(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
1
Megint egyedül maradtam. Pedig több százan dolgoztak, nyüzsögtek körülöttem. Ehrenreich halála megrendített, üresség támadt bennem. Kire támaszkodhatok, kitől kérhetek tanácsot ezután? Most, hogy Ehrenreich meghalt, még szorongatóbban motoszkált fejemben intő szava: nem tart örökké a hosszúhegyi idill. Bár lágy hullámok viszik, ringatják csónakunkat, a nap ragyogóan süt, s nagyszerű érzés a sugaraiban sütkérezni, közeledünk a zuhatag felé, ahol örvények, sziklák leselkednek, a biztos pusztulás vár ránk.
Ehrenreich figyelmeztetése újból és újból felelevenedett bennem. Úgy gondoltam rá, mint halott barátom végrendeletére, utolsó szavára. Igen, gondoltam, nem szabad átadnunk magunkat a csalóka illúziónak. Nem sodródhatunk behúzott evezőkkel a zuhatag örvényei közé. Ki kell kötnünk, különben elvesztünk.
Kikötni, de hova? A vidéket egyáltalán nem ismertem. Az idevaló embereket is csak néhány napja. Kővári, Mitru és persze Nelli rokonszenvesek voltak, segítettek is rajtam. De itt most többről van szó. Nem tudom, mennyire számíthatok rájuk, vállalják-e a kockázatot. Csak tudnék többet róluk!
Kővárinál jobb főnököt nem kívánhattam. Megbízott bennem, mert úgy tudta, én is erdélyi vagyok. Zavart, hogy jó viszonyunk egy füllentésen alapszik. Egyszer majd megmondom neki az igazat, de csak később. Ha már jobban összebarátkoztunk.
Sokat gondoltam Nellire. Szinte sajnáltam, hogy sebeim begyógyulnak. Ürügyet kellene találni, tűnődtem, hogy legalább időnként találkozhassunk. Ő is kapcsolatot jelenthetne Nagypetrihez, a közeli községhez. Fontos szál a külvilághoz. Fontos szál? Igen, az is. De Nelli ennél már többet jelentett számomra. Rövid beszélgetéseink alatt valami kötődött közöttünk. Azt mondta a lány, menjek le az erdőpetri betyárcsárdába. Ott akar találkozni velem. Vajon miért? És mit fog szólni, ha Ehrenreich nélkül jelenek meg? Ha megtudja, mi történt …
Gondok, kétségek közt hányódva készültem a találkozásra. Szerencsére Kővári segített. Csütörtök délben már zsebemben volt az eltávozási engedély az őrnagy aláírásával. És amire nem is számítottam, Kővári maga ajánlkozott, hogy elkísér a csárdáig. Az erdőpetri csárda éppen útjába esik, magyarázta. Le kell mennie a faluba. Üzenetet kapott a sógorától. Valami nagy baj lehet, hogy nem tudják kivárni a vasárnapot, mikor úgyis lemenne.
Jó másfél órát gyalogoltunk a tekervényes hegyi úton. Sziklákon, vízmosásokon ugráltunk át, néha a lendülettől megiramodtunk, el-elszakadtunk egymástól, olykor megpihentünk egy-egy mohlepte fatörzsön, s Kővári egyre beszélt. Mintha meg ihlette volna az erdő csendje, ömlött belőle a szó.
— Ez itt a Lator patak — mondta. — Talán azért nevezték el így, mert valami útonálló húzódott be ide valamikor. Ez is lehet. De az is igaz, hogy nagy lator, alattomos, bosszúálló ez a kis patakocska. Most például a lábunkat is alig moshatnánk meg benne. És mégis. Ez a semmi erecske sem fér a bőrébe. Folyton összekap a szekérúttal. Télen, mikor be van fagyva, vagy nyáron, mikor szinté teljesen kiapad, nincs vele baj. De a tavaszi olvadás, a nyári záporok vagy a napokig tartó őszi esők idején elönti az utat, teljes szélességében elárasztja a völgyet. Évezredekig tartó, szívós munkával az ő vize vájta a hegyek között a hasadékot. Az emberek az utat csak akkor építették, mikor ő már befejezte alkotását. A készre jöttek. A patakot meg odaszorították a kocsiút szélére. És neki mindezt tűrnie kell. A hegyeket legyőzte, de az emberekkel szemben gyengének bizonyult. Csak olykor-olykor, mikor a fellegek bőven árasztják el vízzel, tör, bosszút lihegve, az útra. Elmossa a kavicsot, amivel az emberek a mélyedéseket betömték, elhordja a rozoga hidakat, nagy köveket gördít az út közepére, hogy még akkor se járhassanak rajta a szekerek, mikor ereje fogytán vissza kell vonulnia szűk medrébe.
