársaság rettentő kínok között múlt ki az ellenforradalom Golgotáján, hogy újra feltámadjon, ha majd segítségére sietünk. A barbár ellenforradalom, melyet az emberiség salakja, Horthy admirális tiszti bandája vezet, a munkások holttetemei fölött járja bűnös táncát. Nincs az a kegyetlenség, nincs az a gyalázatosság, amelyet ez a magát minden korláttól szabadnak érző kormány el ne követett volna … Vegyétek körül a gyűlölet falával a gyilkosok és hóhérok országát. Magyar munkások, legyetek erősek! Az egész világ proletariátusa veletek van!”
A Renner-kormány közbenjárása a bojkott megszüntetésére nem hoz eredményt. A magyar kormány még arra sem tesz ígéretet, hogy legalább egy részét szabadon bocsátja az internáltak és letartóztatottak tízezreinek.
Gratz jelenti Budapestre: Lefévre-Pontalis francia követ érdeklődött nála a magyar kormány magatartásáról a bojkottal kapcsolatban. Elmondotta, hogy dr. Renner kifejtette előtte: a mérsékelt szocializmus, melyet ő képvisel, összeütközésben áll a bolsevizmussal, és az antant érdekében állna, ha erősítenék a mérsékelt szocializmust azáltal, hogy rábeszélik Magyarországot, tegyen engedményeket.
A nagy világlapok arról írnak: A szociáldemokrácia részt vesz számos európai ország kormányában, és jól tudja: a Magyarország elleni szállítási bojkott zavarja az imperialista terveket. Most, amikor a szovjetellenes beavatkozó háborút visszaverve, a Vörös Hadsereg győzelmesen vonul előre, a nagyhatalmak számítanak az ellenforradalmi Magyarország részvételére Lengyelország oldalán. A Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége megpróbál ezért Horthyéktól látszatengedményeket szerezni a magyar Szociáldemokrata Párt és a magyar szakszervezetek javára. Utána megszüntetik a bojkottot.
Bethlen bár keresztülviszi a pártok egyesítését, két hét óta még nincs kormánya az országnak. Nem sikerül kormányt alakítania. A saját embereit, Ferenc József császár korabeli, konzervatív politikusokat akarja bevinni a kormányába, akik teljesen elkötelezettek neki. Az igazságügyi tárcát szövetségesének, Wolff Károlynak szánja. A belügyminiszteri posztot el akarja venni a Horthy-ellenes Dömötörtől. Mindezt a pártok közös intéző bizottságának többsége ellenzi. Lényegében az eddigi koalíciós kormány fenntartását kívánják, hogy Bethlen mint miniszterelnök ne gyakorolhasson személyi diktatúrát.
Egyébként sem szeretik Bethlent. Főúri gőgjére célozva, az egyik ellenzéki lap írja róla: ha a gallérja tudná, mi van a fejében, nem viselne gallért … A Pesti Napló arról ír: a pártok ellenállása az új kormány személyi összetételét illetően széteséssel fenyegeti a tegnap összetákolt, egységes kormányzópártot. A Klebelsberg-Pallavicini csoport a kiválás gondolatával foglalkozik.
Megírják a lapok a közismert tárgyi ellentéteket: a kormányzó jogát a nemzetgyűlés feloszlatására, a választójog szűkítését, a földreform gondját. Bethlen a földreformot a lehető legszűkebbre akarja korlátozni. Könnyen megegyezne ebben Rubinekkel, aki döntően a nagybirtok érdekeit tartja szem előtt. Nagyatádi Szabó azonban nagyobb szabásúnak tervezi a földreformot.
Nem tisztázott a királykérdés sem. A legitimisták azzal kecsegtetik a szabad királyválasztókat, hogy Károly király lehet nemzeti király, ha lemond a volt Habsburg-országok, főként Ausztria trónjáról. Megegyezési alapként Bethlen is kész lenne támogatni ilyen legitimista álláspontot.
