ANTIFASISZTA ERŐK ÉS NÉPFRONT-POLITIKA MAGYARORSZÁGON
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
2. A Horthy-rendszer mint a fasizmus magyar válfaja.
A magyar fasizmus sajátosságai
Mi volt az oka annak, hogy az ellenzéki pártok nem tudtak, jobboldali vezetőik pedig nem is nagyon akartak kialakítani erős és szilárd harci frontot a fasizmus előretörésével, az ország háborúba sodródásával szemben, ennélfogva nem tudták még az utolsó pillanatban sem visszarántani az országot a szakadék széléről?
Ennek legfőbb okai Horthy ellenforradalmi rendszerének jellegében és sajátosságaiban rejlettek.
Horthy fasiszta rendszere sajátos gazdasági és társadalmi struktúrára épült. A nagyburzsoázia, a monopoltőke uralma párosult a földbirtokos arisztokrácia hatalmával: szövetségük képezte a Horthy-rendszer alapját. Alig hét és félezer 100 holdon felüli birtokkal rendelkező földbirtokos és bérlő tartotta kezében az ország földjének felét, s ezer-hetven földbirtokos rendelkezett 1000 holdon felüli birtokkal, a földterület 30 százalékával. Az Eszterházy hercegek, Festetich grófok, Pallavicini őrgrófok egész országrészeket birtokoltak; a katolikus egyház 800 000 hold földet mondhatott magáénak. Kevés ország volt Európában, ahol a feudalizmusnak ilyen súlyos maradványai terhelték a gazdasági életet. A földbirtokos osztályból és leszármazottaiból, a középbirtokos dzsentriből került ki az államapparátus központi és vármegyei tisztségviselőinek, a hadsereg tisztikarának jó része.
Az ipari termelés, a hitel- és pénzügyi műveletek nagyobb része felett ellenőrzést gyakoroltak a Kereskedelmi Bank, valamint a Hitelbank köré tömörült finánctőkés csoportok. E két nagy csoport — amelyet báró Ullmann, Vida, Perényi, valamint a csepeli Weiss, Chorin, Dreher és Haggenmacher családok nevei „fémjeleztek” — kapcsolatban állott a külföldi tőkével, amely a magyar részvénytőke 25 százalékát alkotta.
A magyar társadalom alapvető elnyomott és kizsákmányolt osztálya, az ipari munkásság, a harmincas években már 650 000, családtagokkal együtt 1,3 millió főt számlált. Az ipari proletariátusnak több mint fele koncentráltan, a budapesti nagyüzemekben dolgozott.
Annak ellenére, hogy az ipari termelés nagyobb részét a monopolizált nagyüzemek adták, s a munkásosztály zöme a nagyüzemekben dolgozott, az országban jelentős számú közép- és kisüzem, műhely és üzlet működött. A városi kispolgárság a Horthy-rendszerben jelentős gazdasági és politikai tényező volt.
Az ország lakosságának több mint fele — négy és félmillió fő — a mezőgazdasági lakossághoz tartozott. 600 000 gazdasági cseléd, továbbá 1,2 millió — öt holdig terjedő földön gazdálkodó — törpebirtokos, valamint 1,2 millió nincstelen agrárproletár, napszámos, mezőgazdasági bérmunkás élt a falvakban és küszködött a feudálkapitalista elnyomás óriási súlya alatt.
A Horthy-korszak társadalmában megtalálható volt s éleződött a munkás és a tőkés, a paraszt és a nagybirtokos, az egész nép és az uralkodó osztályok kibékíthetetlen ellentéte. A monopoltőke profitjain, a nagybirtokos arisztokrácia és az egyházak hitbizományain, a feudális maradványokkal terhelt kapitalista társadalmi renden ott őrködött Horthy fasiszta politikai rendszere, amely természetesen a legreakciósabb hatalmaknál — a fasiszta Olaszországnál és Németországnál — keresett és talált támaszt és szövetséget.