A Lator patak bosszújától nekünk ezúttal nem kellett tartanunk. Kővári nyugodtan beszélhetett tovább.
— Erdőpetri Nagypetrihez tartozik, a csárdával együtt. Ott terül el, ahol ez a völgy nagy katlanná szélesedik ki, amit minden oldalról erdők borítanak, hegyek védenek. A fák nemrég még az egész völgyet betakarták, de ma már a hegyoldalakra szorultak vissza. A bükkök, gyertyánok, juharok között, a katlan szélén találni szelíd gesztenyét is. Talán a természet így akarta figyelmeztetni az embereket: jobb sorsra érdemes ez a táj. Éden-kértté lehetne varázsolni.
A védett völgykatlant a nagypetriek kezdettől fogva jól ismerték. Ősidőktől fogva ide menekültek, ha tatárok, törökök vagy más martalócok fenyegették a falut. A legutolsó tatárjárás után — a tizenhetedik század elején jártak itt utoljára a Krím vad lovasai — a nagypetriek kápolnát építettek a katlan közepén — hálából, hogy időben tudomást szereztek a közeledő veszedelemről. A falut felégették ugyan a tatárok, de az emberek és a jószág megmenekültek. Elrejtőztek a völgykatlan sűrű rengetegében.
Töröknek, tatárnak ma már se híre, se hamva. De a béke mégsem költözött ide. Most nem a nagy világháborúra gondolok, aminek áldásait ez a vidék is érzi, hanem arra a másikra, ami itt folyt és folyik mindmostanáig éppen Erdőpetri miatt. Már ennek is volt halálos áldozata.
— Nagypetri Rákóczi-birtok volt. A szatmári béke után Károlyi Sándor szerezte meg a császártól jutalmul, hogy elárulta fejedelmét. A Károlyiaktól került a birtok a Dégenfeldek kezére. 1848-ban a falu körüli terület a telkes jobbágyoké lett. Erdőpetri megmaradt Dégenfeld-birtoknak. Több mint kétezer katasztrális hold príma föld. Akkora kukoricacsövek teremnek benne, mint egy kuglibábu. Elélhetne Erdőpetriből az egész, háromezer lelket számláló Nagypetri. Erre nálunk az a fő táplálék, a málé. Mamaligát készítenek belőle a románok. Azt esznek sokszor a magyarok is, bár nem nagyon dicsekszenek vele.
1921-ben, hogy a mi vidékünk Romániához került, elvették báró Dégenfeldtől az erdőpetri birtokot. A felét kiosztották a nincstelen zselléreknek. Főleg a románok kaptak földet. Magyar zsellérnek alig jutott. Az ő részüket doktor Pop ügyvéd, Maniu-párti képviselő szerezte meg saját magának. Élvezte a jövedelmét a bécsi döntésig, akkor lelépett. A föld itt maradt. Mindenki természetesnek vette, hogy amit a magyar zsellérek 1921-ben nem kaptak meg, most majd nekik osztják ki.
Megmozdult a földért a fél falu. Részt vettem az akcióban én is, pedig nem voltam igényjogosult. Mint kisebbségi, a bécsi döntés előtt nem éreztem magam felelősnek semmiért. Akinek szava nincs, az nem is felelős. De mint többségi, már az ország gondját is magaménak éreztem. A sógorom meg a nővérem is tőlem kérték számon a bécsi döntés után a jogtalanságokat, bajokat. Hogy mi ütött be megint, nem tudom.
Sógoromnak nincs tanult mestersége. Elvállal minden munkát, cipővarrást, szíjgyártó munkát. Rak falat, tapaszt kemencét, ácsol, zsindelyez, mikor mire van szükség. A nélkülözés sok mindenre megtanítja az embert — mondja, ha ezermesterségét említik.
