MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírásával nem enyhül a politikai feszültség. Továbbra is általános nyugtalanságot okoz Gömbösék készülő katonai puccsa.
A közvélemény feltételezi Friedrich-Beniczkyék legitimista puccsszervezkedését is. Őfelsége személyi titkára, Werkmann, feljegyzi: azzal, hogy Magyarország aláírta a békeszerződést, megszűnt annak az érvelésnek a lehetősége, hogy őfelsége hazatérése esetén hátrányosabbak lennének a békefeltételek. Magyarországról máris újabb felhívás érkezett a királyhoz: jöjjön, foglalja vissza a trónt. A felhívás az agyonsanyargatott magyarok hangos kiáltása, amely elhat a király svájci lakhelyéig, a Villa Pranginsig, a különítményesek esztelen tobzódása miatt. Oly sokan reménykednek abban, hogy őfelsége tudja csak a rendet és nyugalmat biztosítani az országban, hogy meg kell hallania e hangokat …
Werkmann a továbbiakban arról ír: nem éppen a legitimista szárny legprominensebb személyiségei azok a parlamenti férfiak, akik a királyt sürgősen hazahívják, hogy állítsa vissza a különítményesektől megsértett jogrendet. Werkmann nem nevezi néven e politikusokat. Friedrichet, Beniczkyt értheti, mert azzal folytatja: ezek nem hisznek Horthy királyhűségében, sem abban, hogy a kormányzó őszintén támogatja az ország konszolidációs politikáját.
Werkmann külpolitikai okokból nem ért egyet azzal, hogy őfelsége most térjen vissza Magyarországra. Ő is sajnálja azonban, hogy Károly király bízik a kormányzóban. A hazai felhívásra, hogy őfelsége máris jöjjön elfoglalni trónját, olyan választ ad, hogy még az idén visszatér Magyarországra, de csak a kormányzó beleegyezésével. Máris kötelességévé tette a kormányzónak: készítse elő visszatérését.
A puccsista híresztelések további változata, hogy Soós tábornok honvédelmi miniszter Bethlen miniszterelnöksége érdekében kezdeményezne katonai beavatkozást a nemzetgyűléssel szemben. Utóbbi híresztelés alapja az, hogy a bennfentesek tudják: az utolsó szó a kormányzónál most már nem annyira Gömbösé, Eckhardté, hanem sokkal inkább Bethlen grófé. A kormányzó akaratából most már bizonyos, hogy rövidesen teljesül Bethlen régi politikai vágya: a miniszterelnökség. Ez ugyancsak diktatúra lenne, de a konszolidáció irányában. Ha Bethlen miniszterelnöksége nem sikerülne, a kormányzó parancsára bekövetkezne Soós honvédelmi miniszter beavatkozása. Ezt azonban Bethlen mindenképpen el szeretné kerülni.
Csökken Gömbös-Eckhardték katonai puccsának valószínűsége azzal is, hogy a Bethlen vezetésével megalakuló kormánynak a kormányzó megadná azokat a konszolidációs engedményeket, amelyeket a kormány a pártok és a nemzetgyűlés követelésére eddig nem teljesített. Bethlen azzal is érvel, a kormányzó amúgy is változatlanul rendelkezik a hadsereggel, államfőként részt vesz a kormány politikájának meghatározásában és ellenőrizheti azt. Semmit sem veszíthet tehát, ha teljesíti az uralkodó osztályok követelését: a katonai diktatúrás törekvések megfékezése révén biztosítani a konszolidációs ellenforradalmi uralmat.
Ennek előfeltételeként Horthynak el kellene rendelni a különítmények és karhatalmi alakulatok – nem felosztását, mert ezt még Bethlen sem meri kezdeményezni. Követeli ezek beolvasztását a hadseregbe, csendőrségbe, rendőrségbe. Meg kellene szüntetni Gömbösék széles hálózatú országos kémszervezeteit. A katonai alakulatok és hadseregvédelmi szervek közegei és nyomozói ne járhassanak el polgári személyekkel szemben.