Horthy ellenforradalmi rendszere a dicső Magyar Tanácsköztársaság véres eltiprásából született meg. Horthy Miklós — akinek neve „fémjelezte” az ellenforradalmi rendet Magyarországon — a lezüllő, elszegényedő s a gazdálkodást a katonatiszti állással felcserélő földbirtokosság soraiból származott. A monarchia idején Ferenc József császár szárnysegéde volt, majd ellentengernagy, a flotta parancsnoka lett. Életének nagyobb részét idegen földön töltötte. Becsületesen magyarul sem tudott. Katonatiszt volt. Az egyszerű sorkatonát és matrózt ugyanúgy gyűlölte és megvetette, mint a munkást, a parasztot. Nevét azzal tette első ízben hírhedtté, hogy vérbe fojtotta 1918 márciusában a cattarói tengerészek jogos felkelését. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, a Szegeden szervezkedő ellenforradalmi kormány katonai vezetője; az általa szervezett és irányított terrorista tiszti különítmények ártatlan munkások és parasztok ezreinek lemészárlásával „öregbítették” kenyéradó gazdájuk hírnevét. Horthy erőszakkal, fegyveres puccsal jutott Magyarország élére: kormányzóvá választásához 1920-ban a parlamentet megszálló fegyveresei adtak nagyobb „nyomatékot”. Gőgös, korlátozott képességű, politizálgató reakciós katonatiszt típusa volt, aki minden kérdés megoldása legjobb módjának a kíméletlen, fegyveres erőszakot tartotta. Az igazi „kékvérű” magyar arisztokraták és a nagytőkések is szívük mélyén lenézték, megvetették, minden „vitézségével” és „nagybányaiságával” együtt, de elismerték és támogatták, mert megmentette rendszerüket, mert katonai erőszakkal visszaállította a nagybirtok és nagytőke uralmát, mert a számukra szent tőke és a még szentebb nagybirtok védelmére fasiszta diktatúrát teremtett. A magyar uralkodó osztályok érdekeit és politikáját negyed századon keresztül ez a Horthy Miklós képviselte.
Az ellenforradalmi rendszer igyekezett a nép politikai aktivitását megtörni. Forradalmi pártját, hivatott politikai vezetőjét: a Kommunisták Magyarországi Pártját mélyen a föld alá kényszerítette, tagjait kíméletlenül üldözte. Ugyanakkor arra törekedett, hogy az ellenzéki pártok vezetőit — vagy azok többségét — a fennálló tőkés-nagybirtokos rendszer szolgálatába állítsa.
A Horthy-rendszer a népelnyomás fenntartása érdekében, a legvéresebb terror alkalmazása mellett igen nagy propagandamunkát is végzett. Propagandaszervei útján és az ellenzéki pártok segítségével igyekezett a magyar nép tömegeivel elhitetni, hogy a fennálló rendszer nem fasiszta diktatúra, hanem alkotmányos parlamentarizmus. A magyar reakciónak ez a csalása annál is megtévesztőbb volt, mert az időközben uralomra került olasz és német fasizmus a diktatúrának azt a válfaját képviselte, mely nem tűrt meg más pártokat, tehát nem tűrte meg a parlamentarizmust sem. Az olasz és a német fasizmus totális rendszerével, nyílt diktatúrájával szemben a magyar fasizmust a maga többpártrendszerével — a háború alatt többször hangoztatott megállapítás szerint — „az alkotmányosság és a parlamentarizmus Európa-szerte egyedülálló szigetének” hirdette.
Ebből kiindulva érdemes és szükséges megvizsgálni a magyar fasizmus sajátosságait és jellemző vonásait.
A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán, mely a fasizmus elleni harc alapelveit és módszereit kidolgozta, Dimitrov elvtárs, a magyar és az ahhoz hasonló „parlamentáris” kormányzati rendszerekre utalva, figyelmeztetett a fasiszta rendszerek közötti különbségekre.
„A fasizmus fejlődése és maga a fasiszta diktatúra a különböző országokban különböző alakot ölt, aszerint, hogy milyenek az illető ország történelmi, társadalmi és gazdasági viszonyai, nemzeti sajátosságai és nemzetközi helyzete. Egyes országokban, elsősorban ott, ahol a fasizmusnak nincsen kiterjedt tömegbázisa, és ahol magának a fasiszta burzsoáziának a táborában elég erős az egyes csoportok egymás elleni harca, a fasizmus nem szánja rá magát rögtön, hogy megszüntesse a parlamentet, s a többi burzsoá pártnak, valamint a szociáldemokrata pártnak bizonyos legalitást hagy meg.”* G. M. Dimitrov: Válogatott cikkek és beszédek. 43. old. *
Magyarországon a fasizmusnak a Dimitrov által itt ismertetett válfaja uralkodott. A többpártrendszer, az „alkotmányosság” és a „parlamentarizmus” tehát nem azt jelentette, hogy Magyarországon nincs fasizmus, hanem csak azt, hogy voltak bizonyos különbségek a magyar, illetve az olasz és a német fasizmus között.
