(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
X.
Ezerkilencszáznegyvenegy június 22-re virradó éjjel a vezérkar és a Honvédelmi Népbiztosság valamennyi munkatársa parancsot kapott, hogy maradjon a helyén. Haladéktalanul továbbítani kellett a körzetekbe a csapatok harckészültségbe helyezését elrendelő direktívát. Közben nálam és a népbiztosnál állandó beszélgetés folyt a körzetparancsnokokkal és törzsfőnökeikkel, akik azt jelentették, hogy a határ túlsó oldalán erősödik a zaj. Ezeket a jelentéseket a határőröktől és az elöl levő fedező csapatoktól kapták.
21-én éjjel 12 óra tájban Kirponosz, a Kijevi Körzet parancsnoka, aki Tarnopolban levő harcálláspontján tartózkodott, közvetlen vonalon jelentette, hogy azon a szökevényen kívül, akiről Purkajev tábornok beszámolt, csapatainknál még egy német katona jelentkezett a 74. gyalogos hadosztály 222. ezredéből. Átúszta a folyót, jelentkezett a határőröknél és közölte, hogy a német csapatok hajnali 4 órakor megkezdik a támadást. Kirponosz parancsot kapott, hogy gyorsabban továbbítsa a csapatokhoz a harckészültségbe helyezést elrendelő direktívát.
Minden amellett szólt, hogy a német erők a határ közelébe nyomulnak előre. Ezt éjjel 0,30 perkor jelentettük Sztálinnak. Ő megkérdezte, továbbították-e a direktívát a körzetekbe. Én igennel válaszoltam.
Sztálin halála után olyan vélemények hangzottak el, hogy június 22-re virradó éjjel egyes parancsnokok és törzseik semmit sem gyanítva békésen aludtak vagy gondtalanul vigadtak. Ez nem felel meg a valóságnak. Az utolsó békés éjszaka egészen más volt. Mint már említettem, a népbiztos és én a Kremlből való visszatérésünk után közvetlen vonalon többször beszéltünk a körzetparancsnokokkal, F. I. Kuznyecovval, D. G. Pavlovval, M. P. Kirponosszal és a törzsfőnökökkel, akik a frontok harcálláspontján tartózkodtak.
Június 22-én, hajnal tájban, Tyimosenko népbiztos, Vatutyin és én a honvédelmi népbiztos dolgozószobájában tartózkodtunk.
3 óra 17 perckor felhívott F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy, a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka és közölte: „A flotta légvédelmi figyelő- és jelzőszolgálata jelenti, hogy a tenger felől nagyszámú ismeretlen repülőgép közeledik; a flotta teljes harckészültségben van. Utasítást kérek.”
Megkérdeztem a tengernagyot:
– Elhatározása?
– Csak egyet tehetek: a repülőgépeket a flotta légvédelmi tüzével fogadom.
Miután Tyimosenkóval néhány szót váltottam, ezt feleltem Oktyabrszkijnak:
– Rendben van, cselekedjék és jelentse népbiztosának.
- J. Klimovszkih tábornok, a Nyugati Körzet törzsfőnöke jelentette, hogy a német repülők támadják Belorusszija városait. Három perc elteltével Purkajev tábornok, a Kijevi Körzet törzsfőnöke szintén azt jelentette, hogy a német légierő Ukrajna városait támadja. 3 óra 40 perckor felhívott F. I. Kuznyecov tábornok, a Balti Körzet parancsnoka és jelentette, hogy ellenséges repülők Kaunas és más városok ellen intéznek légitámadásokat.
A népbiztos megparancsolta, hogy hívjam fel Sztálint. Hívom. Senki sem jön a telefonhoz. Állandóan csengetek. Végül a Kreml őrség ügyeletes tábornokának álmos hangját hallom. Kérem őt, hogy hívja a telefonhoz Sztálint.
Három perc múlva Sztálin volt a készüléknél.
Jelentettem a helyzetet és engedélyt kértem a válasz-harctevékenység megkezdésére. Néma csönd. Hallom Sztálin lélegzetvételét.
– Ért ön engem?
Semmi válasz.
Végül megkérdezte:
– Hol a népbiztos?
– A Kijevi Körzettel beszél közvetlen vonalon.
– Jöjjön a Kremlbe Tyimosenkóval együtt. Mondják meg Poszkrebiscsevnek, hogy hívassa a Politikai Iroda valamennyi tagját.
