(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
6
Csak a mi szakaszunk állott a téren, a románok már elvonultak. A rabok szerszámmal a kezükben sorakoztak fel. Sinkó vállán hatalmas csákány, Losonci Pista kezében fejsze, Csinger és Kormos egy hosszú fűrész két végét fogták. Ehrenreich és Hánzi kötéltekercset tartottak a hónuk alatt. Deske és Reich nem volt a felvonulók között.
Odaálltam a sor végére Ehrenreich mellé,, aki a kezében tartotta reggelimet, 5 deka szalonnát meg az egész napi adag kenyeret.
Tuskó vigyázzt vezényelt, aztán beszédbe fogott. Úgy kiabált, hosszan elnyújtva a szavak végét, ahogy a kisbíró a faluban.
— Magyarook! Tik most dógozni menteek. Akik a fronton vannaak, helyetteteek harcolnaak. Tik meg dolgozzatook helyettük iis. Tik magyarok vagytook. Nehogy lehaggyanak a bocskorosok …
Tuskó még többet akart mondani, de Kővári intett neki, hogy hagyja abba. Ő vette át a szót.
— Emberek! Figyelmeztetem önöket, hogy nem sportversenyre mennek, hanem fát dönteni. Tudom, hagy a többségük éleiében először dolgozik erdei munkán. A fakitermelés veszélyes dolog. Döntés előtt ki kell vágni, el kell távolítani a fa körül minden bokrot, indát, csemetét. A fa körül csak a csoport tagjai tartózkodhatnak. Ha a fa megindul, dőlni kezd, kiáltani kell, hogy a dűlő fától mindenki eltávolodhasson. Fennakadt, félig kitermelt fát otthagyni tilos. Ha nem vigyáznak, komoly baj lehet. Még emberhalál is. Arra nincs szükség. Tudom, mindenki élve akar hazakerülni.
— Éljen! — kiáltott fel a szakasz.
A tetszésnyilvánítás legjobban Kővárit lepte meg. Sürgősen abbahagyta az eligazítást. Intett Tuskónak, hogy mehetünk.
A szakasz elindult a számára kijelölt erdőpászta felé.
Csak egy ideig haladtunk menetoszlopban, kétoldalt a kísérő katonákkal. Mikor beértünk a fenyvesek közé, a sorok felbomlottak. Őrök és muszosok összekeveredtek. Én hátul majszoltam valamit kenyéradagomból, aprókat harapdálva hozzá a nem nagy, de annál értékesebb szalonnadarabból. Közben Ehrenreich megjegyezte, hogy Deske a könyvtárba ment. Zebi parnok valóban régi ismerőse lehet.
— Én ezt se hiszem — szólt bele Hánzi, aki valahogy mellénk került. — Deske a börtönben is folyton Tihamér bátyjával hencegett, aki állítólag képviselő, és azt ígérte, hogy ki fogja vinni a kóterből. Így ment ez két évig. A végén Deskét is idehozták velünk együtt. Azt nem tagadom, nemesi család. De tönkrementek. Legalábbis az az ág, amelyből Deske származik. Még azok is kitagadták, mikor kiderült, hogy Deske nem Habsburg Ottó költségén volt Franciaországban, hanem a Deuxiéme Bureau, a francia kémszervezet számláján. Ezzel Deske nemigen dicsekedett el Zebi parnoknak. Őt biztos azzal etette, hogy valami legitimista dologba keveredett bele. Hát nem erről van szó. Én tudom, amit tudok.
Hánzi elhallgatott. Előresietett. Mikor ketten maradtunk, Ehrenreich elmondta, hogy Reich a pajtában maradt. Mikor ki akarták zavarni, elájult. Persze, szimulált.
Kővári magához szólított, előresiettünk. Az erdész meghagyta Tuskónak, hogy vezesse a szakaszt a vágási területre, ahol a muszosok dolgoznak. Kővári járatlan úton vezetett. Birodalmát, a hosszúhegyi erdőt akarta megmutatni, mintha a vendége lennék.
— Hogy tetszik? — kérdezgette.
Mondtam neki, hogy én is szeretem az erdőt. Gyermekkori emlékeim — szép emlékek — fűznek hozzá.
