I FEJEZET – 7
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
7. A Független Kisgazdapárt vezetőinek
népfrontellenes bel- és külpolitikája
A Horthy-reakció fennállásának egész ideje alatt arra törekedett, hogy elmélyítse befolyását a magyar parasztság és értelmiség tömegeiben.
A fasizmusnak is szüksége volt tömegbázisra. Ezt csak úgy szerezhette meg, ha minél szélesebb néptömegeket sikerül hazug jelszavakkal, megtévesztő agitációval, az ellenzéki pártok és mozgalmak vezetőinek megvásárlásával bevonni a jobboldali „nemzeti egységfrontba”. Nem véletlen, hogy a magyar ellenforradalmi korszak kormányzó pártjai a „nemzeti egységre” való törekvést nevükben is kifejezésre juttatták: Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja. Ebben a „nemzeti egységben” a Horthy-reakció jelentékeny helyet szánt a magyar parasztságnak és az értelmiségnek: az ellenforradalmi rendszer tömegbázisaként akarta felhasználni őket.
Az 1929-ben megkezdődött gazdasági válság elkeseredett hangulatot teremtett a magyar falvakban, s izzóvá fokozta a parasztság gyűlöletét a nagybirtokkal, a nagytőkével és a harácsoló bankokkal szemben. A parasztságban kavargó elégedetlenség kivezető utat keresett, de nem a jobboldali „nemzeti egység”, hanem az ellenforradalmi rendszer elleni harc irányában. A kormány a súlyos helyzetre való tekintettel megpróbálta falun is felhasználni a szociáldemokráciát mint a forradalom villámhárítóját, s a Bethlen—Peyer-paktumnak a szociáldemokraták falusi szervezkedésére vonatkozó tilalmát egy időre felfüggesztette.
A Szociáldemokrata Párt — vezetői egy részének akarata ellenére — rövid idő alatt igen nagy sikereket ért el a falvakban. A reakció ebben természetesen súlyos veszedelmet látott. Az ellenforradalmi rendszer egy hírhedt vezető publicistája, Milotay István, ennek a riadalomnak adott hangot a „Marxék falun” című cikksorozatában. A Szociáldemokrata Párt falusi szervezkedését ismét betiltották, illetve csak néhány helyen — és ott is csak hatósági gyámkodással — engedélyezték.
A gazdasági válság idején alakította meg Bajcsy-Zsilinszky Endre a Nemzeti Radikális Pártot. Ez a párt a szegényparasztság képviseletében lépett fel, s programjában a radikális földreformért szállt síkra. A pártnak azonban nem voltak élő szervezetei. Csekély számú hívével a Szabadság című hetilap útján tartotta fenn a kapcsolatot.
A két világháború közötti időszakban a magyar parasztság egyetlen nagy tömegpártja: a Független Kisgazda, Földmunkás- és Polgári Agrárpárt, röviden: a Független Kisgazdapárt volt.
A Kisgazdapártot egy dunántúli kulákparaszt, Nagyatádi Szabó István alapította még az első világháború előtt. Ez a párt tulajdonképpen az 1918—1919-es forradalmi események következtében nőtt országos jelentőségű parasztpárttá. Nagyatádi parasztmozgalmának nagy jelentőségét a reakció is felismerte, s nem szétverésére, hanem megnyerésére törekedett. Ez sikerült is. Nagyatádi jóvoltából a földbirtokos és tőkésosztály képviselői tömegesen tódultak be a pártba, elfoglalták a vezető pozíciókat, s végül magukhoz ragadták a vezetést is. A nagybirtokos osztály képviselőjének és az ellenforradalmi rendszer vezető politikusának, gróf Bethlen Istvánnak és Nagyatádinak emlékezetes kézfogása alku volt a magyar parasztság, de ezen túl az ipari munkásság és az egész magyar nép bőrére. Nagyatádi elárulta a paraszti érdekeket: a parasztságot az ellenforradalmi rendszer számára nélkülözhetetlen jobboldali egységfront szolgálatába igyekezett állítani.
