(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVI.
A főhadiszállásra való visszatérésem előtt, 1943 augusztusában, a Voronyezsi és a Sztyeppi Front ellentámadása alatt kétszer is hozzám repült Alekszej Innokentyevics Antonov, a vezérkar főnökének helyettese. Közölte velem a legfelsőbb főparancsnoknak azokat a módosításait, amelyeket az 1943. évi nyári támadó hadműveletek befejezésének a tervében tett és a vezérkarnak az őszi-téli hadjáratra vonatkozó elképzeléseit.
Alekszej Innokentyevics igen kiválóan képzett katona, rendkívül kulturált ember és vonzó egyéniség volt. Jó volt hallgatni, amint vezérkarunk hadászati-hadműveleti elképzeléseit kifejtette. Határtalan pontossággal és meggyőző erővel elemezte a német csapatoknak a kurszki kiszögellésben elszenvedett veresége utáni helyzetet.
A vezérkar véleménye szerint a német hadvezetésnek még elég ereje volt ahhoz, hogy folytassa a háborút a Szovjetunió ellen, annál is inkább, mivel Anglia és Amerika minden jel szerint még nem szánta rá magát nagyarányú támadó hadműveletekre Európában. Dél-olaszországi (szicíliai) partraszállásuk nem változtatott lényegesen a német erők hadászati csoportosításán, bár természetesen a hitlerista vezetésnek további gondot okozott.
A vezérkar úgy vélte, és ezzel a legfelsőbb főparancsnok is egyetértett, hogy Németország a keleti arcvonalon már egyetlen egy nagyobb támadást sem tud végrehajtani. De az ellenségnek elegendő élőereje és anyagi eszköze volt ahhoz, hogy aktívan védjen. Tulajdonképpen ezt bizonyították a bogoduhovi, ahtirkai és poltavai ütközetek is, ahol a német csapatok eléggé érzékeny ellencsapásokat mértek és helyi sikereket értek el.
Teljesen egyetértettem Antonov következtetéseivel, és szintén az volt a véleményem, hogy a német fővezérség szívós védelmet fog követelni csapataitól, hogy tartani tudja a Donyec-medencét és a bal parti Ukrajnát.
Azok a direktíva-tervezetek, amelyeket a vezérkar készített és részben már meg is küldött a frontoknak, úgy szóltak, hogy a nyugati és a délnyugati irány minden szakaszán meg kell indítani a támadást, amelynek célja, hogy csapataink elérjék Belorusszija keleti határát és a Dnyepert, ahol hídfőket kell létesíteniük a jobb parti Ukrajna felszabadításáért kibontakozó hadművelet biztosítására.
Antonov beszámolójából megtudtam, hogy a legfelsőbb főparancsnok erősen követeli az azonnali támadást, hogy ne adjunk lehetőséget az ellenségnek a védelem kiépítésére a Dnyeper megközelítési útjain. E célkitűzéssel egyetértettem, de azzal a hadműveleti formával már nem, hogy Velikije Lukitól a Fekete-tengerig a frontok arcból támadjanak.
Hiszen megvolt rá a lehetőség (bizonyos átcsoportosítások után), hogy az ellenséges csoportosítások feldarabolását és bekerítését célul tűző hadműveleteket folytassunk, ami megkönnyítette volna a további hadviselést. Így többek között az ellenségnek a Donyec-medencében levő déli csoportosítására gondoltam, amelyet egy Harkov-Izjum körzetéből Dnyepropetrovszk és Zaporozsje általános irányban mért erős csapással el lehetett volna vágni.
Antonov azt mondta, hogy ő maga osztja véleményemet, a legfelsőbb főparancsnok azonban azt követeli, hogy az ellenséget frontális csapásokkal vessük vissza.
Mielőtt Antonov visszarepült volna Moszkvába, megkértem, hogy újból jelentse elgondolásaimat a legfelsőbb főparancsnoknak és tolmácsolja a frontoknak azt a kérését, hogy töltsék föl a harckocsicsapatokat technikával és kiképzett kezelőkkel, ugyanis soraik a súlyos harcokban erősen megritkultak.
Néhány nap múlva felhívott Sztálin és közölte, hogy utasítást adott, küldjenek Vatutyinnak és Konyevnek harckocsikat és kezelőket. Aztán megjegyezte, nem osztja azt a felfogást, miszerint a Délnyugati Front csapatainak Izjum környékéről Zaporozsje felé csapást kellene mérniük, mivel ehhez sok időre van szükség.
Nem kezdtem vitatkozni, mert tudtam, hogy a legfelsőbb főparancsnok egyelőre, több körülmény folytán, nincs nagyon meggyőződve a bekerítő hadműveletek határozottabb alkalmazásának a célszerűségéről.
