(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVIII.
Ebben az időszakban főhadiszállásunknak eléggé megbízható összeköttetése volt a nyugaton harcoló szövetséges csapatok főparancsnokságával. Tudtuk, hogy az amerikai, az angol és a francia hadvezetés támadó hadműveletet készít elő, hogy szétzúzzák a németeket a Ruhr- és a Saar-vidéken és kijuttassák csapataikat Németország központi körzeteibe. A déli és a délkeleti hadászati irányokban kisegítő csapásokat terveztek.
Itt kell rámutatnom egy jelentős részletre. Ebben az időben Berlin szinte egyforma távolságra esett a szovjet arcvonaltól és a szövetségesek arcvonalától. S nem véletlen, hogy Churchill emlékirataiban gyakran úgy szólt Berlinről, hogy kívánatos lett volna, ha azt a szövetséges csapatok foglalják el, jóllehet a kormányaink közötti megegyezés szerint Berlin elfoglalása a szovjet csapatok feladata volt.
Ebben a szakaszban a szövetséges és a szovjet csapatok tevékenységének koordinálása elsősorban a főparancsnokságok által átadott adatok alapján történt.
Meg kell mondani, hogy Sztálin abban az időben megbízott Eisenhower adataiban. A terveinkre és csapataink tevékenységére vonatkozó adatokat vezérkarunk a katonai missziókon keresztül juttatta el az amerikaiaknak és az angoloknak. Ezenkívül a kormányfők időnként a követségek útján kicserélték a tevékenységre vonatkozó elvi kérdéseket.
A Roosevelttel való levelezésből kiderül, hogy ebben az időben teljes volt az egyetértés az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti megállapodásokban, a land-lease-szállítások terén éppúgy, mint a hadászati kérdésekben.
Ezt viszont nem lehet elmondani W. Churchillről. Leveleiből hiányzott az őszinteség, valamiféle titkolózás és Németország központi részének az elfoglalására való törekvés érződött belőlük. Ez természetesen nagyobb óvatosságra késztette a szovjet kormányt.
Nem akarok itt idézni Churchill, Roosevelt és Sztálin levelezéséből, hiszen ezt már közzétették. Ha ezt a levelezést ma olvassuk át figyelmesen, még világosabbá válik, hogyan képzelte el Churchill a közép-európai államok háború utáni berendezkedését, amelyeknek az élén az imperialista Nyugattól függő kormányokat szeretett volna látni.
1944 októberének végén és novemberének elején a legfelsőbb főparancsnok utasítására lényegében a háborút befejező hadjárat fő kérdéseivel, elsősorban a berlini hadművelet tervével kellett foglalkoznom.
Örömmel mondhatom el, hogy vezérkarunk ekkor már a hatalmas hadászati támadó hadműveletek tervezésének művésze volt.
Elemezve a helyzetet, a vezérkar helyesen arra számított, hogy az ellenség a berlini irányban fog a leginkább ellenállni csapatainkkal szemben. Ezt bizonyította az a rendkívül szerény eredmény, amelyet csapataink (a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front) az októberi támadó harcokban értek el, sőt november elején az egész nyugati irányban védelembe kellett átmenniük.
Egészében véve egyetértettem a vezérkarral és vezető munkatársaival – Antonovval, Styemenkóval, A. A. Grizlovval és N. A. Lomovval akik a hadműveleti vezetés munkájának valamennyi szakaszában a hadműveleti-hadászati tervezés kiemelkedő szakértőinek bizonyultak.
A vezérkar véleménye szerint a támadást elsősorban déli frontjainknak kellett megkezdeniük a bécsi irányban. Ez elkerülhetetlenül arra kényszerítette volna a német hadvezetést, hogy a nyugati frontjainkkal szemben álló erők jelentős részét átdobja a délkeleti hadászati irány megerősítésére, amelytől Dél- és Délkelet Németország sorsa függött.
Amikor a nyugati irányban levő frontok támadási tervét megvitattuk, felmerült egy komoly probléma Kelet-Poroszországgal kapcsolatban. Itt ugyanis az ellenségnek jelentős csoportosítása és erős védelme volt, amely a jól előkészített műszaki létesítményekre, a nehezen leküzdhető terepre, valamint az erős kőépítményekből álló községekre és városokra támaszkodott.