Mindez azonban Horthy részéről egyelőre csak ígéret. Bethlen gondoskodik ugyan arról, hogy e megállapodásának híre elterjedjen, a lapok is írnak erről, de a politikai körök továbbra is számolnak a katonai puccs lehetőségével, Gömbös diktatúrás miniszterelnökségével. Attól tartanak: ki tudja, talán most is övé az utolsó szó a kormányzónál?
A miniszterelnök egyelőre még Simonyi-Semadam. Henz Károly KNEP-képviselő a nemzetgyűlés június 5-i ülésén – Simonyi-Semadam kérésére – szóvá teszi Gömbösék készülődését. Nagyon óvatos formában, senkit meg nem nevezve, kéri a kormányt: nyilatkozzék a nemzetgyűlés szétkergetését és a kormány letartóztatását célzó, állítólagos katonai puccstervekről. Simonyi-Semadam a saját, megrendelt kérdésére válaszolva kijelenti: a nemzet szuverenitásának két tulajdonosa van: a nemzetgyűlés és a kormányzó. Valóban izgatnak a nemzetgyűlés ellen. Ennek számtalan a nyoma a lapokban, gyűléseken. Úgy beszélnek a nemzetgyűlésről, mint hitvány gyülekezetről, értéktelen csőcselékről. Ezzel akarják elidegeníteni a nemzetet a nemzetgyűléstől. Éket akarnak verni a kormányzó és a nemzetgyűlés közé. Hírek terjengenek puccskészülődésekről, amelyekbe nem átallják bevonni a kormányzó magas személyét. Simonyi-Semadam kijelenti: a kormányzónak soha, egy pillanatra sem jut eszébe a nemzetgyűlés hatáskörét bármiféle puccsal csökkenteni. Ha a nemzetgyűlést mégis olyan irányból érné támadás, amely irányból eddig még nem érte, megteszi az intézkedéseket, amelyeket a kivételes helyzet megkövetel …
Simonyi-Semadam egyetlen szóval sem említi, milyen irányból fenyegetheti a kormányt és a nemzetgyűlést támadás. Nem kétséges: Gömbösről és a katonai klikkről beszél. Sőt a kormányzónak tudnia kell a puccstervekről, amelyeket nélküle nem kezdeményezhetnek.
A nemzetgyűlés nagy többsége éljenzi a miniszterelnököt és válaszát. Szót kér a Kisgazdapárt liberális szárnyának vezetője, Drozdy Győző. Elítéli a különítményeseket. Elmondja: a Héjjas-különítmény őt is megzsarolta. Fizetett, nehogy meggyilkolják. – Ha mostani közlésem miatt nyomom vész – fordul a nemzetgyűlés elnöke felé -, szíveskedjenek utánam az orgoványi erdőben kutatni. Ott megtalálják holttestemet. – Követeli a különítmények megszüntetését, a fővezéri karhatalmi alakulatok beolvasztását a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozó csendőrségi, illetve rendőrségi alakulatokba.
Jelentős Horthy-ellenes intézkedés lenne ez, hiszen Dömötör Mihály belügyminiszter a konszolidációs politika híve. Az a felfogása: lehetetlen úgy kormányozni, hogy a különböző katonai hatóságok beleszólnak mindenbe. A kormány viszont egyáltalán nem vagy alig tud felügyeletet gyakorolni a katonai vezérkari irodák és a katonai parancsnokságok felett.
Ilyen értelemben tart beszédet Jászberény választói előtt gróf Apponyi Albert, a legitimisták vezére. Felsorolja, hogy az ellenforradalom különböző véres és törvénytelen eseményei mily végzetes hatással járnak Magyarország nemzetközi kapcsolataira. Apponyi gróf nagy jelentőségű támadásának célja kettős. Károly király mielőbbi trónra ültetése érdekében korlátozni kívánja Horthy kormányzónak a különítményeken alapuló hatalmát, de szerinte a különítmények tovább tartó garázdálkodása már az ellenforradalmi rendszer megszilárdítását is akadályozza. Ez olyan politikai erők megmozdulására vezethet, amely, mint 1918-ban, ismét veszélyeztetheti az uralkodó osztályok, de mindenekelőtt a nagybirtok és nagytőke érdekeit.
