(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
IX.
Harckocsi csapatok. Amikor korábban a szovjet harckocsiiparról beszéltem, már hangsúlyoztam annak gyors fejlődési ütemét és a hazai gépek nagy szerkezeti tökéletességét. 1938-ra a harmincas évek elejéhez viszonyítva a harckocsigyártás több mint háromszorosára emelkedett. Az országok védelmének új követelményeivel kapcsolatban az SZK(b)P Központi Bizottsága és a szovjet kormány azt a feladatot adta a tervezőknek és a harckocsigyártóknak, hogy fejlesszenek ki olyan harckocsikat, amelyeknek a páncélzata és fegyverzete erősebb, s ugyanakkor igen mozgékonyak és üzembiztosak. Az 1939-1940-es években ragyogóan megoldottuk ezt a feladatot.
Tehetséges tervező munkaközösségeink Zs. J. Kotyin vezetésével kifejlesztik a KV nehéz harckocsit, M. I. Koskin, A. A. Morozov és N. A. Kucserenko vezetésével pedig a nevezetes T-34-es közepes harckocsit. A motorgyártók a nagy teljesítményű V-2 harckocsi Diesel-motort adták a hazának. A KV és a T-34-es a háború előtt kifejlesztett harckocsik közül a legjobbnak bizonyult. És a háború alatt is biztosan tartották fölényüket az ellenség hasonló típusú harckocsijaival szemben. Most már csak arról volt szó, hogy mihamarabb meg kellett kezdeni tömeggyártásukat.
Az SZK(b)P Központi Bizottságának utasítására a Honvédelmi Bizottság 1940 decemberében, miután tanulmányozta az új harckocsik gyártásának a helyzetét, jelentette a központi bizottságnak, hogy egyes üzemek nem teljesítik a tervet, hogy nagy nehézségek vannak a technológiai folyamat kidolgozásában, rendkívül lassú ütemben halad a csapatok felszerelése KV és T-34-es harckocsikkal. A kormány megtette a szükséges intézkedéseket. Ezzel párhuzamosan a SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa úgy határozott, hogy a Volgavidéken és az Urálban meg kell szervezni a harckocsik tömeggyártását. Ezeknek a határozatoknak rendkívüli jelentőségük volt az ország védelme szempontjából.
1939 januárjától 1941. június 22-ig a Vörös Hadsereg több mint 7000 harckocsit kapott. 1941-ben az ipar már mintegy 5500 db, különféle típusú harckocsit tudott gyártani. Ami a KV-t és a T-34-et illeti, ezekből a háború elejéig az üzemek 1861 darabot tudtak előállítani. Ez természetesen kevés volt. Gyakorlatilag az új harckocsik csak 1940 második felétől kezdtek érkezed a határ menti körzetek csapataihoz.
A dolog mennyiségi oldalával kapcsolatos nehézségekhez még szervezési problémák is járultak. Az olvasó talán emlékszik rá, hogy hadseregünk úttörő volt a nagy gépesített magasabbegységek – dandárok és hadtestek – felállításában. Ámde az ilyesfajta magasabbegységek felhasználását Spanyolország sajátos viszonyai közepette helytelenül értékeltük, és így hadseregünkben megszüntettük a gépesített hadtesteket. Mellesleg, már a halhin-goli csatában sokat értünk el a gyors, mozgékony harckocsi-magasabbegységek aktív alkalmazásával. Németország a hatalmas páncélos magasabbegységeket messzemenően alkalmazta az európai országok elleni agressziójában.
Sürgősen vissza kellett tehát térni a nagy harckocsi-magasabbegységek felállításához.
1940-ben megkezdődik az új gépesített hadtestek, harckocsi- és gépkocsizó hadosztályok megalakítása. 9 gépesített hadtest alakult. A vezérkar 1941 februárjában még nagyobb szabású tervet dolgozott ki a páncélos és gépesített csapatok szervezésére, mint ahogy ez az 1940. évi kormányhatározatokban szerepelt.
Figyelembe véve a német hadsereg páncélos csapatainak számát, a népbiztos és én kértük, hogy a gépesített hadtestek felállításánál használjuk fel a már meglevő harckocsidandárokat, sőt még a lovas magasabbegységeket is, mivel ezek „manőverező szellemük” tekintetében a legközelebb állnak a harckocsicsapatokhoz.
Sztálin, mivel nyilván nem volt határozott véleménye erről a kérdésről, habozott. Az idő haladt, és csak 1941 márciusában született meg a határozat az általunk kért 20 gépesített hadtest felállításáról.
