MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A képviselők többsége ellenzi Horthy kormányzóságát. A fővezérség nyomására és a terrorakciók hatására, látva az elkerülhetetlent, sietnek csak kinyilvánítani hűségüket Horthy kormányzóságra juttatása esetére. Haller István, a KNEP egyik vezetője, február 3-án arról nyilatkozik: a különféle szempontok egybevetése leginkább azt sugallja: Horthy Miklóst tegyék meg ideiglenes államfőnek. Szükséges – úgymond – a polgári és katonai hatóságok tökéletes együttműködése, ami nélkül a konszolidáció elképzelhetetlen.
Friedrich nem tesz le szándékáról, hogy elbuktatja Horthyt. Önéletrajzában Horthy erről szerényen mindössze annyit ír: a belpolitika területén hamar kitűnt, hogy Friedrich, a volt miniszterelnök, nem egykönnyen nyugszik bele a hatáskörében beállott csökkenésbe. Nehézségeket okozott utódjának, Huszár Károlynak, aki elsősorban a béke megkötésére törekedett, hogy Magyarország végre tisztán lássa, hányadán van, hogy azután minden erejével az újjáépítéshez foghasson.
Prónay nyíltan megírja naplójában: Horthy közvetlen környezete, Magasházy szárnysegéd, Keresztes-Fischer Lajos fővezéri segédtiszt, Gyarmathy lelkész, Horthyné gyóntatója és Gömbös folytonosan azt hajtogatják: Friedrichet el kell tenni láb alól, mint közveszélyes konkurenst. Csak éppen politikai okokból nem tehetik ezt meg. Megszületik ellenben a Horthy által jóváhagyott terv, hogy Friedrichet mint Károlyi Mihály kormányának hadügyi államtitkárát kell felelőssé tenni Tisza István haláláért …
Prónay írja naplójában: Horthy kezdte terjeszteni Friedrichnek a Tisza-gyilkosságban való kompromittáltságát. Tiszát ismeretlen katonák lőtték agyon, a tetteseket az ellenforradalmi nyomozás sem tudta kideríteni, Horthyék mint felbujtót akarják most mégis felelőssé tenni Friedrichet.
A politikai hajsza azzal indul, hogy gróf Károlyi Imre beadványt írat a bírósághoz gróf Almay Denise-zel, a meggyilkolt Tisza unokahúgával: Friedrich bűnrészes a gyilkosságban, csak minisztersége gátolja leleplezését. Gömbösék lapjai óriási szenzációként közlik a beadványt. Támadják Friedrichet és vele Beniczkyt, amiért mint belügyminiszter tudatosan késlelteti a Tisza-gyilkosság ügyében a nyomozást.
Friedrich kijelenti: hiába nyilatkozna a sajtó nyilvánossága előtt, a cenzúra amúgy sem engedné közölni az igazságot. Azt azonban leszögezi: a Tisza-gyilkosság vádja orvtámadás. Ő szívesen harcol szemtől szembe nyílt támadóival, de ha a kezét gúzsba kötik, tőrrel támadnak rá, és nem engedik védekezni, akkor a vád nem más, mint piszkos politikai manőver. Megjegyzi: tudja, kik állnak a vád mögött, honnan indult a hajsza. Már nyolc nappal előbb figyelmeztették: kik akarják a KNEP elnökségéről és a miniszterségről lemondását elérni. Ő ezt semmiképp sem teszi meg.
Bár Friedrich csak virágnyelven közli a nyilvánossággal: kit tart az ellene indított hajsza kezdeményezőjének, mindenki megérti: Horthy és a mögötte sorakozó titkos erő az a hatalom Budapesten, amelynek parancsára a cenzúra nem engedi át a kormány honvédelmi miniszterének nyilatkozatát. A Horthy bosszújától való félelem erősebb, mint Friedrich-Beniczky hatalma. A keresztény kurzus miniszterei mindössze célozni mernek arra, hogy Horthy, a különítményesek főparancsnoka, tőrrel támad, és ha neki úgy tetszik, meggyilkoltathatja ellenfeleit.
Friedrich ügyével a KNEP újabb válságba kerül. A Kisgazdapárt, hogy politikai csapást mérjen a KNEP-re, követeli Friedrich lemondását a miniszterségről, továbbá hogy a bíróság kapjon szabad kezet a Tisza-gyilkosság vizsgálatához.
