(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
4
Délután nagy kedvem támadt egy kiadós erdei sétára. Csak úgy egyedül, hogy még jobban élvezhessem a csendet, a friss, illatos fenyves levegőjét. Elváltam Ehrenreichtől, megindultam arrafelé, ahonnan nem jött semmi hang. Igyekeztem minél távolabb kerülni a pajtáktól és az erdőben danolászó, kurjongató tarka sokaságtól.
Szerettem az erdőt. Alig hiszem, hogy akad, aki ne szeretné. Igaz, mint apró gyerek eleinte féltem tőle. A gyermekmesék gaztetteit többnyire az erdőben követik el. A vadászt is oda küldik Hófehérkével, hogy ölje meg. Emiatt iszonyodik, retteg sok gyerek a legbékésebb erdőcskétől is. Nem menne egyedül oda akkor se, ha valódi mézeskalács-kunyhó várná. Én se mertem belépni még a falunk határáig húzódó kis tölgyesbe sem, csak később, iskolás koromban. De akkor aztán kipótoltam a korábbi mulasztást.
Még ki sem zöldültek a fák, már szedtük ki a varjúfiókákat a magas fészkekből. Párosával kötöttük össze, és rudakra fűzve vittük haza őket. Jó paprikás lett belőlük otthon. Az én torkomon egy falat se ment le ugyan a varjúpaprikásból. Hiába kínálta édesanyám a saját zsákmányomból készített illatos vacsorát. Mégis mindig ott voltam a varjúfészkek megdézsmálásánál. Nagy esemény volt az. Kiszöktünk arra az iskolából is.
Hamar rájöttem, hogy a magamfajta zsellérgyereknek nincs az erdőnél megértőbb barátja, pártfogója. Mert nemcsak varjúfiókáit engedte át nekünk ingyen. Ha olykor friss gyümölcsre támadt kedvünk, az erdő abból is a legjobbat adta. Van-e gyerek, ki nem örül az illatos szamócának, a vérpiros málnának, az üdítően savanykás áfonyának, a diónál is ízesebb mogyorónak. Az erdő nem fukarkodik egyikkel sem. Mindenkinek odakínálja, aki meglátogatja.
Az erdő bőkezű. Csak az emberek zsugoriak. Mikor már nem féltünk az erdőtől, a mesebeli szörnyetegektől, megtanultunk félni az erdész úrtól. Hiába húzódtak a tölgyek a falu alá, az erdőbe vezető úton ott függött a tábla: „Idegeneknek belépni tilos!” A terület a káptalan tulajdona volt. Az erdész — szigorú, nagy bajszú agglegény — őrködött felett. A háza bent volt a farengeteg közepén, jó messze a falutól. De ő folyton csak a falu felé leselkedett. Vállán a puska, kezében egy nagy mogyorófabot. Mi gyerekek az utóbbitól jobban féltünk, mint a töltött fegyvertől. Mert akit sikerült az erdész úrnak elfognia, azt könyörtelenül elnáspángolta, és még fel is jelentette a tanítónál, aki a vékony, sárga, de annál csípősebb nádpálcával adta ki a ráadást.
De erdész csak egy volt. És túl lehetett járni az eszén. Erről sok történetet hallhattam a favágóktól. Még szarvast is fogtak, pedig a vadorzást szigorúan büntették. Télen, amikor nagyban ment a favágás, esténként az éhes szarvasok ott ólálkodtak a vágási terület körül. Alig várták, hogy a favágók elvonuljanak. A rügyre gyülekeztek, amit a levágott fák gallyairól rágcsáltak le. A favágóknak nem volt fegyverük, mégis megtalálták a módját, hogyan ejtsék el a szarvast. Hurokkal. Egy fiatal, sudár lucfenyőt, mint valami íjat, lehajlítottak a földig, csúcsára dróthurkot kötöttek, eléje jó csomó rügyes gallyat raktak.
Jött a szarvas, falta a neki készített csemegét, szépen betette a fejét a hurokba. Mikor el akart menni, kioldotta a kötést. A luc kiegyenesedett, és felhúzta magával az állatot. Reggel ott várta a favágókat az akasztott szarvas. Volt pár napra pecsenyéjük is a száraz kenyér mellé. Nem hívtak meg senkit a szarvastorra … Nem csoda, hogy minket is vonzott az erdei romantika. Tavasszal, nyáron, ősszel mindig ott csatangoltunk. Csak télen nem, mikor derékig ért a hó, a lombtalan fák, bokrok pedig nem nyújthattak menedéket.
Nekem egyébként szerencsém volt. Egyszer sem sikerült az erdésznek elcsípnie. Pedig már a hátamon éreztem a botját és vele a nagy szégyent Magdi előtt, akit magammal csaltam ibolyát szedni.
