(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
7
Nelli jött meg orvosi táskájával a karján. Mikor meglátta, hogy Szerénával vagyok kettesben, mintha árny suhant volna át tekintetén. De lehet, ez csak nekem tűnt fel így.
Nelli nem jött egyedül. Ismeretlen, zömök férfi volt vele. Alaposan körülnézett, talán még figyelmesebben, mint az imént a csendőrök. Nelli bemutatott bennünket.
— Szeréna, csaplárosné angyalom! — A megjegyzés jólesett az asszonynak. Már ment is, hogy hozzon valamit a vendégeknek.
— Barta Márton, a betegem — kedveskedett nekem is Nelli.
Most már az idegenen volt a sor. Bemutatkozott ő is.
— Simon János vagyok. — Az idegen barátságosan nézett rám, mintha már régi ismerősök volnánk.
Zakót, pantallót viselt. Erős keze elárulta, hogy a fizikai munkát nemcsak hírből ismeri. Boltozatos homloka értelmet sugárzott, koponyáján fekete sörtehaj ágaskodott, a bajusza akkor volt kialakulóban. A félig kész frizura meg a serdülő bajusz kamaszossá tette a negyven éven felüli férfi arckifejezését, barátságos mosolyába huncutságot kevert, mintha éppen valami vidám csínyre készülne.
— Az elvtárs Mitru katonapajtása volt — világosított fel Nelli. Nem lepett meg az, hogy az ismeretlen a megszólítás szerint kommunista, hanem hogy Nelli elvtársnak szólította. Ezek szerint ő is az volna?
— Nem Horthy alatt voltunk katonapajtások — magyarázta Simon. — Bár engem behívtak többször Horthy előtt is, de nem oda. Kaptam én is egyenruhát, de nem angyalbőrt, hanem durva, csíkos darócot. Az elvtárs előtt nincs mit titkolni.
Újabb meglepetés. Ezek engem is kommunistának tartanak. Nem tiltakoztam. Voltam már erdélyi menekült, suttyó. Miért ne lehetnék kommunista is. Mi lesz ebből?
— Mennyit ült? — kérdeztem Simont.
— Hát ha összeszámolom, kitesz az már hat évet is. Négyszer ítéltek el.
— És a felesége? — kérdezte Nelli.
— Ő csak három évet szedett össze. Volt, hogy mind a ketten ültünk. Nem látogathattuk egymást.
— Gyermekük nincs? — érdeklődtem.
— Van — dicsekedett Simon. — Nemsokára négyéves lesz. Kislány. Itt a fényképe. Ezt még negyvenben csináltattuk, mikor féléves volt.
A vendég kopott pénztárcát vett elő, abból meg egy fényképet. Háromhónapos kis csecsemő rugdalózott rajta, pucéron és gyámoltalanul, mint egy fészkéből kiemelt madárfióka. Simon büszkén magyarázott.
— Mikor született, én a börtönben voltam. Ott ünnepeltük meg a keresztelőt a kollektívában. Aznap dupla adag gyümölcsízt evett a zárkában mindenki Zsuzsika lányom tiszteletére.
— Erdélyben járt-e már? — kérdeztem, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, ami engem leginkább érdekelt: miért hozta Nelli ide ezt a titokzatos embert.
— Nem. Most vagyok először Erdélyben — válaszolt Simon. — A bevonuláskor engem éppen vallattak. Egy villa pincéjében folyt ellenünk a vizsgálat, amit alkalmi börtönnek rendeztek be. A hekusok bekapcsolták a rádiót, bömböltették, hogy a járókelők ne tudják, mi folyik odalent. Az Erdélyi indulótól aztán nem lehetett hallani a mi hangunkat.
Simon újra Zsuzsikájára tért. Két éve nem látta. A felesége a börtönbe hozta be, mielőtt őt a frontra szállították, mint rab-munkaszolgálatost. Ott esett fogságba a Don-kanyarban. Nemrég jött vissza. Ejtőernyővel. Ide nem messzire dobták le. Budapesten nem volt. Majd elmegy oda is. Kíváncsi, meg fogja-e ismerni Zsuzsika. A feleségéről nem tud semmit.
Szeréna két adag tojásrántottával, egy üveg borral és két tiszta pohárral jött be. Én akartam kifizetni, de a csaplárosné intett. Nellivel már minden el van rendelve. Szeréna újra magunkra hagyott bennünket.
— Ehrenreich elvtársat a börtönből ismertem — folytatta Simon. — Azt hittem, vele is találkozom itt. Csak ma értesültem a tragédiáról. Szörnyű. Milliók halnak meg a fronton, a bombázások alatt, börtönben, koncentrációs táborokban. Ő mindezt szerencsésen kikerüli. És egy buta fa végez vele. Pedig nagyon nagy szükségünk lett volna rá!