A Kisgazdapárt akciója nyomán még Huszár miniszterelnök is kénytelen politikai hajszának minősíteni a párt elnöke elleni támadást. Visszautasítja, hogy Friedrich lemondjon a miniszterségről és a KNEP elnökségéről.
Az, hogy a KNEP, majd a minisztertanács KNEP-szárnya elutasítja a Kisgazdapárt követelését, Friedrich lemondását, átmenetileg Horthynak is veresége. Ez a körülmény fokozza dühét a hadparancsa ellenére magát erősen tartó Friedrichhel szemben. Személyesen eljár az antantmegbízottaknál; mindenekelőtt Hohler angol főmegbízottnál, hogy tudatosítsa: Friedrich közvetlen célja a Habsburg-uralom visszaállítása. Vádaskodásával Horthy egyben lehetetlenné akarja tenni a legesélyesebb kormányzójelölt, József főherceg megválasztását.
Ahhoz, amit kieszközölni remél Hohler angol főmegbízottól, a katonai diktatúra bevezetéséhez nem nyer hozzájárulást. Közbelépése egyébként sikerre vezet. Millerand, a párizsi békekonferencia elnöke, úgyszólván Friedrichnek válaszolva, éles hangú jegyzékben közli a Párizsban tartózkodó magyar békedelegáció főtitkárával, hogy a szövetséges hatalmak mindenképp ellenzik a Habsburg-dinasztiának a magyar trónra visszajuttatását. A Habsburg-dinasztia restaurációja nem olyan kérdés, amely kizárólag a magyar nemzetet érdekli. A Habsburg-restauráció ellentétben áll a békeszerződés alapjával.
Hohler külön is közli: kormánya ellenzi a Habsburg-ház bármely tagjának akár királlyá, akár nádorrá vagy bármilyen más címen történendő megválasztását. Nincs ellenben kifogása az ellen, hogy az államfői méltóságra valamely kiváló magyar választassék, mégpedig a nemzetgyűlés által hozandó alkotmányos rendelkezés értelmében, amely kizárja Magyarországon a Habsburg uralmat.
Az antanthatalmak így engednek zöld utat Horthynak, hogy ő legyen az a „kiváló magyar”, akit az ellenforradalom nemzetgyűlése megválaszthat államfőnek.
A királykérdés áll e nehéz küzdelem hátterében – állapítja meg Karl Freiherr von Werkmann, Károly király személyi titkára. Az ideiglenes államfő hatalmának körülírása és az ideiglenes államfő személye körül folyik a harc … A január 30-i Horthy-nyilatkozat napján még József főherceg a kormányzójelölt. Azután Horthy admirális azzal késztette visszavonulásra József főherceget, hogy az antant képviselőit vette igénybe a saját jelöltetéséhez. Megjelent az antantmissziók előtt, és megkérdezte: vajon eltűrnék-e, hogy egy Habsburg ragadja magához a hatalmat? A felelet – írja Werkmann – előrelátható volt. Horthy jól remélte: az antanthatalmak nemmel válaszolnak. Kormányzóságához a tengernagynak további nagyobb előkészületekre már nem volt szüksége …
József főherceg kormányzói jelöltsége ügyében minden úgy történik ezek után, ahogyan Horthy és hívei kitervelték. A minisztertanács hivatalosan közli az antanthatalmakkal: József főherceg kormányzóságának kérdése többé nem aktuális.
Önéletrajzában Horthy utólag mégis azt írja: külpolitikai okokból nem jöhetett szóba József főherceg a kormányzói méltóságra. A főherceg – tudomása szerint – kifejezetten elhárította jelölését, miután az antant megismételte tiltakozását a Habsburgok visszatérése ellen. Ezután merült fel a nyilvánosság előtt – írja többek között, az ő személye. Azaz, Horthy azt akarja elhitetni: nem ő törekedett a kormányzóságra. Sőt, sajnálta, hogy József főherceg elesett a lehetőségtől. Hasonlóképp fájlalta Apponyi Albert gróf – a közélet „egyik legméltóbb, kimagasló alakja” – sikertelen jelölését is.