Végül a legfelsőbb főparancsnok utasított, hogy a frontok csapatai minél hamarabb érjék el a Dnyepert.
Nos, hát augusztus 25-én, mint már említettem, megérkeztem a főhadiszállásra. A legfelsőbb főparancsnok éppen akkor fejezte be a megbeszélést az Állami Honvédelmi Bizottság tagjaival, amelyen meghallgatták az 1943. év második felére vonatkozó harckocsi- és repülőgépgyártási tervről szóló beszámolót.
Addigra már a párt és a nép óriási erőfeszítései árán népgazdaságunk és hadiiparunk mindennel el tudta látni az arcvonalat, amire csak szüksége volt. A „második Baku” meggyorsított fejlesztése, a kuznyecki és magnyitogorszki kombinát kohászainak hősies munkája, a nagyolvasztók, erőművek, bányák gyors üzembe helyezése a felszabadított területeken, az uráli, szibériai és Kazahsztáni színesfém- és vaskohászat fellendülése, a futószalag módszer bevezetése a hadiüzemekben, a hadviselési eszközök és a termelési technológia tökéletesítése érdekében végzett roppant alkotó munka – mindez új lehetőségeket adott az ellenség pusztításához.
1943-ban iparunk 35 000 kiváló harci repülőgépet, 24 000 harckocsit és rohamlöveget gyártott. Ekkor már mind mennyiségben, mind minőségileg messze felülmúltuk Németországot. A német parancsnokságok külön előírták csapataiknak, hogy kerüljék a találkozóharcot nehéz harckocsijainkkal.
A legfelsőbb főparancsnok a Voronyezsi és a Sztyeppi Front ügyei felől érdeklődött, majd megkérdezte, megkaptuk-e a direktívát, amely elrendeli, hogy a támadást a Dnyeperig folytassuk, és hogyan értékelik a frontok saját lehetőségeiket. Jelentettem, hogy a frontoknak nagyok a veszteségeik, jól meg kell erősíteni őket személyi állománnyal és technikai eszközökkel, különösen harckocsikkal.
– Jó – felelte Sztálin -, erről majd később beszélünk, most pedig rajta, hallgassuk meg Antonovot, hogyan halad a támadás a többi irányban.
Antonov az asztalra tette a nyugati és délnyugati hadászati irány térképeit, amelyeket, mint mindig, a Vezérkar Hadműveleti Csoportfőnöksége gyönyörűen elkészített. Meg kell mondanom, hogy a szemléltetően elkészített térkép nagy segítséget nyújt az általános helyzet tisztázásához és az elhatározás meghozatalához.
Alekszej Innokentyevics jelentette az ellenségre vonatkozó adatokat. Világos volt: az ellenség mindent el fog követni annak érdekében, hogy megállítsa a Kalinyini, Nyugati, Brjanszki és Délnyugati Front megindult támadását. Az adatok szerint az ellenség védelme a Narva folyó-Pszkov-Vityebszk-Orsa-
Beszámolva a Nyugati Frontnak és a Kalinyini Front bal szárnyának úgynevezett szmolenszki támadó hadműveletéről, Alekszej Innokentyevics azt mondta, hogy a csapatok itt nagy nehézségekkel találták szemben magukat. Egyrészt a nehéz erdős-mocsaras tereppel, másrészt a Brjanszk környékéről átdobott kötelékekkel megerősített ellenséges csapatok megnövekedett ellenállásával.
– Milyen feladatokat hajtanak végre a partizánosztagok? – kérdezte Sztálin.
– Főként a vasúti szállítást zavarják Polock-Dvinszk, Mogiljov-Zslobin és Mogiljov-Kricsev között – jelentette Antonov.
– Hogy állnak a dolgok a Délnyugati Frontnál?
– A támadást az arcvonalszakaszuk közepén megkezdő Délnyugati Front csapatai nem értek el sikert. Jobban mentek a dolgok a front bal szárnyán, ahol Leljusenko tábornok 3. gárdahadserege tevékenykedett.
Ma már nem emlékszem ennek a megbeszélésnek minden részletére, de a fontos a legfelsőbb főparancsnoknak az az utasítása volt, hogy kövessünk el mindent a Dnyeper és a Molocsnaja folyó minél gyorsabb elérése érdekében, hogy az ellenség ne tudja elpusztítani a Donyec-medencét és a bal parti Ukrajnát.
Ez helyes követelmény volt, mivel a visszavonuló hitleristák vadállati dühükben minden értéket tűzzel-vassal pusztítottak. Felrobbantották a gyárakat, üzemeket, romhalmazzá változtatták a városokat és falvakat, megsemmisítették az erőműveket, a nagyolvasztókat és martin-kemencéket, felgyújtották az iskolákat és kórházakat. A gyermekek, nők és aggastyánok ezrei pusztultak el.
