(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XIV.
December 16-án támadást indítottak a Délnyugati Front csapatai és a Voronyezsi Front 6. hadserege, amelyet a Délnyugati Frontnak adtak át, hogy a Don középső folyása mentén szétzúzza a németeket és a tormoszini csoportosítás hátába kerüljön.
Az 1. gárdahadsereg V. I. Kuznyecov altábornagy, a 3. gárdahadsereg D. D. Leljusenko altábornagy (addigra az 1. gárdahadsereget két hadseregre – az 1. és 3. gárdahadseregre – osztották fel), és a 6. hadsereg (amelyet átadtak a Délnyugati Frontnak és P. P. Polubojarov 17. harckocsihadtestével erősítettek meg) F. M. Haritonov parancsnoksága alatt a 8. olasz hadsereg megsemmisítése után gyors ütemben fejlesztette ki a csapást Morozovszk általános irányban.
Az első hadműveleti lépcsőben faltörő kosként megtörve az ellenség ellenállását a 24. és 25. harckocsihadtest, valamint az 1. gárda gépesített hadtest támadott. Jobbra lépcsőzve Millerovo körzetébe megérkezett a 17. és 18. harckocsihadtest.
A Délnyugati Front csapatainak ebben az irányban kifejtett harctevékenysége arra kényszerítette Mansteint, hogy elfecsérelje a Tormoszin környékéről mérendő csapásra szánt erőket, a Délnyugati Front ellen fordítsa őket, amely az egész „Don” hadseregcsoport oldalába és hátába került.
Vatutyin, a Délnyugati Front parancsnoka december 28-án géptávírón jelentést tett a támadó hadművelet menetéről és a következőképpen jellemezte a helyzetet:
– Mindaz, ami korábban a fronttal szemben állt, tehát körülbelül 17 hadosztály, mondhatni, teljesen megsemmisült és tartalék készletei a kezünkbe kerültek. Több mint 60 000 embert ejtettünk foglyul, legalább ennyi elpusztult; ily módon e volt csapatok szánalmas maradványai, ritka kivételektől eltekintve, ma már szinte semmi ellenállást sem tanúsítanak.
A front csapatai előtt, az Oblivszkaja-Verhnye-Csirszkaja szakaszon az ellenség továbbra is szívósan védekezik. Morozovszk környékén ma már foglyokat ejtettünk a 11. páncélos hadosztályból és a 8. tábori repülő hadosztályból, amelyek korábban Romanenyenko hadseregével álltak szemben. Leljusenko hadseregének és gyors csapatainknak leginkább azok az ellenséges csapatok állnak ellent, amelyek Kotyelnyikovo környékéről átkeltek a Donon és elérték a Cserniskovszkij-Morozovszk-
A légi felderítés minden nap jelenti, hogy az ellenség csapatokat rak ki Rosszos, Sztarobelszk, Vorosilovgrád, Csebotovka, Kamenszk, Lihaja és Zverevo környékén. Nehéz megítélni, mi az ellenség szándéka, úgy látszik, hogy főellenállási vonalát az Északi Donyec mentén építi ki. Az ellenség kénytelen elsősorban betömni a csapataink által ütött, légvonalban mintegy 350 km széles rést. Jó volna nagyobb szünet nélkül folytatni az ellenség csépelését, ámde ehhez erősítésekre van szükség, az itt levő erők ugyanis a „Kis Saturnus” befejezésével vannak elfoglalva, a „Nagy Saturnushoz” pedig további erők szükségesek.
A legfelsőbb főparancsnok és én voltunk a távírónál.
– Az ön elsődleges feladata, hogy megakadályozza Badanov megsemmisítését és mihamarabb segítségére küldje Pavlovot meg Russzijanovot – mondta Sztálin. – Helyesen járt el, amikor megengedte Badanovnak, hogy végszükség esetén elhagyja Tacinszkaját. A 8. lovashadtesttel Tormoszin ellen mért találkozó csapását jó volna még megerősíteni valamilyen gyalogos kötelékkel. Ami a Szuvorovszkijon keresztül Tormoszinba küldött 3. gárda-lövészhadtestet és az egy lövészhadosztályt illeti, éppen kapóra jöttek.
