(idézet: A RÁDIÓ OSTROMA – 1956 október 23)
Ez a füzet egy éjszaka történetét örökíti meg. Egy éjszakáét. De micsoda éjszaka volt ez … Az ember a két szemével látta, hogyan használtak ki becstelen emberek jószándékú fiatalokat, diákokat s hogyan változtatták az ellenforradalmi célokra általuk kirobbantott tüntetést órákon belül pusztító, öldöklő testvérháborúvá. Aki átélte ezt az éjszakát, ott a Bródy Sándor utcában, aki látta a pusztító tűzvész első szikráit — sokat látott. Tanúja lehetett emberek hősiességének és emberek pálfordulásának, áldozatot követelő pozícióféltésnek. Aki ott töltötte azt az éjszakát, a reggeli órákban azt is megérezte, milyen lehet a siralomház. Aki azt a tizennégy órát a Stúdió épületében töltötte, egyaránt láthatta emberek önfeláldozását s egyes felső katonai vezetők ostobaságát és árulását. Aki ott töltötte azt az éjszakát, örökké gyászolja azokat, akiknek fiatal életét a Rádió falai között oltották ki a golyók.
Emlékezzünk Fehér József őrnagyra, akit a felkelők foglyul ejtettek, s 24-én reggel ½9-kor arra utasítottak, hogy adjon ki parancsot a tűz beszüntetésére. Fehér őrnagy megtagadta. Lekísérték a Stúdió udvarára, s mikor a melléklépcsőház kis csigalépcsőjének utolsó fókáról lelepett, előbb egy golyót hátulról a fejebe, majd egy sorozatot megperdülő testébe lőttek;
Magyar László őrnagyra, akit este 9-kor a Puskin-kerttől a garázs fele vezető úton talált golyó;
Kovács László őrnagyra, akit a Bródy Sándor utcai kapu előtt orvul meggyilkoltak;
Bagi János főhadnagyra, aki fogságba esett s mint zsidót a Stúdió udvarán felakasztottak,
Csepe Sándor hadnagyra, Horváth Zoltán főhadnagyra, Molnár Pál főhadnagyra, Ladányi János hadnagyra, Gyapjas Pál hadnagyra, Csilincsik alhadnagyra, akiket az ellenforradalmárok a Stúdióban végeztek ki, Molnár Béla szakaszvezetőre, Paszternák József örveztetőre, Barna Mihály, Basa Ferenc, Ország György honvédekre és azokra az ártatlan áldozatokra, köztük arra a mintegy negyven katonára, akiknek nevet még nem ismerjük — de akikért mar annyi könny hullt a Rádió ostromának szörnyű éjszakája s véres hajnala óta …
Hány rettenetesen nagy, közös és mennyi kicsiny, egyéni tanulság. Óh, bár csak többen lettek volna ott velünk, hogy ők is átélték volna mindazt, amit mi. Bár látták volna, hogy amikor a tüntető sereg a Puskin utca sarkára ért, a Rádió kapujában egyetlen, fegyver nélküli ÁVH-s sorkatona állt. Vissza lehet-e adni azt az arckifejezést, amikor tétovázott vajon becsukja-e a kaput? Mert erre semmilyen feljebbvalótól semmiféle parancsot nem kapott. De biztosan nemcsak ez tartotta vissza tétovázó kezét… El lehet-e mondani, mit éreztek azok a rádiósok, akiknek munkája évek óta abból állt, hogy az emberek között járva, az ő hangjukat közvetítsék. Azon a délután pedig a vágókocsi mellől az épület falai mögé kényszerültek, mert kint veszélyben volt az életük. Hogyan történt ez?
Ki tudná elmondani, mit érzett akkor, amikor lekaszált katonák egymás mellett fekvő tetemén kellett átlépnie? Hogyan győzhetjük meg minden olvasónkat, hogy a bentieknek volt a legfájdalmasabb, amikor a tűzharcban arra került sor, hogy a Rádió kapuiból az utcára lőjenek. Ön a Rádiót csak készülékéből ismeri. Hogyan értessük meg, hogy akik esztendőkön át készítették azt, amit ön csak a hangszóróból hallott — azok számára nem volt mindegy, hogy ki beszél és mit mond a mikrofon előtt. 1956 októberében a rádiósok jobban megértették, mint bármikor addig, mit jelent a mikrofon előtt kimondott szó.