— Hát igen — mondta. — A költő verset ír róla, a festő megfesti, az énekes róla dalol, ahogy a szép lányokról, asszonyokról szokás. Szerintem egyébként jobban megérdemli — szépség tekintetében is —, a hűségről nem is beszélek.
— Az erdő mégiscsak erdő — próbáltam ellenkezni.
— Maga ezt nem érti — intett le. — De hagyjuk az asszonyokat. Én most erről az erdőről beszélek. Errefelé a folyók mentén, a völgyekben már évszázadokkal ezelőtt fölégették az erdőt, hogy felszánthassák a földet, elvethessék a kölest, a zabot, az árpát, a búzát, később meg a málét. Hegyvidéken mindig is az erdőkből vették a nyersanyagot: a házhoz, a fejszenyélhez, a dézsához, a galambdúcos kapuhoz, a deszkapalánkhoz. Jutott is, maradt is. A baj akkor kezdődött, mikor a fáért pénzt lehetett kapni, sok pénzt. Irtották az erdőt, vágták a fát, ahogy jött, fiatalt és öreget, vékonyát és vastagot, bükköt és fenyőt sorjában. A mágnások meg a kereskedők hatalmas összegeket vágtak zsebre. A fát elszállították, nem jött cserébe csak a nagy szegénység. Az erdővidéken van a legtöbb rongyos — itt éheznek a legtöbbet.
Kővári úgy belejött, mintha a parlamentben a kormányhoz intézne interpellációt.
— Régen az erdő a faluközösségé volt. Használták, vágták a fát, de nem rabolták, mint mostanában. Azok gazdagodnak meg belőle, akik életükben sem fogtak még fejszét. Rablógazdálkodás, az megy itt már évek óta. Tarvágás. Újratelepítés semmi. Tarvágást legfeljebb 30—40 méter széles pászmákban volna szabad megengedni, ha a szomszédos területen megmaradó fák védelmet biztosítanának, hogy új erdő növekedhessék. De ki törődik most a jövővel! Itt marad a hegytető kopáran. A szél, az eső hamar leviszi majd azt a kevés termőtalajt. Pár év múlva nem lesz itt semmi, csak a kövek.
Én bólogatva lépkedtem mellette.
— Ráadásul háború van. Ez aztán a faigényes vállalkozás. Vezetékoszlop, cölöpfa. állványfa, bányafa, ipari fa. Mindenből több kell, mint békeidőben. A tempót meg a németek diktálják, március tizenkilencedike óta különösen, hogy megszállták az országot. Der Krieg ernährt den Krieg — a háború táplálja a háborút, ez az elvük.
— Elsőrendű fenyőt termelünk ki. Vezetékoszlopnak való príma anyag. De ott rohad majd el a völgyben. Amit már lecsúsztattunk, azt se szállították még el. De jobb is így. Nem kerül a Todt-szervezethez, az építi a német védővonalakat.
Kővári kis szünetet tartott. A politikáról visszakanyarodott az erdőhöz.
— Van itt bükk is szépen, nemcsak fenyő. Az én kedvenc fám a bükk. Oda nézzen. Milyen szép, magas, hengeres törzsük van. A fában az a legfontosabb, az egyenes törzs. Az emberben meg az egyenes gerinc. A lányban is az a legszebb, a sudár derekú.
A sima kérgű bükkök között ormós, csavarodó törzsű fák tűntek elő.
— Gyertyánok — világosított fel Kővári. — Kevésbé értékes faanyag. Kaptafa, tűzifa lesz belőle, újabban papír. Azért az erdőnek szüksége van a gyertyánra is. Sűrű lombja védi, lehullott levele táplálja a többi fát, főképp a csemetét.
Felértünk a hegygerincre. A muszosok már vágták a fát. Bő gatyájukat, bocskorukat rongyosra tépték a kiálló faágak, tüskés bokrok, éles kövek.
— Megérkeztünk — állott meg Kővári. — Ez a mi vágási területünk. Déli fekvés, kitéve a nap sugarainak. Hetven-hetvenöt éves lucfenyők elegyesen jegenyefenyővel négyötöd-egyötöd arányban. A famagasság átlag harminc méter. Ezt pusztítjuk a tavasz óta barbár módon.