Pilch mást mond erről. Megjegyzi, hogy József főherceg kibuktatásával gróf Apponyi az egyetlen jelölt Horthyval szemben. Azok, akik Apponyi grófot jelölik a kormányzói székbe – írja -, csak éket kívánnak verni a közvélemény egyhangú megnyilatkozásába, Horthy kormányzósága mellett. E kísérletük arra a véleményre épül, hogy az államfőnek politikusnak kell lennie. Így a nemzetgyűlés szuverenitását nem fenyegeti katonai diktatúra …
A különböző híresztelésekből, legendákból is kitetszik az igazság. Apponyi gróf jelölésével kapcsolatban hangzik el Gömbösék részéről a katonai diktatúra követelése. A hadsereg a számos legitimista főtiszt miatt erre nem lenne alkalmas. A különítményekre akarják alapozni a katonai diktatúra puccsszerű megvalósítását. A sajtóban és a kormány részéről azonban a kecskeméti és orgoványi tömeggyilkosságok óta egyre több bírálat éri a különítményeket. El akarják érni a különítmények feloszlatását. Gömbösék viszont, éppen mert a legközelebbi hetek politikai törekvéseiben nem nélkülözhetik ezeket, teljes erővel kiállnak mellettük. 1920. február 7-én Horthy fővezér látogatást tesz Kecskeméten. Megjelenik a Héjjas-kúrián. Annak a családnak a fejénél, amelynek csaknem valamennyi férfitagja különítményes katona, részese a kecskeméti és orgoványi szörnytetteknek.
Horthy, mielőtt Kecskemétre látogat, megkapja a Kecskeméti Polgárok Bizottságának Emlékirat-át. Felsorolják ebben a Héjjas-különítmény valamennyi gyilkosságát, a pontos tárgyi bizonyítékokkal. A bizottság csodálkozásának ad kifejezést, hogy három és fél hónap alatt a nyomozás semmi eredményt nem mutatott fel. Követeli: állítsák nyilvános bíróság elé a gyilkosokat és az értelmi szerzőket. Az Emlékirat-ot megkapják a kormány tagjai, a pártok vezetői, a budapesti és a kecskeméti Ügyvédi Kamara, a Budapesti Újságírók Egyesülete.
Bárczy István igazságügy-miniszter külön is eljuttatja a fővezérhez. Kísérőlevelében írja: „Legyen szabad Nagyméltóságod előtt rámutatni azokra a közérdekű szempontokra, amelyek ebben az esetben különösen kívánatossá teszik, hogy a büntető jogszolgáltatás, minden melléktekintet félretételével, teljesítse törvényes hivatását … Kecskeméten és környékén a tömeges gyilkosságok, amelyek helyenként rablással is párosultak, messze túlhaladják a jogtalan önbíráskodás kereteit, és nem tarthatnak számot az erős felindulásban elkövetett, erőszakos bűncselekményeket megillető kiváltságos megítélésre … Mint igazságügy-miniszter és így a polgári jogszolgáltatás legfőbb felügyeleti hatósága, elsőrendű kötelességemet teljesítem, amikor a katonaság részéről elkövetett eme súlyos sérelmekért elégtételt kérek. Teljes bizalommal Nagyméltóságodnak a jogrend, a törvénytisztelet és a közbiztonság helyreállítását célzó nagybecsű és hazafias működése iránt, terjesztem elő kérésemet, hogy ebben az ügyben az erre illetékes katonai hatóságokat nagybecsű intézkedési körében az eljárás gyors és erélyes lefolytatására, illetve befejezésére utasítani s annak eredményéről a vezetésem alatt álló minisztériumot értesíteni méltóztassék …”
Horthy kecskeméti látogatása a válasz Bárczy István igazságügy-miniszter levelére! A kormányzóválasztási hadjáratban sokkal inkább, mint valaha, szüksége lehet a különítményekre, a Prónayakra, Héjjas Ivánokra. A múltjára emlékező Horthy megfeledkezik majd erről, amikor azt állítja: az emberek tudták, hogy nem pártpolitikusként beszél hozzájuk, hogy nem készül diktátorságra, és egyformán szembefordul mind a baloldali, mind a jobboldali szélsőségekkel, szívesen hallgatták szavát. Elárasztották mindenfelől meghívásokkal …
Az egykorú ellenzéki lapok tudósítói szerint azonban „annyira szívesen hallgatják a fővezért”, hogy látogatása előtt a különítményesek megszállják Kecskemétet és környékét. A fővezér ott-tartózkodása idejére őrizetbe veszik a munkás-, napszámosemberek és zsidók százait. A hivatalos ünnepségeket Kecskeméten a MOVE, az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Héjjas-különítmény rendezi. A Kecskeméti Közlöny február 7-én arról számol be, hogy a pályaudvari ünnepségeken a fővezér annak ad kifejezést: nagy örömmel jött Kecskemétre, abba a városba, mely mindig tündöklött nemzeti erényekben. Kecskeméten minden rendben van. Ha mindenki így cselekszik, mint ez a város, akkor nem kell búsulni.
