DUNÁTÓL A DONIG
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
3
Egy másik megvesztegetési ügyet maga Tatay alezredes, a hdt. II. oszt. vezetője vizsgálta ki Nagykátán. Ennek előzményeként előadom:
Gazdasági hivatalomba volt beosztva Krátky főszámvivő, akinek leánya, Eszenyi Józsefné egyik gépírónőm volt, akit még valamelyik elődöm idejében a hdt.-pság alkalmazott és osztott be oda.
Egyik nap Tápiósülyön újonnan bevonultakat kellett besoroznom, illetve bemutatni, amikor távbeszélőhöz hívattak Nagykátáról. Eszenyiné kért engedélyt, hogy sürgős családi ügyben Pestre utazzék. Délután, hazajövetelem után elmondotta a következőket: Az édesanyja hosszú évek óta halálos beteg, többször hónapokig feküdt kórházban dr. Gönczy professzornál, aki előbb a Horthy Miklós, később a Szt. István kórházban volt. Az öregasszony betegsége klinikai eset volt, úgyhogy amikor az öregasszony már nem szállítható, állandóan ágyban fekvő beteg volt, a professzor ismételten és költségmentesen meglátogatta és kezelte őt vidéki lakásán. Előző nap, mielőtt tőlem Pestre utazásra kért engedélyt, hivatali telefonon felhívta őt dr. Gönczy, a professzor öccse, aki Pesten sürgősen beszélni akart vele. Az ügyvédi irodájában fogadta, és az édesanyjára terelte a szót. Elmondotta, hogy minden pénzkérdés. Így az édesanyja betegsége is. Módja van az édesanyját repülőgépen pesti szanatóriumba szállítani, ahol egyik professzor a másiknak adná a kilincset, és rövid idő alatt helyreállítanák egészségét. Módjában áll az is, hogy Eszenyinét az Egyesült Izzóban főtitkárrá neveztesse ki, ahol neki lenne jó néhány gépírója. Mindezekért nem kíván mást, csak eszközölje ki nálam, hogy két, általa megnevezett – neveikre már nem emlékszem – Egyesült Izzó igazgatót utaltassam a 11. sz. helyőrségi kórházba, ahol már minden elő van készítve és el van intézve. Mikor Eszenyiné említette, hogy velem ilyesmiről beszélni nem lehet, azt válaszolta, hogy ha másképp nem megy, árulja el nekem, hogy Aschner Lipót vezérigazgató megbízásából tíz vidéki igazgatóság vár reám, egyenként havi P 5.000.- jövedelemmel. Nincs az a törzstiszt, aki havi P 50 000 biztos, életfogytig tartó jövedelemért ilyen semmiséget meg ne tegyen. Egyebekben nyugtasson meg, hogy ezek az igazgatósági tagságok fiktív nevekre szólnak, bárki felveheti a havi tiszteletdíjat, a nevem sehol sem fog szerepelni. Eszenyinével leírattam a nekem elmondottakat, utasítottam, hogy hívja fel dr. Gönczy ügyvédet, aki a válaszát várja, rendelje hozzám másnap délre. Én pedig felhívtam Hajós Béla alezredest, akinek előadtam az esetet, és intézkedést kértem. Dr. Gönczy ügyvéd másnap ugyanúgy adta elő előttünk ajánlatát, mint Eszenyiné, és beismerte, hogy ha sikerült volna nálam eredményt elérni, őt az Egyesült Izzó ügyészének nevezték volna ki. A hadbíróság e tekintetben ügyem tárgyalásánál arra az álláspontra helyezkedett, hogy fel kellett volna vennem az első havi P 50 000-t, s csak úgy lett volna a megvesztegetés elkövetve, enélkül ez csak kísérlet.
Ami a nagykátai viszonyokat illeti, előadom:
Úgy a keresztény keretet, mint a bevonult musz sz-okat megalakulásuk után személyesen oktattam ki magatartásukra vonatkozólag, a keretet a beosztottakkal való emberséges bánásmódra figyelmeztettem. Megmagyaráztam nekik, hogy csak ily viselkedéssel tudnak tőlük eredményes és hasznos munkát kapni. A munkaszolgálatosokat arra, hogy igyekezzenek, mert csak így van reményük arra, hogy az egyévi szolgálat után leváltják őket, és hazajöhetnek. Aki tiszta lappal jön haza annak esetleg itthon kiszabott fenyítései törölve lesznek, és hat hónapig nem lesz behívva.
