(idézet: A RÁDIÓ OSTROMA – 1956 október 23)
Mi történt a küldöttségekkel? Sokak szerint letartóztatták őket. Pedig ez nem igaz. Egy ideig valóban azt tanácsolták nekik, hogy maradjanak az épületben. Egyrészt azért, mert attól féltek, hogy másoknak is megmutatják a hátsó — lényegében még mindig szabad — bejáratot. De nem kellett őket nagyon maradásra biztatni. A zaj, a kődarabok őket is arra intették, hogy jobb lesz az épületben. Talán néhányan azok közül, akik látták, hogy ők az erkélyről megpróbálták a tömeget lecsendesíteni, felismerik és árulóknak kiáltják ki őket. Akkor pedig… inkább maradtak. Igazán nem volt rossz soruk! Olyan szobába vezették őket — bár ilyen igen kevés volt —, ahova még nem hatolt be a gáz. Az egyik munkatársat leszalasztották a még mindig nyitott büfébe, hogy hozzon szalonnát, kenyeret, teát. Hozott is és először az elnöki szoba „főhadiszállásának” asztalára tette le. Tíz kéz nyúlt egyszerre felé.
— Hohó! — kapta el. — Ez nem a tiétek. A küldöttségé.
És vitte már nekik, a többiek pedig vártak, amíg újra fordul. Később azután az egykori küldöttek szétszéledtek. Voltak olyanok, akik egy csendes félórában kimentek a körülzárt épületből. Voltak közülük, akik reggelig a Rádióban harcoltak.
Füttykoncert a Parlamentnél
Szántó Zoltán a katonai erősítést sürgette, s ezzel a biztonság kedvéért mindenki egyetértett. De a Rádió munkatársai közül többen még mindig más megoldást szerettek volna találni. Igen, de mi lehet az?
A Parlamentből telefonon kérték a Rádiót, küldjön erősítő berendezést és mikrofont a Kossuth Lajos térre. Nagy Imre ott fog beszélni. A Rádió természetesen szerette volna magnetofon-szalagra rögzíteni a hangját, de a tüntetők ebben megakadályozták. A technikusok, a posta műszaki dolgozói képtelenek voltak a szükséges időre megteremteni a kapcsolatot a Parlament és a Stúdió között. A Rádió helyszínen levő munkatársa pedig nem tehetett mást, mint közben gépbe diktálta a beszédet, úgy ahogy hallotta. Aztán egyszer csak közölte: a tüntetők egy csoportja hangoskodásával beléfojtotta a szót Nagy Imrébe, nem tudta befejezni a szavait.
Ez mindenkit meghökkentett. Hiszen a tüntetés egyik legfőbb követelése éppen az volt, hogy Nagy Imre újra foglalja el helyét a közéletben, a politikai élet vezetésében. És most, amikor Nagy Imre oly hosszú idő után először beszél Budapest lakóihoz, beléfojtják a szót? Milyen indulatok, milyen erők működnek a háttérben, kik diktálják a hangot az utcán?
A Parlamentnél tartózkodó tudósítók azután elmondották, mi is történt. Még mielőtt a Bem-szobortól tömött sorokban vonuló fiatalság benépesítette volna a Parlament előtti teret, egy nagyobb létszámú csoport már megszállottá az Országház lépcsőinek egy részét. Ők állottak a legközelebb a szónokhoz, ők adták meg a hangot. Már Nagy Imre megérkezése előtt kiáltoztak, rosszcsengésű jelszavakat kaptak fel. Igyekeztek különféle szólamokkal hangulatot kelteni. Amikor pedig megjelent Nagy Imre és „elvtársak” megszólítással kezdte beszédét — füttykoncert volt a válaszuk. Nagy Imre a hangoskodók miatt szinte egyetlen mondatát sem tudta befejezni. „Lengyel—magyar határt!”, „Zsidómentes hazát!”, „Holnap sztrájkot!” — üvöltötték ezek a szavalok. Azután pedig „Aki magyar jöjjön velünk!” — kiáltással próbálták a hazafelé indulókat rávenni, hogy a Rádióhoz menjenek.