Bethlen némileg változtat az általa benyújtott kormánylistán, de ez sem segít. Az Egységes Párt intéző bizottságának többsége továbbra is olyan személyi követelésekkel áll elő, amelyeket Bethlen csakis a belső béke veszélyeztetésével kényszeríthetne a pártokra. Amikor ezt a kormányzó segítségével mégis megkísérli, a pártok valósággal fellázadnak Bethlen miniszterelnökségével szemben. Haller István a KNEP nevében kijelenti: az események teljesen összekovácsolták a KNEP-et és a Kisgazdapártot. Tulajdonképpen nem tegnap, hanem ma született meg az Egységes Párt, de Bethlen ellen. A közvéleménybe azt vitték be, hogy gróf Bethlen úgynevezett nagy kormányt akar csinálni. A miniszteri lista nem erre mutat. A KNEP sok különb politikust tud kiállítani, mint akiket Bethlen be akarna venni a kormányába miniszternek.
Rubinek arról nyilatkozik: gróf Bethlen kormányalakítási terve megbukott. A fő ütközőpont a belügyminiszter személye. Ehhez egyéb személyi és tárgyi ellentétek is hozzájárulnak.
Továbbra sincs tehát kormánya az országnak. Bethlen konszolidációs politikája híveként Soós tábornok a kiéleződött politikai helyzetben a kormányzóhoz fordul. Javasolja: a rendkívüli állapotok miatt oszlassa fel a nemzetgyűlést.
Levelében veszedelmesnek mondja a belpolitikai helyzetet. Arról ír: az újból felelevenedő antimilitarista, defetista, nemzetellenes agitáció – nem véletlenül – egybeesik az orosz Vörös Hadsereg sikeres offenzívájával. A kommunista agitáció mindent megtesz, hogy a Vörös Hadsereg számára előkészítse a talajt és a kommunista elemekben reményt ébresszen …
Utal a bécsi kommunista központ fokozott tevékenységére. Rámutat a szakszervezetek újjáéledésére, az ipari munkások, bányászok újabb követelődzéseire, sztrájkfenyegetéseire. Erőteljesen folyik az agitáció abban a néprétegben is – írja -, amelyre a hadsereg támaszkodik, a parasztság körében. Az ott folyó bolsevista agitáció közvetlenül a hadsereg gyökerei ellen irányul. A békefeltételeket ürügyül használva, a parasztok fellépnek a sorozás ellen, amiről az ország minden részéből érkeznek jelentések. Ismerteti Soós azokat az újabb kísérleteket is, hogy hozzáférkőzzenek a hadsereg legénységéhez, megmételyezzék szellemét. E kísérleteknek már három esetben voltak következményei a győri ezredben, Tolnán és Hajmáskéren.
Eme aggasztó helyzetben – jelenti Soós – a vezérkari főnök és ő mint honvédelmi miniszter kérte a kormányt: hozzon megfelelő bolsevistaellenes intézkedéseket. Öt minisztertanácsi ülésen tárgyalták ezeket, majd őfőméltósága vezetésével koronatanácson, de azóta sem történt semmi.
Mivel tartós kormányválság közepette él az ország, és emiatt a törvényes intézkedések eltolódnak, nyomatékkal kéri a kormányzót: a minisztertanács huszonnégy órán belül fogadja el a Nemzetvédelmi Szervezetről szóló új előterjesztést. Semmi más eszköz, a rendőrség létszámának emelése, a polgári hatóságok erélyesebb fellépése nem vezethet sikerre a bolsevizmus elleni belső harcban.
Soós tábornok ezzel messzemenő engedményt tesz Gömböséknek, akik a honvédelmi miniszter súlyos bűneként róják fel, hogy a konszolidációs tárgyalások során megígérte a kormánynak a Nemzetvédelmi Szervezet feloszlatását. Bár Soós megteszi az engedményt, Bethlen-párti marad, és hogy segítse őt kormányra juttatni, rámutat a mostani kormányválság elhúzódásából következő veszélyre. Bizonytalanság a kormányzat minden ágában, óvakodás minden nagyobb kihatású intézkedéstől – egyszóval az egész kormányzat megbénulása s éppen ilyen válságos időkben, a „vörösveszedelem” közeledésekor, súlyos következményekkel járhat. Ez a bizonytalanság máris visszahat a fegyelemre, a tisztikar hangulatára. Elérkezett az ideje, hogy a kormányzó e válságnak mielőbb, a legerélyesebb eszközökkel vessen véget. Az ország érdeke rendkívüli rendszabályokat igazol.
Javasolja Soós: a válság mielőbbi megoldása érdekében gróf Bethlen István mint kijelölt miniszterelnök terjessze a pártok elé kormányalakítási tervét. Amennyiben huszonnégy órán belül a pártok nem fogadnák el, a kormányzó – a rendkívüli állapotokra tekintettel – oszlassa fel a nemzetgyűlést.