Hogy a „Kis Saturnust” átváltoztassuk „Nagy Saturnussá”, már átadtuk önnek a 2. és 23. harckocsihadtestet. Egy hét múlva még két harckocsihadtestet és három négy lövészhadosztályt kap … Nyugtalankodunk a 18. harckocsihadosztály miatt, amelyet Szkoszirszkajába akar irányítani. Jobb volna meghagyni a 17. harckocsihadtesttel együtt Millerovo-Verhnye-
– Hol van most a 18. harckocsihadtest? – kérdeztem Vatutyintól.
– Millerovótól közvetlenül keletre … Nem fogják elszigetelni.
– Gondoljon Badanovra, ne feledkezzék meg róla, mindenáron mentse fel!
– Minden lehetőt megteszek és felmentjük Badanovot – jelentette ki Vatutyin.
Később a harckocsizok hőstetteiről a következőket beszélték el.
A hadtest attól kezdve, hogy december 17-én 18 óra 30 perckor Bogucsartól északnyugatra betört a résbe, harcolva mintegy 300 km-t tett meg, útban Tacinszkaja kozákfalu felé, megsemmisített 6700 ellenséges katonát és tisztet, s óriási mennyiségű hadianyagot zsákmányolt. December 24-én reggel, amikor a falut megközelítette, menetből több oldalról indított rohamot ellene. I. A. Fomin gárda-százados egy csoport harcossal betört Tacinszkajába és átvágta a lihaja-sztálingrádi vasúti fővonalat. Az őrséget megsemmisítve egy szerelvényre való új repülőgépalkatrészt zsákmányolt. Sajnos, Fomin százados egy ellenséges golyótól találva hősi halált halt.
Ezalatt a harckocsizok F. F. Nyecsajev százados vezetésével betörtek a repülőtérre, ahol több mint kétszáz német szállítógép állt felszállásra készen. De nem sikerült felszállniuk, harckocsijaink széttaposták őket. A harckocsihadtest öt napon át tartotta Tacinszkaját, közben bekerítve heves harcot vívott az ellenség felvonuló tartalékaival. December 29-én Vatutyin parancsára kitört a bekerítésből és hála Badanov bátorságának és hozzáértő vezetésének, teljes rendben vonult vissza Ilinkára, és néhány nap múlva már sikeresen rohamozta Morozovszkot.
Figyelembe véve a Volga és a Don környéki ellenséges csapatok megsemmisítésében szerzett érdemeit, a 24. harckocsihadtestet átkeresztelték 2. gárda-harckocsihadtestté, s megkapta a megtisztelő „Tacinszkajai” címet. Badanov hadtestparancsnokot az országban elsőnek tüntették ki a Szuvorov rend II. fokozatával. Sok katona, parancsnok és politikai munkás szintén kormánykitüntetést kapott.
A Délnyugati és a Sztálingrádi Front csapatainak a kotyelnyikovói és morozovszki irányban mért sikeres csapásai véglegesen megpecsételték Paulus Sztálingrád környékén bekerített csapatainak a sorsát.
A Délnyugati és a Sztálingrádi Front csapatai ragyogóan teljesítették a kapott feladatokat. Gyorsan szétzúzták az ellenséget, és ezzel meghiúsították Mansteinnek a bekerített erők felmentésére vonatkozó tervét. Január elején Vatutyin csapatai elérték a Novaja Kalitva-Krizszkoje-Csertkovo-
A német csapatok szétvert kotyelnyikovói csoportja december végén visszavonult a Cimljanszkaja-Zsukovszkaja-
Ily módon végérvényesen kudarcba fulladt a „Don” hadseregcsoport parancsnokának, von Manstein vezértábornagynak az a kísérlete, hogy áttörje bekerítésünk külső arcvonalát és felmentse Paulus csapatait.