De kinek volt akkor a Stúdióban tartózkodók közül kedve és idege ahhoz, hogy alaposabban fontolgassa, milyen baljós jövőt villant fel Nagy Imre parlamenti kudarca. Ki gondolta, ki sejtette volna, hogy mindez már előjátéka annak, ami ezután az utcán napról napra lejátszódik: a párt, a kormány, Nagy Imre kielégít egy követelést, de a jóakaratú, a tényleg szocialista jellegű változást óhajtó emberek még nem is örülhetnek kedvükre, a mesterien vezényelt szavalókórus máris zúgja az új jelszót, és ráadásul hozzáteszi a tegnapi kívánság mai teljesítőjének „kijáró” köszönést: „Vesszen!”
*
De nem, ezekben a pillanatokban erre még senki sem gondolt. A Stúdióban levők, mint fuldokló a szalmaszálba, Nagy Imre csonka, töredékes beszédébe is belekapaszkodtak. Hátha ez segít? A hangszórót, úgy-ahogy rendbe tették. Szepesi György állt ki az erkélyre és kiáltotta:
— Felolvasom Nagy Imre szavait, amelyeket a Parlament előtt összegyűlt fiatalokhoz intézett.
A bejelentést csend követte. A rádiósok lélegzetüket is visszafojtották az izgalomtól. Talán most sikerül … talán … — csillant fel a megtámadottakban a remény. És Szepesi a pillanatnyi csöndben olvasni kezdte:
— Fiatalok! Barátaim!
Tovább azonban nem folytathatta. Akiknek nem az ár feltartóztatása, hanem dagasztása volt a céljuk, ismét üvöltöttek, ahogy csak a torkukból kifért.
Ez a kísérlet is kudarcba fulladt…
A hangadók között
De kik is voltak azok, akik ekkor már egyre nagyobb számban vegyültek el a tömeg között, hogy fújják, lobogó máglyává élesszék a parazsat?
N. B. történész beszélte el később, hogy a koraesti órákban, a Rádió körül járva, arra lett figyelmes, hogy egy idősebb, katonás tartású, civilruhás férfi kiadta a jelszót:
— Foglaljuk el a Rádiót!
— Minek? — kérdezték a körülötte álló egyetemisták.
Erre azonban nem felelt. Ehelyett különböző megbízatásokkal nyolcas-tízes csoportokban más-más helyre irányította a fiatalokat.
Arra, hogy hogyan uszították őket, az egyik szemtanú elbeszélése igen jellemző:
„ … Először a Múzeum körút felől próbáltam megközelíteni a Rádiót, de csak a Bródy Sándor utcáig lehetett eljutni, ahol két személyautó égett. Itt már hatalmas tömeg zárta el az utat. Puskalövések hallatszottak. Negyedtíz lehetett akkor. Az egyetem udvaráról emberek rohantak ki, frissen bontott csomagokból éles töltényeket szedtek ki: »Ilyennel lőnek az ávósok« — kiáltották és töltényeket meg puskákat nyomtak a fiatalok kezébe.
… Egy férfi azt magyarázta, hogy a téglával a Stúdió segítségére siető ávósokat dobálták, és ezek anélkül, hogy ellenállást fejtettek volna ki, a Stúdió felé futottak. Egy másik azon vitatkozott, hogy ha őt téglával dobálnák, ő sem hagyná magát. A tömeg azonban az ilyeneket hamar elhallgattatta. Sokkal általánosabb volt a »gazemberek«, »magyarokra« lőnek és hasonló kiáltozás. Az fel sem vetődött, vajon rendben levő dolog-e, hogy a Stúdiót bárki is el akarja foglalni, és ilyen esetben mi legyen a karhatalom feladata.”
