(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
Ez a könyv — első kiadásban — 1947-ben jelent meg. Megírásának gondolata olyan időben született, amikor még kemény politikai harcok folytak akörül, hogy milyen irányt vegyen hazánk társadalmi fejlődése.
A felszabadulás után, már a fasizmus maradványainak eltakarítása, az újjáépítés és a demokratikus államrend kialakítása során teljes leplezetlenséggel merült fel a kérdés: milyen társadalmi rend legyen az újjászülető Magyarországon: polgári vagy népi demokrácia?
Érthető, hogy erre a kérdésre más és más választ adtak azok a politikai pártok, amelyek a fasizmus és a háború ellen vívott küzdelemben együtt vagy egymás mellett haladtak ugyan, de különböző társadalmi osztályokat és rétegeket képviseltek.
A Független Kisgazdapárt — eltekintve a párt vezetésére ekkor még alapvető befolyást nem gyakorló balszárnyától —, továbbá a Szociáldemokrata Párt jobbszárnya, valamint a Nemzeti Parasztpártban levő jobboldali politikusok — mint amilyen például Kovács Imre volt —, a polgári demokrácia, illetve a kapitalista társadalmi rend védelmében léptek fel. A Magyar Kommunista Párt, a szociáldemokrata és a parasztpárti baloldal, velük együtt a leginkább következetes baloldali kisgazda politikusok a munkásosztály, a szegény- és kisparasztság, a haladó szellemű értelmiség képviseletében léptek fel, s a népi demokráciáért, a szocialista irányú fejlődésért harcoltak.
A kapitalista rend hívei nagy erővel folytatták a harcot a Magyar Kommunista Párt, a munkásosztály, a magyar nép ellen, s a demokrácia osztálytartalmát, az ország fejlődésének irányát ők akarták — a saját szájuk íze szerint — megszabni.
E céljukat oly módon is igyekeztek megközelíteni, hogy a háború alatti antifasiszta küzdelemnek, a magyar függetlenségi mozgalomnak a történetét eltorzították és ebből politikai tőkét akartak kovácsolni. A polgári pártok megszépítették a háború alatt folytatott politikájukat és szerepüket, igyekeztek lekicsinyelni és tagadni a munkásosztály és a Kommunista Párt szerepét a függetlenségi mozgalomban, ki akarták sajátítani, csakis a maguk számlájának javára szerették volna írni azt az antifasiszta küzdelmet, amelyet pedig a mi pártunk, a Kommunista Párt szervezett, irányított és vezetett, s amelyre őket is — kezdetben kevés, később több sikerrel — a mi pártunk ösztönözte.
A polgári pártoknak ez a törekvése nem valamiféle egyedülálló magyarországi jelenség volt. Számos európai országban igyekeztek a fasizmus legyőzésének érdemeit kisajátítani és az így nyert politikai fegyvert szembefordítani azokkal a népi erőkkel, amelyek a fasizmus ellen vívott harcban a legtöbbet tették, s amelyek a háború után új célok felé indultak, hogy végképp megszüntessék a fasizmus talaját: a kapitalista társadalmi rendet.
Első megjelenésekor tehát e könyv főleg azt kívánta szolgálni, hogy a történelmi igazságnak megfelelően ábrázolja a magyar nép antifasiszta erőinek harcát, bemutassa: milyen történelmi körülmények között bontakozott ki a magyar függetlenségi mozgalom. Igazolja, hogy nemzetünk legjobbjai a legféktelenebb fasiszta elnyomás és terror dühöngése idején is az emberiesség, a humánum, a szabadság, a függetlenség, a hazaszeretet, a haladás harcosai voltak.