— Még szerencse — morfondírozott fennhangon Kővári —, hogy a muszosok nem nagyon törik magukat. Gondolom, a rabszakasz sem fog rekordot dönteni. Minél több fa marad, annál jobb. Ezt persze nem mondhatom el az egész szakasznak. De a kolléga erdélyi. Mi — gondolom — értjük egymást.
7
— Ki legyen a rabszakasz munkavezetője? Ismeri társait. Kit ajánl? — kérdezte Kővári.
Losonci Pistát javasoltam. Odahívtam, bemutattam az erdésznek. Pista katonásan jelentkezett. Kővári kérdésére neki is elmondta, hogy tíz évig dolgozott fakitermelésben.
— Rendben van. Akkor maga lesz a munkavezető.
Pista fekete szeme felcsillant.
— Alázatosan jelentem, kérek további utasítást.
— Az első, hogy nekem ne jelentsen alázatosan. Nálunk alázatosan a bikszádi bazilita barátok imádkoznak a Mária-szobor előtt. Én nem vagyok Szűz Mária, csak vágásvezető. Én felelek az egész munkáért, maga meg a rabszakaszért. Vannak harminchatan. Kaptak fűrészt, fejszét, meg amire szükségük lesz. Aki már dolgozott ilyen szerszámokkal, az tanítsa meg a többit. Ossza őket ötös csoportokba. A tehetetlenebbekből lehet egy csoportban több is. A napi teljesítmény csoportonként öt darab fenyő. Annyit kell kidönteni, legallyazni, megcsúcsolni, lehántani. Ha nem lesz annyi, az se baj. Én csak egyet kérek: baja ne essék senkinek.
— Értem.
Pista hozzálátott a rabszakasz megszervezéséhez, munkába állításához. Fél óra múlva már csattogtak a fejszék, sivítottak a fűrészek, zengett az erdő. A volt börtönlakók úgy nekiveselkedtek a munkának, mintha attól várnák a szabadulásukat. Vagy csak egymásnak akarták megmutatni, ki mit tud?
A nagy virtuskodás nem tartott sokáig. A fejszecsapások hamar ritkulni kezdtek, a fűrészek is elhallgattak, egyik a másik után. Az újdonsült favágók mind gyakrabban köpködték a markukat, nézegették, nyomkodták a semmittevéstől kifinomult bőrön keletkező vízhólyagokat. Csinger, a szélhámos meg egyenesen a földhöz vágta fejszéjét.
— Gürcöljön, akinek az anyja bárcával sétált.
— Meg lehet szokni ezt is — biztatta Éliás bácsi.
— Én eddig se melóztam, ezután se fogok — fogadkozott Csinger.
Éliás bácsi a maga módján próbálta jobb belátásra bírni a szélhámost.
— Írva van: arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe.
— Én Pestre akarok visszatérni — vágott a szavába Csinger. — Aki a földbe kívánkozik, az csak vágja a fát, míg belegebed.
Csinger kártyát vett elő. Intett Kormosnak, s az tüstént otthagyta a szerszámot. Csinger hamiskártyás trükkjei sokkal jobban vonzották, mint az egyre nehezebben mozgó erdei fűrész, amit Éliás bácsival húzogatott nagy keservesen. Egyedül az öreg sem fűrészelhetett. Fogta Csinger eldobott fejszéjét, csapni kezdte vele az ágakat egy ledöntött hatalmas fenyőről. Ő nem tétlenkedik, amíg a többi izzad. Becsületből se tenné. Az Úr se nézné azt jó szemmel fentről.
Csinger élvezettel forgatta ügyes ujjai között a zsíros kártyalapokat. Sinkó Miska gyilkos pillantásokat vetett a hamiskártyásokra. Hólyagos volt az ő tenyere is, de azon inkább bosszankodott, hogy Csingerék leálltak.
— Büdös a meló, sipista urak? — szólt oda dühösen.
— Elvégezitek ti azt helyettünk is — pimaszkodott Csinger. — A kártyához finom kéz kell. Bütykössel csak veszteni lehet.