Miután Sztálin kiadta Antonovnak a megfelelő utasításokat, nekem azt a parancsot adta, hogy J. N. Fedorenkóval és N. D. Jakovlevvel közösen vizsgáljuk meg, mit lehetne juttatni a Voronyezsi és a Sztyeppi Frontnak. Tekintettel a frontok feladatainak a fontosságára, még aznap este jelentettem a legfelsőbb főparancsnoknak, hogy mennyi embert, harckocsit, tüzérséget és lőszert kellene azonnal e két frontnak adni.
A legfelsőbb főparancsnok hosszú ideig szemlélte a meglevő erőket és eszközöket feltüntető táblázatot és azt, amit én szántam a frontoknak. Aztán, mint rendesen, vette a kék ceruzát és majdnem mindent 30-40 százalékkal lecsökkentett.
– A többit – mondta – akkor fogja megadni a főhadiszállás, amikor a frontok elérik a Dnyepert.
Még aznap visszarepültem a frontok harctevékenységi körzetébe. Ott a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának direktívája értelmében folytatnunk kellett aktív tevékenységünket.
Nem sokkal később, szeptember 6-án, a főhadiszállásról direktíva érkezett. A nekem alárendelt frontok azt a feladatot kapták, hogy támadjanak tovább a Dnyeper középső folyásáig és ott létesítsenek hídfőket. Vatutyin Voronyezsi Frontjának Romni-Priluki-Kijev felé kellett csapásokat mérnie. Konyev Sztyeppi Frontjának pedig a poltava-kremencsugi irányban kellett támadnia.
Arra, hogy a dnyeperi támadást gondosan előkészítsük, nem volt lehetőségünk.
Mindkét front csapatai a szakadatlan ütközetekben erősen elfáradtak. Az anyagi- technikai ellátásban is mutatkoztak fennakadások. De valamennyien – a közkatonáktól a marsallig – égtünk a vágytól, hogy mihamarabb kikergessük az ellenséget földünkről, felszabadítsuk a sokat szenvedett ukrán népet a megszállók súlyos járma alól, akik az arcvonalon elszenvedett balsikereikért a védtelen lakosságon álltak bosszút.
A hadműveleti-harcászati elhatározások kidolgozásához nem kellett sok idő, mivel a csapatok akkorra már gazdag tapasztalatokra tettek szert, amely segített a helyzet gyors elemzésében, az elhatározások meghozatalában, továbbá a rövid és pontos utasítások kidolgozásában.
A frontok parancsnokságai és törzsei a hadműveletek szervezésének és végrehajtásának nagymestereivé váltak. Könnyű volt velük dolgozni. Ahogy mondani szokták, fél szóból is megértettük egymást.
Továbbra is tartottam a kapcsolatot Vaszilevszkijjel, aki abban az időben a Délnyugati és Nyugati Front csapatainak a tevékenységét hangolta össze. Tudtuk, milyen hatalmas ellenséges csoportosítás áll ott szemben frontjainkkal. Bár csapataink némi számbeli fölényben voltak, ez nem jelentette azt, hogy nem ütköztek nagy nehézségekbe a támadó hadműveletek során, annál is inkább, mivel harckocsik és repülőgépek tekintetében szinte egyáltalán nem voltunk fölényben.
A felügyeletem alá tartozó két front támadása rendkívül lassan haladt.
Az ellenség elkeseredetten ellenállt, különösen Poltava környékén. De szeptember első felében, miután nagy veszteségeket szenvedett, kezdte kivonni csapatait a Donyec-medencéből és Poltava környékéről. A Voronyezsi Front arcvonalszakaszán ütközetbe vetettük Ribalkónak a főhadiszállás tartalékából érkezett 3. gárda-harckocsihadseregét és ez döntő fordulatot hozott.
A Voronyezsi Frontot a 3. gárda-harckocsihadseregen kívül még a 61. és 52. hadsereggel is megerősítették. A Sztyeppi Fronthoz a 37. és az 56. hadsereget küldték, ezen kívül a Voronyezsi Fronttól átadták neki Zsadov tábornok 5. gárdahadseregét.
A német csapatok nem tudtak ellenállni csapataink egyre erősödő nyomásának és megkezdték a visszavonulást a Dnyeper felé. A frontok mindent megtettek annak érdekében, hogy a visszavonuló csapatok nyomában hídfőket foglaljanak a Dnyeperen és menetből megkezdjék az átkelést ezen a nagy vízi akadályon.
Az ellenséges csapatok szétzilálására a frontok összes meglevő repülőit harcbavetettük. A magasabbegységek az ellenség üldözését megkezdve rögtönzött gyorscsoportokat alakítottak. Ezek azt a feladatot kapták, hogy nyomuljanak gyorsan előre az ellenség mögötti utakra, foglalják el és tartsák azokat a terepszakaszokat, amelyeket az ellenség védelem céljából megszállhatott.