A könyv megírásával szándékom az volt, hogy megmutassam a „másik”, az igazi Magyarországot, amely töretlenül folytatta az ezeréves történelmi múlt haladó hagyományait; örököse és valóra váltója volt 1848 és 1919 eszményeinek; részletesen ismertessem a kommunista párt akkori politikáját, bizonyítsam a nyilvánvaló igazságot: ha sikerült volna hamarabb a munkásosztály, a Kommunista Párt köré tömöríteni az ország demokratikus erőit, kevesebb lett volna a háborús veszteség, s a háború befejeztével is gyorsabban térhettünk volna a felemelkedés útjára abból a mélységből, amelybe a 25 esztendős fasiszta uralom taszította Magyarországot. Hirdetni kívánta e könyv a jogos igazságot: akik a fasizmus, a háború elleni harc legnagyobb terheit vállalták, az ország jövőjének meghatározásában is azoknak kell a döntő szót kimondaniuk! Sugalmazni óhajtotta a nyilvánvaló tanulságot: az ország bajai és gondjai megoldásának, az újjáépítésnek, a nép érdekeit szolgáló rend megteremtésének, az anyagi felemelkedésnek, szellemi gazdagodásnak egyetlen lehetősége van, ez pedig a munkásosztály vezette nemzeti összefogás, amely a népi demokrácia útján halad, s a szocializmust tartja céljának.
A könyv újabb kiadását több tényező indokolja.
Az idén ünnepeljük hazánk felszabadulásának, az új Magyarország születésének huszadik évfordulóját. Lassan-lassan már a felnőttek tudatában is kezdenek elhomályosulni a régi világnak és az új világért folytatott harcnak az emlékei. Sőt, azóta felnőtt a következő generáció, amelynek már nincsenek közvetlen tapasztalatai a fasizmusról, a világháborúról s a magyar nép antifasiszta harcáról. Pedig eszmélésük, szocialista tudatuk kialakítása szükségessé teszi, hogy népünk életének, történetének e fontos szakaszát jól ismerjék, örülnék, ha e könyv hozzájárulna a mai nemzedék szocialista neveléséhez is.
1947-ben, amikor „A magyar függetlenségi mozgalom” című könyv először megjelent, egyedüli olyan mű volt, amely az 1936-tól 1945-ig terjedő időszak legfontosabb politikai kérdéseiről értékelést adott. Azóta újabb dokumentumok kerültek napfényre, előrehaladt a történettudomány. A politikai és történeti irodalom sok könyve, tanulmánya és cikke szól az érintett korszakról, s derít fényt számos problémára. Sok kérdésben vitatkoznak is a történészek, s — mint az ilyenkor lenni szokott — vannak olyanok, akik szóban, de gyakran írásban is helytelen álláspontot védelmeznek. Egyes történészek és filozófusok — új és eredeti koncepciót keresve — kétségbe vonják, hogy a magyarországi ellenforradalmi rendszer a fasizmus válfaja volt; kételkednek a Kommunista Párt háború alatti stratégiájának és taktikájának helyességében, s lebecsülik az ellenállási mozgalmat, ennek hatásától és befolyásától elszakítják a Horthy-féle kiugrási kísérletet, s ezzel — akarva, nem akarva — ma is melengetik azt az illúziót, hogy Horthy a nép nélkül is kivezethette volna az országot a háborúból. Érdemes megjegyezni, hogy ilyen és ehhez hasonló álláspontot képviseltek 1945—1947 között a polgári pártok. Könyvem első kiadása fellépett e helytelen nézetek ellen. Remélem, hogy az újabb kiadás segítséget nyújt a helyes kép kialakításához.
A könyv eddig négy kiadást ért meg. Az első — mint említettem— a koalíciós pártharcokban született, hatott rá a küzdelem hevessége. A legutóbbi 1955-ben látott napvilágot. Ez, sajnos, magán viselte a személyi kultuszból eredő politikai és történeti torzulások nyomait, s ebből eredően néhány fontos kérdésben helytelen álláspontot tartalmazott.