A Horthy-korszak jellegének eldöntésében koronatanúként idézhetjük az ellenforradalmi rendszer képviselőit.
Amikor a náci Németország a második világháború elején sikereket ért el és a fasiszta rablók már a zsákmány közeli felosztásáról ábrándoztak, a magyar reakció a legszemérmetlenebbül kérkedett azzal, hogy a fasizmus igazi szülőföldje tulajdonképpen Magyarország. A magyar reakció a sors mostoha kegyének tartotta, hogy mivel kis nép vagyunk, e világhódító gondolat nem a magyar katona bakancsa, hanem a német csizma nyomán diadalmaskodott Európa igen sok országában. Az úttörők dicsőségéről és a kezdeményezők elsőszülöttségi jogáról azonban a magyar reakció sohasem mondott le.
„Az a gondolat — mondotta Kállay Miklós miniszterelnök 1942. október 20-án elhangzott ungvári beszédében —, melynek mi voltunk a megteremtői, Európa uralkodó gondolatává lett. Mert tény és való, hogy mi, magyarok voltunk a megindítói és első harcosai annak a gondolatnak, amely ma Európában uralkodik, és meglátjátok, hogy uralkodó lesz az egész világon is. Ma el kell várnunk mindenütt annak elismerését, hogy ennek a gondolatnak kialakuló jövendőjében nekünk az első hely jár, nekünk az első helyet kell megadni, mert mi vagyunk az úttörők. A kialakuló új Európában az első vonalban kell lenniök azoknak — így nekünk —, akik ennek az igazságnak prófétái voltunk.”
Mivel érdemelte ki a magyar ellenforradalmi rendszer a fasiszta úttörők babérkoszorúját? Mire voltak Horthy és társai oly határtalanul büszkék? Mivel kerültek az „új Európa” első vonalába?
Az ellenforradalmi rendszer első „történelmi” cselekedete az 1918—1919-es forradalmak véres megtorlása és a tőkések, a földbirtokosok kizsákmányoló, népelnyomó rendszerének visszaállítása volt. Horthy neve a magyar nép emlékezetében elválaszthatatlanul összeforrt Siófok és Orgovány nevével, s a magyar munkásság, parasztság és értelmiség legjobb fiai ellen elkövetett gyilkosságai nevét gyűlöltté tették a dolgozó nép előtt.
De a véres megtorlás, az orgoványi és siófoki tömegmészárlás csak a kezdet kezdete volt. Horthy országlásának 25 esztendeje a népelnyomás és a nemzetgyilkosság brutális tényeinek sorozata. Akkor is rendszeresen pusztította a magyar népet, amikor nem az orgoványi erdőben volt s nem a böllérbicska villogott a kezében.
Horthy és az általa képviselt magyar reakció mérhetetlenül félt a néptől, s állandóan egy új proletárdiktatúrától rettegett. Miután az áruló jobboldali szociáldemokrata vezérek segítségével az imperialista hatalmak leverték a dicső Magyar Tanácsköztársaságot, az ellenforradalmi rendszer az ipari munkásságot és a parasztságot történelmünk során minden addiginál súlyosabb bilincsekbe verte. Minthogy e rendszer politikai alátámasztására és megszilárdítására igazi fasiszta tömegbázist létrehozni nem tudott, a fehérterror zabolátlan vérengzését nemsokára az ellenforradalmi rendszer fasiszta diktatúrájának intézményes terrorjával váltotta fel.
Horthy a polgári ellenzéki pártokat nem oszlatta fel, hanem mint szükséges rosszat megtűrte, s vezetőiket paktumokkal, ígéretekkel, cselvetésekkel, vagy ha kellett, fenyegetésekkel igyekezett az ellenforradalmi rendszer szolgálatába állítani. A magyar „parlamentarizmus” ezen pártjainak csak látszat-jogai voltak: szabadon írniuk, szervezkedniük és gyülekezniük nem lehetett. A Bethlen—Nagyatádi-féle kézfogás megpróbálta a parasztság demokratikus mozgalmát leszerelni, s a parasztságot szembeállítani az ipari munkássággal. A Bethlen—Peyer-paktum a Szociáldemokrata Pártot kitiltotta a magyar falvakból, s azt a célt szolgálta, hogy a paraszti szövetségesétől megfosztott ipari munkásságot gúzsba kösse.