Mi azonban nem számoltunk harckocsiiparunk objektív lehetőségeivel. Az új gépesített hadtestek teljes felszereléséhez csupán az új harckocsikból 16 600 darabra, összesen pedig mintegy 32 000 darab harckocsira lett volna szükség. Ennyi gépet pedig egy év alatt sehonnan sem tudtunk előteremteni, ezenkívül a technikai és parancsnoki káderekben is hiány volt.
Ily módon a háború kitöréséig a felállítandó hadtesteknek alig a felét sikerült felszerelnünk. Pedig éppen ezek a hadtestek játszottak nagy szerepet az ellenség első csapásainak a visszaverésében. Azok a gépesített és harckocsihadtestek pedig, amelyek a háború kitörésekor szervezés alatt álltak, a hadászati tartalékok képzéséhez szolgáltattak alapot, és tevékenységük döntő módon nyilvánult meg a háború második szakaszában.
Tüzérség. Pontosított levéltári adatok szerint a Vörös Hadsereg 1939. január 1-től 1941. június 22-ig 29 637 tábori löveget, és 52 407 aknavetőt kapott az ipartól, s ha ehhez még a harckocsilövegeket is hozzáadjuk, akkor együttes számuk 92 578. Ezeknek a fegyvereknek a túlnyomó többsége az egységek és magasabbegységek állományába tartozó csapattüzérségé volt. A határ menti körzetek csapattüzérsége alapjában véve rendelkezett a rendszeresített lövegállománnyal.
Ezenfelül közvetlenül a háború előtt a Főparancsnoksági Tüzértartalékban hatvan tarackos és tizennégy ágyús ezredünk volt. A Főparancsnoksági Tüzértartalékra az egész tüzérségnek mintegy nyolc százaléka jutott. Ez rendkívül kevés volt.
1941 tavaszán elkezdtük tíz páncéltörő tüzérdandár felállítását, de júniusig nem sikerült őket teljesen feltölteni. Ráadásul a rossz terepjáró képességű tüzérségi vontató lehetetlenné tette a terepen való manőverezést, különösen ősszel és télen. És mégis a páncéltörő tüzérdandároknak rendkívül nagy szerepük volt az ellenség harckocsijainak a megsemmisítésében. Egyes esetekben ez volt az egyetlen megbízható eszköz az ellenség tömeges páncélos rohamainak feltartóztatására.
Kulik marsall, aki tüzérségi kérdésekben Sztálin fő tanácsadója volt, nem mindig tájékoztatta őt helyesen az egyik vagy másik tüzérségi vagy aknavető eszköz hatékonyságáról.
A háború elejéig a Tüzér Főcsoportfőnökség nem értékelte eléggé a nagy hatású reaktív fegyvert, a BM-13-t („Katyusa”), amelynek első sortüzei Orsa környékén megfutamították az ellenséges csapatokat. A Honvédelmi Bizottság csak júniusban határozta el sorozatgyártását.
Fegyvergyártóinknak elismeréssel kell adóznunk operatív és lelkes munkájukért. Minden tőlük telhetőt elkövettek annak érdekében, hogy 10-15 nappal a háború kitörése után csapataink megkapják az első szállítmányokat ebből a félelmetes fegyverből.
Annak idején az aknavető fegyverzet terén is többet lehetett volna tenni. A program világos volt – az SZK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának 1940. január 30-i, az aknavetők és akna gránátok gyártásának növeléséről szóló határozata jelölte ki. A hadsereg azonban a 82 mm-es és 120 mm-es aknavetőkből csak a háború előtt kezdett kellő mennyiséget kapni. 1941 júniusában aknavetőink mennyiségileg és minőségileg már jelentősen felülmúlták a németek aknavetőit.
Sztálin a tüzérséget a háború fontos eszközének tekintette és nagy figyelmet szentelt tökéletesítésének. A fegyverzetügyi népbiztos a háború alatt D. F. Usztyinov, a lőszerügyi népbiztos a háború előtt és alatt B. L. Vannyikov, a tüzérségi fegyverek főkonstruktőrei pedig I. I. Ivanov és V. G. Grabin tábornokok voltak. Sztálin mindnyájukat jól ismerte, gyakran találkozott velük és teljesen megbízott szakmai képességeikben.