Mikor 1940 októberében, a bécsi döntés után Kolozsvárról hazajöttem, sógoromat, Gyurit sem találtam valami jó bőrben. Feje kopaszra nyírva, arcán-a bőr a csontokhoz tapadt. Szeme beesett, orra kiáll. Nadrágján, ujjas mellényén folt hátán folt. Lábán is foltozott bakancs, levágott csizmaszárral kiegészítve. Csak sűrű bajusza kunkorodott hetykén felfelé. Nemrég jött haza Botosaniból, ahol a román király munkaszolgálatosa volt.
Üres volt a spájzuk is. Nem volt, ki keressen a nyáron. Amit Zsófi nővérem össze tudott hozni, fel is élte kisfiával. Nem volt mivel megkínáljanak. Tetőzte a bajt, hogy épp puliszkanap volt. Olyankor a pék kenyeret nem árult, csak málélisztet. Zsófi röstelkedett nagyon.
— Mesílj valamit — szólított fel Gyuri. — Jobb, ha te mesílsz. Én gondolni se akarok Botosanira.
Kicsit szégyenkezve, de töredelmesen be kellett vallanom, a bécsi döntés után sincs sok munkalehetőség Kolozsvárott. De majd utánanézek, ha esetleg fel akarna jönni alkalmi munkára.
— Nem megyek én mán sehuva — mondta elszántan Gyuri. — Nem megyek se Kolozsvárra, de még Pestre se. Itt akarok rendes megilhetést Petriben. Elegem van a sok vándorlásbúl, kóduskenyérbül.
Néhány nap múlva négyen mentünk fel az új főjegyzőhöz, vitéz tordaaranyosi Aranyossy Kázmérhoz. Sógorom foltosán, kopottan jött, ahogy hazaérkezésem alkalmával találtam. Két zsellér tartott velünk: az öreg Csortán meg a fiatal Bokor. Ők háziszőttesben, bakancsban jöttek. Kucsmájukat kint hagyták az előszobában.
Illedelmesen köszöntünk, A főjegyző nem nyújtott kezet se a zselléreknek, se nekem. Engem meglepett és bántott is, hogy úgy fogadott bennünket, mint valami cselédeket. De a zsellérek nem sokat törődtek a formaságokkal. Az öreg Csortán, aki közügyekben a gyakorlottabb volt, megköszörülte a torkát, hogy szépen, érthetően elmondhassa, miért jöttek.
— Főjegyző úr …
— Nagyságos főjegyző úr — igazította helyre Aranyossy. — Nálunk ez a megszólítás.
Csortán nyelt egyet, de nem jött zavarba, újból elkezdte:
— Nagyságos főjegyző úr! Mi, petri zsellérek, úgy gondoltuk, jó lenne, ha az erdőpetri birtokot, az ottani fel nem osztott fődeket nekünk adnák, magyar zselléreknek.
Aranyossy felkapta a fejét, de uralkodott magán, Bokor úgy érezte, rajta van a sor:
— A román kormány odaadta a felét a románoknak, a magyar kormány most majd kiosztja, ami még egyben maradt, a magyaroknak — okoskodott, és félszemmel figyelte, milyen hatást tesznek szavai a főjegyzőre.
— Amit huszonegyben kiosztottak — vágott Bokor szavába a sógorom —, az maradjon azoké, akik akkor kapták. Az is mind szegény ember, ha román is. Nekünk magyaroknak osszák ki azt, amit akkor doktor Popnak sikerült megkaparintani. Pop elmenekült. A föld gazdátlan. Ha nem adják nekünk, ráteszi a kézit báró Dégenfeld. mi meg vehetjük a kódustarisznyát, és mehetünk megint világgá.
— Van itt is munka — jegyezte meg a jegyző. — Mehetnek kukoricát szedni, napszámba.
— Napszámba? Mit lehet pár nap alatt napszámban keresni? Mindenszentek napjáig sem lesz elég, hát még tavaszig — érvelt Gyuri.
— A nyáron nem kerestünk semmit. Hadimunkára vittek. Ha a magyar állam nem akarja, hogy a télen éhen pusztuljunk, ha segíteni akar erdélyi fiain, hát úgy segíthetne legjobban, ahogy mi javallottuk — esedezett az öreg Csortán.
Aranyossy felállt, mint a bíró, mikor ítéletet hirdet.
— A báró úr őméltósága földjére ne is gondoljanak. Azt verjék ki a fejükből.
