(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XII.
December 4-én késő este felhívott a legfelsőbb főparancsnok és megkérdezte:
– Mivel segítsünk a frontnak azon kívül, amit már adtunk?
Azt feleltem, hogy szükségünk van a főparancsnokság tartalékában levő repülőerőknek és a honi légvédelemnek a támogatására, ezenkívül pedig még legalább kétszáz harckocsira, kezelőszemélyzettel. A frontnak nincsen elég harckocsija, és nélkülük nem tudja gyorsan kifejleszteni az ellentámadást.
– Harckocsik nincsenek, nem tudunk adni – mondta Sztálin repülők lesznek. Egyezzenek meg a vezérkarral. Azonnal odaszólok. Ne feledje, hogy december 5-én megkezdi támadását a Kalinyini Front. December 6-án pedig Jelec körzetében támadásba megy át a Délnyugati Front jobb szárnyának hadműveleti csoportja.
A nemrég esett nagy hó igen megnehezítette a csapatok összpontosítását, átcsoportosítását és a megindulási körletek elfoglalását. Mindezeket a nehézségeket leküzdve december 6-án reggelre valamennyi fegyvernem készen állt a Moszkváért vívott csata új szakaszára.
Elérkezett 1941. december 6-ának a napja. A Nyugati Front csapatai a fővárostól északra és délre megkezdték az ellentámadást. Kalinyin és Jelec körzetében megindultak a szomszédos frontok. Hatalmas ütközet bontakozott ki.
A Kalinyini Front csapatai már a támadás első napján beékelődtek az ellenséges védelem peremvonalába, az ellenséget azonban nem tudták kivetni állásaiból. A front csapatai csak tíznapos szívós harc után kezdtek előrenyomulni. Ez azután történt, hogy a Nyugati Front jobb szárnya szétzúzta a német csoportosítást Rogacsevo-Szolnyecsnogorszk körzetében és megkerülte Klint.
December 13-án az 1. csapásmérő hadsereg és a 30. hadsereg erőinek egy része megközelítette Klint. A szovjet csapatok a várost teljesen körülzárták, betörtek oda, és elkeseredett harcok után december 15-re virradó éjjel megtisztogatták Klint az ellenségtől.
Sikeresen fejlesztették tovább a támadást a 20. és 16. hadsereg csapatai is. December 9-én estére, leküzdve az ellenség szívós ellenállását, a 20. hadsereg megközelítette Szolnyecsnogorszkot és december 11-én kiverte az ellenséget a városból. A 16. hadsereg december 8-án felszabadította Krjukovót és folytatta a támadást az isztrai víztároló felé.
A Govorov vezette 5. hadsereg jobbszárny-csapatai is előrenyomultak. Ez sokban hozzájárult a 16. hadsereg sikeréhez.
Nagy veszteség volt számunkra, hogy december 19-én Palaskino falu környékén (Ruzától 12 km-re északnyugatra) elesett Dovator vezérőrnagy, a 2. gárda-lovashadtest parancsnoka és M. P. Tavlijev alezredes, a 20. lovashadosztály parancsnoka. A front haditanácsának előterjesztésére a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége Dovatornak halála után a Szovjetunió Hőse címet adományozta.
A Nyugati Front jobb szárnyának ellentámadása megszakítás nélkül folyt. Aktív támogatást nyújtottak a front repülői, a honi légvédelem repülőerői és a távolsági légierő. Ez utóbbinak A. J. Golovanov tábornok volt a parancsnoka. A repülők hatalmas légitámadásokat intéztek az ellenség tüzérségi tüzelőállásai, páncélos csapatai, parancsnoki harcálláspontjai ellen, és amikor a hitleristák visszavonulása elkezdődött, mélyrepülésben csaptak le és bombázták a gyalogos, páncélos és szállító oszlopokat. Ennek eredményeképpen a nyugat felé vezető utak az ellenséges csapatok visszavonulása után tele voltak harceszközökkel, szétlőtt gépkocsikkal.
A front parancsnoksága az ellenség mögöttes területére sícsapatokat, lovasságot és légideszant-csapatokat irányított, amelyek pusztították a visszavonuló ellenséget. Ugyanott, a frontok haditanácsaival összehangolva megkezdték harcukat a partizánok. Az ő tevékenységük erősen megnehezítette a német parancsnokság helyzetét.
A front bal szárnyán december 3-án az 50. hadsereg csapatai és Belov tábornok lovashadteste Tula környékén kezdte meg Guderian tábornok páncélos hadseregének szétzúzását. Guderian hadseregének 3. és 17. páncélos, valamint 29. gépesített hadosztálya mintegy 70 harckocsit hagyva csatamezőn, sürgősen kezdett visszavonulni Venyev felé.
December 6-án a 10. hadsereget is ütközetbe vetették Mihajlov környékén, ahol az ellenség megpróbálta tartani magát, hogy a visszavonuló 2. páncélos hadsereg szárnyát fedezze. December 8-án Tula környékéről az 50. hadsereg többi csapata is támadásba ment át, Venyev és Mihajlov között átvágással fenyegetve az ellenség visszavonulási útját.
