MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Somogyi és Bacsó meggyilkolása osztatlan elkeseredést és felháborodást vált ki a szocialisták és kommunisták között. Megütközést kelt a polgári liberális körökben, sőt a keresztény blokk táborának egy részében is. A budapesti antantmissziók a legszigorúbb vizsgálatot, a tettesek kézre kerítését és könyörtelen megbüntetését követelik. A francia misszió nyíltan azt az álláspontot foglalja el: ha kiderülne Horthy és környezete valamilyen részessége a bűntettben, akkor kormányzói jelöltségének is tárgytalanná kell válnia.
Párizsban gróf Apponyi hiába igyekszik meggyőzni a világot arról, hogy Magyarországon tökéletes a rend és a személybiztonság. A világsajtó megvetően ír a rendszerről és annak fejéről, Horthy Miklósról.
A Szocialista Internacionálénak eddig szándékában állt akciót indítani a magyar békeszerződési feltételek legkiáltóbb igazságtalanságainak megszüntetésére. Mihelyt a Somogyi-Bacsó gyilkosság híre megérkezik Párizsba, a Szocialista Internacionálé elejti közbelépése tervét. Elhárítja magától a közbelépést az Angol Munkáspárt is.
Mindez erősíti a magyarországi ellenállást Horthy államfői igényeivel szemben. A legitimisták megkísérlik a válságos helyzetet a saját céljaiknak megfelelően kihasználni. Beniczky belügyminiszter megengedi, hogy a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek nagy, nyilvános temetést rendezzenek Somogyi Béla elhantolásakor. Horthy viszont készültségbe helyezteti a budapesti helyőrségeket, a fővezéri karhatalmat, a különítményeket.
1920. február 22-én a temetés, melynek megszervezésében a kommunisták is részt vesznek, a budapesti munkásság hatalmas, százezres tömegű politikai tüntetése. Demonstrálja a proletárság elszántságát az ellenforradalommal szemben. Erősíti a harcot a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt legális működéséért, a politikai foglyok kiszabadításáért.
A hatalmas, budapesti tüntetés, a nemzetközi szolidaritástól támogatva, védekezésbe kényszeríti a keresztény blokkot, és politikai vereséget mér a totális diktatúra erőire. Horthy arra kényszerül, hogy tanácskozásra hívja a Szociáldemokrata Párt vezetőit.
Miakits és Farkas felkeresik Horthyt. Ő, aki eddig csak eltaposni akarta a szociáldemokratákat, részvétét fejezi ki a két szociáldemokrata újságíró halála miatt. Felkéri „vendégeit”, nyugtassák meg a szervezett munkásságot.
Egyidejűleg a párt vezetői kölcsönös megértésről tárgyalnak a fővezér megbízottjával, Kozma Miklóssal, a fővezérség hírszerző és propagandaosztályának főnökével. Kozma feljegyzése szerint a pártvezetés megbízottai előadják: a Somogyi-Bacsó gyilkosság hatása óriási a munkásságra. Bolsevista agitátorok a gyilkosság ügyét arra akarják felhasználni, hogy diszkreditálják a párt mostani, mérsékelt irányzatú vezetőségét. Bár a közvélemény előtt, a kommün alatt történtek miatt, a keresztény sajtó igen rossz megvilágításba helyezi a munkásságot, a szociáldemokrata pártvezetés a maga részéről mindent kész megtenni az újjáépítés közös munkája érdekében. Kijelentik: mivel tudják, hogy a fővezér és a fővezérség tőle telhetőleg mindent megtesz, hogy a Somogyi-Bacsó gyilkossághoz hasonló bűncselekmények elő ne forduljanak, szükségesnek látnák, ha ezt a fővezér a sajtó útján a munkásság felé hangsúlyozná. Nem a szociáldemokrata pártvezetésnek, a fővezérnek van e nyilatkozatra szüksége. Ők személy szerint meg vannak győződve, hogy a fővezér a legkorrektebben látja el súlyos feladatát. Ha nem ez lenne a meggyőződésük, nem jöttek volna tárgyalni. Kérésük arra irányul: a fővezér a kormányzóvá választása után fogadja a pártvezetést mint a munkásság vezetőit, és ez alkalomból adjon ki megfelelő értelmű üzenetet a munkássághoz. Ezt megelőzően kellene most megbeszélni az aktuális kérdések és intézkedések komplexumát …
Azaz, a szociáldemokrata pártvezetés felajánlja: mindent elkövet a munkásosztály elkeseredett ellenállásának a levezetésére! Kész segíteni Horthyt, hogy némi engedmény ellenében áthidalhassa a most kialakult, a kormányzóválasztást fenyegető politikai válságot.