Fölösleges csomagjaikat, pénzüket, cigaretta- és szeszkészleteiket hazaküldhetik. Nincs értelme sok csomagot, hátizsákot és hasonlókat magukkal vinni, mert a kiadott rendelkezés szerint kb. 100 km gyalogmenetük lesz a kivagonírozás után, ott nem tudnak kocsihoz jutni és borravalóért leventékhez, csomag segítségül, így a maguk cipelte poggyászukat útközben ott fogják elhagyni. Pénz és csomaghoz feladóvevények beszerzését a szd. parancsnokok mindenkinek oly mértékben engedélyezik, amennyire szüksége van. Küldjenek haza minél előbb mindent, mert el van rendelve, hogy az útba indítás előtt mindenkit személyi motozásnak vetnek alá.
Ennek dacára előfordult, hogy egyik nap a Czöndör őrnagy psága alatt álló tápiósülyi táborból két kocsira való dohányt és szeszneműt, valamint – úgy emlékszem – P 17 000-t hoztak be névjegyzék kíséretében, melyen az azon szereplők a vöröskeresztnek ajánlották fel azokat. Hadigondozó tisztem, Francz Rezső főhadnagy számba vette a beküldötteket, és a vöröskereszt igazgatóságának továbbította a csomagot. Néhány nap múlva kiderült, hogy a csomagok beküldése önkényes intézkedése volt az egyik felülről kapott szd. parancsnoknak, aki a fennálló és általam ismételten hangsúlyozott rendelet ellenére a személyi motozást a bevonulás után, nem pedig az útba indítás után eszközölte. A Bev. Központ 3 megbízhatatlan beosztottja, Dancz Endre fhgy. segédtiszt, dr. Herczeg Tibor orvos fhgy. és Bessinger A. szakaszvezető, továbbszolgáló állományvezető volt. Dancz fhgy-ot felülről kaptam, mikor elődje, Szikorszky László hdgy. leszerelt. A hdt. parságtól egy ezds. a tiszti nyilvántartási és beosztási alosztálynak vezetője személyesen kísérte le hozzám, mutatta be nekem, és a hdtp. vezérkari főnöke, Vasváry vk. ezredesre hivatkozással ajánlotta figyelmembe, és intézte el behívását. Ez a polgári életben filmes volt, évtizedeken át Berlinben élt, felesége német asszony, rövid idő előtt érkezett haza Berlinből. Itthon azóta filmkölcsönözéssel foglalkozott. Az első dolga volt a hátam mögött a lakására hamis indokolással és csalárd úton telefont szerezni. Mint utóbb kiderült, 1-2 napi megbetegedésemet arra használta fel, hogy pságom nevében beadvánnyal fordult a posta-vezérigazgatósághoz, melytől mint parancsnokhelyettesnek, aki telefon nélkül nem tud Budapesttel érintkezni, a szolgálat zavartalan elláthatása érdekében egy telefonnak soron kívüli felszerelését kérte. Persze, nem nézhettem meg mindennap az iktatókönyveket, így csak jó későn jutottam ennek tudomására. Felelősségrevonása alkalmával oly szemenszedett hazugságokkal védekezett, hogy az eszem megállt. Pl. azt állította, hogy egy ízben a tiszti étkezdében említette a telefon hiányát, bizonyára már nem emlékszem rá vagy a sok dolgom közepette elfelejtettem. Állandóan a szds-ok között csatangolt, személyi viszonyaik iránt érdeklődött, és mikor egy ily beszélgetést véletlenül kihallgattam, még e tényt is letagadta a szemembe. Hiába kértem a hdtp.-ságnál Olchváry és Hajós alez-ektől leváltását, csak kimosolyogtak. Hacsak tehette, Pestre lógott. Mindig akadt „alkalmi” autó, melyen szó nélkül elszaladt. Csak másnap reggel láttam.
Minden esetben letagadta ellógásait, mikor egy autó számára hivatkozással bizonyítottam rá az ügyet, ismételten arra esküdött, hogy csak a túlsó végébe szaladt egyik vagy másik kocsmába, és ezért nem volt éjjel a lakásán, mert társaságba keveredett, és kimaradt, velük. Az orvossal és állományvezetővel összejátszva nyolc asztalos munkaszolgálatost csempészett fel Pestre, kik az irodáját rendezték be. Persze, ezek közül a munkaszolgálatosok közül csak egy-kettő volt asztalos, a többi bútorkereskedő, fakereskedő és hasonló volt, kik a megbeszélt luxusberendezéshez az anyagot és műhelyt adták prezentbe. Csak közvetlenül letartóztatásom előtt egy pontos adatokat tartalmazó feljelentésből szereztem tudomást a visszaélésekről. Nem volt már fizikai időm az ügyet és hátterét kivizsgálni, de még ez sem volt elég Olchváry alez-éknak. A kész bizonyítási eljárás jegyzőkönyveit kérték, melyekre már nem volt időm. Állandóan filmesek után nyomozott és tárgyalt a musz szolg-osok között, és még ottlétem alkalmával dicsekedett, hogy Rácz Vilmos, a Színházi Magazin keretén belül filmgyárat és irodát létesített, és őt hívta meg igen nagy fizetéssel igazgatónak.