Jelen kiadásban — pártunk helyes, az alkotó marxizmus—leninizmuson épülő politikájának és történettudományunk azóta elért pozitív eredményeinek fényében — több helyen a régi szöveget átdolgoztam és kiegészítettem. Ezek közül a leglényegesebbek: a Márciusi Front keletkezése; a Szociáldemokrata Párt tevékenységének és szerepének megítélése; névváltoztatások a Kommunista Párt történetében 1943-ban és 1944-ben; a népi demokratikus forradalom kibontakozása a felszabadított területeken.
A kötethez — függelékként — kissé rövidített formában csatoltam a háború idején írt néhány cikkemet. Ezek a könyvben tárgyalt politikai kérdésekhez kapcsolódnak, egy-egy problémakör összefoglalását is adják. A mai olvasónak természetesen figyelembe kell vennie, hogy ezek az írások — egy kivételével — a háborús cenzúra idején jelentek meg: szövegezésüknél arra kellett gondolnom és ügyelnem, hogy a mondanivalót úgy fogalmazzam meg, hogy „átcsússzék” a cenzúrán, s egyáltalán megjelenhessék. Ennek ellenére a cenzúra ezeket a cikkeket is megcsonkította, szövegezésüket sok helyen módosítani rendelte — ez volt megjelenhetésük feltétele.
*
A könyvben tárgyalt időszak (1936—1945) a magyar munkásmozgalom és a Kommunista Párt történetének tapasztalatokban rendkívül gazdag fejezete.
Pártunk ebben az időszakban helyes stratégiát és taktikát dolgozott ki és alkalmazott; a népfront, a nemzeti egységfront politikája alapján folytatta a fasizmus és a háború elleni forradalmi harcot; meghatározta a demokratikus és a szocialista forradalom összefüggéseit hazánk konkrét viszonyai között; megnövelte és jelentőssé tette politikai befolyását a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség soraiban; mindezek eredményeként még az illegalitás nehéz körülményei között is növelni tudta szervezeti erejét.
A nemzeti összefogás a fasizmus és a háború ellen vívott harcban a munkásosztály, a kommunisták vezetésével jött létre; a háború után — más történelmi körülmények, más feladatok, időleges visszaesések közepette, de mégis — az egész korszak fejlődésének alapvető tényezője maradt, s az ma is, a szocializmus teljes felépítéséért folytatott küzdelem idején. Ezért a nemzeti összefogás politikájának megvalósításában szerzett tapasztalataink rendkívül hasznosak a ma feladatainak megoldásáért végzett munkában is.
A magyarországi népfront-mozgalom sikerei és balsikerei egyaránt azt tanúsítják, hogy e mozgalom mindig akkor volt a legeredményesebb, amikor a munkásosztály mellett más társadalmi erők is elfogadták és magukévá tették a Kommunista Párt politikáját és vezetését. A Történelmi Emlékbizottság, a Magyar Front, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front — és napjainkban a Hazafias Népfront — tevékenységének alapja a munkásosztály forradalmi pártjának politikája. A Kommunista Pártnak a mozgalomban betöltött vezető szerepe nélkül nincs népfront — ez az immár harminc éves magyarországi népfront-mozgalom legfontosabb tanulsága.
A Kommunisták Magyarországi Pártja az ellenforradalmi Horthy-korszakban üldözött, föld alá szorított, illegális és — tagjainak számát tekintve — kis párt volt. Mégis képes volt arra, hogy szervező és mozgósító ereje legyen a nemzet legjobb, demokratikus erőinek, s létrehozza az antifasiszta egységfrontot. Pártunk mindig a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség, a nép igazi érdekeit képviselte: ez adott számára erőt ahhoz, hogy olyan politikát dolgozzon ki és valósítson meg, amely már a második világháború idején is áthatotta az egész nemzet életét, s amelyet a felszabadulás után a dolgozó osztályok, a nemzet legjobb és legnagyobb erői a haza továbbfejlődése alapjának tekintettek.