A front és a főhadiszállás repülői szakadatlanul támogatták Belov tábornok lovashadtestének csapásait, továbbá az 50. és 10. hadsereg tevékenységét.
Guderian hadserege, amelyet a szárnyak felől mélyen átkaroltak, és nem volt ereje ahhoz, hogy kivédje a Nyugati Front és a Délnyugati Fronthoz tartozó hadműveleti csoport ellentámadásának csapásait, sietve megkezdte a visszavonulást Uzlovaja, Bogorogyick általános irányban és tovább Szuhinyicsi felé, otthagyva nehézfegyvereit, gépkocsijait, vontatóit és harckocsijait.
A tíz napig tartó harcokban a Nyugati Front balszárny-csapatai súlyos vereséget mértek Guderian 2. páncélos hadseregére, és 130 km-t nyomultak előre.
A Nyugati Fronttól balra sikeresen támadtak az újból megalakított Brjanszki Front magasabbegységei. Azzal, hogy a csapatok elérték az Oreski-Sztarica-Lama folyó és Ruza folyó-Malojaroszlavec-
A legyengült, harcokban felőrlődött hitlerista hadseregek nagy veszteségeket szenvedtek és csapatainktól szorongatva nyugat felé vonultak vissza. Véleményünk szerint a nyugati irány (a Nyugati, a Kalinyini és a Brjanszki Front) előtt az ellentámadás következő szakaszában az a feladat állt, hogy megfelelő erőkkel és eszközökkel megerősítve a teljes befejezésig folytassa az ellentámadást. Helyre kellett állítani azt a helyzetet, amelyet ezek a frontok a német fasiszta csapatok „Tájfun” nevű támadó hadműveletének a kezdete előtt foglaltak el.
Ha abban az időben a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásától legalább négy hadsereget kaphattunk volna erősítésként (egyet-egyet a Kalinyini és a Brjanszki Frontnak és kettőt a Nyugati Frontnak), akkor reális lehetőségünk lett volna arra, hogy újabb vereségeket mérjünk az ellenségre, még messzebbre vessük vissza Moszkvától, és elérjük a Vityebszk-Szmolenszk-Brjanszk vonalat.
Mindenesetre a haditanács tagjai éppúgy, mint a fronttörzs tagjai teljesen egyetértettek abban, hogy az ellentámadás folytatására minden rendelkezésre álló eszközt a nyugati hadászati irányban kell felhasználni, hogy maximális veszteségeket okozzunk az ellenségnek.
A központi hadászati irányban végrehajtott decemberi ellentámadás sikerének roppant nagy jelentősége volt. A német „Közép” hadseregcsoport csapásmérő csoportosításai súlyos vereségeket szenvedtek és visszavonultak. Egészben véve azonban az ellenség még erős volt, nemcsak a nyugati, hanem más irányokban is. Az arcvonal középső szakaszán elkeseredetten ellenállt, és sikeresen kezdődő támadó hadműveleteink Rosztovnál és Tyihvinnél, a kellő befejezés hiányában elhúzódtak.
A legfelsőbb főparancsnok azonban a német fasiszta csapatok moszkvai vereségének és a sikeres ellentámadásnak a hatása alatt állva, derűlátó volt. Úgy vélte, hogy a németek más arcvonalszakaszokon sem bírják feltartani a Vörös Hadsereg csapásait. Innen származott az a gondolat, hogy minél hamarabb általános támadást kell indítani a Ladoga-tótól a Fekete-tengerig terjedő egész arcvonalon.
Mint a főhadiszállás tagját, január 5-én este hívattak a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállására, hogy megtárgyaljuk a Vörös Hadsereg általános támadásának a tervezetét. Miután Saposnyikov röviden tájékoztatott bennünket a frontok helyzetéről és ismertette a tervezetet, Sztálin ezt mondta:
– A németek elvesztették fejüket a moszkvai vereségtől, rosszul készültek fel a télre. Elérkezett a legmegfelelőbb pillanat, hogy általános támadásba menjünk át.
A Legfelsőbb Főparancsnokságnak a következő volt az elgondolása. Figyelembe véve, hogy a frontok ellentámadása a nyugati irányban sikeresen halad, az általános támadás célja az ellenség szétzúzása Leningrád alatt, Moszkvától nyugatra és az ország déli részén.
A tervezet szerint a főcsapást a „Közép” hadseregcsoportra kellett mérni. Az Északnyugati Front bal szárnya, valamint a Kalinyini és a Nyugati Front erői ezt a hadseregcsoportot két oldalról átkarolják, utána bekerítik, és Rzsev, Vjazma, valamint Szmolenszk körzetében megsemmisítik a főerőket.
A Leningrádi és a Volhovi Front csapatai, továbbá az Északnyugati Front jobbszárny-csapatai a Balti Flottával együtt azt a feladatot kapták, hogy zúzzák szét az „Észak” hadseregcsoportot és szabadítsák ki Leningrádot a blokádból.
A Délnyugati és a Déli Front csapatainak vereséget kellett mérniük a „Dél” hadseregcsoportra és fel kellett szabadítaniuk a Donyec-medencét, a Kaukázusi Frontnak és a Fekete-tengeri Flottának pedig a Krímet.