A Margit körúton letartóztatásom alatt egyik behozott volt beosztottamtól hallottam, hogy a nyolc asztalos nemcsak nem vonult be többé, de úgy szereltette le őket, mintha kórházba lettek volna utalva, és onnan súlyos alkalmatlansági lelettel lettek tartós szabadságolásra javasolva.
Dr. Herczegh Tibor egész sötét valaki. Még az elején feltűnt nekem, hogy mily komisz, durva és méltánytalan a vagyontalannak látszó zsidókkal szemben. Ezzel ellentétben a gazdag és magasabb társadalmi állásúakat feltűnő kivételes bánásmódban részesítette. Orvosi szempontból teljesen rá voltam utalva. A mindennap előttem megtartott orvosi vizsgán az ő diagnózisán múlott, hogy a betegnek jelentkezett musz-szolgálatos aznap, vagy három napig nem vesz részt a közös munkában. Akiről oly véleményt adott, hogy betegségét nem tudja Nagykátán megállapítani, az kórházi bajmegállapítást igényel, azt még egy útba indított századból is ki kellett vennem, más egészségesekből kellett a következő századból pótolni, az illetők pedig vártak, míg az Olchváry aleztől kirendelt hadtest-orvosi bizottság hetenként – rendszerint minden szombaton – megjelent, és döntött arról, hogy a mindig nagyszámú erre várók közül kit kell Budapestre, valamelyik helyőrségi kórházba útba indítani, és az onnan lelettel már visszaérkezettek közül kiket kell leszerelnem. Miután az egyik holló nem vájja ki a másik holló szemét, kevés kivétellel dr. Herczegh orvosi álláspontja mindig győzött. Ismételten nekem kellett dolgozni nem tudó – amit szemlém alkalmával személyesen állapítottam meg -, laikus szemmel látható, toprongyos, ágrólszakadt, szegény zsidókat, kik nyilvánvalóan betegnek látszottak, eléje állítanom. Oly esetek legalább 90%-ában ellenzéki álláspontra helyezkedett. Anélkül hogy alaposan – nem úgy, mint a gazdagokat -, hanem egyszerű ránézéssel mondta ki, hogy az illetők nemcsak egészségesek, de szimulánsok is, és orvosi reputációja érdekében kéri a legszigorúbb megfenyítésüket. Ő mindennap kihirdeti a századok előtt, hogy csak azok merjenek orvosi vizsgálatra jelentkezni, akik tényleg komoly betegek, mert akit ő munkaképesnek talál, a felsőbb rendeletek alapján mint szimulánst a legdrákóibb módon meg kell fenyítenünk. Ennek dacára a heti hadtest-orvosi bizottsági vizsgára ismételten előállítottam az általam betegnek vélt, de általa egyszerű ránézés alapján szimulánsnak minősítetteket, akik közül a legtöbbet hőrs. kórházba utaltak, és a következő héten beérkezett kórházi lelet alapján szabadságoltak. Mikor így gyanúm igazolását ismételten tapasztaltam, adatok felsorolásában írásban jelentettem a hdt. parságnak, hogy Nagykátán nyílt titok, mindenki, akivel négyszemközt beszéltem, meséli, hogy az előző évi zsidó bevonulások alatt fantasztikus pénzeket keresett zsidószabadítással, most is a behívójegyeket már megkapott gazdag zsidók, járt utat járva az előző napokban meglátogatták Nagykátán, és megállapodtak a szabadítás részleteiben. Így lett egyszerre érthető, hogy miért viselkedett a gazdagokkal másképp, mint a szegényekkel, kik nem tudták őt előzőleg meglátogatni. Tény az is, hogy előző évben egyik napról a másikra egy nagy luxuskocsit vásárolt kis községi orvos létére, kinek alig volt privát prakszisa.
Bessinger ht. szakaszvezetővel oly baráti viszonyban volt, hogy tegeződtek, sőt, egy alkalommal Bessinger az íróasztala mögött ülve, lábait az íróasztalra rakva, cigarettázva beszélgetett az orvos főhadnagy úrral. Mindkettőt külön-külön felelősségre vontam, és erről is jegyzőkönyvet vettem fel velük.