Simon elmondatta velem mindazt, amit Ehrenreichről tudtam. Minden érdekelte. Jelentéktelen körülményekre újra és újra rákérdezett. Kikérdezett a táborbeli állapotokról is, főleg a rabokról. Ki miért került börtönbe? Kiben lehet megbízni?
Néhányat Simon ismert: Hánzit, Deskét, Csingert.
Valami rózsás, biztató képet rabtársaimról nem adhattam. Ezen Simon nem csodálkozott. A munkaszolgálatosokról nem érdeklődött. Róluk Nelli nálam többet tudott, és nyilván el is mondott neki mindent.
Míg mi beszélgettünk, Nelli kipakolta orvosi táskáját. Mikor Simonnak már nem volt mit kérdeznie, Nelli elvégezte ujjaimon a szükséges utókezelést. Sebeimnek már inkább csak a nyomai látszottak. Simon meg is jegyezte, egy hét múlva akár géppisztolyt is vehetek a kezembe, dobtárosat.
Elfogyasztották a kis uzsonnát. Simon Mitrura terelte a szót.
— Ha tehettem volna, szívesen leültem volna helyette a börtönbüntetést. Nekem ebben több gyakorlatom van.
— Olyan jó barátok voltak? — kérdeztem.
— Az életemet mentette meg. Nelli nem beszélt róla?
Nelli nemet intett.
— Hát akkor elmondom én — fogott bele a történetbe Simon. — Mitruval együtt harcoltunk tizenkilencben a Tiszánál, a román király seregei ellen a magyar Vörös Hadseregben. Az ellentámadáskor sebesültem meg. A lábamba kaptam egy golyót, ma is látszik a nyoma. A baj az, hogy érzem is, mikor időváltozás van.
A Tiszántúlról, ahol akkor előrenyomultunk, engem Pestre szállítottak kórházba. Le akarták amputálni a lábam, de én nem mentem bele. Így megszabadultam a mankótól, de nem a fogságtól. Először a románok kezébe kerültem, ott a kórházban. Mikor már lábadozni kezdtem, egy kaszárnyába szállítottak.
Voltunk ott vöröskatonák, direktóriumi tagok, üzemi melósok, parasztok, tanítók, mindenféle ember. Én a vöröskatonákkal kerültem egy terembe. Ott volt Mitru is. Tudott románul, beszélgetett az őrökkel. Tőlük tudta meg, hogy a politikai biztosokat át fogják adni az ébredőknek, Horthyéknak. Azt is megtudta, hogy a román származású foglyokat a románok magukkal viszik. Őket nem adják át. Mi már tudtuk, hogy miért keresik az ébredők a volt politikai biztosokat. Én is az voltam. Nem volt nehéz kitalálni, mi vár rám, ha a fehérek kezébe kerülök.
Tudta ezt Mitru is. Azt javasolta, hogy menjek az ő papírjával Romániába. Eleinte nem akartam elfogadni az ajánlatát, de addig magyarázott, amíg belementem. Így kerültem a román foglyok közé, akiket Bukarest felé irányítottak. Útközben aztán megszöktem. Még Magyarországon. De napokig nem tudtam rendesen se enni, se aludni. Csak mikor megtudtam, hogy Mitrut is kiengedték. Ő az ébredőknél a saját nevét mondta be, és kérte, hogy engedjék haza. Egyszerű vöröskatona volt, se biztos, se parancsnok. Nem tartották bent sokáig, de előbb alaposan összeverték.
Míg Simon beszélt, én folyton az ablakot figyeltem. Mi lesz itt, ha visszajönnek a csendőrök? Figyelmeztetni kellene társaimat a veszedelemre, amiről nyilván nem tudnak. Felelőtlenség volt, hogy addig nem tettem.
— Csendőrök jártak itt az imént — siettem megjegyezni, mikor Simon abbahagyta történetét.
— Láttuk őket — nyugtatott meg Simon. — Az erdőből figyeltük. A muszosok után futottak. Egy két óráig nem fogják abbahagyni, kergetőznek a fenyvesben. Ez most a legbiztosabb hely. Ide nem jönnek be sem az üldözöttek, sem az üldözők. Itt nyugodtan megvárhatjuk, míg a csendőrök belefáradnak a futkározásba és levonulnak Nagypetribe. Van időnk. Megbeszélhetjük tennivalóinkat.
Még kíváncsibb lettem. Már nem volt kétséges előttem, hogy Nelli és Simon azt hiszik, én is kommunista vagyok. Nyilván Nelli vonta le ezt a következtetést abból, hogy együtt voltunk Ehrenreichhel. Mitru is ilyen tájékoztatást adhatott rólam.
Azért hívtak ide a csárdába Ehrenreichhel együtt, hogy „tennivalókat” beszéljenek meg velünk. A kezelés csak jó alkalom volt, ürügy, alibi. Én, a balga meg még azt gondoltam, hogy Nelli találkát akart adni nekem itt, a betyárcsárdában. Bosszantott is, de nevettem is magamban, hogy így beleestem a romantikus ábrándozásba. Ilyesmiről itt szó sincs.