Horthy, hogy csillapítsa a szörnyű gyilkosságok miatt felháborodott hazai és külföldi közvéleményt, nyilatkozatot ad az egyik legnagyobb amerikai napilap, a Chicago Tribune munkatársának. Kijelenti: Magyarországon nincs fehérterror, nincs gyilkolás. Megígéri a Somogyi-Bacsó ügy kinyomozását, a tettesek megbüntetését.
Ígérete hazug, hiszen pontosan, név szerint ismeri a gyilkosokat. Velük együtt azonban saját magát és alvezéreit is az igazságszolgáltatás kezére kellene adni, hiszen minden nyomozati szál a Gellért-szállóbeli fővezérségre vezet.
Ezért nem mer fellépni Prónay, Ostenburg, Héjjas és társai ellen. Amikor szembekerülnek vele, Horthy még akkor is hallgatni kényszerül. A különítmények vezérei túlságosan sokat tudnak róla. Egyébként is, a kormányzóválasztás küszöbén Prónay-Ostenburgéknak és mögöttük Gömböséknek döntő lehet a fegyveres szerepük.
A választásokkal létrejött nemzetgyűlés túlnyomó többsége összfelfogásában reakciós, de semmiképp sem folytatója az 1918-ban megszűnt nagybirtokos-nagytőkés uralomnak.
A Kisgazdapárt, mint többségi párt, a paraszti tömegekre támaszkodva győzelemre akarja vinni az általa képviselt keresztény agrár irányzatot. Harcol a földreformért és a számos tekintetben feudális jellegű, eddigi falusi-vármegyei földesúri közigazgatás megszüntetéséért. Helyébe titkos választási rendszeren alapuló polgári közigazgatást kíván.
A nemzetgyűlés nagy többségének hangulata Horthy-ellenes. Egységes abban, hogy mindenképpen érvényesíteni akarja az általános és titkos választójog alapján létrejött nemzetgyűlés akaratát. Még a minisztertanácsnál is élesebben fogalmazza az alkotmány helyreállításáról és az államfői hatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. I. sz. törvényt.
Horthy úgy emlékszik: nem gondolt arra, hogy őt kormányzóvá választják. Emiatt minek foglalkozott volna az 1920. I. sz. törvényjavaslattal? Az akkor még a KNEP-hez tartozó Rassay Károly igazságügyi államtitkár ennek ellenkezőjéről vall, amikor a Horthy kormányzóvá választását követelő, központilag irányított mozgalomról ír. Röplapok, plakátok jelentek meg a fővárosban, amelyeken erős férfikéz tartja a hajó kormánykerekét. A politikai világ nem sokat adott azonban az Ébredő Magyarok Egyesületének plakátjaira, mert ismerték a mozgalom forrását. Propagandatisztek is járták a vidéket, és központi irányításra még a legeldugottabb kis községekből is naponta százával küldték a határozatokat a kormányhoz, a KNEP-hez, a Kisgazdapárthoz, hogy megfélemlítve ezeket, foglaljanak állást Horthy kormányzóvá választása mellett.
Rassay megírja: a fővezérség e központilag irányított propaganda közepette tesz meg mindent, hogy az 1920. I. sz. törvény Horthy kormányzóságát szolgálja. A törvényjavaslatot a pártok megbízottai több értekezleten tárgyalják. E munkálatokról állandóan informálni kell a fővezérséget. Horthy már mint leendő kormányzó fejezi ki nemcsak véleményét, hanem kívánságait is …
E kívánságokat Rassay nem említi, de kiderül Horthy emlékirataiból. A koronás király 1918-ban és azóta sem mondott le jogairól – írja Horthy. Elmozdítása csak felforgató cselekedet lehetne. A felfordulás idején – így nevezi Horthy az 1918-as forradalmat és az 1919-es Tanácsköztársaságot – történt ugyan ilyesmi, de Magyarországnak köztársasággá történt kikiáltását minden alkotmányosan gondolkodó magyar érvénytelennek tartotta. A Friedrich-kormány is ennek megfelelő magatartást tanúsított. A nemzetgyűlésnek mint a nemzeti szuverenitás hordozójának, emiatt kellett akként megoldania a kérdést, hogy a tényleges helyzet megállapítását iktatja törvénybe: azt, hogy Magyarország és Ausztria kapcsolata megszűnt, viszont a királyi hatalom gyakorlása 1918. november óta csupán szünetel. Tehát erre az időre, amíg ez ismét gyakorolhatóvá válik, kormányzóválasztást rendel el.