Apponyi grófhoz hasonlóan a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, a Gyáriparosok Országos Szövetsége is sürgeti a polgári és katonai szervek egymás közötti viszonyának rendezését, a különítményesek megfékezését, a szilárd kormányzatot. Egyidejűleg biztosítani kívánják minden valóban demokratikus törekvés csírájában való törvényes elfojtásának intézményesítését. Küldöttségük felkeresi a kormányzót, és azzal érvel, hogy nagy összegű kölcsönöket igényelnek külföldről, amit csakis szilárd kormányzati rendszer kaphat.
A kormányzó továbbra is csak ígérgeti a konszolidációt. Időt akar nyerni a Bethlen-kormány megalakításáig. Gömbösék hatására nem oszlatják fel a különítményeket, nem lép fel a katonai puccstervek ellen. Az uralkodó osztályok többsége türelmét vesztve kárhoztatja emiatt a kormányzót. Nyíltan támadni mégsem merik. Tudják: hadsereg nélkül nem tudnák uralmukat tartósan biztosítani.
Simonyi-Semadam közli a nemzetgyűlésben: a kormányzó megígérte a konszolidációt. A lapok hírül adják, hogy a honvédelmi miniszter feloszlatja a különítményeket. A Magyar Távirati Iroda viszont megállapítja: a magyar hadsereg keretében különítmények nincsenek. A szegedi vadászzászlóalj (parancsnoka Prónay őrnagy), valamint a székesfehérvári vadászzászlóalj (parancsnoka Ostenburg százados), szabályszerű, kikülönített csapattestek, melyeknek feloszlatásáról szó sem lehet.
Az ellentmondó közlemények oka az, hogy a katonai klikk továbbra is határozott ellenállást tanúsít a kormányzó ígéreteinek teljesítésével szemben. A szélsőjobboldali sajtó durva módon támadja a konszolidációs törekvéseket. Június 9-én országos szenzációként közli Héjjas Iván főhadnagynak, a róla elnevezett különítmény parancsnokának a nyílt levelét, amelyben kihívással fenyegeti a nemzetgyűlés azon tagjait, akik szót mernek emelni a különítményesek ténykedései ellen. Héjjas a legerélyesebben visszautasítja a nemzetgyűlés június 5-i ülésén személyével kapcsolatban elhangzott támadásokat és burkolt gyanúsításokat. Drozdy vádjával kapcsolatban, hogy a Héjjas-különítmény meg akarta volna őt zsarolni, kijelenti: az állítólagos zsarolás miatt háborgók arcára fagyna az elképedés, ha azokról a valóságos milliókról hallanának, amelyekkel a politikus urak őt meg akarták maguknak szerezni pártcéljaikra … Megfenyegeti a pártokat és vezetőit, és a katonai klikk puccsista programjára célozva kijelenti: Horthy Miklós őfőméltóságáért való rajongásában minden áldozatra kész …
Héjjas főhadnagynak, a Duna-Tisza közi tömeggyilkosságok szervezőjének nyílt levele felháborítja az ország közvéleményét. Nem akarják tovább tűrni a különítményesek hatalmaskodását, zsarolásait, gyilkosságait, fosztogatásait, amelyekről országszerte tudnak és beszélnek. Héjjas újabb fellépését nem tekintik az alacsony rangú különítményes parancsnok önhatalmú nyilatkozatának, hisz sejtik, kik állnak mögötte. A nyílt levél ilyen értelemben is kihívás az uralkodó osztályok többségének konszolidációs politikájával szemben.
