(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
7
Nagypetriben szomorú kép fogadott. A főutcán alig lehetett járni a sártól, pocsolyától, pedig ki volt kövezve. De mit érnek a macskakövek, ha már napok óta áztatja az utat az eső, és törik, rongálják a burkolatot a végeláthatatlan sorokban vonuló fogatok. Gépjárművet alig lehetett látni, de mást mindent: parasztszekeret, stráfszekeret, bricskát, konflist, még hintót is. Lovak, ökrök, tehenek, bivalyok, szamarak húzták a sokszor kerékagyig sárba süppedő alkalmatosságokat. Az ostorok pattogtak, az állatok nagyokat fújtak, a katonák káromkodtak. Átázva, átfázva, kimerültén kuporogtak köpenyeikbe bújva a járműveken. Imitt-amott feltűntek közöttük civilek is, férfiak lengyelkabátban, zergetollas kalapban, nők irhabundában, gyermekek bebugyolálva, hogy csak az orruk hegye látszott.
Nótaszó nem hangzott semerre, csak sírás, kiabálás, veszekedés. A kanyarokban a fogatok összeakadtak, a menet megállott. A sérült járműveket félretolták, hogy a többi folytathassa útját. A sár ráfröccsent a szekérre, lóra, emberre, bemocskolva lábbelijét, ruháját, de még az arcát is annak, akit végzete a szomorú menethez sodort.
Mitrut kellett értesítenem a századot fenyegető veszedelemről. A kórház után érdeklődtem. Hamar megtaláltam, de nem engedtek be. Kértem a portást, hívja ki Drágos Nelli ápolónővért. Pár perc múlva Nelli ott állott előttem fityulában, fehér köpenyben, kicsit sápadtan. Az éjszaka ügyeletes volt, nem aludt, de már letelt a szolgálata. Éppen készült haza. Csak Mitruval akart még szót váltani. Nagyon megörült, hogy bejöttem. Rosszkedvűnek látszom. Csak nincs valami bajom?
Sietni kellett. Kertelés nélkül elmondtam, veszélyben vagyunk. Mitru is, jó magam is és az egész tábor. Nelli rögtön visszafordult, hogy értesítse a bátyját. Én az utcán vártam. Nem sokáig, öt perc múlva Nelli már civilben, orvostáskájával a kezében lépett ki a kórházkapun. Mintha sápadtságából is bent hagyott volna valamit. Csinos volt egyforma fonalból készült zöld kötött kabátjában, sapkájában. Arcán bizakodó mosoly derengett.
— Elmegyünk mihozzánk. Jön Mitru is, csak megvárja, míg a sebét átkötik.
— De hiszen ő beteg …
— A kezét nem használhatja. Azért ha muszáj, felkelhet, bár jobb volna, ha pihenne. De Mitrut ha odakötnék, se maradna most az ágyban.
Elindultunk Nelli otthonába. Más körülmények között már a meghívás is boldoggá tett volna. De most másról volt szó. Vajon mit tanácsol Mitru? Neki biztosan lesz valami elképzelése.
Nelli szótlanul lépegetett mellettem. Elfogott az aggodalom. Még neki is baja eshet. Pedig őt semmiképpen sem szabad veszedelembe sodornunk.
Elhaladtunk a román templom mellett. Valami ünnep lehetett, a misének már vége volt, de a hívek még ott álltak a cinteremben. Mikor megláttak bennünket, mindenki felénk fordult.
Az ünneplők nyilván a legjobb ruhájukat vették fel, de így is vegyes képet mutatott a templom körüli gyülekezet. A legtöbben háziszőttes nadrágban, subában, bocskorban jöttek, kucsmával a fejükön.
Lupu pópa kucsmáját levéve nagyot köszönt Nellinek.
A távolból ágyúdörgés hallatszott.
Nelli összerezzent.
— Az egész kórház tele van sebesültekkel — nézett rám Nelli fáradtan. — Fiatal sebészünk nagy stréber, eddig mindig azt papolta, a sebészre áldás a háború, óriási lehetőség. Hát most benne vagyunk nyakig az áldásban. Azt beszélik, Horthy is fegyverszünetet kért. A honvéd meg vérzik tovább.
Újra hallatszott az ágyúdörgés.
— Jönnek, közelednek — mondta halkra fogva a szavát Nelli. — Nagypetri előtt sem fognak megállni … Tegnap éppen a főorvos szobájában voltam, mikor váratlan látogatókat kaptunk. Daróczy főtörzsőrmester és két csendőr állított be. Közölték, hogy holnap délig mindenkinek el kell hagynia a községet. A főorvos persze hamar kitette a szűrüket. De az bizonyos, hogy itt már teljes a bomlás. Nagyon résen kell lennünk … Féltelek! — mosolygott rám Nelli bágyadtan.