A hdt. parságnál Olchváry alez. húzódozva fogadta el jelentésemet és azt válaszolta, hogy majd kivizsgáltatja az ügyet. Dr. Herczeghről azt mondotta, hogy bizalmas embere Kuthy László vk. századosnak, a hdt. vezérkar főnökének. Egy-két nap múlva kirendeltek a hadt. parság orvosfőnökéhez, nem hiszi, hogy javaslatomat elfogadják. Az orvostábornok – nevére már nem emlékszem – kifogásolta, hogy dr. Herczegh orvosi működése az én odajövetelemig mindig csak dicséretet érdemelt. Nincs jogom az orvosi véleményét kritizálni, abba az általam ismételten megtörtént módon beleavatkozni. Embereket, akiket ő egészségesnek mondott, a hdt.-parság orvosi bizottsága elé állítanom, és privát élete után nyomoznom egy orvosra a legsértőbb, amiért dr. Herczegh már magánúton panaszt emelt. Óva intett a megismétlődéstől, mert hadbíróilag fognak felelősségre vonni.
Bessinger szakaszvezetőről bevonulásom után bizalmasan mindenünnen azt a felvilágosítást kaptam, hogy mielőtt bárkivel szóba állott, a markát tartotta oda pénzért. Jellemzésül előadom, hogy amikor megvesztegetés miatt letartóztatták, nemcsak sok perzsaszőnyeges luxusian felszerelt lakást, de pl. 3 db. motorkerékpárt találtak nála a házkutatáskor. Rövidesen rájöttem, hogy a behívójegyek kiküldése, a be nem vonultak jelentése és nyomozása körül – ami az neki mint állományvezetőnek volt a kötelessége – komoly zavarok vannak. Kutatva az okokat, az ő sorozatos mulasztásait kellett megállapítanom. Állandóan nagy elfoglaltságára, feledékenységére és betegségére hivatkozott. Nehogy még komoly zavarokat okozzon, ismételten kértem Kecskeméty Tibor alez. és Weilant Jenő szds-okat, a legénységi osztály vezetőit, hogy sürgősen váltsák le, adjanak helyette egy egészséges, munkabíró és megbízhatónak ismert állományvezetőt, mert csak így lesz a Bev. Központ munkaképes, csak ez esetben tud pontos munkát végezni. Hiába érveltem, nem váltották le. Azt válaszolták, hogy az állományvezetők beosztását a H. M. 10. osztálya intézi. Csak konkrét adatok alapján tehetnek oda áthelyezési javaslatot. Ellene az adatokat nekem kellett beszereznem és írásban előterjeszteni.
Nem tudtam tetten érni. Oly ügyesen szervezte meg üzelmeit, mely egyedül áll a maga nemében.
Jövedelemforrásait – mint utólag kiderült – úgy szervezte meg bizalmasaival, hogy az oda áthelyezett zsidó munkaszolgálatosok odaérkezett okmányaiból megállapította, hogy mi a kiszemelt áldozat foglalkozása és vagyoni viszonya, egy fiktív behívójegyet egyik emberével a lakására küldötte, aki azután megegyezett a kiküldöttel, és a behívójegyet előtte megsemmisítette. Persze, miután az illető behívása távolról sem volt aktuális, és a zsarolás miatt feljelentés nem érkezett, talán csak most fognak ezek a számos esetek kiderülni.
Másik módszere a szabadításra az volt, hogy pl. a be nem vonultak közül azokat, kik előzőleg lepénzelték, nem nyomoztatta, illetve időt adott az illetőknek arra, hogy lakást változtassanak, így feltalálhatok ne legyenek. Miután Hajós alezredesnek az volt az intézkedése, hogy a biztonsági hányaddal behívott és ennek dacára 48 óra alatt nem teljes létszámú századokat a még sorra nem került, erre előkészített utolsó századokból kellett behívás útján kiegészíteni, zavar nem történt, nem derült fény visszaéléseire, mert az így odakerült nincstelenekkel az ilyen század útba indult. Állandóan lovaglópálcával sétált, és mikor egyszer észrevettem, hogy azzal egyeseken végigvágott, eltiltottam a pálcaviseléstől. Felelősségrevonásakor csak annyit ismert be, hogy csak megérintette az illetőket, nem bántalmazta őket. Miután az általa ütlegeltek ott, a helyszínen történt kihallgatásukkor – bizonyára félve a mindenható állományvezetőtől – nem mertek ellene vallani, még jegyzőkönyvet sem tudtam Bessingerrel emiatt felvenni. Az említett visszaéléseiről készült jegyzőkönyveket a július 2-án történt letartóztatásomig már nem tudtam feldolgozni és felterjeszteni. Még kitérek arra is, hogy Dancz és Herczeghgel úgy játszott össze, és a hátam mögött nála pártfogoltakat úgy mentesítette, hogy nemcsak az előírt biztonsági hányadot hívta be, hanem mindjárt az említett utolsó századokból is hívott be annyit, hogy a létszám teljes legyen.
