(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
X.
A főhadiszállás munkaszerve a vezérkar volt. A háború elején a vezető beosztású munkatársakkal együtt gyakorlatilag egész nap azzal voltam elfoglalva, hogy összeállítsam a frontokról érkező, időnként egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelentéseket és sürgős javaslatokat dolgozlak ki a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása részére. A vezérkar feladata a háború kirobbanása után bonyolultabbá vált, a munka mennyisége erősen megnövekedett. Sok minden, ami szervezési vonatkozásban békeidőben jó volt, most már nem felelt meg. Az átszervezés hamarosan megtörtént, de nem minden ment egy csapásra.
Bizony nehéz volt pontosan felderített adatokat és jellemzést kapni saját csapataink és az ellenséges erők helyzetéről a különböző napszakokban, megalapozott javaslatokat sürgősen előterjeszteni arra vonatkozóan, hogyan lehet ellátni egyik, vagy másik frontot fegyverrel vagy lőszerrel és a főhadiszállás nevében néhány óra, sőt néha néhány perc alatt megfogalmazni a Legfelsőbb Főparancsnokság rendkívül nagy jelentőségű direktíváit.
A főhadiszállásra, Sztálinhoz jelentéstételre mondjuk olyan térképekkel menni, amelyeken valamilyen „fehér foltok” voltak, hozzávetőleges és még inkább túlzott adatokat jelenteni neki – nem lehetett. Sztálin nem tűrte a vaktában adott válaszokat, kimerítő teljességet és világosságot követelt.
Sztálin különös érzékkel tapintott rá a jelentések vagy dokumentumok gyenge pontjaira, ezeket azonnyomban leleplezte, és a bűnösöket szigorúan megfenyítette a pontatlan tájékoztatásért. Kitűnő memóriával rendelkezvén, jól emlékezett arra, amit mondtak neki, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy alaposan meg ne korholja azokat, akik megfeledkeztek valamiről. Ezért a vezérkar dokumentumait igyekeztünk olyan gondosan elkészíteni, amilyen gondosan azokban a napokban csak lehetett.
A vezérkar vezető állományának becsületére légyen mondva, hogy bármilyen nehéz volt is a helyzet a frontokon, s nem alakult ki még a háborús viszonyok életritmusa, mégis nyomban tárgyilagos és alkotó légkör alakult ki, pedig a végsőkig megfeszített munkát végeztünk.
A háború alatt később sem vesztettem el sem a személyes, sem pedig a szolgálati kapcsolatot a vezérkarral, amely sokat segített nekem a nagy fronthadműveletek előkészítésében és végrehajtásában. A vezérkar rendszerint avatottan irányította az új alakulatok kiképzését. Hozzáértően és operatívan dolgozta ki a Legfelsőbb főparancsnokság direktíva- és parancstervezeteit, szigorúan ügyelt az Állami Honvédelmi Bizottság rendeleteinek a végrehajtására, irányította a haderő- és fegyvernemek fő törzseinek a munkáját és felelőssége teljes tudatában jelentette a nagy és fontos kérdéseket a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásán.
Sztálin a fontos kérdésekről alkotott véleményének a kialakításában sokban figyelembe vette a főhadiszállás képviselőinek a jelentéseit, akiket azért küldött ki a csapatokhoz, hogy a helyszínen tanulmányozzák a helyzetet, tanácskozzanak a magasabb egységek parancsnokságával, továbbá a vezérkar megállapításait, a frontparancsnokok véleményét és javaslatait, továbbá a különleges jelentéseket.
Sztálint közelről 1940 után ismertem meg, amikor a vezérkar főnöke voltam, majd a háború alatt, amikor a legfelsőbb főparancsnok helyetteseként dolgoztam.
Sztálin külsejéről már nemegyszer írtak. Alacsony termete és jelentéktelen külseje ellenére határozott ember benyomását keltette. Hiányzott belőle minden mesterkéltség és beszélgető partnerét levette a lábáról közvetlenségével. A könnyed beszédmód, a gondolat pontos megfogalmazásának a képessége, a természetes elemző elme, a nagy műveltség és a ritka emlékezőtehetség még az igen jártas és jelentős embereket is arra kényszerítette, hogy belsőleg koncentráljanak és éberek legyenek, amikor Sztálinnal beszélnek.
Sztálin nem szeretett ülni. Beszélgetés közben lassan járkált a szobában, időnként megállt, odament beszélgető partneréhez és egyenesen a szemébe nézett. Tekintete tiszta, átható volt.