Pista közeledett.
— Ha ők nem dolgoznak, én se leszek bolond. Vagy rendet csinálsz, vagy bemondjuk mi is a fájrontot — támadt Pistának Sinkó. Nem tudta eltitkolni bosszúságát, hogy Pista lett a munkavezető, nem pedig ő, a volt vagonparancsnok.
— Nézd, milyen vízhólyagok vannak a tenyeremen — állt fel Csinger, hogy igazolja magát.
— Hát nekem nincsenek? — mutatta tenyerét Miska is.
— Nekem a bőröm is kirepedt. Itt a hüvelykujjam mellett — licitált Csinger.
— Húgyozz rá, majd begyógyul — ajánlotta Sinkó, és jót röhögött hozzá.
— Ha engem is Mucsáról szalajtottak volna — vágott vissza a vagány. Miska a fejszédével akart nekimenni, de Pista leintette. A kártyát azért elvette Csingertől.
— Megyek kihallgatásra — fenyegetőzött a vagány. — Ki vagy te itt? — Rab vagy, mint én.
— Jelentkezhetsz az úristennél raportra. Bánom is én. De ha nem akarsz dolgozni, tűnj el a búsba. Vagy menj vissza a sitibe kiblit szagolni, ha neked ott jobb volt.
Losonci Pista teljesen beleélte magát beosztásába. Amerre megjelent, felhangzott palóc beszédje. Adta a tanácsokat, oktatott mindenkit, mint a tanító az iskolában.
Az irigy Miska rá még jobban haragudott, mint a sipista Csingerre. Miska csoportjában öten voltak. Két elítélt katona, Ehrenreich és Hánzi. A katonák a fűrészt húzták. Pista Miskának kezdett magyarázni.
— Ez így nem lesz jól. Túl közel vagytok a másik csoporthoz. A döntési távolság a kétszerese a famagasságnak. Különben a dűlő fa agyonvágja azt, aki a másik fánál dolgozik.
— Amit én döntök, az odadől, ahová én akarom — kérkedett Miska.
— Ezt például merre céloztad?
— Oda a csemete mellé.— Csakhogy ez nem oda dől. Ezt lefogadom. Mivel szabjuk a dőlési irányt? A bevágással, a hajkkal, amit most fűrészelnek az embereid. Ez a szép szál fenyő éppen arra a sziklára fog zuhanni, amelyiken Hánzi ül, és sütteti a hasát a nappal. A fa kettétörik, odalesz. És hogy fogsz elszámolni Hánzival, akit a fa agyonüt?
— Hát a döntővilla mire való? — Miska egy kétágú fémvillában végződő rúdra mutatott, amely ott hevert a földön.
— Azzal akarod eltéríteni a fát a dőlési irányától? De ki fogja kezelni? Ahhoz érteni kell. Aki nem ért hozzá, a fa alá kerül.
— Olyan emberekkel kell itt dolgozni, akik csak ibolyát szedni jártak az erdőben — kezdett az embereire panaszkodni Miska.
— Van itt olyan munka, amit ők is el tudnak végezni. Miért nem tisztíttattad meg velük a fa környékét az indáktól, a száraz gallyaktól, kődaraboktól? A fa néha meglepi az embert. Előbb dől el. Megindul, hogy az ember nem győz eliszkolni. Nem jó olyankor megbotlani.
— Heil, munkavezető úr! — köszönt Pistára Hánzi, aki nyilván megunta a napozást, és lejött egy kis mókára a dolgozó csoporthoz.
— Éppen jókor jöttél. Pista, tedd át egy másik csoportba. Nekem nem fogad szót. Verni meg nem szabad.
— Miért nem csinálsz te is valamit? — korholta Hánzit Pista. — Hagyod a többieket gürcölni. Falun születtél. Láttál már fejszét, fűrészt.