Bár az illegalitás, a gyilkos terror, a gátlástalan antikommunista uszítás körülményei között a párt és a párt vezette Magyar Front önerejéből nem tudta kiszakítani az országot a Hitlerrel kötött szövetségből s Horthy karmaiból, mégis, a fasizmus ellen vívott áldozatos harcban megérlelődött a népi demokratikus forradalom számos feltétele, fejlődtek és megerősödtek azok a szubjektív erők, amelyek a háborút követő időkben helyesen tudták felhasználni a kedvező történelmi körülményeket arra, hogy az országot a népi demokratikus úton a szocializmushoz vezessék. A felszabadulás után a kommunisták bátran támaszkodhattak a Horthy-korszakban és különösen a háború alatt folytatott küzdelmekben megszerzett politikai tekintélyükre, s eredményesen küzdöttek a munkásosztály társadalmi — és pártjának politikai — vezető szerepéért a nemzeti egységfrontban.
Ebben a küzdelemben igen nagy jelentőségű volt, hogy a Magyar Kommunista Párt és a szociáldemokrata baloldal együttes erőfeszítéseinek eredményeként 1948-ban a marxizmus-leninizmus elvi alapján egyesült a két munkáspárt. Az egyesülés megvalósításánál a munkásegységért folytatott közel félévszázados harc tapasztalataira, de különösen az 1919-es egyesülés és az 1936 óta az akcióegységért, majd a teljes politikai és szervezeti egységért következetesen folytatott küzdelem tapasztalataira — építettünk. Ezek a tapasztalatok arra intettek: nem lehet eredményes és tartós az olyan egység, amely nem elvi alapon jön létre, amely magában foglalja a jobboldali szociáldemokráciát, az opportunista reformizmust, amely vállalja ugyan a kapitalizmus megreformálását, de elutasítja a szocialista társadalom megteremtéséért folytatott harcot, elutasítja a proletárdiktatúrát, a munkásosztály hatalmát. Ilyen elvi meggondolások alapján, a jobboldali reformista nézetek képviselőinek kirekesztésével valósult meg a két párt között 1944. október 10-én megkötött egyezmény, mely megalapozta a munkásosztály egységes, marxista-leninista pártjának létrejöttét.
Ma pártunk tagságában és vezetőségében harmonikus egységben dolgoznak a kommunisták és a volt szociáldemokraták, akik szintén kommunisták lettek. A Magyar Szocialista Munkáspárt tevékenységében a munkásosztály szervezeti, világnézeti és politikai egysége, szilárd társadalmi vezető szerepe ölt testet. A párt politikai és eszmei irányító szerepe a népfrontban a szocialista nemzeti egységért folytatott harcban is töretlenül érvényesül.
Mivel a népfrontot a párt vezeti, az egész mozgalom szempontjából döntő jelentősége van a párt politikájának: ha ez helyes, akkor a nemzeti összefogás, a népfront-mozgalom egészségesen fejlődik, ha azonban torzulások és törések keletkeznek benne, a nemzeti egységfront is töredezik, a népfront-mozgalomban is torzulások jelentkeznek.
Amikor 1948 után pártunk politikáját eltorzította a személyi kultusz és a dogmatizmus, eltorzult a népfront tevékenysége is. Uralkodóvá vált az a helytelen nézet, hogy a népfront-mozgalomnak megvolt ugyan a maga szerepe és jelentősége annak idején a demokratikus, nemzeti feladatok megoldásában, de a szocialista társadalomért folytatott harcban már nincs létjogosultsága. Súlyos tévedés volt ez, amely károsan hatott nemcsak a népfrontra, hanem általában a párt tömegkapcsolataira is: a párt és a tömegek kapcsolatai meglazultak. A népfront csak formálisan létezett, csak látszat életet élt, az alapvető társadalmi osztályok összefogása meggyengült.