A megyeházán dr. Zsitvay Tibor főispán üdvözlése végén az éljenzés csak akkor szűnik meg, amikor a fővezér emelkedik szólásra. Mindenekelőtt mentegetőzik, hogy nem tud jól magyarul. Reformálni szeretne, mondja a továbbiakban. Eddig a szervezetlenség volt a fő oka a nemzet bukásának. Ebből csak a tökéletes keresztény szervezettség tudja megmenteni. Mert ugyebár, nevetségesnek tűnik, hogy a több milliónyi bátor hazafi ki legyen szolgáltatva néhány gazembernek, akik jól vannak szervezve. Ezek őt most beállítják fehérterroristának, de ő ezzel nem törődik …
Apponyi gróf kormányzói jelölését nemcsak Horthy-Gömbösék szenvedélyes harca akadályozza. Apponyi személyesen nem vesz részt a kormányzóválasztási kampányban. (Párizsban tartózkodik, szintúgy Bethlen is.)
Gyengíti Apponyi esélyeit, hogy tovább mélyül a KNEP válsága. A január 25-i nemzetgyűlési választásokon még a KNEP szerez többséget. A február 13-i pótválasztásokon, amikor harminc további képviselői mandátum sorsa dől el, győz a Kisgazdapárt. Hetvenkilenc képviselő tartozik most már a szabad királyválasztó Kisgazdapárthoz, hetvenkettő a legitimista KNEP-hez. Hat a Nemzeti Demokrata Párthoz.
A Kisgazdapárt ily módon, bár mindössze egy fővel, megszerzi a nemzetgyűlés abszolút többségét. Erre a KNEP egyáltalán nem számított. Ezt az eredményt a tiszántúli választások csak fokozhatják. Nem kétséges, hogy ez alkalomból a Kisgazdapárt még nagyobb nemzetgyűlést többséghez jut.
Két héten belül megnyílik a nemzetgyűlés. A minisztertanács ennek előkészítéseként tárgyalja és terjeszti a megnyitandó nemzetgyűlés elé az ellenforradalmi korszakot legalizáló alaptörvényt. Neve: 1920. I. sz. törvény az alkotmányosság helyreállításáról, az államfői hatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről.
Leglényegesebb része a királyság jogfolytonos fennmaradásának biztosítása. Mi legyen a király személyét helyettesítő, a nemzetgyűlés által választott ideiglenes kormányzó jogköre?
A minisztertanács által előterjesztett törvényben kifejeződik, hogy a KNEP és a Kisgazdapárt többsége, bár hivatalosan nem ellenzi Horthy kormányzóvá választását, sőt megválasztása mellett kényszerül nyilatkozni, mindent megtesz a megbuktatására. Vagy legalábbis e törvénnyel a lehető legnagyobb jogkört biztosítja a nemzetgyűlésnek és nagyon keveset a megválasztandó kormányzónak – akár Horthy, akár más lesz az.
Gömbösék és híveik viszont mindent elkövetnek nemcsak Horthy kormányzóvá választásáért, de a kormányzói jogkör maximális kiterjesztéséért, a nemzetgyűlés hatáskörének csökkentéséért is.
Ünnepélyes keretek között 1920. február 16-án, ilyen politikai helyzetben nyílik meg a nemzetgyűlés. Kezdettől bármily heves a harc az 1920. I. sz. törvény körül, az ünnepi megnyitó szónoklatok és az ellenforradalmi lapok vezércikkei egyaránt tetszetős alkalomnak tekintik a nemzetgyűlés megnyitását, hogy ezzel lezártnak nyilvánítsák az ellenforradalom eddigi, országos belharctól zűrzavaros korszakát. Mostantól kívánják számítani az „Új Magyarország” törvényesített rendjét, a keresztény kurzus politikai céljainak megvalósítását.