A Horthy-rendszer az ellenzéki pártok behódoló, áruló vezetőinek segítségével csapta be és vezette félre a dolgozó nép millióit. Az ellenzéki pártok jobboldali vezetői olyan politikát folytattak, hogy az pártjukat a rendszer hivatalos, kincstári ellenzékévé, az uralkodó osztályok segédcsapataivá tette a munkásosztály és a parasztság, illetve a kispolgárság soraiban. Ezekről a pártokról az ellenforradalmi rendszer képviselőinek is az volt a véleménye, hogy „ha nem volnának, meg kellene teremteni őket”.
A magyar reakció a parasztság évszázados követelésének teljesítéséről, a nagybirtokok felosztásáról hallani sem akart. A Nagyatádi féle földreformmal a parasztságot rútul becsapta, s a föld iránti vágyakozásából szemérmetlenül gúnyt űzött. Amikor a harmincas évek elején a parasztság földéhsége a nagybirtokos osztály számára kezdett fenyegetővé válni, Horthy párját ritkító „államférfiúi bölcsességgel” jelentette ki: Magyarországon nem lehet földreformot csinálni, mert ha az ország kilencmillió hold szántóterületét felosztanák a kilenc millió lakos között, minden egyes embernek csak egy hold fold jutna, amiből megélni lehetetlen.
Horthyék negyedszázados uralma nem csökkentette, ellenkezőleg, növelte a magyar nép nyomorát. A reakció a vesztett háború minden terhét a nép vállaira rakta. Az ország lakosságának tekintélyes része tengődött évi 300—350 pengő jövedelemből. Ha az elviselhetetlen nyomor elől a parasztság és az ipari munkásság százezreinek lett volna hova menekülniük, a kivándorlás a harmincas években sokkal ijesztőbb méreteket öltött volna, mint a századforduló idején. De a menekülés külföldi lehetőségei hiányoztak. A mezőgazdasági munkavállalók legfeljebb a porosz nagybirtokokra szegődhettek el idénymunkásoknak, s a magyar reakció gondoskodott is róla, hogy minél többen menjenek Németországba. Ezt nemcsak a mezőgazdasági munkanélküliség csökkentése, hanem a fasiszta szellem terjesztése szempontjából is üdvösnek tartották.
A Horthy-rendszerben a születések száma állandóan csökkent, terjedt az egyke, s a „magyar betegségként” ismert tüdővész még bővebben szedte áldozatait.
Az ellenforradalmi rendszer a nép elégedetlenségének ellensúlyozására legfőbb orvosszernek a rendőri és csendőri intézkedéseket tekintette. A nép féken tartására az ország különböző helyem internáló táborokat állíttatott fel. A második világháború alatt bevezette a különleges munkásszázadoknak nevezett „mozgó vesztőhelyeket”, ahová munkaszolgálatra kötelezett politikai foglyokat, zsidókat, bűnügyi eljárás alá sem vont írókat, politikusokat és tudósokat vonultatott be azzal a határozott utasítással, hogy közülük egynek sem szabad élve hazakerülnie.
Az ellenforradalmi rendszer fennállásának 25 éve alatt féktelen rágalom- és hazugsághadjáratot folytatott minden haladó gondolat ellen. Az uralkodó osztályok igyekeztek elhitetni a magyar néppel, hogy az emberiséget, a világ békéjét, a népek boldogulását és jövőjét egyetlen veszély fenyegeti, a Szovjetunió, idehaza pedig az ország rendjét és nyugalmát a Kommunisták Magyarországi Pártja. A Tanácsköztársaság idején — főleg a parasztkérdésben — elkövetett hibákat s a Kommunistái Magyarországi Pártja későbbi politikájának szektás hibáit kihasználva, féktelen rágalomhadjáratot folytattak a Szovjetunió és a magyar kommunista mozgalom ellen. A horthysta propaganda különösen kifogyhatatlannak mutatkozott a Tanácsköztársaság „bűneinek” felsorolásában. A kommunistákról mint szörnyetegekről, mint a társadalom, a kultúra és a civilizáció ellenségeiről írt és beszélt. Azt hirdette, hogy nem lesz addig béke és nyugalom a földön, amíg a „bolsevista mételyt” gyökerestül ki nem irtják. E felfogás gyakorlati megnyilvánulása többek között az volt, hogy az ellenforradalmi Magyarország az imperialista hatalmak minden Szovjetunió elleni intervenciós kísérletét aktívan támogatta.
