(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
5
Másnap alig derengett, már nyüzsgött a pajta. Készülődtünk az első munkanapra.
— Miért nem adnak mindenkinek kincstárit? — zúgolódtak, akik saját ruhájukat hordták. Az erdőben a sok gally, tövis, érdes fakéreg ronggyá tépi, darabonként szakítja le az ujjast, a nadrágot. A cipő talpa leválik, az ember lába alá gyúródik, hogy orra bukik, aki nem vigyáz. Még annak jó, aki csizmában, bakancsban jött.
Nem húzhattam fel csizmámat sebesre dörzsölt lábamra. Ehrenreich szandálját kellett újra felvennem. Mintha csak rám szabták volna. Nyári lábbelinek jobbat nem is kívánhattam. Csak persze nem a favágáshoz, az erdőben. Nem is nagyon illett a szandál a bricsesz csizmanadrágomhoz. Ez megint csak Ehrenreichnek szúrt szemet. Felajánlotta kék tréningruháját. Ő majd használt pantallóját, pulóverét ölti fel. Így is nagy előnye lesz velem szemben, mert vastag talpú, szöges kirándulóbakancsát mintha csak erre az alkalomra csináltatta volna.
Az átöltözés után úgy álltam a pajta bejáratánál felkötött bal kezemmel, mint valami sportoló, aki verseny közben megsérült. Sikerült teljesen kivetkőznöm suttyói mivoltomból. Észrevette ezt Kormos Sanyi, a cigányfiú.
— Az igazság az lenne, ha maga meg nekem adná, amiben eddig volt. Már kilátszik a hátam is, a fenekem is. Mindenki belőlem űz csúfot, ha így kimegyek.
Sanyinak igazat kellett adnom. Hamar rajta volt a tordai viselet. Kiadhatta volna magát ő is erdélyi menekültnek.
Deske a jobbik öltönyét vette fel. Neki ma már úri élete lesz. Az sincs kizárva, hogy feljön a hegyre a méltóságos báró úr is. Csak azt sajnálta, hogy a pajtában víz híján nem borotválkozhatott. A könyvtárban az lesz az első dolga. Megpróbálja elintézni azt is, hogy éjszakára ne küldjék vissza a pajtába. Itt előbb-utóbb mindenki megtetvesedik. Kisülne a szeme a szégyentől, ha éppen ő, egy Deseő hordaná át a tetűt a kastélyba.
Hánzi folyton Deske körül forgolódott. Lesznek abban a könyvtárban német meg román könyvek is. Deske nem tud majd kiigazodni bennük. Ő szívesen segítene. Rá is érne a könyvekkel bíbelődni. Fát vágni úgyse fog.
— Pedig most megmutathatnád, hogy bánnak a svábok a fűrésszel, fejszével! — hergelte Losonci Pista.
— Abból nem esztek — feleselt Hánzi.
— Mit gondolsz, mi fogunk gürcölni helyetted is? — förmedt Hánzira Sinkó Miska. — Majd én kezelésbe veszlek.
— Vedd kezelésbe Reichet. Tőle kaptad a potya kaját.
Hánzi a sitiprincre mutatott, aki még mindig a pokrócán hevert. Kofferjei ott voltak a fejénél egymásra rakva. Nem nyitotta fel egyiket sem. Reich most nem falatozással kezdte a napot, mint a vagonban. Csak feküdt és nyöszörgött, mint aki már a halálán van. — Mi baja? — kérdezgették. Reich motyogott valamit. A hiszékenyebbek találgatták. Vagy szívrohamot kapott, vagy a gyomra lyukadt ki. Orvost kell ide hívni, orvost.
Éliás bácsi ment- is a bejárathoz, hogy jelentse Reich állapotát. Épp akkor szólalt meg a kolomp. Kimentünk a pajta elé. Tuskó jött felénk. Legnagyobb meglepetésemre engem szólított:
— Barta Márton!
Jelentkeztem.
— Azonnal menjen az erdész úrhoz! Vezesse oda! — szólt Tuskó a mellette álló katonának.
Megindultunk a kastély felé.
Az erdész fülkéje ott volt közvetlenül a parancsnok szobája mellett. A báró nyilván inasa számára építtette közvetlenül a saját szobája mellé a magánzárkára emlékeztető kis helyiséget. Kis asztal, ruhaszekrény volt benne meg egy tábori szék. A fogason az erdész zöld kabátja függött, fölötte díszelgett kalapja a ráillő zergetollal. A sarokban rakásra hányva hullott szarvasagancsok.
Az erdész egy tábori ágyon hevert, olvasott. A fekvőhely betöltötte az egész szobát, akár a priccs a magánzárkát, a Hadik-laktanyában. A fülkét nagy ablak világította meg.