Sajnálattal kellett most konstatálnom a főhadiszállás azon hibáinak következményeit, amelyet még a nyáron követett el, amikor nem vette figyelembe a kelet-poroszországi irányban harcoló frontok megerősítésére vonatkozó javaslatomat. E javaslat alapja pedig az volt, hogy a belorusszijai hadművelet sikeres kifejlesztésekor menetből kell megtörni az ellenség itteni védelmét. Most a kelet-poroszországi csoportosítás komolyan veszélyeztethette a berlini irányban támadó csapatainkat.
Már nem emlékszem pontosan, vagy november 1-én vagy 2-án, a legfelsőbb főparancsnok a téli hadműveleti tervek megbeszélésére magához rendelt engem és Antonovot. Antonov jelentette a tervet, amellyel előzőleg már én is egyetértettem. Sztálin még ekkor sem értett egyet azzal a közös javaslatunkkal, hogy a kelet-poroszországi csoportosítás szétzúzása érdekében erősítsük meg még egy hadsereggel a 2. Belorusz Frontot. Azt indítványoztuk, hogy ezt a hadsereget a Balti Frontoktól vegyük el, amelyeknek – véleményünk szerint – védelembe kell átmenniük és le kell kötniük a kurlandi ellenséges csoport 16. és 18. hadseregét.
A novemberi ünnepek után a vezérkarral az 1. Belorusz Front támadási tervének részletes kidolgozásával foglalkoztunk.
Ekkorra már az 1. Belorusz Front parancsnoksága és törzse felterjesztette a vezérkarhoz a helyzetnek megfelelő alapvető elgondolását a hadművelet lefolytatásáról. Az elgondolás tervezetét alaposan megvitattuk Rokosszovszkijjal és Malinyinnal.
Mint már említettem, nem értettem egyet a Visztulán át Varsó irányában való frontális csapással, s ezt jelentettem a legfelsőbb főparancsnoknak. Ő jóváhagyta az én javaslatomat.
November 15-én Lublinba utaztam. Másnap megkaptam a parancsot, hogy kineveztek az 1. Belorusz Front (a haditanács tagja K. F. Tyelegin tábornok volt) élére, ugyanakkor Rokosszovszkijnak át kellett vennie a 2. Belorusz Front parancsnokságát.
Néhány napig Lublinban tartózkodtam, ahol találkoztam Bieruttal, valamint a Lengyel Munkáspárt és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság más vezetőivel, majd november 18-án átvettem a frontparancsnokságot.
November végéig a fronttörzs Malinyin vezetésével kidolgozta a támadás tervét, és elkészítette a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának küldendő feljegyzéseket a csapat- és az anyagi feltöltésekről. A fronttörzs, a hadtáptörzs és a fegyvernemi főnökök hatalmas számvetési munkákat végeztek az előttünk álló hadművelet erő- és eszközszükségletéről. Igen bonyolult munkát kellett végeznie N. A. Antyipenko altábornagynak, a frontparancsnok hadtáphelyettesének és M. K. Sljahtyenko tábornoknak, a hadtáptörzs főnökének.
November végén jóváhagyták a tervet. A támadó hadműveletek pontos kezdetét a főparancsnok nem határozta meg, csak az általános készenlétet jelölte meg január 15. és 20. között.
A kitűzött feladatok és határidők hatalmas és megfeszített munkát követeltek a csapatoktól, a törzsektől, a hadtápszervektől és a parancsnokságoktól.
A visztula-oderai hadművelet előkészítése számottevően különbözött a múltban és a saját területünkön lefolytatott hasonló arányú hadműveletek előkészítésétől. Azelőtt igen használható felderítési adatokkal rendelkeztünk, amelyeket az ellenség hátában harcoló partizánosztagoktól kaptunk. Itt ilyen nem volt.
Hadtápvonalaink – a vasutak és a közutak most Lengyelország területén húzódtak, ahol barátainkon és a velünk szimpatizáló lakosságon kívül ellenséges ügynökök is tartózkodtak. Az új helyzet fokozott éberséget, a csapatok és az anyagi eszközök rejtettebb összpontosítását és átcsoportosítását követelte meg.
Ebben az időben a pártszervezetek a központi bizottság utasításának megfelelően széles körű felvilágosító munkát végeztek csapataink magatartásáról az idegen területeken, ahová nem hódítókként, hanem felszabadítóként érkezünk. A front csapatainál jobban ki kellett bontakoztatnunk a nevelőmunkát, amelynek az volt a célja, hogy lengyelországi tartózkodásunk kezdetétől fogva megelőzzünk bármiféle, tisztjeink vagy katonáink részéről megnyilvánuló meggondolatlan cselekedetet.