Hogy még jobban erősítse a csapatok erkölcsi-politikai szellemét a nagy vízi akadályokon való átkeléskor, a főhadiszállás 1943. szeptember 9-én megparancsolta, hogy a Gyesznán való átkelésért a vezetői állományt terjesszék fel Szuvorov-rendre, a Dnyeperen való átkelésért pedig a Szovjetunió Hőse Címére.
A haditanácsok, politikai szervek és a parancsnokok nagy politikai nevelő munkát végeztek. Megmagyarázták a Dnyeper és a Gyeszna nyugati partja gyors elfoglalásának a jelentőségét. Mindenki, akivel alkalmuk volt beszélgetni az elkövetkező feladatokról és végrehajtási módjaikról, jól megértette, hogy mi a jelentősége a hatalmas folyó elfoglalásának, a gyors átkelésnek és különösen Kijev, az Ukrán főváros felszabadításának.
A Sztyeppi Front, miután bevette Poltavát, szeptember 23-án balszárny-csoportosításának előrevetett egységeivel elérte a Dnyepert.
A 3. gárda-harckocsihadsereg és a 40., valamint a 47. hadsereg erőinek egy része Velikij Burkin környékén hídfőt létesített a Dnyeperen. A hídfőt gyorsan ki kell szélesíteniük, hogy be tudja fogadni a Voronyezsi Front Kijevet délről és délnyugatról megkerülő főcsoportosítását.
A német hadvezetés a hídfőt létesített csapataink ellen sürgősen egy, a 24. és 348. páncélos hadtestből és mintegy öt gyalogos hadosztályból álló nagy csoportosítást vetett be. Ez ellencsapást mért átkelő csapatainkra, és megbénította a tevékenységet a burkini hídfőben.
Kijevtől északra, Ljutyezs környékén N. J. Csibiszov tábornok hadseregének csapatai menetből átkeltek a Dnyeperen: átjutottak a szemközti partra a 240. lövészhadosztály 842. lövészezredének alegységei. Különösen kitüntette magát P. P. Nyefjodov szakaszvezető csoportja. A hídfő elfoglalása és tartása közben tanúsított hősiességéért P. P. Nyefjodovnak a Szovjetunió Hőse címet adományozták, a csoport többi tagját pedig rendjelekkel tüntették ki.
A Dnyeperen átkelt csapatok rendkívüli szívósságot, vitézséget és bátorságot tanúsítottak.
A folyóhoz érve rendszerint menetből törtek előre. Nem várva be a pontonokat, a nehéz átkelőeszközöket, és a hídverést, a csapatok azon keltek át, ami éppen kéznél volt – gerendákból összerótt tutajokon, saját készítésű kompokon, halászcsónakokon és bárkákon. A szemközti parton sem volt könnyű, ahol a hídfőkért heves harcok lángoltak fel. A csapatok még meg sem tudták vetni lábukat, úgy szálltak harcba az ellenséggel, amely igyekezett mindenáron a folyóba szorítani őket …
Nagy sikerrel végződő elkeseredett harcok kezdődtek a Sztyeppi Front szakaszán is a Dnyeperen való átkelés közben, Dnyeprovokamenka és Domotkana környékén. Itt különösen kitüntették magukat G. B. Szafiulin tábornok 25. gárda-lövészhadtestének egységei. Az ellenség ismételt rohamait visszaverve biztosították a 7. gárdahadsereg sikeres átkelését. M. N. Sarohin tábornok 37. hadseregéből I. N. Mosljak tábornok 62. gárdahadosztályának a csapatai keltek át elsőként Kremencsugtól délkeletre a Dnyeperen.
A szárazföldi csapatok erélyes tevékenységét a front repülői és a főhadiszállás távolsági repülői támogatták. Azzal, hogy ezek összpontosított csapásokat mértek az ellenség repülőire, védelmére és tartalékaira, szilárdan biztosították légi fölényüket.
Szeptember végéig csapataink az ellenség védelmét megtörve, a Lojevtól Zaporozsjeig terjedő 750 km-es szakaszon átkeltek a Dnyeperen és egy sor fontos hídfőt létesítettek, amelyekből tovább szándékoztunk támadni nyugat felé.
A Dnyeperen való sikeres átkelésért és az eközben tanúsított hősiességért, bátorságért és kiváló katonai tudásért, a dnyeperi ellenséges védelem megrohamozásáért mintegy két és fél ezer katonát, tiszthelyettest, tisztet és tábornokot tüntettek ki a Szovjetunió Hőse címmel.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Aktuális !
A történelem ismétli önmagát !