Miután láttam, hogy fent mennyire pártfogolják, és rövidesen nem tudok tőle szabadulni, mindenüvé javaslatba hoztam áthelyezésre, ahová ügyes továbbszolgálót lehetett. Saját honvéd hadtörvényszéki tárgyalásán ezzel és azzal érvelt ellenem, hogy ily javaslatba hozatalok alkalmával, melyekhez a személyi okmányai másolatait is csatolnom kellett, mindig igen előnyös minősítési leírást csatoltam. Kénytelen voltam erre, mert ha a valóságnak megfelelően írom be, senki sem vállalja, és soha nem tudok tőle megszabadulni.
Másik pálcás emberem Molnár Tibor karp. őrmester volt, kit szolgálatvezetőnek osztottak be hozzám. Ismételten figyelmeztetnem kellett, hogy ne játssza hátam mögött a parancsnok szerepét.
Mindig reám hivatkozott, nemcsak a munkaszolgálatosok, de a keresztény keretbeliek előtt is. Letartóztatásom után hallottam csak, hogy pálcával tartott – szerinte – rendet.
Még ottlétemkor kiderült, hogy szélsőjobboldali érzelmű, alig győztem túlzásait meggátolni és folyton résen kellett lennem, nehogy tapasztalt túlkapásait folytassa. Folyton előző évi harctéri élményeit mesélte, és dicsekedett, hogy milyen rendet tartott abban a zsidó munkásszázadban, melyhez be volt osztva. Elmondotta, hogy fordító és leíró irodája emiatt ment tönkre; oly híre volt emiatt a zsidóság között, hogy a zsidóság teljes bojkott alá helyezte az addig jól menő irodáját.
Említettem, hogy Hajós Béla alezredestől kaptam mindig névjegyzékeket, nagyon gyakran csak cédulákat, melyeken az általam behívandók nevei és személyi adatai szerepeltek. Ezek 99 százalékban nem az én állományomba tartoztak, szóval más, a legtöbbször idegen hadtest bevonulási központjaihoz, tehát a fennálló rendeletek szerint az I. hdt. parságnak nem is volt joga az illetőket behívatni általam, mert mindenkit, ki nem a csapatok állományába tartozott, csak a saját állományilletékes Bev. Központja által hívhatók be. Mikor ezt ismételten szóvá tettem Olchváry és Hajós alezredesek előtt, figyelmeztettek óvásom súlyára, mely szerintük a függelemsértés tényét kimeríti. Mikor egy alkalommal Hindy vezérőrnagynak, a beosztott tábornoknak kellett egyes, általa kívánt ügyekben referálni, felelősségre vont emiatt, fenyegetett, hogyha még egyszer fülébe jut, hogy hasonlóképp kritizálom a kapott utasításokat, kitöri a nyakam. Erre ismételten kértem a felváltásomat. Kijelentette, hogy ez saját kérésemre nem történhet meg, és ha sokat okoskodom, oly messze vidékre helyeztet át, hogy még a családomat sem fogom meglátogatni. Csak egy kötelességem van, a kiadott rendeleteket gondolkodás nélkül, vakon teljesíteni, mert különben oly megtorlásban lesz részem, amire még nem volt példa.
E bántó fenyegetés után már nem is négyszemközt, hanem egész nyíltan adta át Hajós alezredes a behívandók névjegyzékeit, sőt, ismételten előfordult, hogy egyesek előttem adták át Hajós alezredesnek egy darab papíron azok neveit, akiknek behívását a hdt. vk. főnök kézjegyével engedélyezte, mert előtte megindokolták, hogy miért tartották szükségesnek az illetők kivonását a társadalomból, amit a vk. főnök, Vasváry vk. ezredes elfogadott és jóváhagyott. Sőt, a fülem hallatára történt, hasonló természetű telefonbeszélgetés, legtöbbször Nagyőszy Miklós vk. ezredessel, a H. M. mozgósítási osztály vezetőjével, melyek alapján Hajós alez. jegyezte fel a behívandók adatait egy ívre, melyeket nekem akkor adott át, mikor ezeket a saját névjegyzék-példányába is feljegyezte, hogy jelentéseim alapján ellenőrizze és tovább jelentse az illetők bevonulásának és útba indításának megtörténtét.