4 órakor ismét beszéltem Oktyabrszkijjal. Nyugodt hangon jelentette:
– Az ellenséges légitámadást visszavertük. Meghiúsítottuk a hajók elleni támadást. A városban azonban rombolások keletkeztek.
Szeretném megjegyezni, hogy az Oktyabrszkij vezette Fekete-tengeri Flotta egyike volt azoknak az első seregtesteknek, amelyek szervezetten fogadták az ellenség támadását.
A Nyugati és a Balti Körzet 4 óra 10 perckor azt jelentette, hogy a német csapatok a körzetek szárazföldi szakaszain megkezdték harctevékenységüket.
Hajnalban 4 óra 30 perckor a Politikai Iroda valamennyi értesített tagja együtt volt. A népbiztost és engem behívtak a szobába.
– Sztálin sápadtan ült az asztalnál, kezében megtömött pipával. Megszólalt:
– Sürgősen fel kell hívni telefonon a német nagykövetséget.
A követségen azt válaszolták, hogy gróf von Schulenburg nagykövet kéri, hogy fogadják, sürgős közölnivalója van. A nagykövet fogadásával Molotovot bízták meg.
Közben első helyettesem, Vatutyin tábornok közölte, hogy a német szárazföldi csapatok erős tüzérségi előkészítés után az északnyugati és nyugati irány több szakaszán támadásba mentek át.
Kisvártatva Molotov sietett be a szobába:
– A német kormány hadat üzent.
Sztálin leült és mélyen elmerült gondolataiban.
Hosszú, nyomasztó csend következett.
Megkockáztattam, hogy megtöröm a hosszas hallgatást és azt javasoltam, hogy a körzetekben rendelkezésre álló minden erővel rontsunk rá a betört ellenséges csapatokra és állítsuk meg további előrenyomulásukat.
– Nem megállítani, hanem megsemmisíteni – helyesbített Tyimosenko.
– Adják ki a direktívát – mondta Sztálin.
A honvédelmi népbiztos 2. sz. direktívája június 22-én 7 óra 15 perckor jutott el a körzetekhez. Ámde ez a direktíva az erőviszonyok és a kialakult helyzet következtében nyilvánvalóan irreális volt, és ezért nem is valósulhatott meg.
Túl későn szereztünk róla tudomást, hogy június 22-én virradat előtt minden nyugati határ menti körzetben megszakadt a csapatokkal a vezetékes összeköttetés, és így a körzetek és a hadseregek törzsei nem tudták gyorsan továbbítani intézkedéseiket. A németek által területünkre átdobott ügynökök és diverziós csoport tönkretették a vezetékes összeköttetést, megölték a híradást fenntartani igyekvő embereinket, és megtámadták a szolgálati helyükre tartó parancsnokokat. Mint már említettem, rádióeszközökkel a határ menti körzetek csapatainak jelentős része nem rendelkezett.
A körzetek törzseihez a legkülönbözőbb forrásokból a legellentétesebb, gyakran provokációs jellegű jelentések kezdtek befutni.
A vezérkar a körzetek és a csapatok törzseitől képtelen volt a valóságnak megfelelő jelentéseket kapni és ez természetesen egy időre feltétlenül nehéz helyzetbe hozta a főparancsnokságot és a vezérkart.
A vezérkar június 22-én reggel nyolc órára megállapította, hogy
– az ellenséges légierő heves támadásokat intézett a Belorusz, a Kijevi és a Balti Katonai Körzet sok repülőtere ellen, ahol súlyosan megrongálódtak elsősorban azok a gépek, amelyek nem tudtak felszállni és összpontosítás végett eljutni a tábori repülőterekre;
– bombatámadások érték a balti országok, Belorusszija, Ukrajna sok városát és vasúti csomópontját, valamint Szevasztopolt és a balti országok haditengerészeti támaszpontjait;
– a német szárazföldi csapatokkal egész nyugati határunk mentén elkeseredett harcok kezdődtek. A németek sok szakaszon már harcba szálltak a Vörös Hadsereg elöl levő csapataival;
– a fedezés első lépcsőjéhez tartozó riadoztatott lövészcsapatok menetből bocsátkoztak harcba, nem tudták elfoglalni előre berendezett állásaikat;
– a Leningrádi Katonai Körzet szakaszán egyelőre még nyugalom volt, az ellenség még nem mutatkozott.