Az említett szemtanú később a „Szabad Nép” székház körül járt. Ott is lövések hallatszottak. Az egyik ott álló teherautóról leszólt egy fiatal lány:
— A Sztálin-szobrot már ledöntöttük.
— Mikor? — kérdezte valaki a tömegből.
A lány az órájára nézett:— Most 9 óra harminchat. Hat perccel ezelőtt…
Ki lőtt először?
A rádiósok ezen az estén számukra addig szokatlan hangokkal ismerkedtek meg. Könnygránát süvítéssel és pukkanással, betört ablaktáblák csörömpölésével, a kapu reccsenésével, a vízsugár monoton morajával. És ebbe a már megszokottá vált pokoli zajba — nehéz megmondani pontosan, mikor — fegyverdörrenések is vegyültek.
Sokan állítják — az akkor este elterjesztett hírek alapján —, hogy a Rádiót őrző államvédelmiek már akkor tüzeltek, amikor a tüntetők soraiból még egyetlen fegyver sem dördült el. Az esti órákban, 8 óra körül, a „Szabad Nép” nyomdájában röpcédulát is készítettek, amely ezt állította.
Egymásután telefonáltak ismerősök és ismeretlenek: felhívták a Rádiót a „Szabad Nép”-től, az Írószövetségtől, az Újságíró Szövetségtől. Egyesek vádoltak, mások csak kérdeztek:
— Igaz-e, hogy a Rádiónál halomra lövik a békésen tüntető diákokat?
A válasz:
— A Rádióból nem lőnek, a védők nem kaptak parancsot a tüzelésre.
De az őrség akkor sem lőhetett volna, ha akar — mert nem volt mivel…
A Rádiónál a szokásos őrség létszáma 16 fő volt. Semmilyen komolyabb fegyverrel nem voltak ellátva a szokásos kézifegyvereken kívül. Ehhez azonban csak a tárban levő lőszerük volt. Hat óra tájban érkezett száz főnyi egység a segítségükre, azonban lőszert ezek sem hoztak. Egy-másfél óra múlva talán ugyan annyian érkeztek, — három láda lőszert, könnygázgránátot hoztak a Stúdióba …
Utasítást azonban ekkor még csak ennyit kaptak: könnygáz-gránátot használhatnak, de lőni csak a levegőbe szabad!
Ki lőtt először? Sokat vitatott kérdés … Vannak, akik azt állítják, hogy ha ezt „perrendtartásszerűen” bizonyítani lehetne, akkor magyarázatot kaphatnánk mindenre, ami Magyarországon ezekben a tragikus időkben történt. Ez nem igaz. Október 23-a magyarázatát sokkal-sokkal korábbi eseményekben kell keresnünk. Egy hosszú éveken keresztül folytatott esztelen és értetlen politikában, s azokban az ellenforradalmi erőkben, melyek ennek a politikának minden ódiumát, bomlasztó hatását kihasználva, szervezetten készültek — katonailag is! — a szocializmus erőivel való leszámolásra, egy burzsoá restaurációra. „Perrendtartásszerűen” bizonyítani, hogy ki lőtt először, különben sem lehet, hiszen senki sem érte tetten a merénylőt abban a pillanatban, amikor október 23-án este a Rádiónál elsőnek húzta meg a ravaszt…
Mégis van értelme annak, hogy bizonyítékok, legalább közvetett bizonyítékok után kutassunk. Ezért is írtuk le ilyen részletesen a tüntetés, a küldöttségekkel való tárgyalás eseményeit. Ezek megmutatják a rádiósok és védők szándékait, erőfeszítéseit a békés megoldásra — a tüntetők kormányozhatatlanságát és a fegyverrel támadók irányítóinak provokatív előkészítő tevékenységét. De hadd szolgáljunk itt, a „ki lőtt először” mozzanatnál még egy pár adalékkal…
Először talán pár szót arról, hogyan hamisítják — persze jó pénzért, ez esetben egyenesen valutáért — a történelmet. Kozák Dezső nevű ifjonc honfitársunk, aki az MTI-nél dolgozott, majd az októberi napokban az „Igazság” című lap munkatársa volt, terjedelmes cikksorozatban írta le hőstetteit és az eseményekben játszott kimagasló szerepét a „Franc Tireur” című francia lapban. Ifjú pályatársunk, akit a nagyobb szenzáció kedvéért a kommunista párt tagjaként mutat be a kommunistáknak egyébként nyilvánosságot nem nyújtó „Franc Tireur”, november 12-én disszidált és Franciaországban telepedett le. Nézzük, mit mond Kozák Dezső:
„Én magam ebben a pillanatban néhányszáz méterre voltam az épülettől, a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán, pontosan azon a helyen, ahol 1848-ban kitört a forradalom. A tömeg olyan sűrű volt, hogy nem tudtam előre jutni.