Ezt már a bekerített csapatok parancsnoksága és katonái is látták. Az elkeseredés és az a törekvés, hogy valamiként megmeneküljenek a biztos pusztulástól, tömegméreteket öltött. Amikor pedig szertefoszlott a menekülés reménye, keserű kiábrándulás következett …
A hitlerista katonai és politikai vezetés, miután a felmentési kísérletek teljesen meghiúsultak, fő feladatát már nem abban látta, hogy megmentse a bekerített és pusztulásra ítélt csapatokat, hanem abban, hogy a harc folytatására és a szovjet csapatok lekötésére késztesse őket. Minél több időt kellett nyernie ahhoz, hogy visszavonja csapatait a Kaukázusból, és más arcvonalszakaszokról erőket dobjon át egy új arcvonal létrehozásához, amely valamennyire fel tudja tartóztatni ellentámadásunkat.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása viszont intézkedett, hogy meggyorsítsa a bekerített csoportosítás megsemmisítését, s így felszabadítsa két front csapatait, amelyekre szükség volt, hogy minél gyorsabban szétzúzhassuk a Kaukázusból visszavonuló és az országunk déli részén levő ellenséges csapatokat.
A legfelsőbb főparancsnok minden módon sürgette a frontparancsnokokat.
December végén az Állami Honvédelmi Bizottság a további hadműveletekről tárgyalt. A legfelsőbb főparancsnok a következőket javasolta:
– A bekerített ellenség megsemmisítésének irányítását egy ember kezébe kell adni. Két frontparancsnok tevékenysége most akadályozza a dolgok menetét.
Az Állami Honvédelmi Bizottság tagjai egyetértettek ezzel.
– Melyik parancsnokra bízzuk az ellenség végleges megsemmisítését?
Valaki azt javasolta, hogy valamennyi erőt Rokosszovszkijnak kell alárendelni.
– Hát maga miért hallgat? – fordult felém a legfelsőbb főparancsnok.
– Véleményem szerint mindkét parancsnok méltó a feladatra – feleltem. – Jerjomenko természetesen meg fog sértődni, ha a Sztálingrádi Front csapatait Rokosszovszkij parancsnoksága alá rendelik.
– Most nincs idő a sértődésre – vágta el a vitát Sztálin. És megparancsolta nekem: – Hívja fel Jerjomenkót, és közölje vele az Állami Honvédelmi Bizottság döntését.
Még aznap este felhívtam közvetlen vonalon Jerjomenkót és ezt mondtam neki:
– Andrej Ivanovics, az Állami Honvédelmi Bizottság úgy döntött, hogy az ellenség sztálingrádi csoportosításának a végleges megsemmisítésével Rokosszovszkijt bízza meg, s ezért a Sztálingrádi Front 57., 64. és 62c hadseregét át kell adnia a Doni Frontnak.
– Mi ennek az oka? – kérdezte Jerjomenko.
Megmagyaráztam neki a döntés okát.
Mindez természetesen megzavarta Andrej Ivanovicsot, és éreztem, hogy nem képes nyugodtan folytatni a beszélgetést. Azt mondtam neki, hogy hívjon fel később. Tizenöt perc múlva szólt a telefon.
– Hadseregtábornok elvtárs, semmiképpen sem értem, miért részesítik előnyben a Doni Front parancsnokságát. Kérem önt, jelentse Sztálin elvtársnak kérésemet: hagyjon itt addig, amíg teljesen, meg nem semmisítjük az ellenséget.
Arra az indítványomra, hogy ebben a kérdésben magát a legfelsőbb főparancsnokot hívja fel, Jerjomenko ezt válaszolta:
– Már felhívtam, de Poszkrebiscsev azt mondta, hogy Sztálin úgy rendelkezett, hogy ezzel kapcsolatban kizárólag önnel beszéljek.
Nekem kellett felhívnom a legfelsőbb főparancsnokot. Jelentettem, hogy mit mondott nekem Jerjomenko. Sztálin természetesen lehordott, és azt mondta, azonnal adjam ki a direktívát, hogy a Sztálingrádi Front három hadseregét rendeljék Rokosszovszkij parancsnoksága alá. 1942. december 30-án kiadtam a direktívát.