A Független Kisgazdapártot 1930-ban Tildy Zoltán, Szijj Bálint, Nagy Ferenc és néhány bihari, illetve békési kisgazda újjászervezte. A párt vezére nemsokára egy konzervatív balatonboglári nagybirtokos, Gaál Gaszton, majd az ő közeli halála után az ellenforradalmi idők egyik hírhedt alakja, Eckhardt Tibor lett. Vezetése alatt az új Kisgazdapárt nem a népi felemelkedés, a szociális megújhodás, a nemzeti függetlenség és a szabadság paraszti erőforrása lett, hanem az ellenforradalmi rendszer tartalékereje éppúgy, mint Nagyatádi idejében.
A Független Kisgazdapárt nyílt behódolása a reakciónak különösen a Gömbös-kormány idején mutatkozott meg. Eckhardt, aki egykor Gömbös tiszttársa volt, már 1931-ben titkos szövetségre lépett vele, s Gömbös kormányra jutása után sietett kijelenteni, hogy az ígért reformok alapján bizalommal van a kormány politikája iránt. Eckhardt tehát lábhoz tett fegyverrel állt, s az elégedetlen parasztság nevében „türelmi időt” adott Gömbösnek. De nemcsak ezt tette. Közvetlen segítséget is nyújtott Gömbösnek a nép jogainak megnyirbálásához. 1934-ben az Eckhardt vezette Kisgazdapárt nyílt politikai szövetségre lépett Gömbössel és a választójogi törvényre vonatkozólag paktumot kötött vele. A megegyezés lényege: megvonni a választójogot mindazoktól, akik nem tudtak három évig egy helyben lakást igazolni, vagy akik állami vagy bármilyen más hatósági támogatásban részesültek. Ezzel a paktummal Gömbös és Eckhardt megakadályozta, hogy a legszegényebb néprétegek részt vehessenek a választásokon, s Eckhardt komoly segítséget nyújtott Gömbösnek ahhoz, hogy a bethleni „csáklyás” parlament helyén megteremtse a neki megfelelő „dacos téglahordók” parlamentjét. Gömbösnek és Eckhardtnak ezt a megegyezését az 1935-ös választások idején az endrődi sortűz hét földmunkás áldozatának kiontott vére pecsételte meg.
Eckhardt ettől az időtől kezdve az egymást gyorsan követő, s mindinkább jobbra tolódó kormányok mindegyikének bizalmat szavazott. Valamennyi iránt megértésre és türelemre szólította fel a parasztságot. Még Imrédy Béla iránt is, aki pedig bejelentette, hogy „a tengely politikájához való ragaszkodásunk még teljesebbé válik”, hogy ,,fajvédő politikát kell folytatni”, hogy „a földbirtok-politika során a középosztály fennállását, gazdasági megalapozottságát, a földdel való kapcsolatát nem szabad felborítani”, hogy az országban „tekintélytiszteletnek” kell lennie. Hogyne szavazott volna bizalmat Eckhardt, amikor ellenforradalmár lelkének annyira tetsző hangot ütött meg Imrédy, aki kijelentette, hogy el kell pusztulniuk mindazoknak, akik „nem átallanák ezt az országot a feltámadás felé vezető útján elgáncsolni, a frontot megbontani, és akár öntudatlanul is a csatornák mélyén leselkedő, véresen vörös destrukciónak utolsó erőlködésében a kezére dolgozni”.
Eckhardt „ellenzéki” politikájának legfőbb jellemzője az volt, hogy hallani sem akart a parasztpolitika egyedül lehetséges alapjáról: a földreformról. Azt az elvet vallotta, hogy: „Senkitől sem szabad elvenni azt, ami az övé.” „A földbirtokos osztály tényleg vezető szerepre van hivatva a falu népével kapcsolatban” — mondotta 1936 decemberében. Álláspontja a földkérdésben csak akkor „változott meg”, amikor megalkuvó politikája súlyos válságot idézett elő a Független Kisgazdapártban is. Ekkor, 1938-ban hirdette meg Kaposvárott — tisztán parasztfogásból —, a hárommillió katasztrális hold felosztására irányuló tervezetét. Olyan időben állt elő Eckhardt földreform tervével, amikor a viszonyok — ahogy a reakció szokta volt mondám — már nem voltak alkalmasak ilyen nagy fontosságú kérdés megoldására.