Simon hamarosan rátért összejövetelünk tulajdonképpeni céljára.
Ehrenreichhel kapcsolatban elmondtam utólag azt is, hogy együtt akartunk megszökni, valamit kezdeni. Simon ezzel kezdte a „tennivalókat”.
— Úgy látszik, egyet gondoltunk. Mi — ahogy lehetett, már számba vettük azokat, akikre számíthatunk. A faluban meg a környéken van egy féltucat emberünk. Van néhány a munkaszolgálatosok között is. Őket Mitru tartja számon. Az elvtársra várna az a feladat, hogy a rabok közül szemelje ki a legjobbakat. Akik hajlandók valamit tenni, ha kell, fegyverrel is. De erről ne beszéljen még. Csak ha majd elérkezett az ideje.
Akármilyen váratlanul jött a „feladat”, eszembe sem jutott, hogy visszautasítsam vagy hogy kitérjek előle. Pedig ez utóbbi nem is lett volna nehéz. Csak el kellett volna mondanom a valót; hogy tévedésben vannak. Én nem vagyok kommunista, még csak politikai fogoly sem. Egyszerűen katonaszökevény vagyok és semmi több.
De ha ezt mondtam volna, az már nem lett volna igaz. Mert én már nem voltam egyszerű katonaszökevény. Már világosan láttam, hogy a front elől megszökni nem elég. Harcolni kell nekem is, mégpedig a túlsó oldalon. Magamban már nemegyszer gondoltam irigykedve a francia, a lengyel, a jugoszláv hozzám hasonló fiatalokra. Ha ők tenni akarnak valamit, hamar megtalálják a kapcsolatot a partizánokhoz. Bezzeg mi magyarok még egy jó flepnit, hamis igazolványt se tudunk szerezni.
És most váratlanul feladatot kapok. Meglepett a dolog, de meg is örültem. Kicsit lázba is jöttem. Már inkább attól féltem, valahogy elárulom, hogy nem vagyok kommunista, és akkor esetleg „ejtenek”, megszakítják velem a kapcsolatot. Már attól féltem, hogy újra magamra maradok.
— Fegyvert kapunk-e? — kérdeztem őszinte kíváncsiságból. Meg hogy azzal is jelezzem, vállalom a rám kiosztott szerepet.
— Lesz fegyver is hamarosan — biztosított Simon. — Nemcsak fegyvereket kapunk, fegyvereseket is.
Simon felnézett, mintegy jelezve, honnan kapjuk a segítséget. Ahogy őt ledobták ejtőernyővel, dobhatnak le másokat is.
— És ha nem jön a segítség felülről? Nem kezdhetjük meg nélkülük? — bújt ki belőlem a türelmetlenség.
A partizánkodás közeli lehetősége már annyira elragadott, hogy egy percre se szerettem volna visszamenni az öregcserkész táborába.
— A segítséget meg kell várnunk. Szükségünk van rájuk. Se fegyverünk, se muníciónk, se hozzáértő emberünk.
— És az itteniek?
Nelli vette át a szót.
— Kevesen maradtunk. A férfiakat behívták katonának vagy munkaszolgálatosnak. A kommunistákat már negyvenegyben elvitték. Biztos hallott a negyvenegyes lebukásról. A rendőrség és a csendőrség több mint ezer embert tartóztatott le akkor Észak-Erdélyben. Segített benne a román államrendőrség, a Siguranta is. Átadták az általuk ismert adatokat a magyaroknak. Határkonfliktusok Kolozsvár alatt napirenden voltak, de a kommunisták ellen a két rendőrség együtt lépett fel, együtt folytatták ellenünk az irtóhadjáratot.
— Sajnos, így van ez Magyarországon is — mondtam. — Ezért bukott el a mi nemzedékünk ezen a történelmi vizsgán.
Simon vitába szállt velem.
— Az elvtárs csak ne buktassa el idő előtt a fiatal nemzedéket.
— Mit lehet kezdeni egy félrevezetett, megcsalt, megtizedelt nemzedékkel? — tamáskodtam.
Simon mosolyogva válaszolt:
— Ezzel úgy lesz az ifjúság, mint a szerelemmel. Alig van fiatal, aki át ne esett volna egy-két többé-kevésbé kiadós csalódáson. Nem tagadom, előfordul tragikus kimenetelű is. De a fiatalok többsége túléli. Sőt. Éppen később szokta megtalálni az igazit, akihez aztán élete végéig hű marad. A maguk megcsalt nemzedéke is ezután fogja megismerni az „igaz szerelmet”.
Simon dióbarna szeméből biztató mosoly áradt. Nem folytattam a vitát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!