Halkan, gondosan tagolva beszélt, közben alig gesztikulált, legtöbbször pipáját tartotta kezében, még akkor is, ha kialudt, és a végével szerette bajuszát simogatni.
Észrevehető grúz akcentussal beszélt, de kiválóan ismerte az orosz nyelvet, és szerette a képes irodalmi hasonlatokat, példákat és metaforákat.
Ritkán nevetett, akkor is halkan, mintha csak magában nevetne. A humort azonban értette, és becsülni tudta az elmésséget és a tréfát. Látása igen éles volt és a nap bármely szakában szemüveg nélkül olvasott. Rendszerint maga, kézzel írt. Sokat olvasott és a legkülönbözőbb területeken is nagy tájékozottsággal rendelkezett. Bámulatos munkabírása és gyors felfogóképessége lehetővé tette, hogy egy nap alatt akkora mennyiségű tényanyagot nézzen át és dolgozzon fel, amelyre csak rendkívüli ember képes.
Nehezen tudnám megmondani, hogy melyik volt az uralkodó jellemvonása. Sokoldalú és tehetséges ember volt, de nem kiegyensúlyozott jellem. Erős akaratú, zárkózott és heves egyéniség volt.
Bár általában nyugodt és megfontolt, néha azonban méregbe jött. Akkor elhagyta tárgyilagossága, szinte a szemünk előtt változott el, még sápadtabb lett, tekintete megkeményedett. Nem sok olyan bátor embert ismertem, aki elviselte volna Sztálin haragját és ki tudta volna védeni a csapást.
Sztálin napirendje kissé szokatlan volt: főként az esti és éjjeli órákban dolgozott. Délnél előbb nem kelt fel. Sokat dolgozott, napi 12-15 órát. Az ő napirendjéhez alkalmazkodva késő éjszakáig dolgozott a párt központi bizottsága, a Népbiztosok Tanácsa, a népbiztosságok, valamint a fő állami és tervező szervek. Ez erősen kizsigerelte az embereket.
Sok politikai, katonai és állami kérdést nemcsak a Központi Bizottság Politikai Irodájának a hivatalos ülésein és a Központi Bizottság Titkárságán tárgyaltak meg és döntöttek el, hanem estebédnél Sztálin lakásán vagy a nyaralójában, ahol rendszerint jelen voltak a Politikai Iroda hozzá legközelebb álló tagjai. Ugyanott, az általában igen szerény étkezés után adta ki utasításait a Politikai Iroda tagjainak vagy azoknak a népbiztosoknak, akiket az irányításuk alá tartozó ügyekben meghívtak. A honvédelmi népbiztossal együtt néha a vezérkar főnökét is meghívták.
A háború előtti időkben nem tudtam felmérni, hogy Sztálin a hadtudomány terén, a hadműveleti művészet és a hadászat kérdéseiben milyen mély ismeretekkel, készségekkel rendelkezik. A Politikai Irodában és személyesen Sztálinnal, akkor amikor alkalmam volt jelen lenni, főként szervezési, mozgósítási és anyagi-technikai kérdésekről tárgyaltunk és döntöttünk.
Csupán megismételhetem, hogy Sztálin mindig sokat foglalkozott a fegyverzet és harci technika kérdéseivel. Gyakran magához hívatta a repülőgép, tüzérfegyverzeti és harckocsi főtervezőket és részletesen kifaggatta őket arról, hogy milyen a konstrukciója ezeknek a harceszközöknek nálunk és külföldön. Meg kell mondani az igazat, jól ismerte a legfontosabb fegyverfajták jellemzőit.
A főtervezőktől és a hadiüzemek igazgatóitól, akik közül sokat személyesen ismert, megkövetelte, hogy a repülőgépeket, harckocsikat, lövegeket és egyéb fontos harceszközöket határidőre gyártsák le, és úgy, hogy minőségük ne csak elérje, hanem felül is múlja a külföldi típusokét.
Mint már említettem, Sztálin jóváhagyása nélkül egyetlen fegyvertípust vagy egyéb harceszközt sem rendszeresítettek és nem is töröltek a fegyverzetből. Természetesen ez csorbította a honvédelmi népbiztosnak és a Vörös Hadsereg fegyverkezését irányító helyetteseinek a kezdeményezését.
A honvédő háború előtt és különösen a háború után Sztálinnak kimagasló szerepe volt a fegyveres erők fejlesztésében, a szovjet hadtudomány alapjainak, a hadászat, sőt a hadműveleti művészet alaptételeinek a kidolgozásában.