Eme idillikusnak tűnő, nagy jelszavakkal jellemzett ünnepi „keresztény” hangulatban már a nemzetgyűlés megnyitásának másnapján szinte robbanásszerű politikai válságot okoz Somogyi Bélának, a Népszava szerkesztőjének és szerkesztőtársának, Bacsó Bélának a meggyilkolása.
A Népszava Horthyék Budapestre bevonulása előtt beszámolt a különítmények vadállati gyilkosságairól. Többször megtörtént, hogy különítményes tisztek behatoltak a Népszava szerkesztőségébe, botrányt csaptak a cenzúra által engedélyezett, de a különítményeket, úgymond, sértő cikkek megjelenése miatt.
Február elején a Népszava cikket nyújtott be a cenzúrához, amely azt nem engedélyezte. A cenzor megküldte a kéziratot a cikkben érintett fővezérségnek, a Gellért-szállóbeli székhelyére …
Esténként a szálló éttermében a fővezér együtt vacsorázik megszokott társaságával. Egyikük az asztalnál felolvassa a cikket. A társaság felháborodással hallgatja, s valaki megjegyzi: – Ideje volna már ezt a gazember Somogyit a Dunába dobni! – Horthy erre kijelenti: – Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! – Láthatóan felindultan bont asztalt, miközben a tisztek vigyázzállásban, fővetéssel köszöntik a távozó fővezért …
1920. február 17-én este nyolc órakor Somogyi Bélát és a kíséretében levő Bacsó Bélát, nem messze a Népszava szerkesztőségétől, a Conti utca és a Népszínház utca sarkán tisztek állítják meg azzal, hogy a főparancsnokságra kell őket kísérniük. Somogyi és Bacsó nem akarnak menni, de a tisztek gépkocsiba tuszkolják őket, betömik szájukat. Nem a főparancsnokságra hajtanak, hanem Újpest felé. Az újpesti vámsorompónál a rendőr észreveszi, hogy nem égnek a kocsi lámpái. Nyöszörgést hall a kocsi belsejéből. Rászól a vezetőre: álljon meg. A sofőr, egy hadnagy, mégis gázt ad, mire a rendőr rálő a kocsira. A rendszámot megjegyzi: III. 36.
Az újpesti dunai rétekhez érve, valamennyien kiszállnak az autóból. A tisztek kegyetlen módon meggyilkolják Somogyit és Bacsót. Beléjük lőnek, szuronnyal összeszurkálják testüket. Elveszik aranyórájukat, pénztárcájukat, a Dunába dobják a tetemeket.
Köveket kötöztek rájuk, de a nehezék nem volt eléggé megerősítve: a Duna kivetette az áldozatokat.
Már másnap reggel kiderült a gyilkosság. A nyomozást dr. Nagy Károly főtanácsos, detektív-főfelügyelő vezette. Jelentette Beniczky belügyminiszternek: megállapította, hogy Kovarcz Emil hadnagy (1944 októberében a Szálasi-puccs minisztere) vezette az autót. Mellette Megai László alhadnagy ült; a kocsiban Székács főhadnagy, Soltész István főhadnagy és Lehrer Árpád tengerész zászlós. Az Ostenburg-különítményhez tartoznak. Ők végeztek Somogyival, Bacsóval. A tetteseket elfogták, a főkapitányságra előállították. Egyik sem tagadta tettét …
A detektív-főfelügyelő még aznap át akarta adni őket az ügyészségnek vádemelésre. A fővezérség azonban közbelépett. Katonákról van szó, a rendőrségnek semmi köze hozzájuk … Szabadon engedték őket.