Többször találkoztam Hajós és Olchváry aleznél tisztekkel, akik részben előttem adták át nekik az említett cédulákat, részben pedig Hajós alez. mondotta nekem, hogy a tőle most kiment illető eszközölte ki a nekem átadottak névbe hívását. Ezek közül már nem emlékszem mindenkire, de még nem felejtettem el Béldy Aladár vezérezredest, vitéz Selyem Dezső vezérőrnagyot, vitéz Rahóthy István ezredest, aki még ma sem beszél tökéletesen magyarul, Földváry vk. alezt., a hdt. pság I. osztályának vezetőjét, Tatay alezt., a II. oszt. vezetőjét, egy Iván nevű alezt., a nyilvántartási alosztály vezetőjét és Vágó Nándor őrnagyot, a hdt. nemzetvédelmi alosztály vezetőjét. Ez utóbbi gyakrabban jelent meg nálam beosztottjaival, Delmedicó és Rózsa főhadnagyokkal, különböző ügyeknek a helyszínen való kivizsgálása végett. Soha nem nyilatkoztak ezeknek az ügyeknek a mibenlétéről és a kivizsgálás eredményéről, hanem csak bemutatták nekem az erre vonatkozó kétsoros Nyílt Parancsot. Elhárították kíséretemet. Ugyanígy viselkedett a többi bizottság is. Ezek tagjait nem ismertem, a neveiket is már elfeledtem, csak az egyik elnökére, Bornemissza huszárezredes nevére emlékszem, aki egy ezredes és egy alezredessel jelent meg hasonló ügyben nálam.
Vágó Nándor, most már alezredes, ismételten rá akart bírni arra, hogy hívjam be egy zsidó haragosát, aki egyik barátját folyton feljelentgeti, akivel ennek X pörös ügye van. Hiába zárkóztam el kérése elől, Rózsa főhadnaggyal kérte tőlem többször ugyanezt. Egyik hasonló kérésére kijelentettem neki, hogy én ilyesmire a hdts. parancsnok, a beosztott tábornok, vk. főnök, Olchváry, valamint Hajós alezredesektől kaphatok és fogadhatok el behívásos cédulát. Meg is mutattam neki az ezektől kapott névjegyzékeket és cédulákat, melyek mindegyike kézjegyezve volt az illető által. Hadtörvényszéki tárgyalásomra Vágó ales-t is beidézték, ott a szemébe kellett mondanom ezt az esetet, illetve, hogy mire akart rávenni. Mire ő ott kijelentette, hogy az utódommal mégis behívatta az illetőt, az már régen a harctéren van. Azt akarták ezzel ellenem bizonyítani, hogy ebben az esetben is megszabotáltam egy hadtest-osztályvezetőnek, egy káros zsidónak a társadalomból való kivonására vonatkozó igyekezetét.
Felhozták ugyanakkor ellenem, mint szabotázscselekményt azt is, hogy a nagykátai és közeli községbeli zsidókat nem hívtam be. Alig akarta a honvédügyész azt az ellenérvemet elfogadni, hogy ezek későbbi századokban szerepeltek, és közülük csak azokat hívattam be, akiről a hdt. parancsnokság külön intézkedett.
Ami a népügyész úr által elém tárt esetek, mely szerint az egyik munkaszolgálatos Nagykátán vagy Budapestre való szállítás közben meghalt volna, ezt dr. Herczegh Tibor fentebb jellemzett orvosom vallotta ellenem. Anélkül hogy az elém tárt vallomásig e halálesetről tudomással bírtam volna, az igazság kiderítése érdekében előadom:
Az illető epilepsziás szívbajt feltüntető orvosi bizonyítvánnyal vonult be. Már nem emlékszem, hogy ennek katonai megállapítása végett helyőrségi kórházba lett-e utalva vagy nem, bár az volt az előírás, hogy ily bizonyítványokban foglaltaknak a bevonuláskor való fennállását csak hőrs. kórház bírálhatja felül, de hogy ez jelen esetben megtörtént-e, nem emlékszem, de lehetséges, hogy nem, ha a hdt. orvosi bizottság aznap vagy a közeli napokban való kiszállása volt várható – a hdt. pság. orvosi bizottsága is megállapította baját, és többiekkel együtt leszerelését rendelte el. Mikor útba indítás, a leszerelési okmányaik aláíratása végett a többiekkel együtt elszállították őket, a szobámban rosszul lett, epilepsziás rohamot kapott, úgyhogy kénytelen voltam úgy intézkedni, hogy ha jobban lesz, valamelyik következő vonattal mehet csak el. A szobámból a többi munkaszolgálatos vitte el.