Híradó csapatok, műszaki csapatok. Vasutak és országutak. Az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának 1940 közepén működő bizottsága helyesen mutatott rá arra, hogy a műszaki csapatok békelétszáma nem biztosítja normális felfejlődésüket háború esetén.29 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára f. 2, op. 75593, d. 14, 1. 59. *
A háború előtti időben növelték ezeknek a csapatoknak a létszámát, újakat állítottak fel, javult a műszaki csapatok általános kiképzése, a híradó csapatok szervezése és kiszolgáló személyzete, a magasabbegységek híradó főnökei többet foglalkoztak azzal, hogy a híradókat felkészítsék a háborús viszonyok közötti tevékenységre; a csapatok új műszaki felszerelést és híradó eszközöket kaptak. Ámde a műszaki és híradó csapatoknál levő hiányosságokat nem sikerült a háború elejéig kiküszöbölnünk.
Február végén a honvédelmi népbiztos és én részletesen megvizsgáltuk, hogyan halad az országhatár mentén húzódó megerődített terepszakasz építése, milyen állapotban vannak a vasutak, országutak és a távközlő berendezések.
- F. Vatutyin, G. K. Malangyin és A. M. Vaszilevszkij tábornokok részletes jelentést tettek tapasztalataikról. E jelentésekből lényegében az alábbi következtetéseket vonhattuk le:
Az úthálózat Nyugat-Belorusszijában és Nyugat-Ukrajnában rossz állapotban volt. Sok híd nem bírta el a közepes harckocsik és lövegek súlyát, a köves utak pedig teljes felújításra szorultak.
Első helyettesem, N. F. Vatutyin részletes jelentést tett a népbiztosnak az összes határ menti körzetek vasútjainak az állapotáról.
– A határ menti vasutak kevéssé alkalmasak tömeges csapatszállításra – jelentette N. F. Vatutyin. – Erről a következő számok tanúskodnak. A Litvánia határai felé menő német vasútvonalak áteresztő képessége napi 220 szerelvény, ezzel szemben a mi, Kelet-Poroszország határa felé menő litván vasútvonalunké mindössze 84. Nem jobb a helyzet Nyugat-Belorusszija és Nyugat-Ukrajna területén sem: itt alig fele annyi vasútvonalunk van, mint az ellenségnek, e területekkel szemben. A vasúti alakulatok és az építő szervek 1941 folyamán nyilván nem tudják elvégezni a szükséges munkákat.
Válaszként a népbiztos közölte, hogy az SZK(b)P Központi Bizottságának utasítására a Közlekedésügyi Népbiztosság 1940-ben a nyugati vasútvonalak műszaki felújítására hétéves tervet dolgozott ki. Ám eddig semmi érdemleges nem történt a pályatestek átalakításán és egyéb elemi munkákon kívül, amelyek a vasúti berendezéseket alkalmassá teszik csapatok és fegyverek tömeges be- és kirakására.
Tudomásunk volt róla, hogy D. G. Pavlov, a Nyugati Katonai Körzet parancsnoka 1941. február 18-án jelentést terjesztett fel I. V. Sztálinnak, V. M. Molotovnak és Sz. K. Tyimosenkónak. (A jelentés száma 867. volt.) Kérte, irányozzanak elő jelentős összegeket útépítésre, s többek között ezt írta:
„Úgy vélem, hogy a nyugati hadszínteret okvetlenül fel kell készíteni 1941 folyamán, és ezért teljesen lehetetlennek tartom az építkezés több évre való elhúzását.”
- I. Gapics vezérőrnagy, a Vörös Hadsereg híradó csapatainak főnöke jelentette nekünk, hogy nincs elég korszerű híradó eszköz, és hiányzik a kellő mennyiségű mozgósítási- és vastartalék.
Valóban, a vezérkar rádióhálózata RAT típusú rádióállomásokkal mindössze 39 százalékban, RAF típusú és az ezeket helyettesítő 11-AK és egyéb típusú rádióállomásokkal 60 százalékban, töltőaggregátokkal 45 százalékban stb. volt ellátva. A Nyugati Határmenti Katonai Körzet a rendszeresített rádióállomásoknak csak 27 százalékával, a Kijevi Katonai Körzet 30 százalékával, a Balti Katonai Körzet pedig 52 százalékával rendelkezett. Nagyjából hasonló volt a helyzet más rádiótípusok és a vezetékes híradás egyéb eszközei tekintetében is.
A háború előtt az volt a vélemény, hogy a frontok, a belső körzetek és a Főparancsnoksági Tartalék csapatainak a vezetésére háború esetén főként a Híradásügyi Népbiztosság és a Belügyi Népbiztosság katonai csapatainak az eszközeit fogjuk felhasználni. A főparancsnokság, a vezérkar és a frontok híradó központjai a Híradásügyi Népbiztosság helyi szerveitől mindent megkapnak, amire csak szükségük lesz, ám mint később kiderült, ezek nem voltak felkészülve a háborús viszonyok közti munkára.