Soós levelével kapcsolatban a kormányzó és Gömbös bizalmasa, Kozma Miklós feljegyzi: Soós végleg bukott politikus. Bármily eszes, nem ismeri a magyar mentalitást. Mindenkivel jót akar tenni, és így senkivel sincs igazán jóban. Folyton fél, főleg Gömböstől. Ezért dolgozik ellene. Pedig csak úgy lehetne hosszú életű, ha őt vette volna maga mellé államtitkárnak.
Míg Soós tábornok a rendkívüli politikai állapotokra hivatkozással javasolja Bethlen miniszterelnöki kinevezését, a nemzetgyűlés feloszlatását, Gömbös továbbra is a katonai puccs szószólója.
Elhatározásaiban Horthy továbbra is bizonytalan, befolyásolható. A politikában még mindig eléggé járatlan. Az ellenforradalom 1919 augusztusi győzelme óta eme folytonosan örvénylő, meg nem nyugvó politikai körülmények között, a pártok zűrzavaros harcában ide-oda ingadozik Bethlen-Gömbös kétirányú politikája között. Múltja, felfogása visszahúzza régi ideáljához, a világháború előtti császári és királyi idők Tisza Istvánjához és Nemzeti Munkapártjához. Ennek mostani képviselőjéhez, Bethlenhez. Gömbös hatásától sem tud azonban megszabadulni. Bethlen-Gömbös emiatt Horthy közvetlen környezetében, céljaik elérésében továbbra is egyszer ellenfelek, máskor szövetségesek.
Most már azonban Horthy, ahogyan ezt neki Soós tábornok is javasolja, egyre inkább átáll Bethlen mellé. Támogatja konszolidációs politikáját.
A nemzetgyűlés közben továbbra is ellenzi Bethlen kormányalakítását. Gömbös is meg nem szűnően szélsőjobboldali puccsra törekszik. Megnehezíti ezzel Bethlen politikájának sikerét a pártokkal, aki még így sem fogadja meg Soós tábornok tanácsát, hogy most már ő alkalmazzon erőszakot a nemzetgyűléssel szemben. A saját hosszabb lejáratú politikája érdekében Bethlen nem ajánlja ezt a kormányzónak. Átmenetileg inkább eláll a miniszterelnökségtől. 1920. július 14-én felkeresi a kormányzót, és visszaadja kormányalakítási megbízatását. Gyors fordulattal azonban, hogy sikertelensége kevésbé tűnjék bukásnak, és céljait mégis előbbre vigye, bizalmi emberét, gróf Telekit javasolja a kormány élére.
Teleki Pál mindegyik miniszterelnök elődjénél különb, tehetségesebb politikus. A pártok vezetőit is meglepi a fordulat. A lapok arról írnak: július 15-én este az egyesített párt intéző bizottsága ülésén megállapodtak, hogy csakis Rubinek Gyula miniszterelnöki megbízatása esetén tartják célravezetőnek a további tárgyalásokat. Éjfélkor viszont hivatalos közlemény tudatja: Horthy őfőméltósága megbízta Teleki grófot, alakítsa meg az új kormányt.
A kormányzó tehát, akárcsak Bethlen esetében, Telekit is a pártok ellenére bízza meg kormányalakítással. A horthysta történetírás ezt majd azzal indokolja: a kormányzói bizalom alapja, hogy Teleki Pál gróf fontos szerepet vitt a háború előtti parlamenti életben, tevékenyen részt vett az ellenforradalmi szegedi kormányban mint ennek külügyminisztere. A lemondott Simonyi-Semadam-kormányban mint külügyminiszter tevékenykedett. Egyéniségének közvetlensége, szilárd keresztény világnézete teszi lehetővé, hogy a Bethlen által megteremtett, egységes pártra támaszkodva, minden nagyobb nehézség nélkül megalakítsa a „pártszövetségi” kormányt.
Miniszterelnöki programjaként kijelenti: törekvése legfőképpen arra irányul, hogy a politikai közéletből mielőbb eltávolítsa azokat a mérgező anyagokat, amelyek beteggé, bizalmatlanná és türelmetlenné teszik a különben józan és mérsékelt polgári társadalmat, hajlamossá a szélsőségekre, a törvényes rendelkezések önkényes áthágására. Ilyen mérgező anyagoknak tartja a zsidókérdést, a földkérdést és azokat a katonai alakulatokat, amelyek az ország belső nyugtalanságának legfőbb előidézői.