A nemzetgyűlésben a KNEP nevében Huszár Károly, volt miniszterelnök szóvá teszi a nyílt levelet és ezzel összefüggésben a katonai klikk puccselőkészületeit a kormány és a nemzetgyűlés szétkergetésére. Kijelenti: katonai puccsot csak a nemzetgyűlés tagjainak holttestén át követhetnek el. Megkérdezi Soós tábornok honvédelmi minisztertől: Héjjas Iván főhadnagy kinek a megbízásából, miféle katonai szervezetek felett rendelkezhet és fenyegetőzhet? Tűrhetetlennek bélyegzi, hogy a hadsereg egyik tisztje nyíltan megfenyegeti a nemzetgyűlés tagjait. Mi a magyarázata – kérdi -, hogy Héjjas Iván továbbra is megmaradhat olyan működési területen, amelyen eddig is olyan sok kellemetlenséget okozott a kormánynak?
Többen követelik: Héjjas nevezze meg azokat a politikusokat, akik, nyílt levele szerint, meg akarták őt vásárolni. A Kisgazdapárt nevében gróf Széchenyi Viktor ítéli el Héjjast és mindenben csatlakozik Huszár volt miniszterelnökhöz.
Az interpellációra válaszolva Soós honvédelmi miniszter elmarasztalja Héjjast. Ígéri, hogy nyilatkozatáért meg fog bűnhődni.
– Máris le kellett volna tartóztatni! – kiáltja közbe a Kisgazdapárt liberális szárnyának képviselője, Rupert Dezső, mire a honvédelmi miniszter kijelenti: – Az is útban van!
Határozott kiállásával Soós tábornok Bethlen konszolidációs politikáját támogatja. Miniszterelnöksége érdekében Soós szívesen alkalmazná a hadsereget is a nemzetgyűléssel szemben.
A nemzetgyűlés nem fogadja el Soós tábornok válaszát. Komolyabb biztosítékot követel a katonai puccs mindkét változatának bekövetkezte ellen. Közben a minisztertanács rendkívüli ülést tart. Megegyeznek a belpolitikai konszolidáció minimális feltételeiben. Lényegében ugyanazok, mint amelyeket immár köztudomásúan a kormányzó megígért miniszterelnök-jelöltjének, Bethlennek. Adja meg ezt a kormányzó a jelenlegi kormánynak! Ha a kormányzó nem teljesítené a kormány követelését, lemondanak. Másnap a pártok képviselői a nemzetgyűlésben bejelentik: csakis olyan új kormányban hajlandók részt venni, amely vállalja a konszolidációs követelések végrehajtását.
A kormányzó fogadja a kormányt, meghallgatja a javaslatokat. A napilapok jelentik: halogatja a döntést. Megígéri: előbb megbeszéli Soós miniszterrel, aki a miniszterek távozása után visszamarad a kormányzó dolgozószobájában. Valójában Horthy nem vele akarja megbeszélni a teendőket. Soós köztudomásúan konszolidációt akar; tehát Gömbösön és a katonai klikken múlik a döntés. A kormányzó Bethlennel is akar még tanácskozni.
A budai várból távozó miniszterek nyilatkoznak az újságíróknak. Hangoztatják: a kormány nem mondott le. Amennyiben kellő hatalmi garanciát kap, marad, hogy véget vessen az elharapódzott állapotoknak. Nagyatádi Szabó hozzáteszi: amennyiben a kormányzó úr nem honorálná a kormány javaslatát, lemondanak. Rubinek Gyula kijelenti: reméli, rendet tudnak teremteni. Simonyi-Semadam miniszterelnök azonban feltétlenül távozzék a kormány éléről.
Beniczky lakásán késő délután, a kormányzóval történt találkozás után üléseznek a pártok küldöttei és a kormány néhány tagja. Megállapodnak, hogy a KNEP és a Kisgazdapárt közös intéző bizottságot állít fel a nemzetgyűlés szuverenitásának védelmére. Tagjai a Kisgazdapárt részéről: Rubinek, Nagyatádi Szabó és mások. A KNEP részéről: Huszár Károly, Beniczky, Haller és mások.