Tyimosenko telefonon felhívta Sztálint, engedélyt kért tőle, hogy a Kremlbe menjen és jelentse a Legfelső Tanács Elnökségének a mozgósításra és a Főparancsnokság Főhadiszállásának a megalakítására vonatkozó rendelettervezetét és még sok mást.
9 órára a népbiztossal együtt a Kremlben voltunk. Fél óra múlva Sztálin fogadott bennünket.
Miután tájékoztattuk a helyzetről, bejelentette:
– Molotov 12 órakor rádióbeszédet mond.
Elolvasva a mozgósításról szóló rendelettervezetet és részben csökkentve annak a vezérkar által tervezett arányait, Sztálin átadta a rendeletet Poszkrebiscsevnek, hogy a Legfelső Tanács Elnöksége hagyja jóvá. A június 23-i rendelet előírta az 1905-1918-as korosztályok behívását tizennégy körzetben, vagyis majdnem valamennyiben, a közép-ázsiai, bajkálontúli és távol-keleti kivételével, továbbá életbeléptette a hadiállapotot az ország európai részén. Itt az államhatalmi szerveknek minden, a védelmet, a társadalmi rend fenntartását és az állambiztonságot érintő funkciója a katonai hatóságok kezébe ment át. Ezeket felruházták azzal a joggal, hogy a dolgozókat, minden közlekedési eszközt honvédelmi munkára és a legfontosabb katonai és népgazdasági objektumok őrzésére vegyenek igénybe.
A Főparancsnokság Főhadiszállásának megalakítására vonatkozó rendelettervezetet Sztálin magánál tartotta, mondván, hogy megtárgyalja a Politikai Irodában.
Június 23-án nyilvánosságra hozták a Főparancsnokság Főhadiszállásának az összetételét, némileg eltérően attól, ahogy mi javasoltuk. Ezeket a módosításokat a népbiztossal nem egyeztették, holott el kellett volna fogadni tervezetünket, amelyben azt javasoltuk, hogy Sztálint nevezzék ki főparancsnokká.
Hiszen a fennálló rend mellett Tyimosenko I. V. Sztálin nélkül semmiképpen sem dönthetett önállóan elvi kérdésekben. Így aztán két főparancsnokunk volt: Tyimosenko – jogilag, a rendelet szerint, és Sztálin – ténylegesen. Ez bonyolultabbá tette a hadsereg vezetésének munkáját és elkerülhetetlenül azt eredményezte, hogy fölöslegesen töltöttük az időt határozatok kidolgozásával és intézkedések kiadásával. Azt is javasoltuk, hogy a főhadiszállás tagjai közé vegyük fel N. F. Vatutyint, a vezérkari főnök első helyettesét. Sztálin ehhez nem járult hozzá.
A SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának rendelete értelmében a Főparancsnokság Főhadiszállásának a tagjai a következők voltak: Sz. K. Tyimosenko, honvédelmi népbiztos (elnök), G. K. Zsukov vezérkari főnök, I. V. Sztálin, V. M. Molotov, K. J. Vorosilov és Sz. M. Bugyonnij marsallok és N. G. Kuznyecov, a hadiflotta népbiztosa.
Június 22-én a Balti, Nyugati és a Kijevi Különleges Katonai Körzetek átalakultak Északnyugati, Nyugati és Délnyugati Fronttá.
Június 22-én 13 óra körül felhívott Sztálin és ezt mondta:
– Frontparancsnokainknak nincs kellő tapasztalatuk a csapatok harctevékenységének vezetésében, és úgy látszik, kissé elvesztették a fejüket. A Politikai Iroda úgy határozott, hogy a főhadiszállás képviselőjeként a Délnyugati Frontra küldi önt. A Nyugati Frontra Saposnyikov és Kulik marsallokat küldjük. Saposnyikovot és Kulikot magamhoz hívattam és utasításokat adtam nekik. Önnek azonnal Kijevbe kell repülnie és onnan Hruscsovval együtt Tarnopolba kell utaznia a fronttörzshöz.
Megkérdeztem:
– És ki fogja irányítani a vezérkart ilyen bonyolult helyzetben?
Sztálin válasza:
– Bízza meg Vatutyint a helyettesítéssel.