A helyi hírközlő szervek állapotát még a hadgyakorlatokról, valamint a parancsnoki-törzsvezetési gyakorlatokról ismertem, amikor ezek szolgálatait bérleti alapon vettük igénybe. Már akkor kételkedtünk benne, hogy a helyi szervek háború esetén biztosítani tudják a fegyveres erők részére az állandó összeköttetést.
Mindeme körülmények következtében a magasabbegységek és a seregtestek parancsnokainak és törzseinek a felkészültségében volt egy hiányosság: nem tudták eléggé jól vezetni a csapatokat a háborús helyzet bonyolult és gyorsan változó körülményei között. A parancsnokok kerülték a rádióösszeköttetést, előnyben részesítették a vezetékes híradást. Ismeretes, hogy ez mire vezetett a háború első napjaiban. A belső rádióösszeköttetés a repülő-alegységeknél, a repülőtér-hálózatban, a harckocsi-alegységeknél és az olyan csapatoknál, ahol a vezetékes híradás általában nem alkalmazható, nem működött elég pontosan.
Sürgős intézkedésekre volt szükség, hogy rendbe szedjük a távbeszélő- és távíróhálózatot, valamint a rádió- és rádióközvetítő hálózatot. Földalatti kábelhálózat, amelyre a hadműveleti és hadászati vezetésnek van szüksége, egyáltalán nem volt.
A Híradásügyi Népbiztossággal megbeszéléseket folytattunk minderről, de eredménytelenül. És nem azért, mintha valaki feleslegesnek ítélte volna a munkát, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy meg kell javítani a híradás szervezését. A népbiztosság fizikailag képtelen volt teljesíteni a hadsereg követeléseit. Az ami 1940 végén és 1941 elején a helyi hírközlés és az egyes központok Moszkvával való összeköttetésének a megjavítása érdekében történt, nem oldhatta meg a feladatot.
Meghallgatva jelentéseinket, Tyimosenko ezt mondta:
– Egyetértek helyzetmegítélésükkel. De úgy vélem, aligha lehet valami komoly dolgot tenni, hogy azonnal kiküszöböljünk minden hiányosságot. Tegnap Sztálinnál voltam. Megkapta D. G. Pavlov táviratát és megparancsolta, közöljük vele, hogy jelenleg nincs lehetőségünk követelései teljesítésére, bár azok indokoltak.
Légierő. Már említettem, hogy a párt és a kormány mindig igen nagy figyelmet szentelt a szovjet repülés fejlesztésének. A Honvédelmi Bizottság 1939-ben határozatot hoz, hogy kilenc új repülőgépgyárat és hét repülőgépmotor-gyárat kell építeni. A következő évben a népgazdaság más ágainak még hét üzemét repülőgépek gyártására állítják át, és a gyárakat kitűnő felszereléssel látják el. A repülőgépgyártás így1940 végére 1939-hez viszonyítva több mint 70 százalékkal növekszik. Ezzel párhuzamosan a népgazdaság más ágaiból a repülőgépgyártásnak átadott üzemek területén új repülőgépmotor- és műszergyárak épülnek.
Ellenőrzött levéltári adatok szerint a Vörös Hadsereg 1939. január 1-től 1941. június 22-ig az ipartól 17 745 harci repülőgépet kapott, köztük 3719 új típusút.
A repülés fejlődésében új szakasz kezdődött. Gyakorlatilag teljesen felújítják a Központi Állami Repülésügyi Intézetet, és új hadirepülő tervezőiroda létesül. Tehetséges tervezők, mint Sz. V. Iljusin, A. I. Mikojan, Sz. A. Lavocskin, V. M. Petljakov, A. Sz. Jakovlev és fiatalokból álló munkaközösségeik a JAK 1-et, a MIG-3-at, a LAGG-3-at, az IL-2 csatarepülőgépeket, a PE-2-es zuhanóbombázót és sok más- összesen mintegy húsz típust adnak a hadseregnek.
1940 végén-1941 elején megindul a harc a legjobb repülőgéptípusok sorozatgyártásának a meggyorsításáért. Az SZK(b)P Központi Bizottsága és Sztálin sok időt és figyelmet szentel a repülőgéptervezőknek. Elmondhatjuk, hogy a repülés Sztálinnak bizonyos mértékben kimondottan szenvedélyévé vált.