Az a hír terjedt el, hogy az igazgatóság kereken visszautasította az ifjúság követelését és a küldöttség tagjait túszként elfogja. A politikai rendőrség magatartása fokozta a tüntetők elkeseredését.
Körülbelül ¾9 lehetett, amikor hatalmas sortüzet hallottunk. Az emberek rémülten menekültek.
— Mi történt? — kérdeztem egy fiatal munkástól, aki a Rádió felől jött.
— A kapu előtt álltunk — mondotta —, amikor az hirtelen megnyílt. Valósággal beestünk az épületbe. Az ávósok ekkor tüzet nyitottak ránk. Sok az áldozat.”
Leírtuk már, hogyan törték be a Rádió kapuját a tüntetők, s a kapualjban felsorakozott ÁVH-sok miképpen tartották fel puszta testükkel a fenyegető nyomást. Kozák Dezső azonban fittyet hány a tényeknek, azzal sem törődve, hogy száz meg száz, talán ezer meg ezer szemtanú, sőt cselekvő résztvevő megcáfolhatja állítását…
*
L. V. ezredes kétszer is körüljárta az épülettömböt. Ezt tapasztalta:
„Az lepett meg, hogy az utcán itt is, ott is a nevemen szólítanak meg. Nem, nem katonák — civilek, tüntetők. Gondolom magamban: ezek biztosan tartalékos tisztek, a kiképzésről ismernek. De ha már megvan a kapcsolat, beszélgetni kezdtem velük. Rögtön 8—10-en csatlakoztak hozzánk, körülvettek bennünket. Már egészen jó hangulat alakult ki, kezdték megérteni, hogy nincs sok értelme ennek az egész fenyegetőzésnek a Rádió körül, amikor egyszercsak egy ember közbekiáltja: »Most öltek meg az ávósok egy 8 éves gyedeket!« Fölhördülés, szörnyülködés, de mire megkérdezném, hogy hol történt, hogyan történt, már a kiabálónak se híre, se nyoma, csak a szavak hatása marad meg. Vége a jó hangulatnak, az előbb velem komázók is eloldalognak mellőlem.
Megyek tovább. Megint közrefognak. Kezdünk szót érteni. »Lelőttek az ávósok egy asszonyt!« — hallatszik egy hang. Sajnos, olyan felhevült a hangulat, hogy első szóra mindenki elhiszi, amit csak kiabálnak. S az én embereim, akikkel olyan barátságosan parolázgattam, nekivadulnak, rázzák az öklüket, tanácsos odébb állni.