Majd kissé ingerülten folytatta:
– Ne vesztegesse az időt, itt mi majd valahogy megleszünk.
Telefonáltam haza, hogy ne várjanak, és 40 perc múlva már repültem. Csak itt jutott eszembe, hogy tegnap óta nem ettem. A pilóták segítettek rajtam, erős teával és szendviccsel vendégeltek meg.
Estére Kijevben voltam az UK(b)P Központi Bizottságánál, ahol Hruscsov várt. Azt mondta, hogy továbbrepülni veszélyes. A német pilóták vadásznak a szállítógépekre. Gépkocsin kell menni. Miután Vatutyintól közvetlen vonalon megkaptam a helyzetre vonatkozó utolsó adatokat, Tarnopolba mentünk, ahol abban az időben Kirponosz tábornoknak, a Délnyugati Front parancsnokának a harcálláspontja volt.
Késő este érkeztünk a harcálláspontra és közvetlen vonalon azonnal érintkezésbe léptem Vatutyinnal.
Nyikolaj Fjodorovics a következőket mondta:
– Június 22-én estig erélyes intézkedései ellenére a vezérkar képtelen volt a frontok, a hadseregek és a légierő törzseitől pontos adatokat kapni csapatainkról és az ellenségről. Az arra vonatkozó jelentések, hogy az ellenség milyen mélyen hatolt be területünkre, eléggé ellentmondók. Nincsenek pontos adatok a légierő és a szárazföldi csapatok veszteségeiről. Csupán csak az ismeretes, hogy a Nyugati Front légiereje igen nagy veszteségeket szenvedett. A vezérkar és a népbiztos nem tud összeköttetést létesíteni F. I. Kuznyecov vezérezredessel és D. G. Pavlov hadseregtábornokkal, akik anélkül, hogy ezt jelentették volna a népbiztosnak, elmentek valahova a csapatokhoz. Ezeknek a frontoknak a törzsei nem tudják, hogy jelen pillanatban hol tartózkodnak parancsnokaik.
A légi felderítés adatai szerint a harc a megerődített terepszakainkon és részben 15-20 km mélyen országunk területén folyik. A fronttörzseknek az a kísérlete, hogy összeköttetést létesítsenek közvetlenül a csapatokkal, nem járt sikerrel, mivel a hadseregek és az önálló hadtestek többségénél sem vezetékes, sem rádióösszeköttetés nem volt.
Utána Vatutyin tábornok közölte, hogy Sztálin jóváhagyta a népbiztos 3. sz. direktívatervezetét és megparancsolta, hogy írja alá az én nevemet is.
– Miféle direktíva ez ? – kérdeztem.
– A direktíva értelmében csapataink ellentámadásba mennek át azzal a feladattal, hogy szétzúzzák az ellenséget a legfontosabb irányokban, majd jussanak ki az ellenség területére.
– De hiszen még azt sem tudjuk pontosan, hogy az ellenség hol és milyen erőkkel méri csapásait – tiltakoztam. – Nem lenne jobb reggelig tájékozódni, mi történik az arcvonalon és akkor hozni meg a szükséges elhatározást?
– Nekem is ez a véleményem, de ez már eldöntött dolog.
– Jó – mondtam. – írja alá helyettem.
Ez a direktíva a Délnyugati Front parancsnokához éjjel 12 óra tájban érkezett meg. Mint ahogy vártam, Purkajevnek, a front törzsfőnökének heves ellenzésével találkozott. Az volt a véleménye, hogy a frontnak sem élőereje, sem harceszközei nincsenek az ellentámadáshoz.
A front haditanácsában részletesen megvitattuk a kialakult helyzetet. Kirponosznak azt javasoltam, azonnal adjon ki előzetes intézkedést a gépesített hadtestek összpontosítására, hogy ellencsapást mérjenek a Szokal körzetébe betört „Dél” hadseregcsoportra. Az ellencsapásba vonja be a front összes repülőit és a főparancsnokság távolsági bombázóinak egy részét. A front parancsnoksága és törzse gyorsan kidolgozva az előzetes harcintézkedéseket, továbbította azokat a hadseregeknek és a hadtesteknek.
Ki kell emelnem Purkajevnek, a front törzsfőnökének és Bagramjannak, a front hadműveleti osztályvezetőjének nagyfokú koncentráltságát és nagyszerű szervezőképességét, amelyről a háború első napján, ebben az igen bonyolult helyzetben tanúbizonyságot tettek.
