(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
4
A söntésbe léptem. A bádoggal fedett pult, egy alig gyalult, kecskelábú asztal, két lóca volt a berendezése. De figyelmemet inkább a kocsmáros, Muntyán Grigor vonta magára. Alacsony, tömzsi ember volt, nagy bikafejjel, melyből egymástól feltűnően távol álló apró szemek meredtek rám gyanakodva. Bal kezén kötés volt.
Az asztal két oldalán férfiak ültek román viseletben. Mintha már láttam volna az arcukat a munkaszolgálatosok között. Az asztalon félliteres üvegek állottak valami zöld folyadékkal, de az is lehet, hogy csak az üveg volt zöldszínű. Poharat nem láttam. Az egyik vendég háttal ült az ajtónak. Nem látta, hogy beléptem. Zavartalanul énekelt és iszogatott egy üvegből. Betyárnótát fújt.
Bine-mi taie cutitul,
Cá l-am ascutit amu.
Nici jándarul nu-i de fier,
Cá nu tuná bricica’ n el * Jól vág a késem éle, / Imént fentem élesre. / Zsandár bőre sem páncél, / Nem koppan rajt’ bicskaél. *
Muntyán nem szakította félbe a dalolót. Míg a nóta tartott, alaposan szemügyre vett. Csak mikor csend lett, förmedt rám. Először románul, aztán magyarul.
— Maga mit akarja?
Megmondtam, hogy Drágos Nellit várom, az ápolónővért. Engem is bekötöz majd, ha idejön.
— Még nem jötte — mondta Muntyán. Megismételte. — Maga nem érted? Még nem jötte ide Drágos lány.
— Értem, értem. Majd megvárom — mentegetőztem.— Ez nem van váróterem — oktatott ki Muntyán.
— Tudom. Szeretnék valamit enni vagy inni — tettem gyorsan hozzá, gondolván, ezze1 megenyhítem a cseppet sem barátságos kocsmárost.
— Maga jött tábor. Maga nem szabad itt lenni.
Úgy értettem, számomra hitel nincs.
— Van pénzem — mutattam a Kőváritól kapott tízpengősöket.
— Mit akar? — kérdezte egy fokkal barátságosabban Muntyán.
— Ennék is, meg innék is valamit — válaszoltam. Tudtam, ha bent akarok maradni, azt kell fogyasztanom, amit éppen kapok.
— Menni be. — Muntyán a pult melletti ajtó felé intett.
A belső helyiségbe léptem, a furán kicicomázott „úri szobába”.
A kormos falakról már itt-ott lehullott a vakolat. Az így keletkezett nagy foltokat piros-fehér-zöld zászlókkal, falvédőkkel, kalászkoszorúkkal takarták el, de már jó régen. A két kis rácsos ablakon át alig jött be fény a kinti világból. A színes papírból készített füzérek között ósdi petróleumlámpa lógott. A repedező kemence dohos hűvösséget árasztott. A szoba közepén ormótlan asztal terpeszkedett. Valamikor még fehér parasztvászonnal terítették le, hogy ne látszódjék rajta az ujjnyi vastagságú repedés. Kétoldalt hosszú parasztlóca. Két végében vesszőből font karosszékek ábrándoztak a régi jó időkről, mikor még hírből sem ismerték az erdőpetri csárdát.
Legnagyobb meglepetésemre az egyik karosszékben ismerőst találtam: Losonci Pistát. Ő is nagyot csodálkozott, mikor engem megpillantott. Állott is fel mindjárt.
— Magát mi szél hozta erre? — Pistán látszott, nem bánná, ha én nem kérdezném tőle ugyanazt.
Elmondtam neki, mi járatban vagyok.
— Üljön le ide mellénk. Igyon velünk — invitált Pista.
Megkönnyebbültem, mikor az asztalon nem zöld üveget láttam, hanem egy öblöset, amilyenbe mifelénk is bort szoktak tölteni. Pistáék előtt pohár is volt, persze csak kettő. Pista bemutatta ivótársát.
— Az atyafi — bocsánat —, az úr idevaló. Az itteni vadőr. Egy időben én is az voltam a szülőfalumban. Így azután van mit mesélni egymásnak. Majd hoznak mindjárt poharat magának is.
— Köszönöm, rendeltem én is. Vadásztörténeteket mindenki szívesen hallgat …
Bemutatkoztam az ismeretlennek. Csak a kiejtésén érződött, hogy nem magyar.
— Mi nem hazudunk. Én csak akkor hazudtam, mikor politizáltam.
A vadőr feje kicsi volt és kopasz. Annál inkább feltűnt hegyes, borvirágos orra. Ravasz ember benyomását tette, de nem volt ellenszenves.