Nem hiányzott a magyar ellenforradalmi rendszer kelléktárából a fasizmus olyan ismert fegyvere sem, mint a nemzeti, faji és vallási gyűlölet szítása. Az antiszemitizmust az ellenforradalmi rendszer kezdettől fogva felhasználta a dolgozó osztályok öntudatának elhomályosítására. Kizsákmányolási területének kiszélesítése érdekében igyekezett a nép tömegeivel elhitetni, hogy a trianoni békediktátum az 1918—1919-es forradalmak miatt „csonkította” meg az országot, hogy népünk nyomorúságának, állandóan fokozódó elszegényedésének nem a rendszer, hanem a súlyos békeszerződés az oka. Imába foglaltatta, a templomok szószékeiről hirdette és az iskolák padjaiban imádkoztatta: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Ezzel a néptömegeknek a rendszer iránti ellenszenvét és elégedetlenségét igyekezett a szomszédos népek elleni gyűlöletté változtatni. Revíziós politikáját a szomszédos népek elleni legundorítóbb soviniszta uszítással támasztotta alá, s a faji és nemzeti gyűlölködés szításával iskolát teremtett egész Európában. A városi kispolgárság és értelmiség becsapására és félrevezetésére kiadta a „keresztény középosztály felemelkedésének” jelszavát, s számukra beharangozta a „keresztény kurzus” eljövetelét.
A magyar fasizmus sajátosságai közé tartozott az is, hogy az uralkodó osztályok táborán belül mindvégig elég erős volt az egyes csoportok egymás elleni harca. A burzsoázián belül, főleg Hitler világuralmi terjeszkedése idején, a német fasizmussal való szövetség kérdésében nem alakult ki egyöntetű állásfoglalás. A burzsoázia egy része jól tudta, mit jelentenek Hitlernek a német birodalmi gyűlés 1941. május 4-i ülésén elmondott szavai:
„Németország ipari állam, és élelmiszerre meg nyersanyagra van szüksége. A Balkán-államok mezőgazdasági és nyersanyagterületek, és ipari termékekre van szükségük. Ebből adódik a kölcsönös kapcsolatok rendkívül gyümölcsöző kiépítésének lehetősége.”
A magyar burzsoázia egy része számon tartotta még Alfréd Rosenbergnek, a náci párt főideológusának több mint egy esztendővel előbb elhangzott sokkal nyíltabb és őszintébb szavait is:
„Európának a nemzetiszocialista elvek alkalmazásával kell berendezkednie” — mondotta 1940 decemberében. — Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Németország gyarmatosítani akarja Európát.
Ez a nyílt és világos beszéd a magyar tőkésosztály egy részében bizonyos aggályokat keltett a német szövetséggel szemben. Az „új Európa” egyet jelentett az európai országok gyarmatosításával, ami a magyar ipar visszafejlesztését és Magyarország agrárországgá való átalakítását vonta volna maga után. Az első és a második bécsi döntés után a magyar uralkodó osztályok örömét egy kissé megkeserítette az a tény, hogy Hitler az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva, a magyar revíziós követeléseknek csak egy részét elégítette ki. Ez az uralkodó osztályok egy részében csalódást keltett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a viszonylag fejlett iparral, tehát gazdag profitszerzési lehetőséggel rendelkező magyar nagytőkés osztály egy része nem nézte jó szemmel a gazdasági kapcsolatoknak Hitler által ajánlott „rendkívül gyümölcsöző kiépítését”, s inkább az angolok, franciák s részben az amerikaiak felé orientálódott. Mindazonáltal, a magyar uralkodó osztályok törzse németbarát volt, s a Horthy-rendszer kormányai a hitleri fasizmus uralomra jutása után szorosra fűzték kapcsolataikat Németországgal.
A német fasizmus uralomra jutása után a Harmadik Birodalom külpolitikai elszigeteltségét elsőnek a magyar reakció törte meg, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök Magyarország sorsát a fasiszta Németországéhoz kötötte.
Horthy Magyarországának s Hitler Németországának ez az egymásra találása nem volt nehéz és nem is a véletlen műve volt.