Le lehet írni mindazt, ami azon az éjszakán a Bródy Sándor utcában és környékén történt. Igaz, nem könnyű, hiszen az események sodrában, a fegyverropogás, a gáz-gránátok sivítása közepette senki nem gondolt arra, hogy naplót vezessen … Mégis le lehet írni — de igazán visszaadni azt az érzést … Ezt csak megpróbálni lehet. Mi vállalkoztunk rá. Íme. olvassák: ez történt. Sok minden hiányzik belőle. Ki tudná mindenkinek az emlékeit papírra vetni — s ki tudná pontosan felidézni az emlékek minden részletét? De amit leírtunk — az így igaz.
E füzet sok részletével már találkozhatott az olvasó a „Népszabadság” hasábjain. Ez a mostani könyv azért mégsem ugyanaz. Több részlet, több jellemző esemény szerepel benne, mint amennyire az újság hasábjai lehetőséget adtak. Rendszerezettebb is, mint az újságban lehetett. Persze azok számára, akik már elolvaslak az újságot, merőben újat nem ad. A tények ugyanazok.
Miközben a lap hasábjain napvilágot láttak a folytatások, sokféle vélemény — helyeslő és ellenző — hangzott el. Voltak, akik ezt vagy azt másképpen tudták. Mindenekelőtt arról beszéltek, hogyan is történt hát: ki lőtt előszór? Hány rémregény, mennyi kósza hír terjedt el erről a tűzharcról… Már este nyolc után találkoztak barátaink a városban emberekkel, sőt teherkocsis csoportokkal, akik mindenfelé száguldva kiabálták. „Az ávósok halomra ölik az embereket a Rádiónál.”
Ki tudna minden fegyverért, minden fegyvertfogó, szorongatott ember kezéért felelősséget vállalni? Ki állíthatná biztosan, hogy egyik vagy másik katona nem keveredett-e közelharcba egy-egy támadóval, s eközben nem húzta-e meg a ravaszt? Óriási volt a tömeg az utcákon, nem kellett sok, csak egy hideg, kiszámított provokációs lövés és meggyulladt minden …
De tény, történelmi tény, hogy a Rádiót védő alakulatok a Központi Vezetőségtől, illetve a katonai parancsnokságtól éjfél után, 0,35 órakor kaptak engedélyt, parancsot a tüzelésre. És ekkor már — erre sokan emlékeznek — öt-hat halottuk és 20—25 könnyebb, súlyosabb sebesültjük volt a védőknek. Hányszor fakadtak ki az éjszaka során a katonák, hogy a fegyveres támadókkal szemben védtelenek, a parancsnokság hagyja, hogy halomra öljék őket…
De minderről még lesz szó. Kezdjük hát. Higgyenek a szemtanúknak, akik e sorokat írták, kezdjék el olvasni a Rádió 1956 október 23-i ostromának történetét.