A Sztálingrádi Front törzsének át kellett vennie a kotyelnyikovói irányban harcoló csoport vezetését és Kotyelnyikovo környékén folytatni az ellenséges erők megsemmisítését.
A Sztálingrádi Front nemsokára a Déli Front nevet kapta, és a rosztovi irányban tevékenykedett.
A Legfelsőbb Főparancsnokság 1942. XII. 30-i direktívája értelmében a Sztálingrádi Front a 62., 64. és 57. hadsereget átadta a Doni Frontnak.
1943. január 1-én a Doni Front állományában 212 000 harcos, mintegy 6500 löveg és aknavető, több mint 250 üzemképes harckocsi és kb. 300 harci repülőgép volt.
December végén Vaszilevszkij főként a Kotyelnyikovo, Tormoszin és Morozovszk környékén levő német csapatok megsemmisítésével összefüggő kérdésekkel foglalkozott. A Doni Fronthoz a Főhadiszállás N. N. Voronovot nevezte ki képviselőjének, aki a haditanáccsal közösen előterjesztette a bekerített német csoportosítás végleges megsemmisítésének tervét.
A vezérkar és a főhadiszállás a terv felülvizsgálata után a Voronovnak szóló direktívájában a következőkre mutatott rá:
„Az önök által előterjesztett »Gyűrik nevű terv fő hiányossága abban áll, hogy a fő- és kisegítő csapások iránya elágazó, sehol sem találkoznak, ami kétessé teszi a hadművelet sikerét.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának véleménye szerint a hadművelet első szakaszában az önök fő feladata az, hogy Kravcov-Baburkin-Marinovka-
Emellett meg kellene szervezni a 66. hadsereg csapását Orlovkán keresztül Krasznij Oktyabr munkás-telep irányában, s vele szemben a 62. hadsereg csapását, úgy, hogy a két csapás találkozzék, s ily módon a gyári körzetet elzárjuk az ellenség fő csoportosítása elől.
A főhadiszállás megparancsolja, hogy a fentiek alapján dolgozzák át a tervet. Az eredeti terv szerint a hadművelet megkezdésére önök által javasolt időpontot a főhadiszállás jóváhagyja.
A hadművelet első szakaszát a megkezdéstől számított öt-hat napon belül fejezzék be. A hadművelet második szakaszára vonatkozó tervet a Vezérkar útján január 9-re terjesszék fel, és ebben már vegyék figyelembe az első szakaszban elért eredményeket.
I. Sztálin
G. Zsukov
170718. szám.
1942. XII. 28.”56 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 132-A, op. 2642, d. 31., 1. 314-315. *
1943 januárjában a Don-vidéken a külső arcvonalat a Délnyugati és a Sztálingrádi Front erőfeszítései révén sikerült 200-250 km-re eltolni nyugat felé. A körülzárt német csapatok helyzete erősen rosszabbodott. Már semmi reményük sem volt a menekülésre. Anyagi készleteik kimerültek. A csapatok éhség-fejadagot kaptak. A kórházak zsúfolásig megteltek. A sebesülések és a különféle betegségek miatti halálozás erősen megnövekedett. Küszöbön állt az elkerülhetetlen katasztrófa.
A vérontás elkerülése végett a főhadiszállás utasította a Doni Front parancsnokságát, nyújtson át ultimátumot a 6. hadseregnek, hogy mindkét fél számára elfogadható feltételek mellett adja meg magát. A hitlerista parancsnokság az elkerülhetetlen katasztrófa ellenére elutasította ezt, és megparancsolta katonáinak, hogy az utolsó csepp vérükig verekedjenek, felmentést ígérve, amiről szó sem lehetett, és ezt jól tudták a német katonák is.
1943. január 10-én a Doni Front csapatai erős tüzérségi előkészítés után támadásba mentek át, hogy részekre vágják és így semmisítsék meg az ellenséges csoportosítást, de nem értek el teljes sikert.