Az erdész csak valamivel látszott idősebbnek nálam. Kicsit már hízásnak indult. Vékony szálú szőke üstöke megkezdte a visszavonulást szélesedő homlokáról.
Lassan tápászkodott fel fekvőhelyéről, de mindjárt vissza is ült. Katonásan jelentkeztem.
— Barta Márton, parancsára megjelentem.
— Mi lelte a kezét? — kérdezte.
— Lejött az ujjamról a köröm.
— Magától?
— Nem. Más is közreműködött benne.
— Mennyire ítélték?
— Nem sikerült bűncselekményt rám bizonyítani. Nem vagyok elítélt. Csak ide internáltak.
— Miért?
— Nem tudom. Erdélyi menekült vagyok.
— Miért kínozták? — az erdész hangjából rokonszenvet éreztem.
— Rám akarták bizonyítani, hogy román kém vagyok.
— Értem. Így akartak kitolni magával is. Velünk erdélyiekkel, mindig csak csúfot űznek.
— Valahogy így van — hagytam rá.
— Mi volt civilben?
Merészet gondoltam. Megmondom az igazi foglalkozásomat. Nem vagyok már a suttyóruhához kötve.
— Egyetemi hallgató vagyok.
— Milyen szakos?
— Jogász.— Kolozsvárott tanult?
— Nem. Pécsett. Negyvenben a bécsi döntés után menekültem oda Tordáról — mondtam be a régi hazugságot. Aztán jött megint az igazság. — Pécsett élnek a rokonaim. Ott iratkoztam be a jogra. El is végeztem. Csak a doktorátus volt hátra. Arra készültem, de közbejött a letartóztatás.
Magam is meglepődtem a vallomásomon, melyben a hazugság megfért az igazsággal, azaz még inkább, hogy az erdész szóról szóra elhitt mindent. Már úgy beszélt velem, mintha régi barátok volnánk.
— Ez a tábor nem a legrosszabb. Majd meglátja. Bár itt nem adnak sem rangot, sem kitüntetést. De ha nem ugrik a dűlő fa alá, megéri a háború végét, ami, mint mondják, nincs már olyan messze. Egy ideig az alárendeltem lesz. Ön egyetemet végzett, de a fakitermeléshez talán én értek jobban. A nevem Kővári Károly.
— Engem itt főerdésznek szólítanak, pedig az túlzás. Nem végeztem erdőmérnöki főiskolát, csak kétéves alerdészit, Esztergomban.
— Itt nekem is szoktak tisztelegni, de maga nekem ne szalutáljon. Civil alkalmazott vagyok. Irányítom a fakitermelést. Szaknyelven szólva vágás vezető vagyok. Maga lesz a helyettesem. — Én csak néztem rá hüledezve, mint aki csodát lát.
— Jobb dolga lesz, mintha az őrparancsnoknak lenne az alárendeltje — folytatta Kővári zavartalanul. — Jutason szerezhette be ő is az általános műveltséget, vagy még ott sem. Ismerem ezt a fajtát. Szolgáltam én is három hónapot az utászoknál, Püskin, Magyaróvár mellett. Még az volt a szerencsém, hogy nem többet. Beugrattak a Dunába jó párszor a pontonról. Egy vadbarom jutasi szórakozott így velünk. De engem hamar leszereltek. Átkértek ide. Akkor kezdte meg a munkát itt a munkásszázad. Munka után szabad vagyok, fizetést kapok, illetményfát, egyebet. És még a behívás ellen is biztosítva vagyok. Lehet, hogy az öregisten odafönn kárpótolni akart. Volt neki miért.
Az erdész aztán a munkámra tért:
— Szálában termelünk. Lemérjük a fa hosszát, átmérőjét, és mehet. Még csak nem is sorszámozzuk a lecsúsztatott rönköket. Csak maga jegyzi fel a füzetében. Az is csak a jelentéshez kell, bár azt sem fogja ellenőrizni senki.
— Amit a kolléga végezni fog — folytatta —, azt úgy nevezik, hogy hossztolás. Ez a hossztoló léc.
Az erdész átadta a szerszámot — olyan volt, mint a rőfös méteres rúdja. Az egyik végén kampó volt, a jelkarcoló.
— A hossztolást eddig civil alkalmazott végezte, fizetésért. Behívták katonának. Megegyeztem az őrnagy úrral, hogy nem veszünk fel civilt. Majd csak megkártyázzuk valahogy az elszámolást. Tehát a munkájáért pénzt is kap — havonta száz pengőt. A többiek bagóért dolgoznak. A munkaszolgálatosok is, a rabok is. Örülök, hogy magán segíthetek, aki nemcsak hogy erdélyi, hanem még szerecsia* — szerencsétlen. * menekült is.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!