Prónay írja naplójában: Kora reggel szobájában megszólal a telefon. A fővezér sürgősen magához rendeli. Fogalma sincs, miért. Néhány perc múlva találkozik Magasházyval, a szárnysegéddel, aki igen szemrehányó ábrázattal járkál föl s alá az előszobában. Berzeviczy vezérkari főnök éppen jelentéstételre siet Horthyhoz. Közben Magasházy Prónaynak támad: – Már megint mit csináltatok? – Miért? – kérdezi Prónay. – Somogyit és Bacsót ki dobta a Dunába? – Mit tudom én, mi közöm nekem hozzájuk! Te magad mondtad nemrégen, itt, ebben a szobában, mások előtt: őket kell eltenni mielőbb láb alól … Neked jobban kell tudni, kit bíztatok meg ezzel a feladattal. – De nem így, az Isten szerelméért! Nem ilyen ügyetlenül! – fakadt ki Magasházy majdnem sírva. – A marhák, ahelyett hogy vízbe dobták volna a holttesteket, mint a húsvéti tojásokat, letették a Duna partjára. Azután az autóval, amelyikben vitték őket, nekimentek a Váci úti vámsorompónak, és mindenféle nyomokat hagytak hátra. – Hát, barátom – feleli Prónay mindezekről én nem tudok, most hallom először. De akárki és akárhogy csinálta, jól tette. E húsvéti tojásoknak titokban a fővezér is örülni fog. Régi óhaja teljesül …
A fővezér, akitől Berzeviczy kijön, kéreti Prónayt. A kezét tördelve kérdezi tőle: miért éppen most kellett ennek történnie? Pont a kormányzóválasztás előtt. Most, ilyen fontos időben, meggyilkolnak két újságírót, méghozzá a szociáldemokratáktól. Nem is mer rágondolni, milyen szörnyű kihatással lesz ez mindenre …
Sokáig desperált a fővezér – írja Prónay. – Miután lecsillapodott, ő szelíden utalt azon óhajokra, melyekkel nemcsak a fővezér, de környezete is régen kívánta az „imposztor zsidó firkászok” láb alól eltevését. Most, amikor megtörtént végre, szemrehányást kapunk? – De hát nem így, hanem amúgy kellett volna csinálni – fakad ki Horthy újból. Végül Prónaytól a becsületszavát kéri: benne van-e a dologban, vagy sem? Mert neki ezt tudnia kell. Prónay megnyugtatja: nincs benne. Most jutott csak tudomására mindez, épp Magasházytól.
Nemsokára – írja Prónay – Ostenburg Gyula is megjelent a fővezérségen. Kijövet odasúgta Prónaynak: az ő tisztjei vitték Somogyit és Bacsót a megyeri csárdánál a Dunához. A továbbiakban Prónay arról ír: mire a katonai ügyészség kezébe vehetné a bűntényt, a polgári hatóságok már kinyomoztak majdnem mindent. Nem volt nehéz megtalálni a golyóval átütött autót, kideríteni a tettesek kilétét, hovatartozását. A fővezérség, látva a bajt, azonnal megindítja a nyomozást Ranzenberg Jenő vezérkari százados útján (később Ruszkay néven nyilas tábornok, háborús bűnösként kivégzik), aki iparkodik az ügyet mellékvágányra terelni. A szabadkőműves lapok bámulatosan pontos részleteket közölnek a gyilkosságról. Illetékes körök erre teljesen elvesztik a fejüket. Mi sem lenne könnyebb és az adott esetben célszerűbb, mint néhány tisztet külföldre küldeni, például Olaszországba, akik hamis nyomra vezetik a nyomozást, és mint tettesek szerepelnének. S mivel „a tettesek elszöktek”, in contumaciam (távollétükben) az ellenük hozott puszta ítélettel meg kellene elégedniük a liberálisoknak is. Nemkülönben el kellene némítani a zsidó sajtót – Schluss und kusch …
Somogyi és Bacsó meggyilkolásának híre gyorsan elterjed a fővárosban. Annál nagyobb hullámokat ver fel, mivel a két újságíró bevallottan nem kommunista, sőt Somogyi Béla nyíltan szembefordult a Tanácsköztársasággal.
Azt is tudja már mindenki: a kettős gyilkosság Horthy tiszti különítményeseinek újabb bűntette. A napilapok kénytelenek közölni a Magyar Távirati Iroda által kiadott, hivatalos fővezérségi jelentést, amelyben egyelőre csak Somogyi Béla meggyilkolását ismerik be: „A fővezér jelentést kapott arról, hogy folyó hó 18-án délelőtt a Dunából holttestet fogtak ki, melyben Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét ismerték fel. A fővezér azonnal utasította az összes katonai nyomozó hatóságokat, hogy a tettesek megállapítása céljából, a polgári hatóságokkal karöltve, a legerélyesebb nyomozást haladéktalanul indítsák meg, és annak eredményét neki jelentsék. A fővezér eltökélt szándéka, hogy a tetteseket, akár politikai, akár közönséges bűntényről legyen is szó, személyi válogatás nélkül az igazságszolgáltatás kezére juttatja. A fővezér, mivel arról értesült, hogy a forgalomban levő verziók némelyike szerint a tettesek állítólag egyenruhát viseltek, felhívja a közönséget: minden olyan adatot, amely az ügy felderítésére vezetne, sürgősen hozzon a fővezérség tudomására, hogy az ügy statáriális elintézése mielőbb lehetségessé váljék …”
A nyomozás – ennek ellenére – lassan halad előre. Beniczky Ödön belügyminiszter – az ellenforradalom táborában dúló, belső harc során – öt évvel később, 1925. május 31-én tanúvallomást tesz az illetékes vizsgálóbíró előtt, hogy mint egykori belügyminiszter, mit tud Somogyi és Bacsó meggyilkolása ügyében a nyomozásról. Az Újság napilap közli vallomását. Beniczky elmondja: nem volt kétsége afelől, hogy a különítményes tiszteknek része volt a gyilkosságban. Ezért a rend és a békesség kedvéért érintkezésbe lépett a Gellért-szállóban székelő fővezérséggel. Megígérték közreműködésüket és a legteljesebb együttműködést a tettesek kiderítésében.