— A faluban Kortes Vaszilnak hívnak. Amikor választások voltak, még a románoknál, én mindig beálltam kortesnek. Hogy melyik párthoz? Nem is ahhoz, amelyik többet fizetett. Meg akartam maradni az állásomban, annak korteskedtem, amelyikről tudtam, hogy győzni fog. Honnan tudtam? Mindig a kormánypárt győzött. Én mindig a kormánypártnak korteskedtem. Mint a szép özvegy fiacskája. Az is annak mondja, apuka, aki éppen az anyjának csinálja az udvart. Igaza van. Pedig mindig hazudik. Gyerek, de jó politikus. Én is jól politizáltam, végig állásban maradtam az erdészetnél. Csak a bécsi döntés után bocsátottak el.
Muntyán Grigor lépett be. Egyik kezében félliteres üveggel, a másikban egy pohárral. Az ennivalót, egy tányér tojásrántottát, nagy karéj kenyérrel, kovászos uborkával, egy asszony hozta Grigor után. Csodálkoztam, mikor megjelent az ócska helyiségben. Nyilván Grigor felesége lesz, gondoltam, de azért mérget nem vettem volna rá.
— Jó napot — csicseregte az asszony. Grigor nem szólt egy szót sem. Csak az asztalra tette az üveget és a poharat, és már ment is kifelé.
— Üljön az asztalunkhoz, Szeréna! — invitálta az asszonyt Pista.
— Mit gondol? Nincs nekem arra időm, hogy csak úgy leüljek. Még nem ment le a nap. Korai volna még a pihenés.
Szeréna úgy affektált, hogy egy városi úriasszony sem jobban. De azért leült az asztalunkhoz, egy kicsit távolabb, mintha nem tartozna a társaságunkhoz.
Töltöttem a nekem hozott üvegből mind a három pohárba. Szerénának felajánlottam az én poharamat, de nem fogadta el. Ő nem szokott inni. Ő nem konzumnő. Csodálkoztam a szakkifejezésen. Nélküle ittunk, de Pista javaslatára az ő egészségére.
Szeréna telt idomú, szemrevaló fehérnép volt. Fodros szoknyájában, pruszlikjában, hátrakötött babos kendőjében teljesen elütött a kopott úriszoba berendezésétől. Az egykori dekorációból mintha egyedül ő maradt volna változatlanul friss és eleven, szemben a gyűrött, piszkos füzérekkel, zászlókkal, hervadt, poros koszorúkkal.
— Láttam, mikor megjött — fordult hozzám. — Kővári Karcsi kísérte ide. Neki sietős volt. Nem jött be.
— Igen. Vele jöttem. Egyedül nehezen találtam volna ide.
— Miért nem jött Losoncival?
Meglepett, hogy az asszony már névről ismeri Pistát. Őmiatta járna ide az én munkavezetőm? Hamar rátalált. Csak ne legyen rossz vége a dolognak. Muntyánból nem néztem ki semmi jót.
— Mi lelte a kezét? — kérdezte Szeréna.
— Lejött az ujjamról a köröm — válaszoltam. Nem akartam újra elmondani, hogyan történt a dolog. Szeréna nem is kérdezte.
— Mi a vadászatról beszélgettünk — vette át a szót Pista. — Biztos voltak itt is nagy vadászatok.
— Vadászat? Volt itt vadászat, de milyen. Az egész környék beszélt róla. Persze, maguk nem hallották. Vaszil nem mesélte még? Nem. Hát pedig azt el kell mondani. Olyasmi nem mindennap történik.
— Negyven őszén történt — idézte a múltat Szeréna. — Aranyossy főjegyző úr készítette elő a vadászatot. Mindenki lótott-futott a faluban. Mert a főjegyző úr meghívta magát a báró úr őméltóságát, Dégenfeld Lipótot. Ezt a kamrát is akkor rendezték be úriszobának. Aranyossy díszítette fel. Bált ígért érte a fiatalságnak, de ahogy maguk nem táncoltak azon, úgy nem táncoltak azok a fiatalok sem, akik ezt a dohos lyukat így kicicomázták. Engem is akkor hívtak le Szigetről. Tudták rólam, hogy ismertem a méltóságos urat. Egész közelről ismertem. Ezt nem is titkoltam senki előtt. Aranyossy a kisbírót, Szotyorit küldte értem, hogy jöjjek le. Meglepetésnek. Fog örülni a méltóságos úr.
Mikor ide beléptem — a vadászat napján — hát csak nézek egy nagyot. Azt hittem, én leszek a háziasszony. De arra mást kért fel a főjegyző úr. Lápossynét, a volt kántor özvegyét, későbbi anyósát. Már itt páváskodott az úriszobában. Fekete selyemruháját vette fel erre az alkalomra. Vele volt a lánya is, Etelka. Kicicomázva, mint egy mézeskalács, magyar ruhában, pártában, piros csizmában.