Késő délután jelentették nekem, hogy még mindig rosszul van. Hiába küldöttem dr. Herczegh után, hogy nézzen utána, és jelentse kezelése eredményét. Nem volt a községben feltalálható, erre egy ottani zsidó orvost hívtam fel telefonon, és kértem, keresse fel az elhelyezési körletben fekvőt, és segítsen rajta, az eredményt pedig közölje velem telefonon. Fel is hívott, és azt mondta, hogy a beteg állapotát súlyosnak tartja, feltétlenül szakorvosi kezelést ajánl, de kijelentette, hogy a még mindig tartó epilepsziás görcsei miatt vonattal nem szállítható. Ajánlkozott, hogy autóval felkíséri Pestre. Közöltem vele, hogy autóm nincs, de intézkedem, hogy az egyik ottani autófuvaros, aki engem szokott hordozni, méltányos áron szállítsa fel őket Pestre, sőt, két munkaszolgálatost is rendelkezésre bocsátok részére segítségül. Késő este már Nagykátáról hívott fel telefonon, hogy az illetőt Budapesten a VII. kerület valamelyik utcájában levő lakására szállították.
Ami Herczegh dr.-nak azt a velem közölt vádját illeti, hogy én előtte a betegnek jelentkezett munkaszolgálatosokat lökdöstem, bottal taszigáltam és velük szadista módon viselkedtem volna, előadom:
Miután Herczegh dr. határozottan állítja ezeket, minden meggyőződésem és tudomásom ellenére kényszerítve vagyok beismerni, hogy ilyen esetek szórványosan előfordultak.
Csak az állandóan zaklatott és feldúlt idegállapotomnak, és azzal védekezem, hogy kaszárnyában nevelkedtem, ahol bizonyos cselekmények rövid elintézésére a testi fenyítés volt a legcélravezetőbb, mert egy ily idejében történt megtorlás hasonló esetek elharapódzását is megakadályozta. Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy sohasem követett el ilyet, de véleményem szerint dr. Herczegh Tibornak nemcsak mint tisztnek, de elsősorban mint orvosnak elemi kötelessége volt engem az általam most felhozott szabálytalanságra figyelmeztetni, idegnyugtatót ajánlani, megismétlődés esetén pedig az erre illetékeseknek nemcsak jelenteni, de az általa tapasztalt szadizmusom miatt azonnali felváltásomat, sőt, őrültek házába való zárásomat javasolni. Ezt a köztünk kezdettől fennállott feszült viszony nemcsak indokolttá teszi, de igazol is, hiszen ismételten feljelentett, míg a hatáskörébe való állítólagos, ismételten történt jogtalan beavatkozásom miatt. Ily alkalmakkor ismételten módja lett volna ismertetni a legénységgel való bánásmódomat és főleg az általa megállapított szadista voltomat az illetékesek előtt feltárni, hiszen azok illetékesek voltak az ellenem való intézkedések megtételére, felelősségre vonásomra, zárt intézetbe való juttatásomra. De mert ilyet előttem senki nem kifogásolt, pedig sokkal kisebb és jelentéktelenebb ügyek miatt voltam ismételten kihallgatásra rendelve – bizonyítja, hogy a saját atrocitásait akarja rám kenni, és engem olyannal vádolni, amit akár magának, akár elöljáróimnak egy szavával sikerült volna elejét venni, és főleg neki tőlem egy csapásra megszabadulni, hiszen tudta, hogy megfigyelés alatt tartom.
Ami Dudás százados vallomásának rám vonatkozó részét illeti, előadom:
Amint előzőleg már bejelentettem, nekem a hdt. parságnál Olchváry és Hajós alezredesek azt mondották, hogy a tápiósülyi táborban a hdt. által a keresztény századba behívottak a legveszedelmesebb, a legszélső jobboldali nyilasok, a legtöbbjük azelőtt kommunista volt, kik Szálasi érdekében a kormányzó életére törnek. Velük szóba állni nem szabad stb. Ennek tudatában lehetségesnek tartom, hogy a beosztott tisztekkel erről beszélgetve szóba kerülhetett, hogy ezekért nem lenne kár, ha minél kevesebb jönne haza közülük, mert ha az oroszok közelébe kerülnek, a legtöbbjük úgyis átáll hozzájuk. De hogy ugyanilyet a század előtt mondottam volna, azt tagadom. Hogy ez a beszélgetés köztudomásra jutott, az csak indiszkréció következménye lett. Nem volt és nem is lehetett hivatásom őket az oroszokhoz való átállásra ily kijelentéssel bíztatni, hiszen az akkori Ktbtk. legsúlyosabb §-ával kerültem volna ez esetben szembe, ami nem maradt volna a legsúlyosabb következmények nélkül.