A magyar ellenforradalom közel 15 esztendővel megelőzte a német fasizmus győzelmét. Horthy és rendszere mindvégig büszke volt arra, hogy a fasizmus bölcsője nem Berlinben vagy Rómában, hanem Szegeden ringott. Horthyt, a magyar ellenforradalom vezérét, maga Hitler is elismerte. Amikor 1932-ben az akkor burjánzó nyilas söpredék egyik csoportja küldöttségben járt Hitlernél, s a müncheni Barnaház bejárata fölött elolvasták a náci mozgalom jelszavát: „Deutschland erwache!” (Ébredj Németország!), Hitler elismerőleg jelentette ki: „Az »ébredj« szó és fogalom használatát önöktől tanultam.” És meg fordítva: ugyanilyen elismeréssel és őszinte csodálattal nyilatkozott Horthy a német fasizmusról; amikor 1938 augusztusában meglátogatta Hitlert Berlinben, boldogan jelentette ki: „Ha átlépjük a Német Birodalom határát, nem az az érzésünk, hogy idegen földön járunk.” A nyilas lapok teljes joggal írták a háború kitörésekor: „A szegedi gondolattól egyenes út vezet a nyilas mozgalomhoz.”
Természetes tehát, hogy Horthy a tengelyhatalmak minden gazságát támogatta. A Szovjetunió megtámadása után azonnal csatlakozott Hitler rablóháborújához, s még akkor is kitartott a németekkel való szövetség mellett, amikor a vazallus államok egymás után Hitler ellen fordították fegyvereiket.
A magyar reakció fő érve a Hitler-fasizmussal való szövetség mellett a trianoni békeszerződés revíziója volt, amit a nép és a nemzet legszentebb érdekei ellen használt fel. Negyedszázadon keresztül a földreform, a szabadságjogok és a belső szociális átalakulás követeléseivel szemben egyetlen érve volt: Trianon. Érthető, hogy a magyar reakció az egyes csoportjaiban meglevő aggályok ellenére is két kézzel kapott az olyan országokkal való szövetség után, melyek a Párizs környéki békeszerződések megváltoztatásának örve alatt minden addiginál véresebb háborúra, más népek elnyomására és kifosztására készültek.
A magyarországi osztályellentétek kiéleződése is arra kényszerítette a Horthy-rendszert, hogy erős külső szövetségest keressen magának. A német fasizmussal kötött szövetségtől s rablóháborújában való részvételtől népelnyomó uralmának fenntartását és kiterjesztését remélte. Arra számított, hogy a Hitler-fasizmus nagyhangú világhódító ábrándjainak megvalósulása őt is az asztalfőre ülteti az „új Európában”. Horthy egyik leghűségesebb lakája, Kállay Miklós, ezért tartotta a háború egész ideje alatt kinyújtva a tenyerét, miközben mániákusan ismételgette: „Mi voltunk e világhódító gondolat úttörői az egész világon, s ezért nekünk jutalom jár.”
Ebből következett, hogy a hivatalos magyar külpolitika Magyarország nemzetközi érvényesülését azokkal az országokkal szövetségben látta, amelyek a „trianoni rabbilincset” egy új imperialista háború kirobbantásával akarták „széttörni”.
A magyar uralkodó osztályok csak a nagy és erős fasiszta államokkal szövetségben remélhették imperialista céljaik megvalósítását. Az a körülmény, hogy Magyarország ezekkel az imperialista államokkal lépett szövetségre, azt jelentette, hogy a magyar fasizmus az olasz és a német fasizmusban erős külpolitikai támaszra talált. Ezért hirdették esztendőkön keresztül, hogy a belpolitikában lehetnek pártok és pártok között nézeteltérések, de az ország külpolitikai orientációjának tekintetében vitának és nézeteltérésnek nincs helye.
Az ellenzéki pártok, sajnos, sohasem szálltak szembe a Horthy-fasizmus külpolitikai orientációjával, nem leplezték le az uralkodó osztályoknak a „külpolitikai egység” jelszavával űzött szélhámosságait. Nem leplezték le, hogy a „külpolitikai egység” a belpolitikai nézeteltéréseket illúziókká, a belpolitikai kérdésekben való szabad véleménynyilvánítás „jogát” üres fecsegéssé és szalmacsépléssé változtatta, s végső soron a jobboldali belpolitikai „egység” megteremtését segítette elő és szolgálta.
Ezek voltak a magyar fasizmus sajátosságai.
Ezekben különbözött a magyar fasizmus a német és az olasz fasizmustól.
A magyar fasizmus sajátosságaiból adódó körülmények jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti függetlenségi mozgalom nem 1936—1937-ben, hanem csak 1941 őszén jelentkezett mint tényleges, önálló erő az ország politikai életében.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!