A helyi hatóságokkal és a lengyel társadalmi szervezetekkel jól együttműködtünk, s azok tőlük telhetően segítettek bennünket. Amink volt, azt megosztottuk a lengyelekkel. Így hát az első lépések, az első találkozások megvetették az ellenség elleni harcban kipróbált szovjet-lengyel barátság alapját.
Hogy minél alaposabb és célirányosabb legyen a hadművelet előkészítése, a front haditanácsa elhatározta, hogy lejátssza az elkövetkezendő hadműveletet. Ebbe bevonták a hadseregparancsnokokat, a haditanácsok tagjait, a törzsek főnökeit, az önálló hadtestek parancsnokait, a frontparancsnokok hadtáphelyetteseit, a fegyvernemi parancsnokokat és szolgálati ágak főnökeit. A nagyszerűen előkészített játék érdekesen és tanulságosan folyt le. Kipróbáltuk a fronthadtáp vezetését és alaposan megvitattuk az anyagi-technikai biztosítás kérdését is.
A hadseregparancsnokok ugyancsak hadijátékot vezettek le, de hadseregméretben. Mindez, de különösen az előttünk álló hadművelet problémáinak megvitatása elősegítette, hogy valamennyi vezető jobban megértse szerepét a szomszédokkal, a légierővel, a gyorscsoportokkal, a tüzérséggel és a műszaki csapatokkal való együttműködést.
Minthogy a hadművelet két olyan, viszonylag nem nagy hídfőből bontakozott ki, amelyben óriási mennyiségű csapatot összpontosítottunk, a hadsereg és a csapathadtáp megszervezése igen bonyolult feladat volt. Ezt még bonyolultabbá tette az, hogy a hadművelet kibontakoztatása során a csapatokat csak a hídfőkön át lehetett ellátni, amelyek viszont igen kevés úttal rendelkeztek.
Hogy megteremtsük a szoros együttműködést a hídfőkkel, január 4-én Kolpakcsi tábornok 69. hadseregének törzsénél hadijátékot folytattunk le a hadsereghez tartozó magasabbegységek parancsnokainak a részvételével. Meghívtam erre Csujkovot, a 8. hadsereg parancsnokát, Katukovot és Bogdanovot, az 1. és 2. gárda-harckocsihadsereg parancsnokát, valamint törzsfőnökeiket.
December végén ismét a főhadiszállásra rendeltek, hogy a főparancsnokkal megvitassuk azokat a kérdéseket, amelyek a befejező hadműveletek terveinek végleges jóváhagyásával függtek össze.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának a nyugati hadászati irányban lefolytatandó befejező hadműveletekre vonatkozó elgondolása 1944 novemberében alakult ki véglegesen. A hadászati terv alapjainak idejében történő lerakása lehetővé tette a frontoknak, hogy rendkívüli alapossággal átgondoljanak minden hadműveleti hadászati, politikai és anyagi kérdést.
A közvetlenül Berlinre mérendő csapás előtt két hatalmas támadó hadműveletet terveztünk a nyugati hadászati irányban: az egyiket Kelet-Poroszországban a 3. és a 2. Belorusz Front erőivel, a másikat a varsó-berlini irányban. Ez utóbbi az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front csapatainak feladata volt.
Az 1. Belorusz Frontnak Poznan általános irányban kellett a csapást mérnie. Az 1. Ukrán Frontnak az volt a feladata, hogy Glogautól, Breslautól (Wroclawtól) és Ratibortól északnyugatra elérje az Oderát. A 2. Belorusz Front minden erejével a kelet-poroszországi ellenséges csoportosítás ellen támadott. Főerői, miután széttagolták a csoportosítást, február elejéig Kelet-Poroszországban harcoltak. Balszárny-hadseregei, Brombergtől (Bydgoszcztól) északra kiérve a Visztula déli szakaszához, védelembe mentek át.
Az 1. Belorusz Front közelebbi hadműveleti célját abban határozták meg, hogy egyszerre két irányban törje át az ellenség védelmét és – szétzúzva a varsó-radomi csoportot – érje el Lódz körzetét. A továbbiakban a tervek szerint Poznan általános irányban kellett támadnia Bromberg-Poznan terepszakaszáig és attól délre, ahol harcászati összeköttetésbe kellett lépnie az 1. Ukrán Front csapataival.