Ez volt a Független Kisgazdapárt vezetőinek politikája a parasztság és az egész magyar demokrácia legdöntőbb kérdésében: a földkérdésben. Ez a magyar reakció, s benne a földbirtokos úri osztály politikája volt.
Hasonló szellem jellemezte Eckhardt külpolitikáját.
Teljes mértékben osztotta a reakciónak azt a megtévesztő és káros nézetét, hogy a belpolitikában lehetnek pártok és pártok között nézeteltérések, de a külpolitika kérdéseiben a „nemzet nagy érdekeire való tekintettel” mindenkinek egyet kell értenie.
Eckhardt annyira magáénak vallotta ezt az elvet, hogy az ellenforradalom legdühösebb agitátoraival is versenyre kelt a német és az olasz fasizmus dicsőítésében. A fasizmus szerinte „jogos” és „indokolt”, mert gát a kommunista világveszedelemmel szemben, mert akadályozza „egy nemzetellenes irányzat érvényre juttatását”. A trianoni békeszerződés rendelkezései ellen, mint a Revíziós Liga alelnöke is, dühösen csörtette kardját. Célja: „az új európai konstrukció, az érdekek józan mérlegelése alapján”. Ezt az új európai konstrukciót azonban csak Hitler és Mussolini vezetésével tudta elképzelni. A fasizmus európai térhódítása szerinte Magyarország számára „csak előnyt és hasznot jelent, mert az állandó szorongatottságból átvezet bennünket egy nyugodtabb, biztonságosabb, békés állapotba”. Tagadta, hogy a német fasizmus és az általa teremtett „új európai konstrukció” bármiféle veszélyt jelentene Magyarország számára.
1938 őszén, Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolásakor Eckhardt boldogan és büszkén jelentette ki: „Győzött a mi politikánk!” Eckhardt a maga külpolitikai vonalvezetésével a revizionizmus és a sovinizmus nagyhangú ügynöke lett a Független Kisgazdapárton belül és a fasizmus veszedelmes szálláscsinálója a parasztság soraiban.
Jellemző Eckhardt „demokratizmusára” az ipari munkássághoz való viszonya is. A fasizmus „nemzeti egysége” egy percig sem tűri, hogy az ipari munkásság a parasztsággal szövetségre lépjen. A fasizmus, ellenkezőleg, épp arra törekszik, hogy a parasztság erejét munkásellenes erővé változtassa át, az ipari munkásság forradalmi erejét pedig megtörje.
Eckhardt, elveihez híven, állandóan szemben állt a „nemzeti létet fenyegető” munkásmozgalommal. Úri neveltetésénél s ellenforradalmi múltjánál fogva viszolygott a munkásoknak még a látásától is. Az ipari munkások közül embernek legfeljebb csak a munkásarisztokratákat tekintette. A kapitalizmus válsága következtében utcára került vagy egyik helyről a másikra vándorló munkások szerinte „közönséges csavargók”. Ebből a szemléletből következett, hogy a rendszer munkásnyúzó és munkásüldöző politikája ellen soha nem volt egyetlenegy tiltakozó szava sem. Nem tiltakozott Gömbösnek a szakszervezetek felszámolására irányuló merénylettervei ellen, sőt mint csendestárs, hallgatásával még támogatta is azokat. Ez nem is csoda, hiszen Eckhardt az ipari munkásság mozgalmával állandóan a felfordulás és az anarchia rémképét társította. Legfőbb feladatát abban látta, hogy mint „hivatalos ellenzék” segítsen Horthyéknak e „felforgató törekvéseket” eltiporni.
Persze, Eckhardt véleménye az ipari munkásságról és mozgalmáról, legalábbis hangban és formában, nem maradhatott mindig ilyen merev és elutasító.