— Igazad van — szónokolt Hánzi. — De itt az alkalom, hogy bevalljam nektek, az én apám egyenesen eltiltott a kétkezi munkától. Hihetetlen? Pedig így van. Az öregnek az volt a terve, hogy belőlem nagy urat, papot nevel. A mi falunkban a pap volt a legnagyobb úr. Apám azt akarta, hogy én is pap legyek. Az ő fiának sose lesz kérges a tenyere — fogadkozott. Úgy gondolta, ha nem szoktat kétkezi munkára, nem lehetek majd más, csak pap. De valami hiba csúszott a számításába. Pap nem lettem. Egyet azért elért az öreg. Dolgozni nem tudok. Még az a szerencse, hogy nem is szeretek.
Volt, aki nevetett Hánzi előadásán. Pista bosszankodott.
— Dolgoznál te, ha másképp nem kapnál enni. Azért nem tud jóllakni az a sok munkásember. A sok naplopó miatt. Már gyerekkorukban elszoktatják őket a munkától.
— Csak engem szidsz. Hát Ehrenreich? Mutassa meg ő, hogyan vágják a fát Máramarosban.
— Benne legalább megvan a jóakarat — védte Ehrenreichet Miska. — A kezében ott a fejsze. Igaz, mindig attól félek, hogy a lábát fogja elvágni vele.
Pista a kezébe vette Ehrenreich fejszéjét, de mindjárt meg is jegyezte:
— Ennek sajnos rosszul köszörülték az élét. A fene essen bele, aki ilyen munkát csinál. Azt hiszik, jó lesz a kincstárnak. Arra nem gondolnak, hogy ezzel is emberek fognak dolgozni. Ilyen szerszámmal nehezen boldogul még az is, aki fejszével a kezében jött a világra.
Pista megmutatta, milyen a ruganyos terpeszállás. Az a legjobb testtartás, mikor fejszével dolgozik az ember. Aztán nekilátott gallyazni.
— Ezt szerettem csinálni suttyókoromban, a gallyazást — ébredtek fel Pistában az emlékek. — Volt nekem egy hajlított nyelű fejszém. Gyertyánból faragtam a nyelét. Fénylett, mint a tükör. Még a nyele is. A tenyeremtől. A pofáján meg is borotválkoztam egyszer, amikor az erdőben elvesztettem a zsebtükrömet, és nem akartam borostás képpel fogadni a jányokat, akik otthonról az ennivalót hozták.
Pista visszaadta a fejszét.
— Fog ez menni — biztatta Ehrenreichet.
— Még én is kedvet kaptam hozzá — jegyezte meg gúnyosan Hánzi.
— Ideje volna — feddte meg Miska, — Ehrenreich más. Ők nem szoktak az ilyen munkához. De rólatok azt hallottam, ha nincs munkátok, a házatokat bontjátok le, és felépítitek újra, csak hogy dolgozhassatok valamit.
— Én is elfajzottam, mint a máramarosi fejszés pájeszesek — röhögött Hánzi.
Pista a két fűrészelő rab katona oktatását se mulasztotta el.
— Apám szalonnával kente a fűrészét, hogy jobban csússzon — jegyezte meg Hánzi. — Kiutaltathatnál pár kilót a rabszakasznak erre a célra.
Hánzi javaslatával kivételesen mindenki egyetértett.
A katonák újra nekifogtak a fűrészelésnek. A hajk, a fa törzsébe fűrészelt ék nemsokára elkészült. A hatalmas fenyő megremegett. Gyorsan elfutottunk mellőle. Miska is megfeledkezett a döntővilláról. Futott ő is velünk. A fenyő nagy recsegéssel megindult. Pillanatok alatt ráesett a sziklára, amelyen az imént Hánzi napozott. A fenyő törzse úgy eltört, mint a bot, ha kőre sújtanak vele. Pontosan úgy, ahogy Pista megjósolta. Miskának jól jött, hogy ebédre kolompoltak. Nem kellett sokat mentegetőznie.
Egy nagy tisztáson gyülekeztünk. Három nagy kondér állott a közepén. Kettőből a munkaszolgálatosoknak, a harmadikból nekünk osztották a babfőzeléket. Mindenki kapott hozzá egy darab birkahúst, amit az egyik rabszakács kézzel osztogatott egy nagy fatálból.