Nyolcévesek lehettünk, harmadikosok. Egy áprilisi délelőtt a tanító hazaküldött bennünket az iskolából. Valahová el kellett mennie. Megörültünk a váratlan iskolai szünetnek. Nem megyünk haza, kimegyünk az erdőbe ibolyát szedni. Így határozott az osztály fele. Magdi, egy cserfes kis szöszke velünk jött. Én beszéltem rá nagy nehezen. A lányok között ő volt a legjobb tanuló, okos is volt, szép is, jó magaviseletű, és — amire én különösen büszke voltam — az osztály nyelve szerint Magdi volt az én „szeretőm”. Magam sem tudom, ki és miért párosított bennünket össze. A végén elfogadtam magam is, és ha olykor az idősebbek tréfálkozva megkérdezték, van-e már szeretőd, félig szégyenkezve, félig tréfásan vallottam be, hogy van, Szőke Magdi.
A lányka is így lehetett vele, mert mikor kiértünk az erdőbe, és a fák alatt szétoszlott a társaság, velem maradt.
Bokáig süppedtünk az agyagos sárba. Az avar nem fedte mindenütt a friss esőtől alaposan felázott talajt. Nem fáradoztunk hiába. Jó marékkal szedtünk már mindketten. Hiába dugta el fejét a tavasz szerény illatos hírnöke. Egymással versengtünk, ki talál minél többet. Felforgattunk minden ibolyatövet. Nem hagytunk ott egy virágot sem. A nagy igyekezetben úgy eltávolodtunk a többiektől, hogy már a beszélgetésüket se hallottuk. Csak a kiáltásukat:
— Jön az erdész! Jön az erdész!
Nem tudtuk Magdival, merről jön a veszedelem, merre fussunk. Nagy ijedtségében a lány hozzám szaladt, belém kapaszkodott mindkét kezével.
— Ne hagyj itt! Ne hagyj itt!
Ha egyedül vagyok, talán futok én is, amerre látok, mint a többiek. De Magdit nem hagyhattam ott. Mit tehettem? Odahúztam egy böhönc alá. Az egyedül álló tölgy ágai a földig értek. Jól eltakartak mindkettőnket. De Magdi ott sem eresztett el. A fa alá érve megbotlottam, elestem. Velem esett a lányka is, de még nagyobb erővel szorított magához. Úgy feküdtünk egymás mellett, mint Tóni bátyám Kis Erzsivel szénagyűjtéskor, mikor egy bokor alatt rajtakaptam őket.
Bennünket nem látott meg senki. Az erdész sem. Kiáltását csak messziről hallottuk. Aztán elcsendesedett körülöttünk minden.
Mennyi ideig maradtunk ott a tölgyböhönc alatt átölelkezve, nem tudom. Óránk nem volt. Belőlem hamarabb elszállt a félelem. Ki akartam szabadulni Magdi öleléséből, de a lányka még mindig félt, nem engedett el. Egy kis ördög szállhatott belém. Elkezdtem csókolgatni Magdit. Nem eresztett el akkor sem. Sírásra se fakadt. Még csak nem is vonakodott, tiltakozott. Ha valaki szétnyitotta volna fölöttünk a tölgy ágait, még azt hihette volna, mi is azt tesszük, amit Tóni bátyám Kis Erzsivel.
Én a városba kerültem gimnáziumba. Magdika otthon maradt. Hiába volt nálam jobb tanuló. Ő csak lány volt. Felcseperedtünk mindketten. Nem egyezett a falu felfogásával, hogy én, a diák, udvaroljak Magdinak, aki megmaradt parasztlánynak. Nem mintha engem valaki is nagyobbra tartott volna csak azért, mert tanulni mentem. Erről szó sem volt. Továbbra is letegezett mindenki, felnőttek és fiatalok egyaránt. Még le is néztek a maguk módján, mert belőlem is ingyenélő úrféle lesz. Eggyel több olyan, akit nekik kell majd eltartaniuk. Így beszéltek velem a lányok is. Nekem még azt sem engedték meg, amit nem tagadtak meg az otthon maradt legényektől. Pedig vakáció idején éppúgy dolgoztam, mint a többiek. Mikor új iskolát építettünk, hordtam én is a téglát. A velem egykorú legénykék be-behúzták a lánykákat a még vakolatlan, üres tantermekbe. Meg-megölelték őket, lenyomtak egy-egy csókot. Nem volt az tiltott játék. Azt gúnyolták a lányok ki, aki félénk volt, bátortalan, aki nem mert velük kezdeni.