Január 22-én további előkészítés után a Doni Front csapatai újból támadtak. Az ellenség nem állta a csapásukat és megkezdte a visszavonulást. Ezekben az ütközetekben a legnagyobb sikert az 57. és a 66. hadsereg érte el Tolbuhin, illetve A. Sz. Zsadov tábornok parancsnoksága alatt.
Paulus 6. hadseregének felderítő tisztje visszaemlékezéseiben így írja le a német csapatok visszavonulását a szovjet csapatok elől:
„Elkerülhetetlenné vált a visszavonulás … A visszavonulás … helyenként menekülésszerű … áradattá változott … Hányan estek össze az úton, hogy aztán nyomban – mintegy kíméletből – belepje őket a hó! … És ez már nem parancsra történő visszavonulás volt”. És tovább: „… a csapatok … versenyt futva a halállal, – amely persze nemsokára halomszámra szedte áldozatait – a pokol egyre szűkebb térségére szorultak.”57 J. Wieder. Id. mű, 92. old. *
Január 31-én véglegesen megsemmisítettük a német csapatok déli csoportosítását. Maradványai Paulus vezértábornaggyal, a 6. hadsereg parancsnokával az élükön megadták magukat, és február 2-án az északi csoport maradványai is letették a fegyvert. Ezzel befejeződött a nagy volgai csata, amelyben katasztrofális véget ért a német csapatoknak és a fasiszta Németország csatlósainak a legnagyobb csoportosítása.
A sztálingrádi csata rendkívül elkeseredett volt. Csak a moszkvai csatához tudom hasonlítani. 1942. november 19-től 1943. február 2-ig megsemmisült 32 hadosztály és 3 dandár, további 16 hadosztály elvesztette személyi állományának 50-75 százalékát.
Az ellenséges csapatok veszteségei a Don és a Volga vidékén, Sztálingrád környékén mintegy 1,5 millió főre, 3500 harckocsira és rohamlövegre, 12 000 lövegre és aknavetőre, s közel 3000 repülőgépre rúgtak. Ezenkívül csapataink még rengeteg hadianyagot zsákmányoltak. Az ilyen ember- és hadianyagveszteségek katasztrofálisan hatottak a hitleri Németország általános hadászati helyzetére, és alapjában rendítették meg egész hadigépezetét.
Milyen körülmények vitték a német csapatokat e megsemmisülésbe, és melyek segítették elő a mi történelmi győzelmünket?
A hitleristák valamennyi 1942. évi hadászati tervének meghiúsulása annak a következménye volt, hogy lebecsülték a szovjet állam erejét és lehetőségeit, a nép hatalmas potenciális és lelki erejét, s ugyanakkor túlbecsülték saját erejüket, csapataik képességeit.
Az „Uranus”, a „Kis Saturnus” és a „Gyűrű” hadműveletekben a német csapatok megsemmisítésének legfontosabb feltétele a hadműveleti-harcászati meglepés hozzáértő megszervezése, a főcsapások irányának helyes megválasztása és annak pontos megállapítása volt, hogy hol vannak a gyenge pontok az ellenséges védelemben. Óriási szerepe volt annak, hogy helyesen számítottuk ki a harcászati védelem gyors áttöréséhez szükséges erőket és eszközöket, és aktívan továbbfejlesztettük a hadműveleti áttörést az ellenséges csapatok főcsoportosításának végleges bekerítése céljából.
Az ellenség végleges bekerítését és szétzúzását célzó gyors cselekvésben roppant jelentőségük volt a harckocsi- és gépesített csapatoknak, valamint a repülőknek.
A parancsnokságok és törzsek az ellentámadást rendkívül gondosan és alaposan átgondolva készítették elő, s az ellentámadás során a vezetés minden láncszeme kitűnt célratörésével, szilárdságával és elővigyázatosságával.