Vajon Sztálin valóban kimagasló katonai gondolkodó volt a fegyveres erők fejlesztése terén és értett a hadműveleti-hadászati kérdésekhez?
Sztálint mint katonai vezetőt alaposan megismertem, hiszen vele együtt csináltam végig az egész háborút.
Sztálin jártas volt a front-hadműveletek és a frontcsoporthadműveletek szervezési kérdéseiben, az ügy teljes ismeretében irányította ezeket a hadműveleteket és jól kiismerte magát a nagy hadászati kérdésekben is. Mint főparancsnoknak ezek a képességei különösen Sztálingrádtól kezdve mutatkoztak meg.
Az egész fegyveres küzdelem irányításában Sztálinnak segítségére volt természetes esze és gazdag intuíciója. Meg tudta találni a hadászati helyzet fő láncszemét, és azt megragadva vezette az ellenállást az ellenséggel szemben, és így szervezte a különböző nagy támadó hadműveletek végrehajtását. Kétségtelen, hogy rátermett főparancsnok volt.
Természetesen nem ismert minden olyan kérdést, amellyel a csapatoknak és parancsnokaiknak kellett behatóan foglalkozniuk, hogy jól előkészítsék a front- vagy frontcsoport-hadműveleteket. De ezeket nem is kellett okvetlenül ismernie.
Fontos esetekben természetesen tanácskozott a főhadiszállás tagjaival, a vezérkarral, a tüzér-, páncélos, repülő, haditengerészeti, hadtáp és ellátási szakemberekkel.
Személyesen Sztálinnak tulajdonítottak egy sor elvi munkát, többek között a tüzérségi támadás módszereiről, a légi fölény kivívásáról, az ellenség bekerítésének módszereiről, a bekerített csoportosítások szétdarabolásáról, és részenkénti megsemmisítéséről stb.
A hadművészetnek mindezek a fontos elvei a gyakorlatban, az ellenség elleni harcokban, ütközetekben kristályosodtak ki, a kiemelkedő hadvezérek és a csapatok nagy kollektívája tapasztalatainak mély átgondolása és általánosítása alapján.
Sztálin érdeme csak az volt, hogy megfogadta kiváló katonai szakembereinek tanácsait, ezeket kiegészítette és általánosított formában – utasításokban, irányelvekben és szabályzatokban haladéktalanul kiadatta a csapatoknak a gyakorlati alkalmazás céljából.
Ezenkívül a hadműveletek biztosításában, a hadászati tartalékok képzésében, a harci technika gyártásának a megszervezésében és általában mindannak a megteremtésében, amire az arcvonalnak szüksége volt, kereken kimondom, Sztálin kiváló szervezőnek bizonyult. És igazságtalanok lennénk, ha ezt elvitatnánk tőle.
De természetesen mindenekelőtt szovjet népünknek kell tisztelettel adóznunk, amely lemondva a legszükségesebbekről, a táplálkozásról és az alvásról, minden tőle telhetőt megtett, hogy végrehajtsa azokat a feladatokat, amelyeket a kommunista párt tűzött elé az ellenség legyőzése érdekében.
… Már második hónapja folyt a háború, és Hitler úton-útonfélen hangoztatott ígéreteiből, miszerint a legrövidebb időn belül megsemmisíti a Vörös Hadsereget, elfoglalja Moszkvát és a Volgáig nyomul előre, nem lett semmi. A német csapatok mindenütt óriási veszteségeket szenvedtek. Az ellenség arcvonala nagyon meghosszabbodott. Csapatai hadműveleti sűrűsége jelentősen csökkent, és most már nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy valamennyi hadászati irányban egyszerre támadjon.
De a németek fő csapásmérő erői – a páncélos csapatok és a légierő – még mindig képesek voltak arra, hogy tömeges támadásaikkal komoly veszteségeket okozzanak csapatainknak.
A frontok súlyos helyzetével kapcsolatban a párt különleges gondot fordított a csapatok erkölcsi szellemére. Az SZK(b)P Központi Bizottsága útmutatásainak megfelelően a Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége, amely a háborús években roppant nagy munkát végzett a harcoló erők soraiban, július közepén a csapatoknak két fontos direktívát küldött ki. Ezek értékelték a háború első három hetében kialakult helyzetet és követelményként állították, hogy növelni kell a kommunisták és komszomolisták élenjáró szerepét a harcban, a parancsok végrehajtásában.
A politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek, amelyekre igen nagy felelősség hárult a csapatok erkölcsi állapotáért és harcképességéért, arra törekedtek, hogy a különösen nehéz és bonyolult helyzetben a kommunisták és komszomolisták magukkal ragadják a katonákat, erélyesen harcoljanak a fejvesztettség és szervezetlenség megnyilvánulásai ellen, népszerűsítsék a harci tapasztalatokat, a bátorság, a vakmerőség, a kezdeményezés és a leleményesség, valamint az egymás kölcsönös megsegítésének példáit. Ez a csapatoknál folyó, hónapról-hónapra jobban kibontakozó politikai munka roppant jelentős és eredményes volt.
Miután megtárgyaltuk az általános helyzetet Zlobinnal, a hadműveleti csoport főnökkel, Vaszilevszkij tábornokkal és a vezérkar más hadműveleti munkatársaival, arra a következtetésre jutottunk, hogy az ellenség nyilvánvalóan a közeljövőben szét akarja zúzni Központi Frontunkat, hogy oldalba és hátba támadhassa Nyugati Frontunkat.
Ami a Moszkva elleni támadást illeti, ez valószínűleg majd csak akkor kezdődik el, amikor az ellenség elhárítja azt a veszélyt, amely középső csoportosításának a szárnyát a mi Központi Frontunk és a Délnyugati Irány csapatai részéről fenyegeti. Az északnyugati irányban az ellenség – megerősítve csoportosítását – arra fog törekedni, hogy mihamarabb elfoglalja Leningrádot és egyesüljön a finn csapatokkal.
Még egyszer mindent gondosan mérlegeltem és ellenőriztem, majd miután meggyőződtem e feltételezések helyességéről, elhatároztam, hogy azonnal jelentem őket a legfelsőbb főparancsnoknak a szükséges ellenintézkedések megtétele végett.
Július 29-én felhívtam Sztálint és kértem, hogy sürgős jelentéstétel céljából fogadjon.
Magamhoz véve a hadászati helyzet térképét, a német csapatok csoportosítását feltüntető térképet, a csapataink állapotára, a frontok és a központ anyagi-technikai készleteire vonatkozó tájékoztatókat, beléptem a titkári szobába, ahol Poszkrebiscsev tartózkodott. Kértem, jelentsen be. Ő ezt felelte:
– Ülj le. Az a parancs, hogy várjuk meg Mehliszt.
Tíz perc múlva hívattak Sztálinhoz.
– No, jelentse, mi van magánál – mondotta.
A térképet kiteregetve az asztalra részletes jelentést tettem a helyzetről az északnyugati iránytól kezdve egészen a délnyugati irányig. Felsoroltam a frontok leglényegesebb hiányait és beszámoltam arról, hogyan halad a tartalékok képzése. Részletesen feltüntettem az ellenséges csapatok elhelyezkedését, beszéltem csoportosításairól és kifejtettem hadászati tevékenységeik feltételezett jellegét. Sztálin figyelmesen hallgatott, kissé lehajolva nézte a térképeket, s a rajtuk levő minden apró jelet.
– Honnan tudja, mit fognak csinálni a német csapatok? – vetette oda Mehlisz.
– Nem ismerem a német csapatok tervét – válaszoltam, de a helyzet elemzéséből kiindulva csak ezt tehetik és semmi mást. Feltételezéseink a német csapatok, mindenekelőtt a hadászati hadműveletekben fő szerepet játszó páncélos és gépesített csapatok állapotának és elhelyezkedésének az elemzésén alapulnak.
– Jelentsen tovább – mondta Sztálin.
Én folytattam:
– A moszkvai irányban a németek a közeli napokban nem folytathatnak támadó hadműveletet, mert túl nagy veszteségeket szenvedtek. A „Közép” hadseregcsoport jobb és bal szárnyának a fedezésére nincsenek nagy hadászati tartalékaik.
A leningrádi irányban erősítések nélkül a németek nem indíthatnak hadműveletet a város elfoglalása és a finnekkel való egyesülés céljából.
Ukrajnában a fő ütközetek valahol Dnyepropetrovszk, Kremencsug körzetében játszódhatnak le, ahova az ellenség „Dél” hadseregcsoportjának fő páncélos csoportosítása előrenyomult.
Frontjaink leggyengébb és legveszélyesebb szakasza a Központi Front. Az Unecsa, Gomel irányt fedező hadseregek létszám tekintetében és technikailag gyengék. A németek kihasználhatják ezt, és oldalba, hátba támadhatják a Délnyugati Front csapatait.
– Mit javasol? – kérdezte Sztálin.