Amikor 1953 után a párt politikájában a jobboldali, revizionista torzulás erősödött meg, a népfrontban a vezető szerepet a kialakuló revizionista csoportosulás vette át. Mindez törvényszerűen vezetett oda, hogy 1956-ban a népfront a népi demokratikus államrend megdöntésére spekuláló ellenforradalmi erők egyik gyülekező helye, politikai fóruma lett.
1956. november 4-ét követően a Magyar Szocialista Munkáspárt leszámolt a személyi kultusszal, a dogmatizmussal, s a revizionizmussal is. Az ellenük vívott kétfrontos harcban helyes politikai vonalat dolgozott ki, amelyet a szocializmushoz hű tömegek elfogadtak, magukévá tettek, és lelkesen dolgoznak valóra váltásán. A párt és a tömegek szoros kapcsolata helyreállt és helyes elvi alapon fejlődik tovább. A bal- és jobboldali torzításoktól megtisztított, alkotó marxista-leninista politika szellemében életre kelt és eredményesen fejlődik a Hazafias Népfront-mozgalom. A népfront — más szervek mellett — ma pártunk szövetségi politikája megvalósításának, a társadalmi osztályok összefogásának, valamint a párttagok és pártonkívüliek együttműködésének fontos eszköze.
A különböző társadalmi osztályok összefogását a népfront-mozgalomban politikai síkon hosszú ideig a demokratikus politikai pártok szövetsége testesítette meg. Számos szocialista országban a népfront, a hazafias front — itt nem az elnevezés a döntő — politikai pártok szövetségét is jelenti, amelyet a munkásosztály marxista-leninista pártja vezet. Nálunk viszont, különböző, e rövid előszóban nem elemezhető okok miatt, a volt koalíciós pártok végérvényesen megszűntek létezni. E pártok néphez hű vezetői és tagsága azonban megtalálta helyét a szocialista Magyarország építésében. Elfogadták a munkásosztály pártjának vezetését, a szocializmus és a béke programját, s a kommunistákkal együtt eredményesen dolgoznak a nép szolgálatában a Hazafias Népfront-mozgalomban. A többpártrendszer megszűnt, de a szövetségi politikához, a népfront-politikához hűek maradtunk és töretlenül érvényesítjük.
*
A párt vezette népfront és a nemzeti egységfront az adott történelmi szakaszban konkrét megnyilvánulása a marxista értelemben felfogott osztályszövetségnek a közös célok valóra váltásáért. A nemzeti egységfront politikája szoros összefüggésben volt és van az osztályharc fejlődésével, tartalmának és formáinak változásaival. Érdemes e kérdésről itt is megemlékezni, mert a magyar kommunista mozgalomban e kérdés körül nemegyszer folytak már viták. Így 1935—1936-ban a népfront-politika csak a helytelen nézetek leküzdésén keresztül juthatott érvényre; ilyen viták voltak sorainkban 1941—1942-ben, amikor a népfront-politikát a nemzeti függetlenségi front politikájává szélesítettük; a nemzeti függetlenségi mozgalom és az osztályharc összefüggéseinek feltárása, magyarázata s az ellenzők meggyőzése a párt munkájának fontos része volt 1944—1945-ben; s napjainkban is akadnak sorainkban olyanok, akik a szocialista nemzeti egység politikáját a proletárdiktatúra és az osztályharc feladásának tekintik.
Elméletileg ezek a nézetek a marxizmus-leninizmus lényegét alkotó elemek — az osztályharc és a proletariátus diktatúrája — teljes megnemértéséből és torz félremagyarázásából, gyakorlati síkon pedig abból a szűkkeblű, szubjektivista szemléletből erednek, amely nem hisz abban, hogy az ember mint társadalmi lény képes a fejlődésre, az átalakulásra, s aki tegnap még közömbös volt, az események hatására ma már elfogadja a szocialista társadalmi rendet, sőt tudatos szocialistává válik.