E tekintetben, ahogyan ezt Horthy is említi, a KNEP és a Kisgazdapárt, de a nemzetgyűlés nagy többsége is egyetért. Mégis nemcsak abban az értelemben, ahogyan ezt Horthy feltünteti. A nemzetgyűlés az 1920. I. sz. törvénnyel megtagadja mindkét forradalmat: az 1918-as polgári köztársaságot s az 1919-es Tanácsköztársaságot. Kimondja: az ország visszatér a királyság ősi rendjére. De a nemzetgyűlés ezt azzal teszi, hogy a leghatározottabban elutasítja Bethlen és az arisztokrácia, a főpapság követelését az 1918-ban megszűnt főrendiház és képviselőház összehívására. Bethlenék szerint a volt országgyűlés hivatott dönteni a királyi jogfolytonosság átmeneti szüneteléséről és az ezzel kapcsolatos alkotmányos tennivalókról. A nemzetgyűlés ellenben az ország bármely ügyében kizárólag önmagának tartja fenn a döntés jogát. Bethlen és hívei emiatt nem is ismerik el az 1920. I. sz. törvényt. Bethlen erre csak később szánja el magát.
A nemzetgyűlés mindkét pártja megszavazza a királyság ősi rendjét, de a király személyének jogfolytonossága tekintetében már a minisztertanács sem tud megegyezni. A KNEP-miniszterek közül a szélsőséges legitimista Friedrich és társai, a hozzájuk csatlakozó demokratapárti Bárczyval, arra törekszenek: az 1920. I. sz. törvényt Károly király hazahozatala jegyében terjesszék a nemzetgyűlés elé. Ezt a szabad királyválasztó kisgazda miniszterek ellenzik. Szerintük Károly király az 1918. november 13-i, úgynevezett eckartsaui nyilatkozatával lemondott a magyar államügyekben való részvételéről. Nem királya többé Magyarországnak.
Bárczy igazságügy-miniszter azzal érvel ellenük, hogy az eckartsaui nyilatkozatot magánjellegű levélnek kell tekinteni, miután miniszteri ellenjegyzés nélkül adatott ki és az országgyűlés nem járult hozzá. IV. Károly király uralma tehát jogérvényes.
A kisgazda miniszterek; élükön Nagyatádi Szabóval, szeretnék határozottan kimondatni: a király lemondott trónjáról. Az államforma kérdésében népszavazást javasolnak.
Huszár miniszterelnök elismeri: a pártvezérek tanácskozásán, köztük ő is, megígérték Sir George Clerknek, hogy az államforma tekintetében népszavazás döntsön. Jelenlegi álláspontja azonban az: ezen ígéret a nemzetgyűlésre nézve nem kötelező. Támadja ugyan akkor Friedrichet, aki eddig ingadozó álláspontot foglalt el a király személyét illetőleg. Szeretné, ha most már nyíltan megmondaná, mi a végleges véleménye. Volt idő, midőn azon esetben, ha Károly király bejött volna az országba, hajlandó lett volna letartóztatni.
Friedrich ezt tagadja. Szerinte három kombináció lehetséges. Az első, hogy Károly király visszajön mint király. A második, hogy Ottó trónörökös legyen a király. Mellette József főherceg a régens. A harmadik: ha Károly királlyal nem lehet megállapodásra jutni, József főherceg lenne a király.
Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter közbeszól: Károly királynak kötelessége lett volna közöttünk maradni, de önkényesen távozott. Ha kétség támad az iránt, hogy véglegesen visszavonult az államfői hatalom gyakorlásától, ezzel a legitimisták a polgárháború magvát hintik el, és kezdődik a régi magyar történet az ellenkirályokkal. Tehát ő amellett van: az ország visszanyerte régi királyválasztó jogát Ez volna a legszimpatikusabb az országban és ezzel lehetne rokonszenvet kelteni külföldi körökben is.
Beniczky belügyminiszter szerint az eckartsaui nyilatkozat nem más, mint újságkommüniké.
Rubinek mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a királyt senki sem kényszerítette nyilatkozata aláírására és hogy eltávozzék Svájcba. Márpedig a királytól magasabb erkölcsi erőt és bátorságot kíván az ország, mint aminőt tanúsított. Az ország többsége nem akar tudni a visszajöveteléről.
A kisgazdapárti miniszterek végül annyiban tesznek engedményt, hogy a minisztertanács döntése kerülje meg a Habsburg-ház trónfosztásának kimondását. A nemzetgyűlés is ilyen alapon mondja ki: IV. Károly uralkodása szünetel. A hatóságok és intézmények a „magyar királyi” elnevezést kötelesek használni.