Csakhogy a zsellérek nem mondtak le olyan könnyen arról, amit természetesnek, magától értetődőnek tartottak.
— Azt a földet húsz éve mi munkáljuk. Az idei termést is mi vetettük, mi kapáltuk — vette át. újra a szót Csortán. — Nem pusztulhatunk éhen. A gyárban munkát nem kapunk. Nem mehetünk koldulni.
Gyuri megtoldotta: — Az én nagyapámat ott ütötte agyon egy fenyő, mikor az erdőt irtották Erdőpetriben. Mi változtattuk azt szántóvá. Mégis el kellett vándorolnunk munka után. Jó levegő az volt itt, a fenyvesek alatt, de munka évről évre kevesebb volt. Bejártam én mán munka után egész Romániát. Dolgoztam Brassóban, Bukarestben, mindenütt. Voltam már favágó, kocsis, hordár, minden. Vándoroltunk, mint a kódusok, rongyokban jártunk, koplaltunk. Nekem ebből elíg volt. Nem akarjuk újrakezdeni ezt a fődönfutó, kínkeserves életet. Fődet akarunk mi is — itt a petri határban.
Aranyossy simított egyet szőke bajuszán, aztán tenyerébe fogta homlokát, mint aki valamin erősen gondolkodik. Álljon-e elő javaslatával vagy se. Úgy döntött, hogy előáll. Minden szót megnyomott, hogy ezzel is jelezze, belőle a hatalom beszél.
— Hogy kié legyen a birtok, abban nem én döntök. Tőlem akár Budapestre is felmehetnek, ha sok a felesleges pénzük. Ha tőlem kérnek tanácsot, megmondhatom, Dégenfeld méltóságos úr biztosabban ül a nyeregben, mintsem hogy maguk kivethetnék. Én azért tudnék magukon segíteni. Van egy ajánlatom. Ott van a románok földje. Takarítsák be, ami rajta van. Legyen az mind a maguké.
Aranyossy lebecsülte a nagypetri zselléreket. Nem kapták be a csalétket.
— Azt nem mi szántottuk, vetettük, kapáltuk, töltöttük. Az minket nem illet — tért ki a javaslat elől Csortán.
— És mi lesz a románokkal? — kérdezte Bokor.
— Semmi közük Erdőpetrihez. Aki bocskoros oda kimegy, a kakastollasokkal gyűlik meg a baja.
Engem is meglepett a jegyző bejelentése. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmi is lehetséges volna. Megpróbáltam közvetett módon érvelni ellene.
— Mi lesz, ha a román kormány ugyanazt teszi a dél-erdélyi magyarokkal? Több százezer magyar él ott! Legalább rájuk legyünk tekintettel.
Napirenden voltak mindkét oldalon a megtorlások, amitől itt is, ott is megint csak az erdélyiek szenvedtek, magyarok, románok egyaránt. Tízezrével senyvedtek a menekültek az új határ mindkét oldalán.
Aranyossy figyelemre se méltatta megjegyzésemet. A zsellérekhez fordult:
— A mezőpetri uradalom bérlőjétől kaptam már ajánlatot. Ő vállalta a volt román földek betakarítását napszámba. Még örült, hogy így foglalkoztathatja, valami keresethez juttathatja a sok dél-erdélyi menekültet, akiket a nyakába sóztak. A termés a közraktárba kerül. Majd eldöntik odafent, a kincstáré lesz-e vagy a birtok ősi tulajdonosáé, báró Dégenfeld őméltóságáé.
— És mi haljunk éhen? — kérdezte elkeseredetten Gyuri. Már féltem, nekimegy Aranyossynak.— Tehetek én róla? Én maguknak ajánlottam fel az egész termést. De nem erőszak a disznótor!
— Nekünk abból egy cső sem kell — méltatlankodott Gyuri. — A bőr sülne le a képemről, ha azt venném el, amiért más dolgozott. Mi azért jöttünk, ami a Pop doktoré volt, amit mi, magyar zsellérek meg az asszonyaink kapáltak meg.
Daróczy csendőrőrmester lépett be. Jelentette, hogy megjöttek a román főkolomposok, akiket Aranyossy magához rendelt. Bennünket kitessékeltek az irodából.