A további támadást nem tervezte meg a főhadiszállás, hiszen nem tudhattuk, hogyan fog alakulni a helyzet akkor, ha az 1. Belorusz Front csapatai kijutnak a Bromberg-Poznan vonalra. A 2. Belorusz Front támadása el is akadhatott, s ebben az esetben nem tudtuk volna teljesíteni a Legfelsőbb Főparancsnokságnak a kelet-poroszországi csoportosítás megkerülésére és elszigetelésére vonatkozó tervét. És akkor az 1. Belorusz Front erőinek jelentős részét át kellett volna csoportosítani északra, hogy segítséget nyújtson a 2. Belorusz Frontnak.
Ami frontunk bal szomszédját illeti, szilárdan meg voltunk győződve arról, hogy nem marad le a támadó hadművelet folyamán. Az 1. Ukrán Front csaknem oly erős volt, mint az 1. Belorusz Front. Mindkét front lényegében csatlakozó szárnyaival mérte főcsapását. Ezért feltételeztük, hogy nekünk nem kell majd szétbontakoztatnunk erőinket a déli irányban. A főhadiszállás sem tervezte az 1. Belorusz Front csoportosításának délnyugati és déli irányba való esetleges elfordítását.
Ezt egyébként nem is lehetett előre látni olyan körülmények között, amikor a hadművelet mélységét több száz kilométerre tervezték, az ellenséges hadvezetésnek pedig minden lehetősége megvolt rá, hogy tartalékaival manőverezzen: nyugatról erőket dobhatott át; a kurlandi blokkírozott csoportosításról vonhatott el új erőket, s végül az arcvonal mentén manőverezve egy-egy arcvonalszakaszon összpontosíthatta a szükséges erőket, valamint eszközöket és aktív ellentevékenységet fejthetett ki.
Ezért határozott a főhadiszállás úgy, hogy később, a helyzettől függően dönt arról, hogyan tevékenykedjen az 1. Belorusz Front a Bromberg-Poznan terepszakaszra való kiérés után.
Az 1. Belorusz Front hadművelete kezdetben a varsó-poznani elnevezést kapta, s csak amikor a tervet túlteljesítve a front csapatai Küstrin körzetében elérték az Oderát, változtatták meg az elnevezést visztula-oderaira.
A hadművelet a következő tervre épült. A főcsapást a magnuszewi hídfőből az 5. csapásmérő hadsereg, a 61. és a 8. gárdahadsereg, valamint az 1. és a 2. gárda-harckocsihadsereg erői mérik. Ezenkívül a Pilica folyó leküzdése után a 61. hadsereg jobbszárnya mögül, déli irányból Varsó felé ütközetbe vetik Stanislaw Poplawski tábornok 1. Lengyel Hadseregének magasabbegységeit.
P. A. Belov tábornok 61. hadseregének a Pilica leküzdése után Varsó megkerülése érdekében főerőivel Sochaczew általános irányban kellett támadnia, erőinek egy részével pedig nyugatról Varsóra kellett csapást mérnie. Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadserege azt a feladatot kapta, hogy az ellenséges védelem áttörése után Ozorków, majd tovább Gniezno irányában mérjen csapást. Csujkov 8. gárdahadseregének az áttörés után az 5. hadseregtől balra, Lódz, és tovább Poznan felé kellett támadnia.
Bogdanov tábornok 2. gárda-harckocsihadseregére az a feladat hárult, hogy miután az 5. csapásmérő hadsereg szakaszán bevetették az áttörésbe, lendületesen érje el Sochaczew körzetét, vágja el a varsói csoportosítás visszavonulási útját, majd támadjon Kutno-Gniezno irányában. Katukov tábornok 1. gárda-harckocsihadseregének – amelyet a 8. gárdahadsereg szakaszán vetnek be az áttörésbe – Lódz, majd tovább Poznan felé kellett a csapást kifejlesztenie.
A szárazföldi csapatok tevékenységét Rugyenko tábornok 16. légi hadserege támogatta. V. V. Krjukov tábornok 2. gárda-lovashadtestének a 2. gárda-harckocsihadsereg mögött előremozogva a Visztula mentén Bromberg irányában kellett támadnia. A front második lépcsőjében a 3. csapásmérő hadsereg nyomult előre.
A kisegítő csapást a pulawy hídfőből mérik a 11. és a 9. harckocsihadtesttel megerősített 69. és 33. hadsereg erői Radom, majd Lódz irányában. Az áttörés után a 33. balszárny-hadsereg részerőivel és a 9. harckocsihadtesttel csapást kellett mérni Skarzysko-Kamienna irányában, hogy bekerítsék és felszámolják a kielce-radomi ellenséges csoportot. A második lépcsőben a front tartaléka, M. P. Konsztantyinov tábornok 7. lovashadteste nyomult előre.