A KNEP szívesen látná ezek után a két párt egyesítését, de ezt a Kisgazdapárt elutasítja. A közös intéző bizottság felállítása mégis eredmény az egyesülés irányában. A Kisgazdapárt feladja azt a célját, ha a tiszántúli választásokkal megszerzi a nemzetgyűlés többségét, egyedül alakít kormányt. Hajlandó a koalícióra a KNEP-pel, de a miniszterelnöki tisztet a KNEP-párti Simonyi-Semadam helyett a kisgazdapárti Rubinek Gyulával kívánja betölteni.
A Magyar Távirati Iroda hivatalosan cáfolja, hogy a kormányzó és a nemzetgyűlés, illetve a kormány között ellentétek merültek fel. Különbségek legfeljebb a konszolidáció végrehajtásának nüánszaiban lehetnek. A lényegben minden tényező megegyezett.
Valóban történik megállapodás. Erre már nemcsak a belpolitikai válság, a külpolitikai helyzet is kényszeríti a kormányzót.
1920. június 11-én a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége kiáltványban fordul a világ munkásaihoz. Közli, hogy június 20-tól Magyarországot bojkottálja. Megszakíttat vele minden forgalmat. Felhívja a világ munkásait, hogy június 20-tól kezdve tagadjanak meg minden olyan munkát, ami a fehérterror Magyarországának közvetve vagy közvetlenül javára szolgál. Egyetlen vonat se haladjon át a magyar határon, egyetlen hajó se fusson be, egyetlen levél vagy távirat se érkezzék Magyarországra vagy Magyarországról. Minden forgalmat meg kell bénítani. Se szén, se nyersanyag ne jusson az országba …
A Népszava nem közölheti a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége felhívását. A cenzúra nem engedélyezi. A kommunisták és baloldali szocialisták külföldről behozott sajtótermékek útján terjesztik. Ekkor már nemcsak Bécsből érkezik illegális kommunista agitációs anyag Magyarországra, hanem a környező államokból, a csehszlovák, román, jugoszláv baloldali munkásmozgalom harcosai segítségével létesített elosztó helyekről. A magyar vasutasok és hajósok bátor kommunista csoportja is szállítja és terjeszti az illegális sajtót.
Tízmilliók csatlakoznak a felhíváshoz. Erősíti harcukat, hogy jó hírek érkeznek Szovjet-Oroszországból. A Vörös Hadsereg minden fronton megállította az antanthatalmak harmadik intervencióját. Visszafoglalta Kijevet. Üldözi a megfutamodott lengyel haderőt, készül Vrangel tábornok ellenforradalmi hadseregének megsemmisítésére.
A horthysta köröket nyugtalanítja a nemzetközi bojkott. A polgári ellenzék a kormánnyal közös frontban lép fel a bojkott ellen, de ugyanakkor bírálja a teljes katonai diktatúrára törő erőket, elsősorban a különítményeket, mert tevékenységük gátolja a rendszer politikai megszilárdítását.
Horthy kormányzó e válságos helyzetben, amikor már-már felkel ellene a nemzetgyűlés, enged a közvélemény nyomásának, és elfogadja a kormány konszolidációs feltételeit. Simonyi-Semadam bejelenti: a katonai különítmények néven ismert alakulatok többé semmiféle eljárást nem foganatosíthatnak polgári személyekkel szemben. Nem zaklathatják őket igazoltatással, nyomozással, házkutatással, letartóztatással. Mindezt alkotmányosan és legálisan csakis a rendőrség végezheti. Közli a különítmények – és mindenekelőtt a Héjjas-csoport – feloszlatását. De elhallgatja, hogy Héjjasnak nem esik bántódása a nyílt levél miatt.
Június 13-án Soós honvédelmi miniszter rendelete megerősíti, hogy a felizgatott közvélemény megnyugtatására megtörténnek a kormány által kívánt intézkedések. Ennek feltételeként azonban követeli, hogy a felforgató kommunista elemekkel szemben a nemzetgyűlés hozzon sokkal szigorúbb törvényeket az állami és társadalmi rend védelmére.