A románok lehettek vagy tízen, ott álltak a községháza előtt. Közöttük volt Drágos Mitru is. Azért hívatta őket Aranyossy, hogy rájuk ijesszen. Egy román se merjen kimenni az erdőpetri határba. Ő nem vállal felelősséget azért, aki nem fogadja meg a tanácsát. Daróczy hozzátette, hogy annak vele gyűlik meg a baja.
Mindenkinek feltűnt, hogy Aranyossy nem doboltatta ki a tilalmat. A célja nyilvánvaló volt. El akarta űzni a földhöz juttatott románokat az egykori Dégenfeld-birtokról. Erre akarta eszközül felhasználni a magyar zselléreket. Gyuriék nem álltak kötélnek. Megpróbálta hát csendőrcsínnyel, ijesztgetéssel.
De néhány nap múlva beérett a kukorica: a románok mindennapi kenyere. Az asszonyok sírtak, a férfiak káromkodtak, hogy ott megy tönkre a máléjuk a határban, ott hordja el a varjú meg a mezei patkány. Sokuknak már nem volt miből ma maligát főzni. Addig, s addig, míg elhatározták, hogy a főjegyző tilalma, a csendőrök fenyegetőzése ellenére is betakarítják a termést. A fél falut mégsem fogják börtönbe csukni.
Drágos Mitru hajtott ki elsőnek az erdőpetri határba, a többi román reformföldes követte a példát. Onnan nehéz lesz őket összeszedni. A főjegyző tilalma nem törvényes. Még sehol sem olvasták, hogy a kormány ilyen rendeletet adott volna ki. Drágosék voltak ügyvédnél is. Az is azt mondta, hogy nincs olyan rendelkezés. Drágost másnap elvitték a csendőrök. Azt hitték, ennyi elég lesz. Tévedtek. A többiek kimentek nélküle. Az öreg Korodán vezette őket Mitru helyett.
De egy este megtámadták őket, mikor szekerükkel hazafelé hajtottak. Sötét volt már, nem ismerték fel a tetteseket. Be voltak kormozva. Feketék voltak, mint az ördögök. Furkósbotokkal, fejszékkel, vasvillákkal rohanták meg a fáradtan hazafelé baktatókat. Mire ezek észbe kaptak, a támadók el is tűntek. Vérző sebekkel, zúzódásokkal szállították be a kórházba az áldozatokat. Az öreg Korodánt már be se vitték. Holtan fektették szekerére a frissen tört tengeri csövekre. Mikor a szekérkaraván a jajveszékelő asszonyokkal, a síró gyerekekkel meg az átkozódó férfiakkal a községbe ért, mindenki kiszaladt az utcára. Perceken belül elterjedt a szörnyű hír.
— Azután már senki sem mert kimenni Erdőpetribe. Csak akik kint laktak a tanyákon, közel a földekhez, törték továbbra is a tengerit, de csak éjjel. Lopkodták a termést a saját földjükről. De a legtöbbnek nem jutott semmi. Télen aztán fűrészport kevertek a tavalyi máléhoz, hogy jóllakjanak.
Korábban megszokott dolog volt a szegényebbeknél, hogy télen a borjút, malacot, de még a tehenet is bevitték a házba, egyetlen szobájukba, hogy együtt melegedjenek. Most már nem kell nekik előadást tartani arról, hogy ez káros az egészségre. Már nem éltek együtt az állatokkal, mert a barmok nem bírták a koplalást. Hamarabb elpusztultak, mint az emberek.
Még csak annyit, hogy Drágos Mitrut Korodán halála után kiengedték a csendőrök, de még egy hétig ápolni kellett, úgy összeverték.
Kővári elhallgatott. Tócsát kellett megkerülnünk az egyébként száraz hegyi úton. Kis forrás vizétől keletkezett, mely a hegyoldalból szivárgott ki, szinte észrevétlenül. De azért eláztatta az utat alaposan. Egy kútszerű mélyedésben összegyűlt a friss, buborékoló borvíz, onnan folyt tovább a Lator patakba.
— Itt megállhatunk egy kis pihenőre — javasolta Kővári. — Megkóstolhatjuk a forrás vizét. Kárba megy ez is, mint minden, amit ez az áldott föld kínál. A városban meg isszák a poshadt, íztelen, sokszor ártalmas löttyöt, hogy a hasuk felpuffad tőle.
A kis forrás valóban palackozásra érdemes italt adott. Felfrissültünk tőle. Leheveredtünk az út szélén.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!