Köszöntem. A kántorné meg Etelka éppen a terítéket rakták a rozoga asztalra. Lápossyné legszebb étkészletét hozta ki a méltóságos úrnak.
Mikor megláttak, elcsodálkoztak. Bemutatkoznom nem kellett. Már ismertek régebbről, hiszen idevalósi vagyok. Lápossyné tovább rakosgatta törékeny kincseit. Nem akart velem szóba állni. Etelka követte anyja példáját. Én hagytam őket dolgozni. Levetettem kabátomat, és leültem a kályha mellé egy székre. Lápossyné hallgatott egy ideig, de nem sokáig bírta. Gyötörte a kíváncsiság.
— Magát is meghívták, drágám? — fordult hozzám mézédes hangon.— Mit szól hozzá? A főjegyző úr hívott meg. Én ápoltam annak idején Dégenfeld méltóságos urat. Talán most is szüksége lesz injekcióra — mondtam.
— Ja úgy — nyugodott meg az asszony. — Engem meg egyenesen háziasszonynak kértek fel — dicsekedett. — A főjegyző úr kért, könyörgött, készítsem el én a nyúlpörköltöt a méltóságos úrnak. Olyan jó házikosztot, mint az enyém, úgysem eszik Kolozsváron, de még Budapesten sem. Nem tagadhattam meg a főjegyző úr kérését. Igazán talpig úriember …
— Úgy hallottam, nem mindenki szereti — hecceltem a kántornét.
— Kik nem szeretik? A románok — védte Aranyossyt Lápossyné.
— Ahogy hallom, a zsellérek se nagyon imádkoznak érte. De biztos olyan is van, aki szereti — enyhítettem a dolgon. Azt mégse akartam, hogy a kántorné rám uszítsa a főjegyzőt. Lápossyné Aranyossyt magasztalta.
— Mi hálát adunk érte a jóistennek. Rajtunk ő sokat segített. Önzetlenül elintézte, hogy a bátyám, Láng kanonok visszakapja ötven hold földjét, amit a románok húszban elvettek. Mennyit járt utána. Még az útiköltséget is maga fizette, csak úgy, jó barátságból.
— Azért a hozomány se utolsó, amit Etelkával kap majd — mondtam be az igazat. — Nagysád csak ne higgye, hogy egy férfi csak úgy önzetlenül tesz valamit. Kapni akar az mind. Ki ezt, ki azt. Ismerem én őket.
Lápossyné úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.
— Tetszik tudni — folytattam csak azért is —, én csak azt a szegény Kővári Karcsit sajnálom. Hogy oda volt Etelkáért, most meg ahogy a nóta mondja, ott sír, ahol senki sem látja.
— Az csak olyan diákszerelem volt, aminek a nóta szerint is vége szokott lenni — mentegetőzött Lápossyné. — A lány vigyázzon, különben a fején marad a párta.
— Mi az, még mindig nem hozták azt a nyulat? — kérdezte Lápossyné, hogy másra terelje a beszédet.
— Tudom is én — feleltem. — Az nem az én reszortom, a nyúlvadászat. Tessék megkérdezni Daróczy őrmestert. Tessék őt küldeni a nyúl után. Legalább békén hagy. Mert ahogy meglátott, a nyomomba szegődött. Utánam kapdos a gyalázatos. Pedig megmondtam neki, hogy nem neki hoztak minket ide, nem az ő szép szemeinek öltözködtünk így ki. Küldtem már a kápolnába is Daróczyt. Ott jó hideg van. Ott majd lehűl. Ott majd kimegy belőle az ördög. De a vén lator csak nevetett, hogy ő református, hogy ő nem szereti a szenteket, még azokat se, akik szoknyát viselnek, az mind csak pingált, nincs rajtuk mit fogni.
Lápossyné kinézett az ablakon, mintha egy szót sem hallott volna. Várt egy kicsit, hátha kimegyek. Biztos fogadkozott magában, ha másért nem, de ezért szemrehányást tesz majd a főjegyzőnek. De nekem egy csepp kedvem sem volt kimenni. Leültem újra a kályha mellé. Az én munkám csak akkor kezdődik — mondtam nagy büszkén —mikor a főúri vendég megérkezik.
A kántorné majd megpukkadt. Pedig a java még hátra volt …
Muntyán Grigor jött be, és szakította meg Szeréna meséjét. A kocsmáros szúrós szemekkel nézett az asszonyra. Intett neki, hogy menjen ki. Szeréna nem ellenkezett. Szó nélkül felállt és ment ki a söntésbe. Grigor követte. Ránk egy pillantást se vetett. Azt se kérdezte, kérünk-e még valamit.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!