Körüljártam a Rádiót. A Múzeum utcában vaksötét, s teljes nyugalom. A Szentkirályi utcában már többen csellengtek. Sok volt köztük a katona. A Bródy Sándor utca azután tömve és zúg, morajlik, hullámzik, mint a tenger. Egyszer csak hallom: pukk! Fülelek, megint: pukk! Katonaember vagyok, megismerem a fegyverzajt. Ez a pöttyenés — mert mindig csak egy lövés hallatszott — vagy pisztoly vagy karabély, vagy céllövő puska hangja. Legalább 10 percig álltam a Bródy Sándor utca és a Szentkirályi utca sarkán, hogy megtaláljam, honnan lőnek. De, mondom, mindig csak egyet lőttek, két lövés véletlenül sem jött egymás után. Így aztán csak a pöttyenést hallom, de torkolattüzet nem tudok észrevenni, hiába nézek a lövés irányába. Mondom, mindig csak egyet lőttek. Az azonban biztos, hogy a Bródy Sándor utca túlsó — nem a Rádió felőli — oldaláról a Szentkirályi utcai sarokház vagy a Körút felé eső következő ház emeleti ablakaiból jött a pöttyenés. Ezek az ablakok mind el voltak sötétítve.
Úgy félóra múlva újra körüljártam a háztömböt. Megint ugyanazt tapasztaltam azon a sarkon. Ej, csak megtudhatnám, kik lövöldöztek onnan a tömegre! Számító provokátorok, gazemberek voltak azok, hiszen onnan, a túlsó sarokról a Rádiót nem lehetett lőni, csak a tüntetőkben akartak kárt tenni, hogy tovább feszítsék a húrt.”
*
A Petőfi Akadémián 12 tiszt: az akadémia tanárai és hallgatói szoronganak egy szobában és egymás szavába vágva mesélik élményeiket* Juhász Miklós őrnagy, Zágoni Ernő százados, Pap István főhadnagy, Csikota Ferenc százados, Forgó Ferenc százados, Katona József százados, Ádám Béla főhadnagy, Pus István százados, Juhász István százados, László András százados, Hunyadi Károly százados és Német István hadnagy. * Az ő elbeszélésük azért is nagyon fontos, mert ¼10-től ½12-ig a Rádió kapualjában tartózkodtak. Sokszor kimentek az utcára, beszélgettek a tüntetőkkel, tehát jól ismerik a Bródy Sándor utcai fronton történteket.
„Alig tudtunk bejutni az épületbe. A Bródy Sándor utcai kapu felé igyekeztünk. Az utcai ablakokból csak úgy csurgott ránk a víz. A könnygáz-gránátok körülöttünk robbantak.
— Nekem egyik a vállamra esett — szólt itt közbe Csikota Ferenc százados.
— A Stúdió falához simulva próbáltunk előre jutni. 50 lépésre lehettünk a kaputól, amikor golyók pattogtak körülöttünk a falon, a járdán. Kiabáltuk is: »ne lőjetek, a tieitek jönnek!« Azt hittük, hogy a védők eltévedt lövései pattognak köztünk — folytatja egy másik.
— Azután rájöttünk, hogy a védők nem lőhettek — veti közbe valaki. — A védők csak a Rádió épületébe fészkelték be magukat. A Rádió falához lapuló alakokat tehát, ha akarták volna is, nem tudták célbavenni. Csak a Stúdióval szemközti házakból vagy a Szentkirályi utca felől érkezhettek a lövések. Ott pedig a Rádiót védő katonák — mint később kiderült — sajnos, nem állítottak fel tüzelőállást.
— Mikor veszteség nélkül bejutottunk a Bródy Sándor utcai kapualjba, láttuk is, hogy a szembenlevő házak kapualjaiban emberek sürögtek-forogtak, mutogattak, rendezgettek. Ekkor kezdték megszállni ezeket az «állásokat» a támadók — teszi hozzá Forgó Ferenc százados.