– Megszűnnek a különítmények! – jelenti be Soós tábornok. Ténylegesen csakis a kisebb különítményeket oszlatják fel. Prónay és Ostenburg vezetésével a két legnagyobb fennmarad, mint a hadseregbe beolvadt, különlegesen felfegyverzett egység. Megmarad a vadászzászlóaljnak átkeresztelt Prónay-különítmény külön tiszti egysége is, amely a budapesti Britannia-szállóban székel. Nem szűnik meg a hadsereg Nemzetvédelmi Szervezete. Soós honvédelmi miniszter kijelenti a szervezet vezetői előtt, hogy nem szabad a kormányzó úr őfőméltósága ígéretét kijátszani, de hozzájárul ahhoz, hogy a Nemzetvédelem helyett Tájékoztató Szolgálat működjék. A Nemzetvédelmi Szervezetből mentve lett, amit menteni lehetett – jelenti a kormányzónak Say Viktor alezredes, a Honvédelmi Minisztérium elnöki csoportjának főnöke.
Simonyi-Semadam miniszterelnök még azt a kevés engedményt is, amit a kormányzótól szerez, saját politikája nagy sikerének tekinti. Valójában máris bukott miniszterelnök, ha nem is mond le. A pártok s a nemzetgyűlés szerint engedékenynek és megalkuvónak bizonyult a katonai klikkel és a kormányzóval szemben. Az ellenforradalom előnyeit végre nyugalomban élvezni akaró nagybirtoknak és nagytőkének nem kell Simonyi-Semadam.
Bukásához hozzájárul a KNEP jelentős veresége a június 15-i tiszántúli választásokon. Kilencvenegy mandátummal a Kisgazdapárt a legnagyobb párt a nemzetgyűlésben. A KNEP-képviselők száma az időközbeni kilépésekkel ötvenkilencre csökken. A Bethlen-Teleki szárny kezdeményezésére létrejött Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt – gróf Klebelsberg Kunó és őrgróf Pallavicini vezetésével – tizenkilenc, Friedrichék Keresztény Nemzeti Pártja hét, Rassay Károly liberális pártja hét, Vázsonyi Vilmos Nemzeti Demokrata Pártja hat mandátummal rendelkezik. A Szociáldemokrata Pártból kivált Csizmadia Sándor Nemzeti Munkapártja is két mandátumhoz jut. A pártonkívüliek száma tizennyolc.
A tiszántúli kiegészítő választás legfőbb jellemzője, hogy a nemzetgyűlésbe újonnan bekerülő képviselőkkel megerősödnek a konszolidáció hívei.
Erősödik a nagybirtokos-nagytőkés osztály liberális ellenzéke is, elsősorban a középburzsoázia köréből. A Rassay- és a Vázsonyi-féle liberális pártokat a fővárosi kispolgárság jelentős része támogatja. Jogbiztonságot, jogrendet követelnek. Szervezkednek a nagytőkének kedvező gazdaságpolitika, valamint a fehérterror durvább megnyilvánulásai ellen.
A választások legfőbb szenzációja, hogy Hajdúböszörményben megbukik Bethlen István. Mégpedig a Friedrich-csoport egyik jelöltjével szemben. Bethlent akkor éri ilyen súlyos politikai kudarc, amikor a napilapok bizonyosra veszik, hogy a kormányzó akaratából ő az esélyes miniszterelnök-jelölt.
Gömbös egyhangú jelöléssel, szavazás nélkül jut a nemzetgyűlésbe.
A Kisgazdapárt többsége nem örül megválasztásának. A katonai diktatúra politikai megszemélyesítőjét látja benne, és nagyon tart a párton belüli bomlasztó tevékenységétől. A Kisgazdapárt cégérével mindenféle szélsőjobboldali ködös nyilatkozatot tesz az ő külön kis- és középparaszti, kispolgári és a középosztály érdekét képviselő, a magyar fajt védő politikájáról. Az általa vezetett szélsőjobboldali erők és köztük a kisgazda képviselőcsoport révén olyan nagy párttá kívánja átalakítani a Kisgazdapártot, amelyben egyesülne valamennyi párt. Ez oly hatalmas erőt képviseljen, amely egyszer s mindenkorra kiirtja a nemzet testéből az idegeket ölő forradalmi lázat. Vezesse döntő lépésekkel a külpolitikailag iskolázatlan, a faji öntudatából kivetkőzött magyar népet az igazán magyar Magyarország megvalósulásához …
A magyar sajtó teljes egységben szembefordul a nemzetközi szolidaritási, szállítási bojkottal.