A VÁROSBAN
Október 23. reggele …
Emlékeznek még az újságokra? A nyomtatott sorok között már átsütött valami forróság, valami izzó feszültség. A „Szabad Nép” háromhasábos vezércikke: „Új, tavaszi seregszemle”… A párt lapja az ifjúság mellé áll… Egyetértünk — írja a cikk szerzője. „Egyetértünk azzal, hogy a nép nyilvánossága előtt ítélkezzenek a szocialista humanizmus meggyalázói felett. Egyetértünk azzal, hogy pártunk és országunk vezetésében ott a helye a munkásmozgalom régi harcosainak, akik régebben is felemelték szavukat a sztálini hibák ellen. Egyetértünk azzal, hogy nincs helye a vezetésben azoknak az embereknek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak következetesen haladni a XX. kongresszus és a júliusi párthatározatban megjelölt úton. Egyetértünk azzal, hogy az államhatalom gyakorlásába, az üzemek, hivatalok és szövetkezetek ügyeinek intézésébe minél hatékonyabban vonják be a dolgozókat, munkásokat parasztokat és értelmiségieket. Egyetértünk azzal, hogy az ország gazdasági helyzete nyújtotta lehetőségek szerint minél gyorsabban emeljük az életszínvonalat, s különösen a kisfizetésűek helyzetén változtassunk hamarosan. Egyetértünk azzal, hogy március 15-ét pirosbetűs nemzeti ünneppé kell nyilvánítani. Egyetértünk azzal, hogy a tájékoztatás színvonalát az igazság színvonalára kell emelni minden tekintetben, és hogy véget vessünk annak az antileninista gyakorlatnak, amely a dolgozó tömegek előtt indokolhatatlanul eltitkolt országos érdekű tényeket, határozatokat. Egyetértünk azzal, hogy a lenini szellemben, a teljes egyenjogúság alapján kell elmélyítenünk a magyar és a szovjet nép barátságát, hangsúlyozva, hogy marxista-leninista meggyőződésünk és magyar hazafiságunk egyaránt követeli ezt…”
De hát — mivel nem értünk egyet? Erről akkor még szinte szó sem esik. Csak néhány óvatos figyelmeztetés:
„… Hadd figyelmeztessük arra is fiataljainkat, hogy mint eddig, ezután is vigyázzanak arra, hogy gyűléseiken ne kapjon teret ellenforradalmi megnyilatkozás … Pillanatra se felejtsék el, hogy küzdelmük a szocialista demokratizmus előretöréséért folyik. Minden válasz nélkül hagyott ellenforradalmi hang, minden burzsoá provokáció a szektariánizmus malmára hajtja a vizet az adott körülmények között.”
Valóban, ne lett volna semmi több megfontoltságra, óvatosságra, intő szóra szükség? Bizonyosan … Sőt mindenekelőtt a kommunisták mozgósítására lett volna szükség, hogy ha az ellenség támadni merészel, egységes pártot, harcra kész embereket találjon. Csakhogy senki sem mérte fel még akkor teljes mélységében, mi történhet néhány óra múlva.
A műszaki egyetemisták nagygyűléséről szóló tudósításban ugyan áll néhány vastagbetűs sor: „Az egyetemi fiatalságnak ezt a mozgalmát most könnyen felhasználhatják akár jobb, akár baloldali restaurációra. S a fiatalságnak nem lehet az a célja, hogy a két irányzat közül akármelyiknek is segítsen.”
De akinek szívében nem volt más, mint tiszta szándék, őszinte vágy az egyenjogúságon alapuló szocialista nemzetközi kapcsolatokra, a szocialista demokratizmusra — hogyan is gondolt volna arra, hogy még néhány óra, és a vastagbetűs szavak tragikus jóslattá válnak!
Pedig hányan, de hányan olvasták el mohón azon az októberi reggelen Gomulka szavait: „A demokratizálás útja az egyetlen út, amely a szocializmus saját viszonyaink közötti legjobb formájának felépítéséhez vezet. Erről az útról mi nem térünk le és minden erőnkkel azon leszünk, hogy ne hagyjuk magunkat letéríteni erről az útról. Ugyanakkor azonban senkinek sem engedjük meg, hogy a demokratizálás folyamatát a szocializmus ellen használja fel. A demokratizálás folyamatát pártunk vezeti és csak a párt, a Nemzeti Frontban tömörült többi párttal egyetértve, adhat olyan irányt ennek a folyamatnak, hogy az valóban életünk minden területén a viszonyok demokratizálására, rendszerünk alapjainak megszilárdítására, nem pedig meggyengítésére vezessen.”
A párt, csak a párt… — figyelmeztetett Gomulka.