Az általános támadás kezdetére igen rövid időn belül került volna sor.
Sztálin felszólította a jelenlevőket, hogy mondják el véleményüket az ismertetett tervezetről.
– A nyugati irányban – jelentettem -, ahol kedvezők a feltételek és az ellenségnek még nem sikerült helyreállítania csapatainak harcképességét, folytatni kell a támadást. De a dolgok sikeres kimeneteléhez fel kell tölteni a csapatokat emberrel, harci technikával, és meg kell őket erősíteni tartalékokkal, elsősorban harckocsi-egységekkel.
Ami pedig csapataink Leningrád alatti és délnyugati irányú támadását illeti, ott erős ellenséges védelem áll velük szemben. Erős tüzérség nélkül képtelenek áttörni a védelmet, felőrlődnek és semmivel sem indokolható nagy veszteségeket szenvednek. Én amellett vagyok, hogy erősítsük meg a nyugati irány frontjait és itt támadjunk tovább erősebben.
– Egyelőre még nincsenek olyan anyagi lehetőségeink, amelyek biztosítanák valamennyi front egyidejű támadását – jegyezte meg Voznyeszenszkij.
– Beszéltem Tyimosenkóval – mondotta Sztálin. – Neki az a véleménye, hogy támadjunk. Gyorsan fel kell őrölni a németeket, hogy tavasszal ne tudjanak támadni.
Majd megkérdezte:
– Ki akar még valamit mondani?
Senki sem válaszolt.
– No, akkor ezzel be is fejezzük a megbeszélést.
A szobából kimenet Saposnyikov megállapította:
– Kár volt vitatkoznia: ezt a kérdést a legfelsőbb főparancsnok már eleve eldöntötte.
– Akkor minek kérték ki a véleményemet?
– Nem tudom, nem tudom, galambocskám! – mondta Borisz Mihajlovics és mélyet sóhajtott.
A front törzse január 7-én kapta meg a támadásra vonatkozó direktívát. Ennek értelmében a haditanács a front csapatainak az ellentámadás folytatása céljából a következő további feladatokat adta:
– a front jobb szárnya (az 1. csapásmérő, a 20. és a 16. hadsereg) támadjon tovább Szicsevka általános irányban, és a Kalinyini Fronttal együttműködve zúzza szét a szicsevka-rzsevi csoportosítást;
– a front közepe (az 5. és a 33. hadsereg) támadjon Mozsajszk-Gzsatszk általános irányban; a 43., 49. és 50. hadsereg mérjen csapást Juhnovra, zúzza szét az ellenség juhnov-kondrovi csoportosítását és fejlessze ki a csapást Vjazma ellen;
– Belov megerősített lovashadteste nyomuljon előre Vjazma körzetébe a Sz. V. Szokolov vezérőrnagy 11. lovashadtestével szemben, amely a Kalinyini Front állományában tevékenykedik, hogy együttesen hátbatámadják az ellenség vjazmai csoportosítását (ebben az időben Vjazma környékén nagy partizánosztagok aktív tevékenységet folytattak);
– a 10. hadsereg indítson támadást Kirov felé és fedezze a front bal szárnyát.
A jobb szomszéd – a Kalinyini Front – azt a feladatot kapta, hogy Szicsevka,Vjazma általános irányban támadjon, erőinek egy része pedig kerülje meg Rzsevet; 22. hadseregének Belij felé kellett kifejlesztenie a csapást.
Az Északnyugati Frontnak két eltérő irányban kellett támadnia. A 3. csapásmérő hadsereg M. A. Purkajev altábornagy parancsnoksága alatt Velikije Luki általános irányban támadott; 4. csapásmérő hadserege, amelynek Jerjomenko vezérezredes állt az élén, Toropec-Velizs felé indított támadást.
A Délnyugati Front jobb szárnyának és a Brjanszki Frontnak a hadseregei azt a feladatot kapták, hogy kössék le a velük szemben álló ellenség erőit, és akadályozzák meg, hogy erőket dobjon át a középső irányba és a Donyec-medencébe.
A délnyugati irány csapatainak el kellett foglalniuk Harkovot és hídfőket kellett létesíteniük Dnyepropetrovszk és Zaporozsje környékén.
Ez nagyszabású terv volt, de több irányban nem volt biztosítva sem élőerővel, sem eszközökkel. Mindez kihatott első téli támadásunk ütemére és eredményeire. Csupán az Északnyugati Front csapatainak az előrenyomulása haladt sikeresen, minthogy az ellenségnek ott nem volt összefüggő védelmi vonala.
Ennek a frontnak a 3. és 4. csapásmérő hadserege elérte Velikije Luki, Gyemidov és Velizs megközelítési útjait, mintegy 250 km-t hagyva maguk után. A Kalinyini Front 22. hadserege ezalatt Belij városáért harcolt, a 11. lovashadtest pedig elérte Vjazma északnyugati körzetét. A Kalinyini Front 39. és 29. hadserege Rzsevtől nyugatra lassan nyomult előre. A front balszárny-csapatai nem értek el sikert, mert erős védelem állta útjukat.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!