— 10 óra felé — veszi át a szót Juhász Miklós őrnagy — az egyik elsőemeleti szoba ablakából nézegettem az utcát. Az egyik ott veszteglő kocsi tetejéről éppen Kapanyos József százados beszélt. Igyekezett elvonulásra bírni a tömeget. Egyszer csak belőttek az ablakon. Gondolom, ennek már fele sem tréfa. A két ablak közötti falrészhez húzódom. Így kilátok, s mégis védve vagyok. Bejön a szobába Forgács ezredes, megy az ablakhoz. Mondom neki: «Vigyázz komám, állj félrébb, mert itt már nem legyek zümmögnek. Lőnek odaátról.» «Ne bolondozz mar» — válaszolta, s azzal kinéz az ablakon. Ebben a pillanatban egy durranás, Forgács ezredes odaugrik mellém az ablakközbe, a szobában meg sötét lesz. Lelőtték a csillárt…
— Az is baj volt, hogy rengeteg részeg ember és bizony még részeg asszony is odakeveredett a tüntetők közé. Persze, ezek voltak a leghangosabbak, meg azután a legkönnyebben lehetett be is ugratni őket valami disznóságba — folytatta Csikota százados. — Emlékszem, egy tökrészeg nő — rettenetes némber volt —, mikor ott álltunk a kapu alatt, állandóan nekünk jött. Ocsmányul szitkozódott, és karmolt, rúgott, harapott. Alig tudtuk kituszkolni a kapualjból.”
*
Eddig a katonák nyilatkoztak. Nézzük meg, hogy mit tapasztaltak a Rádió munkatársai.
A Rádió minden ott tartózkodó munkatársa tudja:
Az őrség — amint arról már szó volt — csak arra kapott engedélyt, hogy riasztólövéseket adjon le. Pedig a következő hosszú órákban hány elkeseredett, szinte tehetetlen parancsnok robbant be a „főhadiszállásra”:
— Puszta kézzel nem lehet megvédeni a Rádiót! Elesnek az embereim! Tűzparancsot kérek!
Az egyik rádiós szemtanú így emlékezik:
„Néhányan a belső épület ablakán át kimásztunk a «pagoda» (a Rádió udvarára épített különös formájú várakozóhelyiség) tetejére. Elszörnyedve láttuk, hogyan repülnek be a téglák … Emlékszem, az egyik egy fiatal katona mindkét szemét kiverte. Bajtársai elmondták, hogy öt nap múlva szerelt volna le…
De úgy 9 óra felé már golyósüvítés is hallatszott. Beljebb kellett húzódni. Az egyik udvarra nyíló szoba fala mellé álltunk, hogy így óvjuk magunkat a lövésektől. Egyszerre borzalmas ordítást hallottunk kintről: »Megöltééék!« Egy ÁVH-s őrnagyot ért találat. Jól emlékszem, még nem lehetett több 9 óránál. Azért tudom ilyen pontosan, mert fél 9-kor telefonon beszéltem a feleségemmel.
Később jól láttam, mi történt a Puskin utcai oldalon. A Stúdió-épület és a Puskin utca között nagy park terül el, mögötte magas vasrács húzódik. Különben ebből az irányból dördültek el az első lövések is. Tudok arról, hogy egy Gábor nevű férfit (testvére, Gábor Zoltán mondotta el), aki a Puskin utcában tartózkodó tüntetők — pontosabban ekkor már egyre inkább: támadók — között volt, hátulról, a Múzeumkert felől lőttek le.
A Puskin utca felől támadók — az emeleti ablakból pontosan láttam — feltörték a vaskapu zárat, s az lassan szétnyílt. Fürtökben csüngtek rajta az emberek. Az őrség ekkor egymás után több sortüzet adott a levegőbe. A park hatalmas fáinak tetejéről lehullottak a golyóérte gallyak, levelek… A Puskin utcai fronton ekkor a támadók hátrahúzódtak. Én lementem a »pagodá«-ba. Régi barátommal, Kovács László őrnaggyal találkoztam, aki a Petőfi Akadémián tanított. Elmondotta, hogy idevezényelték őket. Azt ajánlotta, hogy próbáljunk meg okosan beszélni a tömeggel. Ők ezt teszik. Mondottam neki, hogy sajnos, minden kísérletünk eredménytelen volt. Később megtudtam, hogy Kovács őrnagyot agyonlőtték.” (Hogy hogyan, arra még visszatérünk.)
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!