Az ipar azonban mégsem tudott lépést tartani az idők követelményeivel. A háború küszöbén a régi konstrukciójú gépek voltak túlsúlyban. A gépeknek mintegy 75-80 százaléka repülési és technikai mutatóit tekintve elmaradt a fasiszta Németország hasonló típusú repülőgépei mögött. Az új gépek tömeggyártása éppen hogy elkezdődött, korszerű gépekkel legfeljebb a csapatok 21 százalékát tudtuk felszerelni.
Igaz, a repülő-magasabbegységek száma erősen megnövekszik – 1941 júniusáig a harci repülőezredek száma 1939-hez viszonyítva jelentősen nő. A vadász-, a csata- és a bombázórepülők legmagasabb egysége a hadosztály lesz, amely rendszerint vegyes, és négy-öt ezredből áll. Minden ezredben négy-öt század van.
A légierő ilyen szervezési rendszere lehetővé tette a különböző repülőcsapatnemek és a repülők, valamint a szárazföldi erők legjobb harci együttműködését. Közvetlenül a háború előtt a légierő legfontosabb csapatnemei között a következő volt az arány: bombázók – 45 százalék, vadászok – 42 százalék, csatarepülők, felderítők és egyebek – 13 százalék.30 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 35, op. 107559, d. 13, 1. 160. *
1940 végén a honvédelmi népbiztos és a vezérkar a légierő parancsnokával és törzsével közösen javaslatokat dolgoz ki és terjeszt az SZK(b)P Központi Bizottsága elé a légierő átszervezéséről és újrafelfegyverzéséről. Javaslatainkat gyorsan megvizsgálták és jóváhagyták.
A Vörös Hadsereg légierejének újjászervezéséről szóló rendelet előírta, hogy új repülőegységeket kell alakítani (106 repülőezredet), ki kell szélesíteni és meg kell erősíteni a légierő tanintézeteinek hálózatát és a harci magasabbegységeket új mintájú repülőgépekkel kell felszerelni. 1941 május végéig 19 ezredet sikerült felállítani és majdnem teljesen feltölteni.
A légierő erősítése terén nemsokára újabb lépés történt – az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa 1941. április 10-én határozatot hoz a légierő hadtáprendszerének átszervezéséről. A rendelet úgy szólt, hogy a hadtápot a területi elv lapján kell megszervezni a légierő harci egységei és magasabbegységei közül ki kell venni a hadtáp szerveit és intézményeit, légi báziskörzeteket és földi repülőkiszolgáló zászlóaljakat kell alakítani.
A légi báziskörzetek azután a hadsereg-, a körzet-, és frontrepülőerők hadtápszervei lettek. A körzet állományában minden hadosztályhoz egy légi bázis tartozott. Ezek egyesítették magukban a repülőterek kiszolgáló zászlóaljait, amelyekből minden repülőezredre egy jutott. A felderítő és csapatrepülők rendszeresített hadtápja változatlan maradt. A légierő hadtápjának új, rugalmasabb szervezésére 1941 júliusában kellett áttérni. Befejezésére a háború folyamán került sor.
A lehetséges hadműveletek jellegét megítélve jól láttuk, hogy jelentősen növelni kell a légideszant-csapatokat. 1941 áprilisában megkezdődik öt légideszant-hadtest szervezése. Ezeket június 1-ig sikerült személyi állománnyal kiegészíteni, de nem volt elég harci technikájuk. Ezért a háború elején a légideszant-csapatok feladatait csak a régi légideszant-dandárok tudták ellátni, amelyeket új hadtestekbe vontunk össze, az új magasabbegységek személyi állományának többségét pedig lövészerőként alkalmaztuk.
1941 februárjában az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa kiegészítő tervet hagyott jóvá repülőterek építésére. A terv szerint a nyugati körzetekben 190 új repülőtérnek kellett épülnie. A háború kitörésekor teljes erővel folyt a repülőterek építése, túlnyomó többségük azonban nem készült el teljesen.
Egészben véve a háború a széles körű átszervezés, az új gépek rendszeresítése, a hajózó és technikusi állomány növelése szakaszában találta légierőnket. Valóban bonyolult körülmények közti felszállásokra csak egyes magasabbegységek tudtak felkészülni, éjszakai felszállásokra pedig a repülőállománynak legfeljebb 15 százaléka. A légierő parancsnoksága a figyelmét elsősorban az új gépeken repülő személyi állományra fordította, és némileg kevesebbet törődött azzal, hogy a régi típusú gépek harckészültségét fenntartsa.
A szó szoros értelmében repülésünk egy-másfél év alatt tökéletesen megújulhatott, hatalmas harci erővé válhatott volna.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!