Az ellenséges csapatok szétzúzásában lényeges szerepet játszott a haditanácsok, politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek és a parancsnokságok pártpolitikai munkája, amellyel önbizalomra, bátorságra, önfeláldozásra és tömeges hősiességre nevelték a harcosokat.
Csapataink sztálingrádi győzelme a döntő fordulat kezdetét jelentette a háborúban a Szovjetunió javára, és ezzel megkezdődött az ellenséges csapatok kiűzése hazánk területéről.
Ez a rég várt győzelem örömmel töltötte el nemcsak az ellenséget közvetlenül megsemmisítő csapatokat, hanem az egész szovjet népet is, amely éjt nappallá téve szívósan dolgozott, hogy mindennel ellássa a hadsereget, amire szüksége van. Oroszország, Ukrajna, Belorusszija, a Balti-országok, a Kaukázus, Kazahsztán és Közép-Ázsia hű fiai állhatatosságukkal és tömeges hősiességükkel kiérdemelték a halhatatlan dicsőséget.
Nemcsak a német tisztek és tábornokok, de a német nép körében is egyre élesebben nyilvánult meg az elégedetlenség nemcsak személyesen Hitlerrel, hanem az egész fasiszta vezetőséggel szemben is. A német nép kezdte felismerni, hogy Hitler és környezete az országot nyilvánvaló kalandba sodorta, és hogy az általa ígért győzelmek a csapataival együtt semmisültek meg a Don és a Volga menti katasztrófában és Észak-Kaukázusban.
„A sztálingrádi vereség – ahogy Westphal német altábornagy írja – rémületbe ejtette mind a német népet, mind pedig hadseregét. Németország egész korábbi történetében nem volt példa ekkora létszámú sereg ilyen szörnyű pusztulására.”
A német, olasz, magyar és román hadseregek volgai és doni katasztrófája következtében Németország korábbi befolyása a szövetségesekre erősen csökkent, mint hogy elvesztették a hitlerista vezetésbe vetett hitüket, és valahogyan ki akartak jutni annak a háborúnak a szakadékéból, amelybe Hitler taszította őket.
A semleges országokban és azokban az országokban, amelyek még mindig várakozó álláspontra helyezkedtek, a németek veresége kijózanítóan hatott, és arra kényszerítette őket, hogy elismerjék a Szovjetunió nagy erejét és a hitleri Németország elkerülhetetlen pusztulását.
Köztudomású, hogy az öröm milyen hulláma hömpölygött végig az egész világon, amikor a németek sztálingrádi vereségéről értesültek, s hogy ez a hír mennyire fellelkesítette a népeket, hogy folytassák harcukat a fasiszta megszállók ellen.
Számomra, személy szerint, Sztálingrád védelme, az ellentámadás előkészítése és az ország déli részén folyó hadművelet kérdéseinek eldöntésében való részvétel különösen nagy jelentőségű volt. Itt jóval nagyobb gyakorlatra tettem szert az ellentámadás megszervezésében, mint 1941-ben Moszkvánál, ahol a korlátozott erők nem tettek lehetővé egy olyan ellentámadást, amelynek célja az ellenséges csoportosítás bekerítése.
A sztálingrádi ellentámadás sikeres általános irányításáért és az ezzel kapcsolatban elért nagy eredményekért egyebek között a Szuvorov rend I. fokozatával tüntettek ki.
E kitüntetés nemcsak nagy megtiszteltetés volt számomra, hanem azt is jelentette, hogy a haza megköveteli tőlem, hogy még jobban végezzem munkámat, hogy még közelebb hozzam az ellenség teljes megsemmisítésének, a teljes győzelemnek az óráját. Vaszilevszkijt szintén a Szuvorov rend I. fokozatával tüntették ki, és rajta kívül még N. N. Voronovot, N. F. Vatutyint, A. I. Jerjomenkót és K. K. Rokosszovszkijt is. A tábornokok, tisztek, tiszthelyettesek és katonák közül is sokan kaptak kormánykitüntetéseket.