Közben odaértünk a házukhoz. Drágosék zsindellyel fedett tornácos parasztházban laktak.
Ileana és a kisfia nem volt otthon. Nelli az utcára nyíló helyiségbe vezetett, a parasztház tiszta szobáját rendezték be az ő részére. A szobában villany égett, nem petróleumlámpa, mint a többi parasztházban. A sarokban vaskályha duruzsolt.
A szobában rend volt és meleg. Az asztalon nyitott, vaskos könyv. Mellette jegyzetfüzet, ceruza.
— Bonctan, magyar nyelvű — világosított fel Nelli. — Azt tanulom. Románul vizsgáztam belőle, de meg akarom ismerni a magyar terminus technicusokat is.
— Ennek nagyon örülök — simogattam meg a haját.
— Ha ez neked olyan nagy öröm, megtanulom magyarul a fiziológiát, a farmakológiát, amit csak akarsz.
— Arra gondoltam, hogy a háború után ugyanarra az egyetemre iratkozhatnánk. Se nem Pécsre, se nem Kolozsvárra, hogy egyikünk se tehessen a másiknak szemrehányást. Mit szólnál hozzá, ha mindketten felmennénk Budapestre?
— Erre már én is gondoltam. Budapestre? Nekem ez nagy elégtétel lenne. Nem tudtam folytatni az egyetemet Kolozsvárott, hát azért is folytatom Budapesten. Mégiscsak orvos leszek. De hova megyünk, ha meglesz a diplománk?
— Erre még én sem gondoltam — vallottam be őszintén. — De ezzel még azt hiszem, ráérünk.
Nellinek tréfára támadt kedve.
— Hát arra gondoltál-e, hogy — ha minden jól megy — lesz kicsink is. Milyen gyermekorvos lennék anélkül? Csak azt nem tudom, mi lesz a mi gyerekünk. Román-e vagy magyar?
— Ezt majd rábízzuk. Csak már ott tartanánk.
Ileana nyitott be. Zavarba jött. Azt hitte, Nellit egyedül találja.
— Baj van, nagy baj, jaj nekünk!
Azt hittem, Ileana is megtudta a századot fenyegető veszedelmet.
— Jön Mitru, és majd kitalálunk valamit — nyugtattam az asszonyt, de ezzel csak még jobban megijesztettem. Kiderült, nem tudott még semmit a Hosszúhegyen készülő dolgokról. Ő más veszedelemről hozott hírt. Visszajött a pópa fia, Lupu Traján. A saját szemével látta a csendőrség udvarán. Ott van egy német teherautó. Azzal jöttek az SS-katonák. Közöttük látta Lupu Trajánt. Német egyenruhában, halálfejes sapkában.
— Még csak ez hiányzott! — ijedt meg Nelli.
Ileana indult, hogy meleg ételt készítsen. Alig ment ki, jött is vissza, de halálsápadtan.
— Itt vannak! Lupu Traján meg Daróczy!
Nelli betuszkolt egy faliajtón át a szoba melletti kis kamrába. Onnan semmit sem láttam, de a vékony ajtón minden áthallatszott.
— Pálinkás jónapot! — köszönt Daróczy.
— Buná ziua! Bocsánat a zavarásért — ezt Lupu Traján mondta.
— Mit óhajtanak?
Nelli hangja egy cseppet sem volt barátságos.
— Ugye, jól sejtettem — gúnyolódott Daróczy.
— Mondtam én magának, nem fogadnak majd bennünket pálinkával. Még cujkával sem. Pedig én azt nem is szeretem. Meg se innám, ha adnának se.
— Itt nem kap se pálinkát, se cujkát — vágott vissza Nelli. — Mondják meg, mit akarnak. Fáradt vagyok. Egész éjjel nem hunytam le a szemem. A kórház tele van sebesültekkel. Délután vissza kell mennem.
— Hol a bátyja? — kérdezte kemény, hivatalos hangra váltva Daróczy.
— Sebesült ő is. Hol lehetne? Mit akarnak, tőle? Leviszik dolgozni olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs a biztonsági előírásokról. A bátyám egész életére kacska marad. Azért ki a felelős? Azt keressék!
— Hozzám sincs egy barátságos szavad?
Ezt Traján vetette közbe. Nelli válaszra se méltatta.
Traján folytatta.
— Nem akarsz megismerni? Úgy jártam ide, mint a második otthonomba.