A minisztertanács és a nemzetgyűlés a pártok különböző indokú megfontolása alapján, kompromisszumként így hozza létre a király nélküli királyságot. A legitimisták azonban e tekintetben már kezdettől nyíltan támadják az 1920. I. sz. törvényt. A Kisgazdapárt győzelmének tekintik. Felismerik e mögött Horthy kettős szerepét. A még tavaly, november végén, Boroviczény útján Károly királyhoz küldött titkos üzenete szerint Horthy nem létezőnek tekinti az eckartsaui nyilatkozatot. Nem úgy tehát, mint a szabad királyválasztó, nemzeti királyságot akaró Gömbös-Rubinek csoport, Horthy törvényes urának tekinti Károly királyt. Nem lép fel azonban Gömbösék törekvésével szemben sem.
Miután jól-rosszul a minisztertanács, majd a nemzetgyűlés mégis megegyeznek az „ősi királyság fenntartása” alapelvében, a kérdés most már az: mi legyen a megválasztandó kormányzó, a nemzetgyűlés, a kormány alkotmányos jogköre? Döntően, hogy a kormányzói jogkör tekintetében a nemzetgyűlés mennyiben vegye figyelembe az egykori főrendiház és képviselőház alkotmányos kapcsolatát a királlyal. Jogában állt elutasítani a képviselőház által elfogadott törvényeket, feloszlathatta a képviselőházat. Számos más királyi jogot is gyakorolhatott. A nemzetgyűlés viszont a legnagyobb mértékben önmagának kívánja biztosítani a volt királyi jogokat. Mennél kevesebbet kíván ebből juttatni a megválasztandó kormányzónak, bárki legyen az, de különösen ha Horthy kerülne hatalomra.
Gömbösék viszont változatlanul követelik: Horthy legyen a kormányzó, és csorbítatlan királyi jogok illessék meg. Feloszlathassa – ha akarja – a nemzetgyűlést.
E jogot mindenekelőtt a legitimisták akarják korlátozni. Attól tartanak: ha mégis Horthy lenne a kormányzó, feloszlatja a neki nem engedelmeskedő nemzetgyűlést, katonai diktatúrát vezet be, és ígérete ellenére sem hozza haza Károly királyt.
Saját politikai indítékkal a Kisgazdapárt a katonai diktatúrát akarja megakadályozni azzal, hogy nem adja meg Horthynak és vele a szegedieknek a nemzetgyűlés feloszlatása jogát. A pártok és a nemzetgyűlés olyan jogot védenek Horthyékkal szemben, amit fegyverként a Habsburgok használtak fel évszázadokon át az időnként engedetlen magyar országgyűlésekkel szemben. Számtalanszor feloszlatták, hazaküldték az országgyűlést. Olykor hosszú évekig nem hívták egybe. Nélküle hoztak törvényeket. Most, a múlton okulva védelmezi a nemzetgyűlés önmaga jogkörét azzal is, hogy törvényerőre emeli Friedrich rendeletét az általános és titkos választójogról. Változtatni ezen a nemzetgyűlés kizárólagos joga. Korlátozza a királyi abszolút vétójogot is, hogy elutasíthatta az országgyűlés által elfogadott törvényeket. A leendő kormányzó a nemzetgyűlés által megszavazott törvényt csak egy alkalommal vétózhatja meg. Ha a nemzetgyűlés másodízben fenntartja döntését, a kormányzó köteles aláírni és kihirdetni a törvényt. Biztosítja a kormányzó törvénytelen kormányzása esetére a felelősségre vonásának lehetőségét is. Ez a király esetében nem történhetett meg. A nemzetgyűlés megszüntet egyéb fontos királyi jogokat is. A külföldi hatalmakkal szövetség kötéséhez és szerződéshez, háború indításához, békekötéshez a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges. A kormányzó nem adományozhat nemességet, nem gyakorolhatja a királyokat megillető egyházi, főkegyúri jogokat.
Azaz Horthyék a teljes királyi jogok követelésével Habsburg módon szeretnék értelmezni a király nélküli királyságot, a „szegedi gondolat” jegyében fogant katonai diktatúra megvalósítását. Egyelőre mégis kénytelenek engedni az 1920. I. sz. törvény csaknem valamennyi vitatott kérdésében. Horthy így remélheti csak megvalósítani Bethlen tanácsát, hogy ne katonai puccsal, hanem a nemzetgyűlés többsége szavazatával érje el a megválasztását. Soha nem bocsátja meg azonban Horthy a nemzetgyűlésnek, hogy a királyi jogok teljessége megszerzésében nem állt melléje.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!