– Elsősorban a Központi Front megerősítését, legalább három, olyan hadsereggel, amelyet tüzérséggel is megerősítettek. Az egyik hadsereget a nyugati irányból, a másikat a Délnyugati Fronttól, a harmadikat a főhadiszállás tartalékából kellene átadni. A front élére tapasztalt és erélyes parancsnokot kell állítani. Én N. F. Vatutyint javaslom.
– Hogyan, ön lehetségesnek tartja a moszkvai irány gyengítését? – kérdezte Sztálin.
– Nem, nem tartom lehetségesnek. 12-15 nap alatt a Távol-Keletről átdobhatunk legalább nyolc teljesen harcképes hadosztályt, köztük egy harckocsi-hadosztályt. Egy ilyen csoport nem gyengíti, hanem erősíti a moszkvai irányt.
– És a Távol-Keletet odaadjuk a japánoknak? – jegyezte meg epésen Mehlisz.
Nem válaszoltam rá és folytattam:
– A Délnyugati Frontot teljesen vissza kell vonni a Dnyeperen túlra. A Központi és a Délnyugati Front csatlakozásán legalább öt megerősített hadosztályból álló tartalékot kell összpontosítani.
– No és Kijev? – tette fel az újabb kérdést Sztálin.
Megértettem, mit jelent ez a két szó: „Feladni Kijevet” a szovjet emberek és Sztálin számára. De nem engedhettem az érzelmeknek, és mint katona, köteles voltam a véleményem szerint egyetlen lehetséges megoldást javasolni az adott helyzetben.
– Kijevet fel kell adni – válaszoltam. – A nyugati irányban pedig azonnal ellencsapást kell mérnünk, hogy felszámoljuk a jelnyai kiszögellést. Ezt a hídfőt az ellenség a Moszkva elleni csapás céljára használhatja fel.
– Még, hogy egy ilyen ellencsapást! Micsoda ostobaság ez? – fortyant fel Sztálin.
– Hogyan gondolhatott arra, hogy az ellenségnek átadjuk Kijevet?
Nem tudtam türtőztetni magamat és ezt válaszoltam:
– Ha ön úgy véli, hogy a vezérkar főnöke csak ostobaságok fecsegésére képes, akkor neki itt nincs semmi keresnivalója. Kérem, mentsenek fel a vezérkari főnöki beosztásomból és küldjenek az arcvonalra. Ott, úgy látszik, eredményesebben szolgálhatom a hazámat.
– Ne heveskedjék – felelte Sztálin. – Egyébként, ha a kérdést így veti fel, maga nélkül is meglehetünk …
Azt válaszoltam, hogy megvannak a magam nézetei a helyzetről és a hadviselési módokról, és úgy jelentettem, ahogy én és a vezérkar gondoljuk.
– Menjen dolgozni, mi itt megbeszélést tartunk és akkor majd hívatjuk.
A térképeket összeszedve nehéz szívvel hagytam el a szobát.40 perc elteltével hívattak.
– Nos – mondta Sztálin -, megtárgyaltuk a kérdést és elhatároztuk, hogy felmentjük a vezérkari főnöki beosztásból. A vezérkar élére B. M. Saposnyikovot nevezzük ki. Igaz, ő egészségileg nincs teljesen rendben, de sebaj, majd segítünk neki.
– Hova parancsolja, hogy induljak?
– Hova akarna?
– Bármilyen munkát el tudok végezni. Vezethetek hadosztályt, hadtestet, hadsereget és frontot.
– Ne heveskedjék, ne heveskedjék! Arról beszélt az imént, hogy Jelnyánál ellencsapást kellene szervezni. Hát fogjon hozzá. Kinevezzük a Tartalék Front parancsnokává. Mikor tud indulni?
– Egy óra múlva.
– B. M. Saposnyikov hamarosan megérkezik a vezérkarhoz, adja át neki az ügyeket és utazzék el. Ne felejtse el, hogy a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának továbbra is tagja marad – mondta befejezésül Sztálin.
– Megengedi, hogy távozzak?
– Üljön le és teázzon velünk – hívott Sztálin most már mosolyogva – majd még beszélünk egy s másról.
Az asztalnál ültünk, ittuk a teát, de csak nem alakult ki beszélgetés.
Hamarosan felkészültem az utazásra. Saposnyikov nemsokára megérkezett a vezérkarhoz a Nyugati Fronttól, ahol a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának a képviselőjeként tartózkodott. Elutaztam Gzsatszk körzetébe, a Tartalék Front törzséhez.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!