A Gellért-szállóbeli vacsorát említve, Beniczky vallomást tesz a nyomozás során idézett, gyilkosságra buzdító Horthy-felhívásról, mely asztalbontáskor hangzott el: – Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!
A gyilkosságra uszítással kapcsolatban felmerült Gömbös szerepe is. Azt állította, hogy megvetéssel vette tudomásul Ostenburgék bűnös szerepét. Beniczky kijelenti: a nyomozás hiteles adatai szerint hihetetlen Gömbös eme állítása. Erdős Barna főhadnagyot küldte Ostenburghoz, hogy biztosítsa: az ő pártján van az ügyben, kitart mellette.
Beniczky elmondja még, hogy a nyomozás napjaiban a belügyminisztériumban felkereste őt Gratz Gusztáv, a neves legitimista politikus, hogy összehozza Ostenburg különítmény-parancsnokkal. Találkozásukkor Ostenburg – Somogyira terelve a szót – kijelentette: kénytelen megvallani, az ő különítménye szolgáltatta a gépkocsit, de neki személyesen semmi köze a gyilkossághoz. Figyelmezteti Beniczkyt, a saját érdekében ne avatkozzék be oly nagy eréllyel a nyomozásba. A láthatatlan katonai társaság nem habozna szükség esetén a belügyminisztert is eltenni láb alól …
Héjjas és több különítményes társa, országos felháborodást kiváltva, táviratban üdvözli a fővezérséget. Megelégedését fejezi ki a Somogyi-Bacsó gyilkosságért. A tetteseket nemzeti hősöknek tekintik. Megfenyegetik a kormányt: ne merészelje az ügyet tovább bolygatni.
Február 20-án Huszár miniszterelnök a nemzetgyűlés ülésén, a napirend tárgyalása előtt szót kér. Bejelenti: politikai gyilkosság történt. Meggyilkolták Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét. A kormány mindent elkövet, hogy a legalaposabban és legenergikusabban kikutassa a tetteseket. Kénytelen beismerni, hogy az országban titkos társaságok garázdálkodnak. A kormány, a Nemzeti Hadsereg, a fővezér, a nemzetgyűlés nem tűri, hogy titkos társaságok szerveződjenek felelőtlen elemekből, akik Budapesten és vidéken a jogbiztonság, állami rend és törvény megsértésével az ország jó hírnevét, becsületét a külföld előtt bemocskolják … A fővezér fel hatalmazta őt annak kijelentésére: mindent elkövet, hogy a katonaság mindenben a közhatóságok segítségére legyen, a nyomozás minél gyorsabban és eredményesebben folyjon.
Prónay naplója és Beniczky vallomása bizonyítja: ebből semmi sem igaz! A fővezér és alárendeltjei mindent megtesznek az ügy eltussolására. A katonai nyomozás egyetlen célja a gyilkosok rejtegetése, különben a gyilkosságra uszító főbűnösök is lelepleződnének.
A fővezér felelős az 1920 februári hármas gyilkosságért is. Héjjasék ekkor fogják el a párt Bécs és Budapest között közvetítő futárait, a Vadas testvéreket és Kerekes Gábort. A Kommunista Párt szervezeteinek működéséről vallatják őket. A legváltozatosabb kínzásokkal sem képesek belőlük vallomást kicsikarni. A Vadas fiúkkal és Kerekes Gáborral Horthy pribékjei, a Héjjas különítmény tiszti hóhérai végeznek …
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!