A háború előtti politikai válság elmélyülése komoly erjedést idézett elő a Független Kisgazdapártban is. A párt súlyos belső válsága elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az eckhardti politikai vezetés eltaszította a párttól a parasztság legöntudatosabb és legharcosabb rétegét, a szegényparasztságot, sőt még a középparasztság egy részét is, s a Független Kisgazdapárt osztálybázisát a jobbmódú és kulák-parasztság viszonylag szűk rétegére korlátozta. A magyar reakciónak azonban közvetlenül a háború kitörése előtt egy széles alapokon nyugvó jobboldali nemzeti egységre nagyobb szüksége volt, mint addig bármikor, s ha ezt a régi alapon fenntartani nem lehetett, meg kellett teremtenie az új helyzetnek megfelelő új alapon.
A fasizmus elleni fellépés szükségszerűsége persze nem maradt hatás nélkül a Független Kisgazdapártra sem. Közvetlenül a háború kitörése előtt a Kisgazdapárt is felvetette az együttműködés gondolatát, de a Szociáldemokrata Pártot illetően lényeges kikötésekkel. Eckhardt az együttműködésért igen súlyos árat akart fizettetni az ipari munkássággal. Nem kisebb áldozatot kívánt tőle, mint azt, hogy tagadja meg egész forradalmi múltját, ideológiáját, s lépjen az ellenforradalom „nemzeti egységének” útjára.
„A marxizmus Magyarországon levizsgázott, és megbukott a vizsgán — mondotta Eckhardt 1939. augusztus 20-án, a Kisgazdapárt nagyválasztmányi ülésén elhangzott beszédében. — De hozzátehetem azt is, hogy nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon megbukott a marxizmus … A munkásmozgalom fejlődésének helyes útja: el a marxizmustól és vissza a nemzeti összefogás felé. Az, amit most mondottam, általánosságban vonatkozik a marxizmusra. De örömmel állapítom meg, hogy a magyarországi munkások és vezetőik, iparosok és mezőgazdaságiak egyaránt, túlnyomó többségükben hazafias, tisztességes magyar emberek. Ma még az választja el tőlünk, hogy a marxista beidegződéstől a munkástömegek jelentős része nem tudta és nem tudja magát fölszabadítani. De én látom munkájukból, látom politikai vezetőik tevékenységéből, hogy lényegükben becsületes magyar munkások, és nemzeti összefogást szeretnének csinálni, de a marxizmus megakadályozza őket, hogy ezt a munkát maguk is úgy végezzék el, ahogy szívük szerint szeretnék. Én innen azt a kérést intézem ezek felé a magyar emberek felé, rázzák le magukról a múltat és a mai időkben már nem illő ideológiát, és keressék meg a marxizmus félredobásával a nemzeti szolidaritáshoz való visszatérés útját, és mi örömmel és boldogan fogjuk ezt a választást fogadni.”
A Független Kisgazdapárt az 1939-es választások előtt nem harcolt a fasizmus ellen, s leplezetlenül örült a szociáldemokraták előre beharangozott vereségének, mondván: „Azok a marxi elvek, amelyekkel még két-három évtizeddel ezelőtt hódítani lehetett, már rég a múlthoz tartoznak, s többé feltámadni sohasem fognak.”
Az ipari munkásságtól és parasztságtól való félelmében Eckhardt az ország fasizálódásának minden egyes lépését helyeselte. 1939. május 16-án elmondott makói kortesbeszédében az önérzetében megsértett ember dühös kifakadásával jelentette ki: „Azt hallom, hogy itt azt beszélik, hogy én a zsidótörvényt nem szavaztam meg. Aki ilyent mond, az hazudik!”