A marxista felfogásban az osztályharc nem valamely párt titkos csodafegyvere, s nem is öncél, hanem objektív társadalmi folyamat, amelynek végső eredménye az őt magát kiváltó eredendő oknak, a társadalom osztálytagozódásának a megszüntetése. Ebben a folyamatban döntő szerepe van a proletárdiktatúrának, amely azonban nem egy osztály uralmának megörökítése, hanem — éppen ellenkezőleg — az első reális lépés mindenféle osztályuralom megszüntetéséhez.
Lenin — aki továbbfejlesztette a proletárdiktatúráról elhangzott marxi utalásokat és a gyakorlati tapasztalatok alapján határozta meg annak lényegét — elsősorban azt mutatta ki, hogy a proletárdiktatúra a munkásosztálynak olyan hatalma, amely a legszélesebb osztályszövetségen nyugszik; hogy maga a proletariátus diktatúrája az osztályszövetség sajátos formája, amelynek gerincét a munkás-paraszt szövetség alkotja.
Az a népfront-politika, amelyet a kommunista pártok 1935-ben dolgoztak ki, és amely a magyar kommunista mozgalom politikájának immár harminc éve a vezérlő elve, mindig hitvallásának tekintette a munkásosztály egységét és a munkás-paraszt szövetséget. Akárcsak a proletariátus diktatúrája, a népfront-politika is a munkás-paraszt szövetségre épül, s e szövetség köré tömöríti a társadalom többi rétegét: az értelmiséget, a városi kispolgárságot és másokat. Azonban világosan fel kell ismerni és meg kell érteni, hogy sem az osztályharcot, sem a népfrontot nem szabad merev, az idők és a körülmények változásait nem érzékelő, azoktól független tényezőként szemlélni. A munkásosztálynak a szocializmusért, majd a kommunizmusért vívott küzdelme folyamatosan halad előre; ennek megfelelően az osztályharc az adott helyzet diktálta feltételek közepette változhatik, s meg is változik a tartalma, ezzel együtt megváltoznak a feladatai, a módszerei és a formái is. Ennek megfelelően alakul a párt vezette népfront fejlődése is: változik a benne levő osztályok, rétegek összetétele, változnak feladatai, munkájának módszerei, de a lényeg közös és azonos marad: az alapvető társadalmi osztályok és rétegek összefogása a nagy nemzeti feladatok megoldására.
A háború alatt a nemzeti egységfront politikája elsődlegesen azt a célt tűzte ki, hogy az országot kiszakítsa a háborúból, a német fasizmussal kötött szövetségből. Pártunk ezért a célért igyekezett egységfrontba tömöríteni a munkásosztályt, a parasztságot, a városi kispolgárokat, a haladó értelmiséget s a burzsoázia németellenes részét is. A nemzeti egységfront éle a fasiszta rendszer ellen s a magyar burzsoázia és nagybirtokosság azon alapvető csoportja ellen irányult, amely e fasiszta rendben a hatalmat kézben tartotta, s az országot a német fasizmushoz kötötte.
A nemzeti egységfront politikáját a felszabadulást követő alapvetően más helyzetben és más típusú feladatok megoldására tovább folytattuk. Most már az ország társadalmi átalakításának kérdései kerültek előtérbe. A nemzeti összefogás osztálytartalma változott. Azok a társadalmi erők, amelyek — kisebb-nagyobb ingadozásokkal ugyan, de — együtthaladtak a munkásosztállyal a fasizmus és a háború ellen vívott harcban, de nem vállalták a népi hatalmat, a szocializmusért folytatott küzdelmet, törvényszerűen kiváltak a munkásosztály köré tömörülő nemzeti összefogásból, sőt szembekerültek vele. A munkásosztály vezette nemzeti összefogás, amely a dolgozó osztályokat tömörítette magában, ebben az időszakban az egész magyar burzsoázia, a kizsákmányolás ellen irányult.