A német csapatok sikeres szétzúzása Sztálingrádnál, a Donnál, és a Kaukázusban kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy kibontakozzon a délnyugati irány valamennyi frontjának támadása.
Miután a Volga és a Don mentén megsemmisítettük az ellenséges csapatokat, sikeresen végrehajtottuk az osztrogozs-rosszosi és a voronyezs-kasztornai hadműveletet. A szovjet csapatok, továbbfejlesztve téli támadásukat nyugat felé, elfoglalták Rosztovot, Novocserkasszkot, Kurszkot, Harkovot és sok fontos vidéket. Rosszabbodott a hitlerista csapatok általános hadászati-hadműveleti helyzete az egész szovjet-német arcvonalon.
1943 január elején a főhadiszállás engem és Vorosilovot azzal bízott meg, hogy a leningrádi blokád felszakítása végett hangoljuk össze a Leningrádi és a Volhovi Front tevékenységét a Ladoga-tó körzetében.
A hadművelet a német csapatok szinjavinszk-slüsszelburgi csoportosításának megsemmisítését, a Ladoga-tótól délre levő kiszögellés felszámolását és a Leningráddal való szárazföldi összeköttetés megteremtését volt hivatott biztosítani.
A szinjavinszk-slüsszelburgi kiszögellésben az ellenség 18. hadserege védett, mélyen lépcsőzött védelmet építve ki. A Leningrádi Front csapatainak a parancsnoka L. A. Govorov, a haditanács tagja A. A. Zsdanov, a front törzsfőnöke D. N. Guszev; a Volhovi Front parancsnoka K. A. Mereckov tábornok, törzsfőnöke M. N. Sarohin volt.
A két front támadását a legnagyobb gonddal készítették elő, mivel azt tőzeges-mocsaras terepen kellett végrehajtani és közben túl kellett jutni a Néva meredek partjain.
Január 12-én a Leningrádi és Volhovi Front szárazföldi csapatai és a repülőerői hatalmas csapást mértek a német védelemre. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta repülői szintén részt vettek a támadásban.
A szovjet katonák, akik azt a feladatot kapták, hogy mentsék fel a leningrádiakat a súlyos blokád alól, rendkívül vitézül küzdöttek.
1943. január 18-án, a harc hetedik napján, a Leningrádi és a Volhovi Front csapatai az 1. és 5. számú munkástelep környékén találkoztak. Ezzel megszűnt a blokád.
Ebben az időben az 1. számú munkástelepen tartózkodtam és láttam, mekkora örömmel rohannak egymás felé a blokádot áttörő frontok katonái. A katonák, mit sem törődve azzal, hogy az ellenséges tüzérség a szinjavinszki magaslatok környékéről lövi őket, ölelgették egymást. Ez valóban rég várt öröm volt. A blokád megszüntetése az egész szovjet nép számára nagy katonapolitikai esemény volt. Meghiúsultak Hitlernek azok a tervei, amelyek éhhalált szántak Leningrádnak.
Itt szeretném megemlíteni azt az óriási munkát, amelyet a leningrádi pártszervezet végzett a blokád hősi napjaiban, továbbá szólni akarok a frontok és a hadseregek haditanácsairól, amelyek tagjai A. A. Zsdanov, V. P. Mzsavanadze, G. P. Romanov, P. A. Tyurkin és mások voltak.
Január 18-án, a blokád áttörésének napján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete alapján megkaptam a Szovjetunió marsallja címet.
Január 20-án Vorosilovval Leningrádba mentünk. Mélységesen meghatott bennünket, hogy a találkozások és beszélgetések során egy ember sem panaszkodott a blokád okozta nélkülözések miatt. Mindenki arról beszélt, hogy minél hamarabb meg kell szervezni anyagi-műszaki eszközök szállítását Leningrádba, hogy a város hozzáláthasson a hadsereg számára szükséges harceszközök gyártásához és javításához …
Megmutatkozott a Lenin pártja által nevelt szovjet nép ereje, egy nép nagysága, amelyet egyetlen agresszor sem tud legyőzni.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!