Egy újságíró feljegyzései
„Már hétfőn este valami szokatlan feszültség volt a levegőben… Másnap kora reggel kimentem az EMAG-ba. A párttitkár egész éjjel nem aludt, este az egyetemen volt — a Műszaki Egyetemen —, ott forró hangulatban megfogalmazták a diákok pontjait. Még azon az éjszakán összeült a XI. kerületi pártvégrehajtó bizottság és határozatában egyetértett a fiatalok legfőbb követeléseivel. Javasolta a Központi Vezetőségnek, hogy a Politikai Bizottság több tagját váltsa le. A határozat lényege az, hogy a pártnak az ifjúság helyes, szocialista követelései élére kell állnia és erélyesen szembefordulnia minden helytelen, káros megnyilvánulással. Ezek jelei is mutatkoztak. Az üzemekben gyűlés volt — az EMAG-ban is egy-két óra hosszat tartott. A határozatot még kiegészítették és elfogadták.
… Megyek a Műegyetem előtt, rajzanak ki a diákok, hónuk alatt a sokszorosított követelésekkel. Egy tehertaxis, mögötte még két vagy három sofőr leáll, könyörögnek, adjanak nekik is egyet. A diákok roppant komolyak, szinte méltóságteljesen viselkednek. Tíz percig loholok egy röplapokat szorongató lány után, hogy adjon nekem is egyet. Nem ad, valamelyik karra viszi. Végül ideadja, hogy olvassam el, de vissza kell adnom. Én futok mellette és sietve átnézem. Kérdem: lesz tüntetés? Nem lesz. Nem akarjuk, hogy valamire felhasználjanak bennünket… A sarkon több diák áll, az egyik azt mondja, hogy délelőtt 11-kor mégis gyülekezni fognak. A másik, hogy háromkor. A negyedik, hogy az egészet lefújták.
A »Szabad Nép« székház előtt újságírókkal találkozom. Ők is a tüntetésről beszélnek. Gy. azt mondja: a pártnak élére kell állnia, akkor még nincs semmi veszve …
A Rákóczi úton megyek, gyalog. A fákra kirajzszögezték a sokszorosított pontokat. Mindegyik előtt húsz-harminc-negyven ember tolong. Az arcokon elképedés. Micsoda, hát ezt is lehet? Valami hihetetlen, érthetetlen történt. Senki nem nyúl a papírhoz. Az emberek egy szót sem szólnak. Hát igen …
A Rádióba akkor érkeztem, amikor megjött a hír, hogy letiltották a tüntetést. Mindenki az udvarra sereglik, mér kezdődik is a tiltakozó gyűlés. Hiszen ez őrület, az emberek úgyis kimennek az utcára és akkor mi lesz?!
Meg kell választani a küldöttség tagjait, akik Gerőhöz menjenek. Már választjuk is a küldöttséget. Ez már előrevetíti a következő hasonló „választások” jellegét. Akinek csak eszébe jut egy név, bekiabálja. Persze megszavazzák. Közben jön a hír: néhány perc múlva egy megbeszélésre ideérkezik Kádár elvtárs. Addig mindenki menjen dolgozni — mondják. De senki sem mozdul. A hátam mögött néhány újsütetű rádiós-kislány nevetgél: kész cirkusz, mi lesz ebből, az a fő, hogy nem kell dolgozni … Azután egyszer csak, amikor már Kádár elvtárs fönt tárgyal, megérkezik a hír: mégis lesz tüntetés. A közben hirtelenében az udvaron felszerelt hangszórón át fojtott némaságban hallgatjuk: Piros László belügyminiszter a gyülekezési tilalmat feloldja …
Kiabálnak: gyerünk az utcára — s akinek nincs dolga, indul is. Megyek velük. De hova? A Petőfi-szoborhoz? A Bem-szoborhoz? A lengyel követségre? A Rákóczi úton meglátjuk, hogy a Kossuth Lajos utcából a tömeg zászlókkal, énekelve a Bajcsy-Zsilinszky útra fordul. Sietek, beállók a sorba. Egy 17—18 éves Fiúkból és lányokból álló diákcsoport és egy nagyobb csapat idősebb, felnőtt férfi közé kerülök. Előttem néhány lépéssel nagy, mélák, bársonykabátos, nagybajuszos »népbarát« menetel, bikaerős hangja van, ő kiabálja mindig előre a jelszavakat.