A Pesti Napló arról ír: még az úgynevezett fehérterror leghatározottabb ellenségei is felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy külső elemek az ország belső ügyeibe avatkozzanak.
A nemzetgyűlésben Apponyi Albert gróf indítja meg a támadó felszólalások sorozatát a bojkott miatt. Túlzásnak nyilvánítja a bojkottfelhívás megállapításait. Simonyi-Semadam tárgyal közben a Szociáldemokrata Párt vezetőségével. Arra hivatkozik: kormányra lépésekor a párt felajánlotta neki konszolidációs támogatását, és most eljött az idő: helytelenítsék a bojkottfelhívást. Miközben a nemzetközi munkásság a fasiszta rendszer pusztulásáért cselekszik, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek jobboldali vezetői elhatárolják magukat a bojkottól. Felajánlják politikai segítségüket a kormánynak, hogy közbenjárnak a testvér szociáldemokrata pártoknál a nemzetközi bojkott megkezdése ellen. Megígérik, hogy a bojkottal kapcsolatos itthoni sztrájkokat elszigetelik, leszerelik. Cserébe nagyobb működési lehetőséget kérnek.
Simonyi-Semadam miniszterelnök bejelenti a nemzetgyűlésben: a szociáldemokrata munkásság vezérei a Magyarország-ellenes szállítási bojkottról csak a külföldi lapokból értesültek. Semmilyen befolyásukat nem érvényesítették a bojkott megindítására, abban a tudatban, hogy a bojkott elsősorban a legszegényebb embereket sújtaná, s nem válik a munkásság javára. A Szociáldemokrata Párt vezetői önként felajánlották: szívesen közreműködnek abban, hogy felvilágosítsák a külföldet a bojkott helytelenségéről. A kormány ezt szívesen veszi tőlük, mert a magyar munkások vezetőinek inkább hisznek a külföldi munkások, mint nekünk – mondja Simonyi-Semadam.
A Népszava is részletesen foglalkozik a bojkotthatározattal. Ez a bojkottmozgalom – írja – a munkásság nagy tömegeit érintené a legsúlyosabban. A magyar munkásság nem akarta ezt a határozatot. A külföldi szervezett munkásság kívánságára jött létre, azon tudósítások hatása alapján, amelyek a világsajtóban a magyarországi állapotokról napvilágot láttak, és látnak ma is.
A Népszava ily módon akarja csökkenteni a fehérterror-ellenes nemzetközi szolidaritási akció jelentőségét, és megakadályozni, hogy a magyar munkásság sztrájkokkal fejezze ki harcos állásfoglalását a bojkott mellett. Cserébe azt kéri a pártoktól, a nemzetgyűléstől, a kormánytól: ne mérlegeljék a bojkott kérdését elvakult pártszempontok alapján, kicsinyeskedő vagy könnyelmű nézőszögből. Együtt kell mindent elkövetni a bojkott elhárítására, ami annál könnyebb, mivel mindenki átérzi, hogy a hazai állapotokon komoly és sürgős konszolidációs intézkedésekkel kell változtatni.
Hiába a Szociáldemokrata Párt engedékenysége, hogy a bojkott ellen fordul. Szolgálatát a kormány hasznosítja a külföld felé, arra azonban még mindig nem szánja el magát, hogy teljesítse a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek kérését: enyhítsék a szakszervezetek működését korlátozó, törvényes alapot nélkülöző hatósági intézkedéseket.
