(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
2
— Aranyossyval először a községházán találkoztam. mikor a zselléreket odakísértem — folytatta történetét Kővári. — Azután újra találkoztam vele. Az már magánügy volt. Ezért sem szeretek róla beszélni. De ha már benne vagyok, elmondom azt is.
Lápossyéknál, a volt kántor házában találkoztunk. Szép, október eleji délután volt. Boldogan nyitottam be Lápossyék kapuján. Menyasszonyom, Lápossy Etelka születésnapjára voltam hivatalos. Azt hittem, én leszek a fővendég. Nekem készíti Lápossyné a kürtőskalácsot. Nála jobbat ma sem süt senki Nagypetriben.
Lápossyék vasvirágokkal díszített kerítésének nincs párja a faluban. Ki van cicomázva a kántorlak párkányokkal, cirádákkal. Úgy válik ki a tornácos, zsindelyes parasztházak közül, mint a cifra kalapot viselő Lápossyné a fekete fejkendős parasztasszonyok sorából.
A kántor, Lápossy tanító úr nem sokkal a ház felépítése után halt meg. A szívére ment a sok itóka, meg az építkezéssel járó sok hercehurca, gond, vesződség. Felesége hajszolta látástól vakulásig. Odahaza nem sok szava volt a nyiszlett, keszeg, mindig borostás állú, halk szavú embernek. Férje életében is Lápossyné dirigált. Éreztette a kántorral, hogy ő hozta a házasságba a vagyont: a húsz hold földet, a szőlőt, a gazdag kelengyét. Lehet, férje ezért is adta ivásnak a fejét.
Lápossyné csak hat elemit végzett. De férje állására, rangjára való tekintettel a községi „intelligenciához” sorolta magát. Így aztán nem volt kifogása ellene, hogy én, a leendő diplomás, a lányának teszem a szépet.
Etelka különben akkor nyáron végezte el a tanítóképzőt Szatmáron az apácáknál.
A születésnapon kedvesen fogadtak. A verandán ültettek le. A helyiség meleg is volt, hangulatos is. Pálmák, kaktuszok, fikuszok díszítették. Olyan volt, mint egy szépen berendezett virágüzlet. De virág díszlett Etelka szöghajában is. A magyar ruhát vette fel erre az alkalomra. Az édesanyja nem öltött ünneplőt. Nem kötött kendőt sem. Egy ősz hajszála sem volt még. Sürgött-forgott, hozta a frissen sült kalácsot. Nem sajnálta volt tőle se a vajat, se a cukrot. Fahéjat is szórt rája, hogy jobb íze legyen.
A finom kalács megkívántatta velünk az italt. Az első pohárral egy szuszra hajtottam le, de megjártam. Lápossy néni az új borból adott, ami még nem volt teljesen kiforrva. A csípős murci karcolta, marta nyelvemet, torkomat, hogy arcom is elfintorodott belé.
Váratlanul Szotyori bácsi lépett be a verandaajtón. Csak mikor levette fejéről a kucsmát, ismertünk rá kopasz fejéről, bozontos szemöldökéről, meg a széltől könnyes kék szeméről. Legyűrte tisztességtudóan a gallérját is. Illedelmesen köszönt:
— Kézit csókolom!
— Mi hozta erre, Szotyori? — kérdezte Lápossyné. — Tán csak nem csapott fel virágárusnak? — mutatott a nagy csokorra, amit Szotyori a kezében tartott.
— Felcsaptam én — hencegett az öreg. — Csak hogy nem ám virágárusnak. Hivatalos ember lettem én is.
— Talán bizony maga lett a főispán? — tréfált a kántorné.
— Hát az éppen nem lettem, de a harangozóságot otthagytam — jelentette büszkén az öreg.
— Az igazán nem szép magától — feddte meg félig tréfásan, félig komolyan Lápossyné. — Ott hagyni az isten házát! …
— Pedig otthagytam — ismételte önérzetesen az öreg. — Legyen eztán más a templom egere. Mert én pont olyan szegény vótam. Ki vótam én? Senki. Még a gyerekek is azt kiabálták utánam: — Kismise, nagymise — Szotyori semmise. De az már elmúlt …
— No és most mi lett? Főszolgabíró?
— Hát nem éppen főszolgabíró — de már közelebb tetszik járni az igazsághoz — ismerte el Szotyori. — Mert ott kaptam én hivatalt — állami állást — a községházán. Ott vagyok ez idő szerint kisbíró — vágta ki büszkén. — Mert, tetszenek tudni, a régit elcsapták. Elcsapták a régi baktert is. Az is lehettem vóna. De ahhoz nem volt nagy kedvem. Ott csak a pipáját szívhatja az ember. Ez mégiscsak más, a községháza. Itt előre köszönnek az embernek. Osztán a hivatallal jár az is, hogy meg-megkínálják a magyarok egy kis pályinkával, a románok egy kis cujkával. Megiszom én ezt is, azt is.