Én is megkaptam a porciómat. Nem telepedtem Kővári mellé, aki tarisznyáját vette elő. Nemigen hozott magával két személyre. Nem akartam, hogy a magáéból kínáljon. A véletlen úgy hozta, hogy Drágos Mitru mellé ültem le. Egy ideig egymás mellett kanalaztuk a babfőzeléket.
— Hogy ízlik a paszuly? — kérdezte Drágos.
— Sose legyen rosszabb.
— És a munka? Hogy megy?
— Rosszul. Nem értünk a favágáshoz. Attól tartok, ha ez tovább is így megy, visszavisznek bennünket a börtönbe.
— Össze kellene keverni a rabokat meg a munkaszolgálatosokat. A szálláshelyen nem, de itt, a munkahelyen lehetne. A munkaszolgálatosok értenek a munkához, a rabokat megtanítják rá.
Megszólalt Tuskó sípja. Az ebédszünet véget ért.
Ebéd után elmondtam Kővárinak Drágos Mitru javaslatát.
— Nem is rossz ötlet — ismerte el az erdész. — Ha vállalkozó volnék, és azt nézném, hogy minél több fát döntsünk, talán nekem is eszembe jutott volna. Így talán elkerülhetnénk a baleseteket. Attól félek, nem ússzuk meg anélkül. Ennyi kétbalkezessel még nem dolgoztam.
— Megpróbálom, beszélek az őrmesterrel. Ha beleegyezik, átszervezzük a csoportokat. Jobb előbb, mint később.
Tuskó makacsul ellenezte a rabok és a muszosok összekeverését. Kővári bosszúsan jött vissza.
— Azt állítja, hogy akkor nem tud vigyázni magukra. Ez hülyeség. Meg is mondtam neki. Innen csak az nem szökik meg, aki nem akar. Kikérte magának. Panaszt tesz ellenem. Megsértettem az őrséget. Akikre ők vigyáznak … Megint mondott egy sor marhaságot. Hogy a rabok megrontják a munkaszolgálatosokat, ha összekeverjük őket. Aztán meg, hogy a románok rontják meg a magyarokat. A végén felajánlotta, hogy ő segít megtanítani a rabokat a fadöntés fortélyaira. Erre abbahagytam a vitát. Találó nevet adtak neki. Tuskó. De ez olyan tuskó, ami már korhadt belül. Árt. ahol csak tud. Lefogadom, nem szereti ezt a felesége se, ha egyáltalán van neki valakije.
— Megmondtam neki, hogy minden balesetért ő lesz a felelős. De nem hagyom annyiban. Megyek, és jelentem a javaslatot az őrnagynak. Vele lehet beszélni.
Kővári elsietett. Én pedig megkerestem Ehrenreichet.
A barátom nagy hozzáértéssel gallyazott. Meglepően jól ment neki. Szabályszerűen csinálta, ahogy délelőtt Pista elmagyarázta. Tuskó mégis belekötött.
— Nem kell azt cifrázni. Le lehet a gallyat vágni egy csapással is.
Tuskó Ehrenreichhez lépett, és kivette kezéből a fejszét.
Hogy megmutassa, mekkora erő lakozik benne, a közelben fekvő, még le nem gallyazott fához sietett. Nagy lendülettel csapott rá a legvastagabb ágra — fél kézzel —, ahogy falujában a marhák letaglózásánál szokták. Korhadt ág volt, le is vált hamar a törzsről. De Tuskó lendületéből többre is futotta. A fejsze éle belehatolt az altiszt vadonatúj bilgeri csizmájának a szárába, de még ott sem állt meg, a nadrágszárnál sem, csak Tuskó sípcsontján. A törzsőrmester felordított fájdalmában, lerogyott a kidöntött fatörzsre.
Az őrök és a rabok összeszaladtak. Tuskó lábából csurgott a vér. A csizmát csak úgy tudták lehúzni, hogy a szárát előbb felhasították. Tuskó ingéből leszakítottak egy darabot, bekötötték a sebet. Egy katona meg egy muszos a vállukra kapták az őrmestert, és bevitték a kastélyba.
A rabok meg a muszosok összekeveredve tárgyalták az első balesetet. Tuskót senki sem sajnálta. Bár eltört volna a lába, hogy soha vissza ne jöhessen.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!