A Tanács körúton megyünk … Egy óvoda sereglik az ablakba, integetnek, cérnahangocskán kiabálnak, egy varroda nagy üvegfalait széttolják, csinos, kékköpenyes lányok integetnek pirosan. A diákok között csak úgy harsog a jelszó: »Munkás, diák egyet akar, tartson velünk minden magyar …« Állnak a villamosok, az emberek kihajolnak az ajtókon, egy öreg néni sír. Mindenki megáll, idős emberek gyerekként integetnek.
Milyen okos, fegyelmezett diákok! Helyes, fehér-blúzos kis bakfis megy mellettem, nyurga, 17 év körüli fiúval. Elől a bársonykabátos »népbarát« tele tüdővel dobja be a jelszavakat, ők meg mérgelődnek. Csak azokat a jelszavakat kiabáljátok, amiben megállapodtunk — adják tovább. És már hangzik is a kórusuk: »Nem tűrjük már a sok csalást, Farkas-ügyben nyílt tárgyalást…«, azután: »Meguntuk már a sok hibát, új gazdaságpolitikát…« és »Nagy Imrét a kormányba!« A bársonykabátos azonban olyanokat üvöltözik, hogy: »Le a Sztálin-szoborral«, s kötelet ígér ennek is, annak is. A gyerekek erre rákezdik a Marseillaise-t énekelni, a Kossuth-nótát, meg a Bunkócskát. Aztán rákiáltanak a tajtékzó bajuszosra, hogy annak elakad a szava: »Szovjet-magyar barátság — egyenlőség, szabadság!«
Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, lekanyarodunk a Zsigmond utcára… Akkor látom, mi árad még utánunk a hídon. Felvillan bennem: hová megy ez a rengeteg ember? Hová fér? Hogy vezetődik le ez a felgyülemlett, roppant energia …
Bezsúfolódunk a Zsigmond utcába. Szemben a laktanyában minden ablak nyitva, a katonák az ablakban. Már hangzik is a jelszó: »Honvédeknek magyar ruhát!« A sarkon egy kis négykerekű húzós kocsin kicsiny, de szemmelláthatóan jól szervezett csoport áll és szovjetellenes jelszavakat üvöltözik. De ekkor ezek még nem válnak általánosakká.
És akkor lassan kezd elfakulni, aztán egyre gyorsabban tűnik el az örömöm, a lelkesedésem … Ekkor látom meg a Kossuth-címert meg a kivágott zászlót. Ez megdöbbent — nem a Kossuth-címer, az nekem is tetszik, örülök neki, hanem az, hogy kivágták a vöröscsillagos címert a zászlóból. (Pár nappal később mentem a Baross utcában, amikor előttem egy hatvan év körüli, igen jól öltözött vénasszony meglátott az egyik házon egy ilyen kivágott zászlót és hisztérikusan elkezdett visítani: »Né — kiáltott rám —, látja, kivágták! Jaj, milyen édesek, nézze csak, kivágták, hihihi… kivágták… Az angyalok, jaj, hihihi…!« Akkor is megdermedtem, s majd a hányinger fogott el.) Ott, a Bem-szobornál is belém mart a dolog. De hát, nem ez a legfontosabb, ott volt a Kossuth-címer, s igazuk van a fiataloknak. Azt kell feltűzni minden zászlóra. Csak azok a lyukasan lobogó zászlók, amiknek a közepén nem volt semmi, azok valahogy mégis fájtak …”
A Bem-szobornál
S mi történt eközben a Bem-szobornál? Adjuk át a szót a Rádió ottlevő munkatársainak.