A Simonyi-Semadam-kormány emiatt nem képes elérni, hogy a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége visszavonja felhívását. 1920. június 20-án az ellenforradalmi Magyarország elszigetelődik a világtól. Nem érkeznek a magyar határra vonatok. A szomszédos államok vasutasai nem fogadják a magyar szerelvényeket. Megszűnik a postaforgalom.
A bojkott megkezdése napján a bányászság sztrájkot kezd Tatabányán, Tokodon, Salgótarjánban.
A klerikális Új Lap tudósítást közöl a bányászság sztrájkjáról: A sztrájkolok egy része világsztrájkról beszél, más részük a bérkérdéseket tolja előtérbe … A lap aggódóan felteszi a kérdést: Nem furcsa, hogy éppen a bojkott napján tették le a csákányt!? Heteken át nyíltan hangoztatták: június 20-án megáll a munka, kitűzik újból a vörös zászlókat. Ez a hitük már eddig is oly merésszé tette őket, ha le is tartóztatnak egy-egy kommunista munkást, addig megáll a munka, amíg szabadon nem engedik …
A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői mindent elkövetnek a sztrájkok leszerelésére. A kormány csendőrséget vet be a sztrájkolok ellen. Tatabányán letartóztatnak hetven bányászt.
A megbékéltetésre a Szociáldemokrata Párt gyűléseket hirdet a bányászmedencében. A Kommunista Párt röplapot ad ki ellene. – A bányabárók veréssel, börtönnel, élelmiszer-megvonással, kínzással, agyonlövéssel büntetnek benneteket, ha láncaitokat szét akarjátok szakítani. Bányamunkások, testvérek! Az orosz forradalmi proletariátus elfoglalta a bányákat, lerázta a rabszolgatartókat. Az egész világon dúl a csata a munkásság felszabadításáért. Ebben a harcban ti se maradjatok el. A győzelem a mienk! Az egész világ forradalmi munkássága velünk van. Előre! …
A forradalomért vívott harc jegyében hirdeti meg a Kommunisták Magyarországi Pártja, hogy újjászervezése további lépéseként megteremti önálló sajtóját. Bécsben megjelenik a Proletár hetilap. Szerkesztői: Kun Béla, Landler Jenő, Rudas László.
Szerkesztői munkásságukat az teszi lehetővé, hogy a nemzetközi munkásosztály hatalmas nyomására és az osztrák proletariátus követelésére, és miután Szovjet-Oroszország függésbe hozza az osztrák-orosz hadifogolycserét az Ausztriában internált Kun Béla és népbiztostársai szabadon bocsátásával, az osztrák kormány megszünteti internálásukat, megengedi, hogy Kun Béla Moszkvába utazzék.
A Proletár cikkei ostorozzák a magyarországi ellenforradalmat. Leleplezik a jobboldali szociáldemokrata vezetőség árulását. Értékelik a magyarországi belpolitikai eseményeket, tájékoztatnak a III. Internacionálé, Szovjet-Oroszország és a nemzetközi munkásmozgalom eseményeiről. Tárgyalja a Magyar Tanácsköztársaság tanulságait, ébren tartja a proletárdiktatúra emlékét. Ezt fejezi ki a Proletár első számában Kun Béla cikke: Még egyszer nem adják ingyen a proletárdiktatúrát!
A munkások és földművesszegények kommunista forradalma: ez az út a fehérterror megszüntetéséhez … A munkások és földművesszegények elszánt és kíméletlen diktatúráját kell szembe helyezni a burzsoázia fehérdiktatúrájával. A küzdelemnek szervezetet és vezetést csak a Kommunista Párt adhat.
Szervezeteink még kezdetlegesek? A mozgalom eszközei kezdetlegesek? Igaz, de nincs más párt, mely minden áldozat árán, minden eszközzel keresné a tömegekkel a kapcsolatot, csak a Kommunista Párt. Követett el hibákat a párt? Tanult hibáiból! Arra hívja fel a munkásokat és a földművesszegényeket, hogy ők is tanuljanak hibáikból. A forradalom élén a proletariátus halad. A proletariátus élén a Kommunista Párt.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!