A párt vezetésében mélyen begyökeredzett áruló és behódoló politika volt az oka annak is, hogy a Független Kisgazdapárt még a választások kudarca után is a legnagyobb nyilvánosság előtt elmarasztaló ítéletet mondott Dózsa György és Áchim András fölött, s megbélyegezte a „népi írókat” mint veszedelmes, felforgató elemeket. A nép érdekeinek teljes semmibevevése volt az oka annak, hogy Eckhardt a választások után a párt nagyválasztmánya előtt a megcsalt sértődöttségével jelentette ki:
„De nem vállalkozunk tovább a nyilasok elleni harcra sem, nem azért, mintha felfogásunk ebben a kérdésben egy hajszálnyit is megváltozott volna, hanem mert azt tapasztaltuk, hogy amikor mi vállaltuk a kormány helyett a nyilasok ellen való harcot, akkor a kormánypárt hátba támadott bennünket, és befolyásos vezető embereken keresztül tartotta az összeköttetést a nyilasokkal.”
Így akarta a Független Kisgazdapárt vezetősége az új helyzetben a jobboldali nemzeti összefogás megvalósításával szállítani a dolgozó népmilliókat Horthy ellenforradalmi rendszere számára és a közeledő háború minden addiginál véresebbnek ígérkező vágóhídjára.
Az Eckhardt-féle politikai vezetésnek természetesen szintén csődöt kellett mondania a néptömegek követeléseivel és vitathatatlan életérdekeivel szemben.
Az elkerülhetetlen politikai csőd az 1939-es választásokon be is következett. A Független Kisgazdapárt ezen a választáson éppoly megsemmisítő vereséget szenvedett, mint a Szociáldemokrata Párt. 120 jelöltjéből mindössze 14 jutott be a parlamentbe. Az a nyomasztó jobboldali parlamenti többség, amelyre támaszkodva a kormányzat háborús terveit megvalósította, nagyrészt a Független Kisgazdapárt behódoló politikájának következménye. Ez a politikai vezetés felelős azért, hogy a parasztság egy része az ország életének legsúlyosabb napjaiban a nyilas demagógia áldozatául esett, s nem sorakozhatott fel a fasizmus- és a háborúellenes demokratikus nemzeti egységfront arcvonalán. A Független Kisgazdapárt politikai vezetése felelős azért, hogy a parasztság kifosztva, kirabolva, reményeiben csalódva, tehetetlenül nézett szembe a közelgő tragédiával: a háborúval, amelyről tudta, hogy mérhetetlen bőségben elsősorban az ő vérét és életét követeli áldozatul.
A Független Kisgazdapárt politikai vezetésében is változásra lett volna szükség, hogy a parasztság elárulásával elkövetett bűne egy részét jóvá tegye.
A kivezető út a Független Kisgazdapárt válságából: a parasztság legharcosabb rétegére, a szegényparasztságra s általában a parasztság demokratikus tömegeire támaszkodva egységfront az ipari munkássággal, a Horthy-rendszer népelnyomó és nemzetvesztő politikája ellen, egységfront, közös fellépés az ipari munkássággal a fasizmus és a háború ellen.
Ahhoz azonban, hogy a Független Kisgazdapárt erre az útra lépjen, vezetőségének felül kellett volna vizsgálnia pártja ideológiáját és egész addigi politikai gyakorlatát. Ehhez nagy erkölcsi erőre, politikai felelősségérzetre s a nép mérhetetlen szeretetére lett volna szükség, ami a Független Kisgazdapárt jobboldali vezetőiből teljesen hiányzott.
Eckhardttól nem is várta senki Magyarországon a Független Kisgazdapárt politikájának megváltoztatását. Ő maga sem ígérte ezt a fordulatot. Eckhardt nem akart semmit sem újra, sem elölről kezdeni. Ő csak folytatni akarta azt, amit elkezdett. Politikája azonban teljesen csődbe jutott, s ő maga elvesztette minden hitelét. A választások után Horthy is úgy látta, hogy Eckhardt idehaza teljesen betöltötte „hivatását”. Miután a magyar népet segített védtelenül kiszolgáltatni a fasizmusnak s a közeledő háború pusztításainak, egy szép napon itthagyta az országot. Horthy megbízólevelével a zsebében s a Nemzeti Bank aranyrúdjaival a táskájában hajóra szállt, hogy még a Csatornán és az Óceánon túl is az ellenforradalmi rendszer megmentésének — a Hitler-fasizmus összeomlása esetére tartogatott — második vasát tartsa a tűzben.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!