Napjainkra társadalmunk osztályhelyzete gyökeresen megváltozott. Megszűntek a kizsákmányoló osztályok, társadalmunk valamennyi osztályának és alapvető rétegének érdekei egy célban: a szocializmus teljes felépítésében találkoznak. A nemzeti összefogás, az egyre inkább szocialistává váló nemzeti egység osztálytartalma ma: harc a szocialista rendszer védelméért és továbbfejlesztéséért, a szocializmus teljes felépítéséért, a békéért, a nemzeti függetlenség védelméért, küzdelem a nemzetközi imperializmus és a még meglevő belső ellenséges erők és tendenciák ellen. Ma — ami az ország belső életét illeti — a munkásosztály köré tömörülő nemzeti egység már nem irányul más osztályok ellen, hanem a baráti osztályok egységes fellépését szolgálja a szocializmus teljes felépítésének gazdasági, politikai és kulturális feladatai meg oldására.
Ezen az úton — az osztályharc és a nemzeti összefogás útján — halad előre a nemzet fejlődése a polgári nemzettől, amelyet antagonisztikus osztályellentétek osztanak meg — a szocialista nemzetig, amelyben a munkásosztály, a parasztság és értelmiség harmonikus egységben dolgoznak, megvetve alapját az osztályok közötti lényeges különbségek eltűnésének, majd az osztály nélküli, kommunista társadalom megteremtésének. Mindez igazolja: a népfront a kommunisták számára nem taktikai fogás, hanem a stratégia lényege a jelenkori osztályharcban.
*
Pártunknak a népfrontért, majd a nemzeti egységfrontért vívott harcában jelentős szerepet játszott nemzeti történelmünk hagyományainak ápolása, a múlt tanulságainak felidézése. Különösen vonatkozik ez az 1848—1849-es nemzeti szabadságharcra és polgári forradalomra, amelynek legfontosabb kérdései valóban tudományos megvilágítást és értékelést először a kommunista vezetőktől kaptak — éppen a népfrontért, majd a nemzeti függetlenségi frontért vívott osztálycsaták időszakában.
A második világháború előtt és alatt 1848—1849-nek, Petőfi, Kossuth és Táncsics örökségének előtérbe helyezését nemcsak a cenzúra, a rendőrterror megkerülése, a legális munkában a feladatok „történelmi virágnyelven” való indokolásának szükségszerűsége hozta magával, hanem maga az objektív valóság, a magyar társadalom utolsó százéves fejlődésének megannyi sajátossága. Bár új helyzetben, új történelmi körülmények között, de a háború idején is napirenden volt a megakadt, megrekedt és elsikkasztott polgári demokratikus forradalomnak és szabadságharcnak számos követelése, a feudális maradványokkal terhelt földbirtokviszonyok felszámolása, a demokratikus állami és társadalmi rend megteremtése, a nemzeti függetlenség kivívása. Ezért 1848—1849 programja alkalmas volt arra, hogy legális kiindulópontja és alapja legyen a kommunisták által vezetett antifasiszta nemzeti függetlenségi frontnak is. Ezért idéztük olyan gyakran sajtóban, röpcédulákon, gyűléseken Petőfit, Kossuthot, Táncsicsot, ezért hivatkoztunk oly sűrűn örökségükre, amelyet a megváltozott történelmi körülmények között a munkásosztály — és a vele szövetséges erők — hivatottak megvalósítani.
Ennek a 48-as programnak, a reá való hivatkozásnak a felszabadulás után is volt objektív alapja, amíg a harc a föld felosztásáért, a fasizmus maradványainak felszámolásáért, a köztársaság, a demokratikus államrend megteremtéséért és ezen az úton az újonnan visszanyert nemzeti függetlenség megszilárdításáért folyt.