— Azt elhiszem — mosolygott Lápossyné. — Én is adnék egy pohárral ilyen szép csokor virágért. Kinek viszi?
— Etelka kisasszonynak — vágta össze a bokáját az újdonsült hivatalos ember.
— Ki küldte? — kérdezte az asszony.
— Hát a főjegyző úr.
Az asszony elvette a csokrot, kibontotta a díszes névjegyborítékot, és hangosan olvasta:
— Tordaaranyosi Aranyossy Kázmér. Főjegyző.
— Honnan tudja, hogy ma van a születésnapom? — pirult el Etelka.
— Biztos az anyakönyvből — kacsintott jelentőségteljesen az öreg.
Lápossyné már sietett is a belső szobába, ahonnan zöldes itallal félig töltött vizespoharat hozott ki. Szotyori egy slukkra lenyelte az áldomást. De utána nagyokat pislogott. A búcsú kezétcsókolomot is dadogva nyögte ki. Aztán orrát-szemét törölgetve távozott.
— Mondja meg a főjegyző úrnak, hogy nagyon szépen köszönjük a csokrot. Kérjük, tiszteljen meg bennünket, ha ideje engedi — kiáltotta Szotyori után Lápossyné. Aztán bement a szobába, hogy vázát hozzon a csokornak.
— Hogy kerül ide ez a csokor? — kérdeztem Etelkát.
— Egyszer találkoztam vele, mikor az iskolát megnyitották — mentegetőzött Etelka.
— A nagybátyja főtanácsos Pesten a belügyben — telte hozzá Lápossyné, amikor visszajött kristályvázával a kezében. — Két tucat piros szegfű. Honnan is szerezhette a főjegyző úr? Városból hozathatta, kertészetből?
Mikor már ott virítottak mind a vázában, Lápossyné Etelkához fordult:
— Látod, lányom, mégiscsak jobb lett volna meleg vacsorát készíteni: székelykáposztát disznóhússal, tejföllel, meg pecsenyét. Meglátod, eljön a főjegyző úr is, és itt kell majd szégyenkeznünk.
— Mari néni volt a mészárszékben. Nem kapott disznóhúst — védekezett a lány.
— Nekem kellett volna elmennem — vállalta magára a mulasztást a kántorné. — Nekem adott volna a mészáros. Nem mer ő ujjat húzni a magyar intelligenciával.
— Jó lesz a kürtős kalács Aranyossynak is — jegyeztem meg kicsit epésen. Lápossyné mintha meg sem hallotta volna. Etelka meg a tükör elé lépett, kezdte a haját igazítani.
Rövid kopogtatás után Aranyossy Kázmér lépett be levett kalappal. Oldalra fésült kesely hajáról nem volt nehéz megállapítani, hogy fodrásszal készíttette magát az estére.
— Kezeiket csókolom, jó estét kívánok … — köszönt nagy reverenciával, de nem folytatta. A villany fénye váratlanul elhalványodott. Hirtelen sötét lett, nem látszottak csak az égő pirosan izzó szálai.
Rossz ómen. De Lápossynénak nem lehettek ilyen sejtelmei. A sötétben köszöntötte az új vendéget.
— Isten hozta a főjegyző urat. Hogy ennek a villanynak épp most kellett elaludnia!
Fél perc múlva a lámpa újra fehéren világított. Aranyossy sorra üdvözölt bennünket. Rám nem vesztegetett egy szót sem. Lápossynéhoz fordult:
— Nagyságos asszonyom, ne tessenek tolakodásnak venni, hogy szerény csokrom után személyesen is tiszteletemet teszem.
— Hogy is mondhat ilyet a főjegyző úr, hiszen meghívtuk — szakította félbe a mentegetőzést a kántorné. — Nagyon örülünk, hogy megtisztelt bennünket.
— Az iskolai ünnepségen megígértem Etelka kisasszonynak.
A lány elpirult.
— Tessék levetni a kabátját. Tessék magát kényelembe helyezni — kedveskedett új vendégének Lápossyné. — Mi csak ide telepedtünk ki a verandára. Be is kéne talán menni a vendégszobába. De ott sajnos egy kicsit hideg van. Csak itt fűtöttünk.
— Ha önöknek jó itt, jó lesz nekem is — nyugtatta az asszonyt Aranyossy. Gyorsan levetette vitézkötéses lengyel kabátját. Csak most tűnt fel lovaglónadrágja, fényes barna bőrcsizmája.