A kormányzó és a pártok irányában Teleki vállalja Bethlen valamennyi politikai ígéretének teljesítését. Ünnepélyesen megígéri: ha a képviselőház feloszlatásakor még nem fogadták volna el az új választójogi törvényt, az érvényben levő Friedrich-féle törvény alapján tartják meg az új választásokat. Személyi kérdésekben is kompromisszumot köt a pártokkal. Lényegében marad a régi minisztérium. Csak a hatalmi tárcák vezetői változnak: a miniszterelnök, a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter. Menesztik a Horthy-ellenes Dömötör Mihályt és a Gömbös-ellenes Soós Károlyt.
A nemzetgyűlés legerősebb pártja, a Kisgazdapárt, miután nem tudta megszerezni a miniszterelnökséget, politikailag visszaszorul, és mind a párton belül, mind a kormányzásban csökken a középbirtokosok és a kulákság befolyása. A KNEP még inkább háttérbe szorul, és vele a keresztény kispolgárság és a középosztály.
Oly nagy azonban a politikai zűrzavar, hogy elképzelhető bármilyen irányú belpolitikai fordulat. Teleki kinevezése napján Friedrich környezetének egyik tagja beárulja a kormányzónak: a Wenckheim-palotában Friedrichék bizalmas tanácskozást rendeztek. A tanácskozáson körülbelül hatvanan vettek részt, köztük Weiss Konrád, Ereky Károly, Hornyánszky Zoltán nemzetgyűlési képviselők és báró Balás táborszernagy. Friedrich ismertette a külügyi helyzetet. Indítványozta, hogy puccsszerűen, minél előbb vissza kell hozni Károly királyt, s a Teleki-kormánnyal együtt el kell kergetni a kormányzót. A puccs katonai részét báró Balás táborszernagy vezetné.
A legitimista készülődések erősen folynak, nemcsak a politikusoknál, hanem a hadseregben is. Horthy ilyen helyzetben kényszerül összehívni a katonai vezetők tanácskozását, hogy a hadseregben megszüntesse a legitimisták és szabad királyválasztók közötti, fegyelmet züllesztő pártvillongást. Horthy tanácsadója a királykérdésben nem Gömbös, hanem Bethlen. A Károly király melletti fellépést javasolja, de azzal a kikötéssel: legyen nemzeti király. Törvénybe kell iktatni: csakis akkor juthat vissza a magyar trónra, ha kötelezően kijelenti: a magyar törvényhozás megkérdezése nélkül nem ül Ausztria trónjára.
Bethlen a nemzeti királyság követelésével tulajdonképpen állást foglal Károly király hamaros visszatérése ellen. Jól tudja: a király nem azért követeli vissza a magyar trónt, hogy lemondjon az osztrákról, hanem azért, hogy magyar királyként lehetősége nyíljék az osztrák legitimista tábor segítségével visszaszerezni a császárságot. Bethlen másik indoka az, hogy a magyar uralkodó osztályok az Osztrák-Magyar Monarchiában csak másodlagos szerepet játszottak. Bethlen és a magyar uralkodó osztályok „nemzetibb része” elégedett a jelenlegi elsődleges uralmi szerepével és hatalmával, amilyennel soha az osztrák-magyar birodalomban nem rendelkeztek.
Bethlen álláspontja felel meg leginkább Horthynak. A katonai értekezleten, hasonló értelemben vallja magát legitimistának, Károly király nemzeti királysága hívének.
Horthy, hogy minden irányban megnyugtassa a tisztikart, szükségesnek tartja máris tisztázni Károly királlyal: hajlandó-e Magyarország teljes állami függetlenségének és szuverenitásának garantálása mellett a magyar trónt mint nemzeti király elfogadni?
Gömbösék is hajlandók taktikai megoldásként ez alapon Bethlennel megegyezni. Elképzelhetőnek tartanak egy Bethlen-Gömbös-kormányt, amit a szabad királyválasztó Kisgazdapárt támogatna. A kormányzó szívesen létrehozna ilyen kormányt, de a legitimisták ellenére ez most nem lehetséges. Reméli azonban, hogy az első adandó alkalommal Bethlennek juttathatja az egyelőre Telekinek átengedett miniszterelnökséget.