Én sem akartam gyávának tűnni. Elkaptam egy kökényszemű kis begyest, loptam tőle egy csókot. De a kis jérce, mint a hárpia támadt nekem. Mit gondolok én, ő nem ribanc! Ilyen kemény hangot használt. — Másnak szabad? — védekeztem gyámoltalanul. — Az más, azok itt nősülnek a faluban. Te úr leszel, kisasszonyt fogsz elvenni. Enyelegj azokkal — adta ki az utamat.
Tetszett vagy nem, odahaza a falumban ehhez a felfogáshoz kellett tartanom magam. Együtt dolgoztam, tréfálkoztam, táncoltam a hozzám illő lányokkal, de szerelemről szó sem lehetett, még csak enyelgésről sem. Tudomásul kellett vennem, én már nem vagyok közéjük való.
Így voltam Magdival is. A böhönc alatti kalandunkra úgy gondoltam, mint sok más gyermekkori csínyre, emlékre. Szép volt, mint a mese, vagy a kitalált történet. Hogy igaz volt, nem számított. Nem beszéltünk róla. Magdival sem, akiből sudár termetű lány lett. Sűrű haja, mint az arany, üde bőre, mint a vaj. Mit számítottam én neki. Komoly udvarlója is volt már. Ha leszerel, meglesz a lagzi. Szó sem lehet már új, igazi kalandról az erdőben. És mégis.
Késő nyáron, úgy szeptember eleje lehetett, a vakáció utolsó napjai. Egy délután, gondoltam, sétálok egyet az erdőben, elbúcsúzom megint egy évre az ismerős fáktól. Mint egyetemi polgár nem kellett már tartanom az öreg erdésztől, aki személyesen ismert. Engem is a falu intelligenciájához sorolt. Nekünk szabad mozgást engedélyezett erdejében. Így hát nyugodtan sétálhattam a pázsitos erdei úton is.
Délután négy óra lehetett. Kellemes, hűs volt a levegő. Mély csend mindenfelé. Ilyenkor mozdulnak ki a vadak nappali búvóhelyükről. Óvatosan lépegettem, hogy zajt ne csináljak. Hátha elém bukkan egy félénk gidácska, vagy egy bokros agancsú szarvasbika. Látásuk emlékét szívesen viszem majd magammal a városba.
Az út elkanyarodott. Halk lépéseket hallottam. Valami közeleg szemben velem. Félrehúzódtam egy fa mögé. Nem őz jött, se szarvas. Magdi tűnt fel az útkanyarban, piros pettyes ruhában. Megvártam, míg mellém ért. Csak akkor léptem elő a fa mögül. A lány kicsit megijedt. Mikor felismert, úgy megörült, mintha előre megbeszéltük volna a találkát.
— Tudod, hogy éppen rád gondoltam? Emlékszel a böhönc tölgyfára? Oda bújtunk el az erdész elől. Tudod, hogy még megvan? Itt a közelben. Ha akarod, megmutatom.
Hamarosan ott voltunk a böhönc mellett.
— Éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt. Csak mi változtunk meg. Azt mondják, te már menyasszony vagy. Farsangkor esküsztök Bakos Pistával.
— Ne beszélj róla. Gondolni se akarok rá — kérlelt Magdi.
— Nem a vőlegényed?
— Megvert engem az isten.
— Nem szereted?
— Ha téged szeretnélek, elvennél? Emlékszel? Tíz évvel ezelőtt …
— Úgy fogtad a nyakam. Annyira meg voltál ijedve.
— Hátha nem az ijedtségtől? …
Magdi tengerzöld szeme tüzelt …
Már sötétedett, amikor hazafelé bandukoltunk az erdei úton. Magdi Pistáról beszélt. Kicsit bűntudattal, önigazolásul.
— Mikor először hazakísért a táncból, én egész úton csak arra gondoltam, bár nyitva lenne az utcaajtó. Akkor hamar beszaladhatnék, becsaphatnám az ajtót magam után. Nem akartam, hogy megcsókoljon. Az pedig kijár a legénynek, aki hazakíséri a lányt. A házunk elé érve szaporábban kiléptem, kicsit szaladtam is. De Pista nem maradt le. Jött utánam, nagyokat lépve, szuszogva. A végén már versenyt futottunk. Én elöl, ő utánam. Nem volt szerencsém. A kisajtó be volt zárva. Pista utolért. Átölelt. Gondoltam, hiába siettem. Meg fog csókolni. A szám elé kaptam a tenyerem. Legalább szájon ne csókoljon. Bár inkább megcsókolt volna. Pedig az eszébe sem volt. Csak azért fogott meg, hogy megkérdezhesse:
— Magdi! Igaz, hogy rád íratják a házat?
Magdi mégis férjhez ment Bakos Pistához.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!