Lápossyné rögtön perdült, hogy ételt, italt, terítéket hozzon. Aranyossy teljes figyelme Etelka felé fordult, mintha csak ketten volnának a szobában. Dicsérte az iskolai évnyitó ünnepély műsorát, melyen Etelka olyan szépen énekelt. — Azóta állandóan az a dal cseng a fülemben — bókolt szemérmetlenül.
Lápossyné nagy tálcával jött vissza. Rajta egy tál teljesen megrakva kürtős kaláccsal, mellette egy öblös üvegben óbor. Olyan volt az, mint az arany. Nem pezsgett, nem buborékolt, mint a murci.
— Úgy szégyelljük magunkat, hogy csak így, szegényesen tudjuk megvendégelni — mentegetőzött Lápossyné. — Ha tudtuk volna előre, hogy a főjegyző úr is eljön ma este, meleg vacsorát készítünk.
— Igazán nagyon sajnálom, hogy jó előre nem jelentettem be magam — szabadkozott Aranyossy. — Pedig megmondom őszintén, sokért nem adtam volna egy igazi nagypetri magyaros vacsorát. Nemrég vagyok itt, de annyit már megtudtam, hogy a nagyságos asszony kosztjának nincs párja az egész járásban.
Lápossyné szemérmesen lesütötte a szemét. Aranyossy tányérjára jó nagy adag kürtös kalácsot rakott. Megkínált újra bennünket is. Aztán maga öntött az óborból. A pohárköszöntőt természetesen Aranyossy mondta. Etele hun király szépséges unokájának nevezte Etelkát, akinek az arca már tűzben égett, mert hol Aranyossy bókjai, hol meg az én dühös pillantásaim hozták zavarba.
Lápossyné kifaggatta az aranyos főjegyző urat, hol étkezik, milyen a kosztja. Aranyossy töredelmesen bevallotta, hogy olykor bizony koplal. Hol itt eszik, hol ott. Megköszönné, ha Lápossyné ajánlana neki olyan házat, ahol jó magyaros kosztot kaphatna.
— Ha nem sértem meg vele a főjegyző urat, mi mindig szívesen látjuk asztalunknál. Nekem úgy sincs más elfoglaltságom. Főzni meg szeretek — ajánlkozott boldogan Lápossyné.
És képzelje, a főjegyzőnek volt bőr a képén, és beállt kosztosnak Lápossyékhoz. Mit bánta ő, hogy ez Etelkára rossz fényt vet, okot ad mindenféle pletykára.
A születésnap utáni napon felutaztam Kolozsvárra. Etelkától e kis jelenet után azért még úgy búcsúztam mint a menyasszonyomtól. Persze ez még nem volt hivatalos. Eljegyzést nem tartottunk. Csak úgy négyszemközt fogadtunk egymásnak örök hűséget. És én, a balga ezzel nyugtattam, áltattam magam.
Igaz, egy ideig még leveleztünk. Eleinte Etelka még gúnyos megjegyzéseket is tett „kosztosukra”. De Etelka levelei hamar ritkulni kezdtek.
Karácsonykor aztán bekövetkezett, ami előrelátható volt.
Itthon azzal fogadtak, hogy Aranyossy főjegyző nősülni készül. A patikus mondta. — Kit vesz el? — szegeztem neki a kérdést. Nem merte megmondani.
Én már sejtettem, miről van szó. Siettem Etelkáékhoz. Szokatlanul hidegen fogadtak. Nem kínáltak meg semmivel. Eltökéltem magamban, addig nem jövök el, míg nem beszéltem Etelkával.
De Lápossyné nem hagyott magunkra. Elkezdte sorolni, kik mentek már férjhez Etelka osztálytársai közül. Az ő lánya is elmúlt már tizennyolc éves. Aranyossy főjegyző református létére megadná a reverzálist is. Lápossyné elkezdte dicsérni nekem „aranyos kosztosát” — mert ő csak így hívta. Én meg hallgattam némán, magamban fortyogva.
Ha itt nem beszélhetek négyszemközt a lánnyal, majd lesz alkalmunk máshol, gondoltam. Meghívtam Etelkát karácsony másnapjára moziba. Erre még mielőtt Etelka szólhatott volna, az asszony mondott nemet. Hogy mit gondolok, még megszólnák a lányát. Erre már dühbe gurultam! Hát még mikor bejelentette, hogy nekik már más programjuk van. A főjegyző urat látják vendégül.
— Etelkát hányadik fogásnak tetszik felszolgálni az aranyos kosztosnak? — tört ki belőlem a durva sértés.
Az asszony győzött. Szándékosan hordott össze mindent, amit csak tudott, hogy kihozzon a sodromból. Szakítani akart. Minél előbb férjhez akarta adni lányát Aranyossyhoz.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!