Miután azonban ezeket a feladatokat megoldottuk, a 48-ra való hivatkozás önmagában véve már nem szolgálhatta többé a társadalom tényleges előrehaladását. Követelő szükségszerűség lett, hogy a 48-as hagyományokat — amelyek közül egyébként a radikális plebejus hagyományok, a pesti nép, Táncsics és Petőfi nézetei és követelései már túl is mutattak a polgári demokrácián — összekössük történelmünk szocialista hagyományaival, a Tanácsköztársaság emlékével, példájával, általában a szocialista munkásmozgalom örökségével. Hagyományaink értékelésében következetlenség volt: sok vonatkozásban jelszó maradt, hogy „Lobogónk Petőfi”, más téren pedig megsértették azt a nemzeti érzést is, amely a XIX. századbeli nemzeti szabadságharc, de azt is, amely a XX. századbeli szocialista munkásmozgalom, a Tanácsköztársaság emlékeire, hagyományaira épült.
Ez a körülmény — ha okozója nem is volt, de — kétségtelenül közrejátszott abban, hogy az ellenforradalmi erők, a tömegek megtévesztése céljából, 1956-ban felemelhették ezt a „48-as” lobogót. Ez azonban az ő kezükben kalózlobogóvá vált.
Nemzeti múltunk, hagyományaink egyoldalú értékelésének és népszerűsítésének véget vetettünk; ma, amikor már megvalósítottuk a XIX. századi magyar polgári és plebejus forradalmárok örökségét, lényegében megvalósítottuk a magyarországi szocialista mozgalmak célkitűzéseit és a szocializmus teljes felépítésén fáradozunk, nincs semmi olyan, ami gátat vethetne annak, hogy legjobb nemzeti hagyományaink a szocialista Magyarországon beteljesedjenek. A szocialista Magyarországon méltó megbecsülésben részesül múltunk minden haladó jelensége és eleme. A szocializmus, majd később a kommunizmus felépítése ezeréves történelmünk legjobb, legnemesebb törekvéseit koronázza meg.
*
Pártunk politikájának mindig alapvető jellemvonása volt, hogy kapcsolatot keresett és talált a világ haladó erőivel, amelyek magva a szocialista Szovjetunió. Az a politika, amelyet idehaza megvalósítottunk, legyen szó akár fasizmus elleni harcunkról, akár a szocializmus építéséről, védéséről vagy a háború elhárításáért folytatott küzdelemről, nem elszigetelt jelenség volt a világban, hanem hatalmas, világot formáló haladó erőkkel állott kapcsolatban, s azok szerves része volt. Népünk tevékenysége erősítette a világ haladó erőit, azok pedig — kölcsönhatásban — tovább gyarapították a béke, a demokrácia, a szocializmus hazai erőit. Minden tapasztalatunk megerősíti meggyőződésünket: kizárólag az a politika lehet helyes és eredményes, csak az a politika szolgálja egész népünk érdekeit, amely teljes összhangban van a világ haladó erőinek, a szocialista világrendszernek, azon belül a Szovjetuniónak a békét és az emberiség boldog jövőjét célzó politikájával.
*
Utaltam azokra a politikai megfontolásokra, amelyek 1947 legelején arra késztettek, hogy megírjam e könyvet a kommunistáknak az 1936—1945-ös időszakban az egységfrontért vívott harcairól. Azóta csaknem húsz év telt el. Az 1936—1945-ös időszak feladatait és az akkor kidolgozott programokat is megvalósítottuk.
Úgy vélem, hogy háború alatti küzdelmeink tanulságainak felelevenítése segít a szocialista Magyarország teljes felépítéséért, a nemzetközi békéért és biztonságért, a társadalmi haladásért, a demokráciáért, a szocializmus világméretű győzelméért folytatott munkánk mai feladatainak megoldásában is.
Ennek reményében bocsátom útjára „A magyar függetlenségi mozgalom 1936—1945” című könyvem új kiadását, bízva abban, hogy az olvasók szeretettel és érdeklődéssel fogadják.
Budapest, 1965. január 14.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!