„Már csak üggyel-bajjal jutottunk oda a szoborhoz, pedig két óra és félhárom között indultunk el a vágókocsival a Rádióból. Útközben ismerős műegyetemi fiatalokkal találkoztunk, akik úgy mentek, ahogy megígérték: zárt rendben, kar a karban, fegyelmezetten. De itt a szobornál már igen különös nyüzsgés, kiáltozás volt. Hirtelen támadt népszónokok álltak fel a szobor talpazatára. Egy középiskolás diák fennhangon az ifjúság követeléseit olvasta. Valaki elkiáltotta magát, a Külügyminisztérium épületére mutatva: »Magyar zászlót kirakni!« Néhány perc és már ott lobogott… A szobornál egy fiatal fiút emelnek vállra, a talpazat egy kiugró részére tolják fel, a Nemzeti dalt szavalja.
Szereljük a mikrofont. Mire sikerül felállítani, már felolvasták a fiatalok követeléseit tartalmazó pontokat. Riporterünk kérésére az egyik fiú megismétli, s ezt magnetofon-szalagra vesszük. Utána rövid riport. A fiatalember elmondja, hogy mi a tüntetés célja …
— Ha olyan jelenségek lennének, mint Poznanban voltak, azt az ifjúság megakadályozná — mondja.
De a Bem József téren nem mindenki gondolkozik így. Emlékszem néhány arcra, azokéra, akik a szobor mellett álltak. Az egyik szakállas, overallos férfi. Talán ötven éves lehetett. Vajon miért hagyta ott már délben a munkapadot? — ha ugyan állt valaha munkapad mellett. Egy harminc év körüli, enyhén elhízott férfi a követeléseket mindig megtoldotta egy sajáttal. Amikor egy diákcsoport olyan zászlót hozott, amelyen a Kossuth-címer állt, felkiáltott:
— Még a korona hiányzik róla!
— Miért hiányzik magának a királyi korona? — kérdeztem tőle. Erre gyorsan visszahúzódott.
Aztán megérkeztek a műegyetemi diákok, a tüntetés eredeti gazdái. Csakhogy nekik már nemigen jut a szobor mellett hely. Három-négy egyetemista odajön, hogy rendet csináljon. Szólnak, hagyják szabadon a szobor talpát. Kérik a szakállast is, lépjen arrébb. Esze ágában sincs. Lekicsinylő pillantással méri végig a diákokat. Mintha ő lenne az igazi rendező, a diákok pedig csak statiszták, egy számukra ismeretlen színjátékban …
A valamennyire hivatott vezetők közül senkit sem vesznek túl komolyan. Veres Péter például a tér közepén álló autó tetejéről beszél az Írószövetség nevében. Húsz mondatát sem hallgatták végig, zajongtak, közbekiabáltak, pár méterre a szónoktól azt sem lehetett teljes bizonyossággal kivenni, hogy Veres Péter befejezte-e vagy csak abbahagyta beszédét. Csalódott arccal kászálódott le a kocsi tetejéről.
A diákok koszorúzásra készültek. Egyikük csendet akart csinálni. Barátai vállára állott, onnan kiabálta:
— Elvtársak!
— Nincs elvtárs! — fojtották belé a szót. Az ifjú meghökkent, mellbevágta a kifakadás. Félszegen magyarázni próbálta, hogy nem helyes elvetni az elvtárs szót, az ilyen nem tartozik az ifjúság követelései közé. Kinevették. Újra »elvtársat« mondott. Megint túlharsogták:
— Nincs elvtárs!
— Szólítsd úgy őket, hogy barátaim — szóltam.
Ércesen kiabált:
— Barátaim!
Megtapsolták. De tiszavirág életű volt a siker, mert újra csak a régi megszólítás tolult ajkára:
— E … e … emberek! — találta fel magát. Nevettek. Játszottak vele, mint macska az egérrel.
Megtörtént a koszorúzás. Nem nagy figyelem kísérte.
Valahonnan Bessenyei került fel az autótetőre. Kezében könyv. Odavezetik a szoborhoz és ő onnan szaval. A Szózatot. A lankadó figyelem feltámad, az utolsó két szakasz szövegét többen vele mondják.
— Szólj odabenn, hogy késve érkezem a rádiópróbára — szólított meg valaki. Sinkovics Imre, a színész volt. Egyikünk sem gondolt arra, hogy erre a próbára csak igen sokára kerülhet majd sor.”
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!