Egy nappal később F. I. Perhorovics tábornok 47. hadseregének csapást kellett mérnie Varsótól északnyugatra. Ugyanitt kellett támadnia az 1. Lengyel Hadsereg 2. hadosztályának.
Részletesebben tervezték meg a front közelebbi feladatát: a varsó-radom-lódzi csoportosítás szétzúzását és Varsó elfoglalását. A további feladatot csak körvonalazták. Pontosítása (ahogyan ezt a fronthadműveletek tervezése megköveteli) a közelebbi feladat teljesítése során történt.
A hadművelet levezetésekor abból indultunk ki, hogy tapasztalt, szívós és erős ellenséggel kell majd harcolnunk, amelyet azonban már jól ismertünk.
A védelem áttörésének előkészítésekor sokat töprengtünk azon, hogy lehet jobban megszervezni a tüzérségi és légi előkészítést, hogy a védelem egész harcászati mélységét áttörhessük, s hogy a gyorsan mozgó csapatokat – amelyekre a fő feladat hárult – mielőbb bevethessük az áttörésbe.
A hadművelet előkészítésének időszakában sok, az ellenséget megtévesztő rendszabályt foganatosítottunk, hogy rejtsük a támadás méreteit, a csapások – elsősorban a főcsapás – irányait. El akartuk érni, hogy a németek azt higgyék: csapatcsoportosításaink Varsó ellen irányulnak.
Nem voltunk teljesen meggyőződve azonban arról, hogy az ellenséget megtévesztettük, s nem ismerte fel valódi szándékainkat. Tartottunk tőle, hogy felfedve előkészületünket, főerőit az első állásból a mélységbe vonja hátra, hogy száz és százezer lövedékünk üres területet érjen.
Alaposan elemezve a helyzetet, és megvitatva valamennyi érvet és ellenérvet a parancsnokokkal és a fegyvernemi főnökökkel, elhatároztuk, hogy közvetlenül az általános roham előtt erős harcfelderítést végzünk harmincperces tüzérségi támogatással.
Az ellenség peremvonala elleni rohamban minden hadosztálytól harckocsikkal és rohamlövegekkel megerősítve egy-két lövészzászlóalj vett részt. A harcfelderítést a tüzérség és a légierő csapásai támogatták.
Az ellenség nem bírta ki a harcfelderítést végrehajtó zászlóaljak rohamát és megkezdte visszavonulását a peremvonaltól a mélységbe, s ekkor nyitotta meg az egész tüzérség a hatalmas tüzét, támadott a repülőerők zöme a védelem távolabbi célpontjaira, a hadseregek pedig első lépcsőik minden erejével rohamozni kezdtek. Már a hadművelet első napján, 13 órakor ütközetbe vetettük a 11. harckocsihadtestet.
Ettől kezdve már a hagyományos eljárásoknak megfelelően fejlesztettük ki az áttörést. Egyébként ily módon sok ezer tonna lövedéket takarítottunk meg, amelynek később nagy hasznát láttuk.
A hadművelet második napján megkezdte tevékenységét az 1. és 2. gárda-harckocsihadsereg, és a 9. harckocsihadtest. Csapásukkal nyomban alapjaiban rázkódtatták meg az ellenség védelmének egész harcászati és hadműveleti mélységét. Amikor azután a 2. gárda-harckocsihadsereg lendületesen előretört a Zyrardów-Szochaczew körzetbe, a 47. hadsereg pedig Varsótól északra hídfőt foglalt a Visztula déli partján, az ellenség gyorsan kezdte kivonni csapatait Varsóból.
A városból kivonuló ellenség romhalmazzá változtatta Lengyelország fővárosát, lakóit pedig tömegesen irtotta.
Az 1. Belorusz Fronttól jobbra a 2. és 3. Belorusz Front tevékenykedett. Feladatuk az volt, hogy szétzúzzák a német csapatok kelet-poroszországi csoportosítását és foglalják el Kelet-Poroszországot.
Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontjának főcsoportosításával el kellett érnie Marienburg körzetét és a kelet-poroszországi csoportosítást el kellett vágnia Kelet-Pomerániától, Danzigtól (Gdansktól) és Gdyniától.
A front csapatai a rózani hídfőből Mlawán át támadtak. A kisegítő csapást a serocki hídfőből mérték Belszk-Lipno általános irányban. A 70. hadseregnek balszárnyával előrenyomulva a Visztula északi partján meg kellett akadályoznia, hogy az ellenség az 1. Belorusz Front támadási sávjából a Visztula mögé vonuljon vissza.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!