— Az egy más ember volt — válaszolt Nelli.
— A ruhám nem tetszik?
— Az sem.
— Hát a bátyád nem hordott idegen egyenruhát? Még dicsekedett is vele, hogy vörös csillag volt a sapkáján, 1919-ben Kun Béla hadseregében.
— Vörös csillagot hordott, nem halálfejet.
Féltem, Nelli túlságosan messzire megy.
— Ajánlattal jöttem — szólalt meg újra Traján. — Megbeszéltem Daróczy főtörzsőrmester úrral. Meg a német parancsnokommal is. Holnap kiürítik Nagypetrit. Elintéztem, hogy téged is felvegyenek az egyik autóra. Gyere velünk. Egész életemben szemrehányást tennék magamnak, ha itthagynálak.
— Egyszer már itthagytál, 1940-ben, amikor optáltál. Ha vallásos volnék, tíz misét mondatnék az apáddal, hogy akkor sem hallgattam rád. Ha Muntyán Grigor kérne, vele százszor inkább elmennék, a farkasok közé is.
— Csakhogy a másik alternatíva nem Muntyán Grigor lesz — váltott fenyegető hangra Lupu. — Ha nem jössz önként, jössz másképp. Az SS-különítménnyel, mint a bátyád meg többiek. Elkísérheted őket a koncentrációs táborba.
Daróczy vetett véget a vitának: — Mondtam én magának, Lupu úr, a kisasszony nem szereti a csokoládét. Kár is volt neki felkínálni. Annyi baj legyen. Bevágjuk a rabok közé és kész. Maga, Lupu úr, most itt marad, és vigyáz a kismadárra. Én meg elmegyek, megkeresem a bátyját. Visszajövünk ide. Addig megpróbálhatja, hátha négyszemközt igent mond a kisasszony.
Az ajtócsapódás jelezte, hogy Daróczy eltávozott.
Elhatároztam, előbújok rejtekhelyemről, csak várok egy keveset, míg a csendőr távolabb lesz. Dal hallatszott be a kamrába. Traján énekelte a halálosztagok indulóját: — Moartea numai moartea legionará … A dal után román beszéd hallatszott, Traján könyörgő hangon, Nelli felháborodottan beszélt. Az egyre hevesebb szóváltásból váratlanul magyar szót ismertem fel. Nelli kiáltott: — Segítség! Segítség!
Kinyitottam a kamraajtót. Traján szemben állott velem. Rögtön észrevett. Elengedte Nellit, aki ösztönösen hozzám futott védelmet keresve.
— Ááá — tátotta ki a száját a meglepetéstől Lupu. De ahogy észbe kapott, már nyúlt is a zsebébe. Pisztolyt rántott elő.
— Örvendek, hogy megismerkedhetem az úrral — gúnyolódott diadalittasan Traján. — Ez egyszer azonban rossz időben jött ide. Itt ön teljesen felesleges.
Traján rám emelte a pisztolyát, és lőtt. Még mielőtt megakadályozhattam volna, Nelli elém vetette magát. Mind a három golyó őt érte.
Traján pisztolyából nem jött több lövés, hiába próbálgatta. Mikor látta, hogy én sértetlen maradtam, sarkon fordult, kifutott a szobából. Utána iramodtam. Mire a házból kiértem, Traján már az utcaajtót csapta be maga után.
Visszasiettem Nellihez. Vértócsában feküdt a szőnyegen. Beszaladt Ileana is. Nem kellett sokat magyaráznom. Az asszony orvosért futott. Nelli mozdulatlanul feküdt, csukott szemmel, szólítottam, élesztgettem, de hiába. A nekem szánt golyók örökre elnémították.
Mitru hamarabb érkezett meg, mint a felesége. Az átéltek után csak nagy erőlködéssel tudtam elmondani, hogyan történt a tragédia. Azt is elmondtam, rövidesen visszajön Daróczy, aki őt ment keresni. Mitru pár percig gondolkozott. Aztán csak annyit mondott:
— Azonnal el kell mennünk. Nem szabad, hogy itt találjanak minket. Se magát, se engem.
— És mi lesz Nellivel? — Nem akartam elmenni. Még mindig reméltem. Hátha az orvos tehet még valamit.— Nellin, szegényen már nem segíthetünk. — Mitru alig tudta a sírást elfojtani. — A többieken, akik a hegyen vannak, talán még igen. A gyilkost most nem foghatjuk el. Ne várjuk meg őket. Fegyver most még csak náluk van.
Némán vettünk búcsút Nellitől. Úgy léptünk ki a házból, mintha száz kötéllel húznának vissza mindkettőnket.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!