Teleki Pál gróf 1920. július 22-i bemutatkozó beszédét a lapok azzal kommentálják, hogy az új miniszterelnök erős és öntudatos keresztény politikát hirdet. Hangot adva az uralkodó osztályok aggodalmának a Vörös Hadsereg előnyomulása miatt, Teleki bejelenti: Magyarország, amely Európa Keletét védi, segítséget vár a Nyugattól, hogy felléphessen a bolsevizmus ellen.
Folytatja a Simonyi-Semadam-kormányban képviselt külpolitikáját. Igyekszik eredményesen befejezni a titkos francia-magyar és lengyel-magyar tárgyalásokat, hogy Magyarország részt vehessen a szovjetellenes katonai intervencióban, és ezáltal elérje Kárpátalja és Szlovákia megszerzését. „Mi a magunk részéről – mondja Teleki -, amennyi erőnk és súlyunk az európai koncertben ma van, olyan erővel követeljük, hogy Lengyelország támogattassék Európa által … A lengyeleknek hű társai leszünk. Máris mindent elkövetünk, hogy Nyugaton e célunk elismertessék, és hogy minden tőlünk telhető segítséget nekik megadjunk.”
Nem említi egyetlen szóval sem a szélsőjobboldali, német orientációjú, titkos tárgyalásokat, és hogy a magyar állam máris nagy összegeket folyósít a német szervezkedéshez.
E nehéz külpolitikai helyzetben, amikor a nemzetközi szállítási bojkott is oly sok gondot okoz a kormánynak, Teleki a jogrend teljes helyreállítását jelöli meg kormánya feladataként. Bármely irányból történnék a jogrend megzavarása, kívülről vagy belülről, akár „önzetlen” szándékból – értsd ezen a különítményeket -, a kormány azonnal letöri.
Teleki bejelenti: tárgyaltatni kívánja a nemzetgyűléssel a kormányzóválasztáskor tett engedmények teljesítését: a kormányzói jogkör kiterjesztését a nemzetgyűlés feloszlatására. Helyesli a főként Bethlentől követelt, Friedrich-féle választójog szűkítését. Ígéri az erősen megnyirbált földreformtörvény gyors megvalósítását. Elfogadja Schlachta Margit KNEP-képviselőnő javaslatát a középkori botbüntetés visszaállítására. Bejelenti a „numerus clausus” törvény előterjesztését, melynek célja – úgymond – az egyetemi felvételeknél elejét venni az értelmiségi proletariátus felszaporodásának, de különösen azt megakadályozni, hogy a zsidóság az öt százalék lakosság-arányszámon túl ellephesse az intellektuális pályákat.
Mindössze frázisokat mond a kormány szociális programjáról. Alig lehet pedig megfelelő szavakat találni az országos nyomorúság érzékeltetésére. A Vasas Szakszervezet lapja arról ír: leírhatatlan a szenvedés, amit a szaktársak már közel egy esztendő óta átélnek. Mindenükből kifosztva, a szó igaz értelmében családok élnek éppen csak alsóruhában, olyan lakásokban, ahol a hideg tűzhelyeken kívül semmi bútor vagy berendezés nincs. A nyomorúságot fokozza, hogy a szövetség tagjai közül sokan, kb. kétezer-ötszázán úgynevezett politikai bűncselekmények miatt börtönben ülnek. Számosan elmenekültek az országból. Ezek családtagjai kimondhatatlanul sanyarú helyzetben vannak.
Kormánynyilatkozatában Teleki békülékeny hangot üt meg a Szociáldemokrata Párt felé. Bejelenti: hajlandó a szakszervezetek működését korlátozó határozatok felülvizsgálatára. Nem engedi azonban visszaadni – úgymond – a felfüggesztett szervezeteket a politikának és az osztályharcnak. Végezzék azt a funkciót, amelyre hivatottak: a népjóléti és érdekképviseleti munkát.
Teleki eme semmitmondó ígérete alapján rövidesen véget ér a több mint másfél hónapig tartó nemzetközi bojkott. Kevéssé érte el célját. Ez nagyrészt a Szociáldemokrata Párt közömbösségén múlt, amiről a Népszava számos cikke tanúskodik.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!