Június 23-án reggel 9 órakor D. I. Rjabisev altábornagynak, a 8. gépesített hadtest parancsnokának harcálláspontjára érkeztünk. Jól ismertem őt még abból az időből, amikor a Kijevi Különleges Katonai Körzetben dolgoztam. A hadtestparancsnok és a törzs beosztottainak a külsejéből nem volt nehéz kitalálni, hogy nem volt könnyű útjuk. Drogobics körzetéből igen gyorsan jutottak el Brodi körzetébe és emelkedett hangulatban voltak. D. I. Rjabisevet és a törzs parancsnokait látva a dicső 11. harckocsidandárra és parancsnokára, M. P. Jakovlevra, a vakmerő dandárparancsnokra gondoltam, és arra, hogyan aprították az ellenséget 1939-ben a Halhin-Gol mellett a Bain Cagan hegynél.
„Igen, ezek az emberek nem fognak rosszabbul verekedni – gondoltam. – Csak ne késsünk el az ellencsapással …”
Rjabisev megmutatta a térképen, hol és hogyan helyezkedik el a hadtest. Röviden jelentést tett csapatai állapotáról.
– A hadtestnek huszonnégy órára van szüksége a teljes összpontosításhoz, a felszerelés rendbehozásához és a készletek feltöltéséhez – mondta. – Ezalatt harcfelderítést végzünk és megszervezzük a hadtest vezetését. Következésképpen a hadtest összes erőivel június 24-én reggel léphet harcba.
– Jó – feleltem. – Természetesen jobb volna az ellencsapást a 9., 19. és 22. gépesített hadtestekkel közösen mérni, de ezek sajnos késve érkeznek kiindulási körleteikbe. A helyzet nem engedi meg, hogy megvárjuk a hadtestek teljes összpontosítását. A 8. gépesített hadtest ellencsapásával az ellenség erős páncélos és páncéltörő tüzér éket állíthat szembe. E körülményt figyelembe véve gondosan fel kell deríteni a terepet és az ellenséget.
Rjabisev valamit még akart mondani, amikor felharsant a kiáltás: „Légiriadó”.
– Még csak ez hiányzott – jegyezte meg nyugodtan Dmitrij Ivanovics. – Még nem tudtuk kiásni a légvédelmi árkokat. Így tehát hadseregtábornok elvtárs, most fel kell tételeznünk, hogy már fedezékben vagyunk.
– Dmitrij Ivanovics, ön mondani akart valamit?
– Azt szerettem volna javasolni, hogy talán haraphatnánk valamit.
– Nem rossz gondolat. Azt hiszem a gépkocsimban van valami ennivaló.
A törzsfőnök és a törzs más munkatársai bejöttek a sátorba. Még jóformán be sem mutatkoztak, amikor már hallatszott egy német zuhanóbombázó jellegzetes vijjogása és a bombák robbanása. Rjabisevre és a jelenlevő parancsnokokra tekintettem.
Csak az ügybuzgóság látszott rajtuk. Úgy érezték magukat, mintha gyakorlaton lennének.
„Derék fickók – gondoltam. – Ilyenekkel nem lehet elveszteni a háborút …”
Miután a hadtestparancsnokkal az elvi kérdésekben megegyeztünk, estére visszatértünk Tarnopolba, a front harcálláspontjára.
Purkajev altábornagy, a front törzsfőnöke és Kirponosz vezérezredes, frontparancsnok jelentették:
– Valamennyi arcvonalszakaszon folyik a harc. A fő, rendkívül elkeseredett ütközet Brodi-Dubno-Vlagyimir-Volinszk körzetében folyik. A 9. és 19. gépesített hadtestek június 25-én Rovno körzetében előremennek az erdőbe. Úgy határoztunk – mondta a frontparancsnok -, hogy 24-én, nem várva be a hadtestek teljes összpontosítását, megkezdjük az ellencsapást Klevan és Dubno ellen. Az 5. hadsereg parancsnokának az a feladata, hogy a 22. hadtesten kívül összefogja a 9. és 19. hadtest tevékenységét, és megadja nekik a szükséges segítséget.
Az elhatározás ésszerű volt, és egyetértettem a front parancsnokával, de azt javasoltam neki, hogy ellenőrizze a hadtestek és a frontrepülők közti együttműködést.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!