Ami Dudás százados vallomásának azt a részét illeti, hogy én egy 22 névből álló névjegyzéket adtam volna át neki az útba induláskor, hogy az azon szereplőknek a határt nem szabad élve elhagyni, szemenszedett valótlanság. Már csak azért sem lehetséges, mert ennél az útba indulásnál Olchváry alez. az elejétől a végéig ott volt, és egész idő alatt velem tárgyalt, úgyhogy az útba induló tisztektől is csak futólag tudtam elbúcsúzni. Tehát fizikai lehetetlenség is lett volna Olchváry alez-t otthagyni, hogy Dudás századossal ilyesmiről tárgyaljak. De ez gyilkosságra való felbujtás is, amit neki Szolg. Szab. értelmében nemcsak joga, de kötelessége volt nyíltan megtagadni, de ha nem jelentette fel az ilyen parancs kiadását, ő kerül haditörvényszék elé.
Ilyen parancsot írásban és aláírva kellett kikérnie. De nem érthető az sem, hogy nem jelentette az esetet az útba indulás előtt a jelenlévő Olchváry vk. alez-nek, aki közvetlen elöljáróm volt, hiszen többször megszólította őt, és hosszasabban beszélt vele előttem, tehát ismételten alkalma volt a Szolg. Szab.-ban előírt kötelességének eleget tenni. Ez a vád még súlyosabb, mint a legénységnek már az újonckiképzés alatt oktatott eset, hogyha azt a parancsot kapja, hogy egy békés családi házat vagy egy kazalt kell felgyújtania azt nyíltan meg kell tagadni.
A letartóztatott Muray holmija közül több érdekes irat került elő. Így többek között az az igazolvány is, amelyben a m. kir budapesti állomásparancsnokság a bemutatott orvosi vélemény alapján megengedi, hogy Muray Lipót alezredes úr állandóan botot viselhet. Ezzel a bottal ütötte-verte azután a magyar hadsereg legnagyobb dicsőségére Muray a neki kényére-kedvére kiszolgáltatott munkaszolgálatosokat.
A népügyészség előtt Muray alezredes gaztettei sorozatából a keresztkérdések súlya alatt csak annyit ismert be:
„Bizonyos esetekben alkalmaztam testi fenyítést, mert ezáltal nem kellett az illetőket gúzsba kötnöm vagy kikötni, ami kissé hosszadalmas lett volna. A rendetlenkedő musz-osokat esetleg a nálam volt pálcával megütöttem.”
„A különleges musz behívottaknál a hadtest utasítására az volt a szempont hogy azok mindenképpen alkalmasak legyenek.”
Nos, lássuk, mit mondanak ezzel szemben azok a tanuk, akik közvetlen érintkezésben állták Muray-Metzl Lipóttal.
A munkaszolgálatosokat Muray jelenlétében rugdosták, ütötték és verték. Egy alkalommal kijelentette, hogy írjanak hozzátartozóiknak, mert többször úgysem lesz ez módjukban. Hangoztatta, hogy ők a társadalom káros elemei, akiktől meg kell szabadítani a társadalmat, és a keretnek meg kell tennie mindent, hogy odakint elvesszenek. Fel kell velük díszítem az út menti fákat. Ukrajnában Lőjék le őket, ha felmennek a gyalogjáróra. A keret azután Muray utasításainak megfelelően bánt a munkaszolgálatosokkal. A századból 124 embert végeztek ki, a többi éhen halt. Tanuk vannak arra is, hogy 22 egyén személyére nézve Muray olyan utasítást adott ki, hogy ezeknek sohasem szabad kikerülniük a hadműveleti területről.
Klinger János: Muray alezredes május 2-án beszédet intézett hozzánk, hogy mindnyájan kimegyünk Ukrajnába, ahonnét nincs többé visszatérés. Tudomásom van arról, hogy meg Tápiósülyön 18 embert külön épületben tartottak, akikről köztudomású volt, hogy Ukrajnából semmi körülmények között nem szabad visszatérniük. A listát Muray alezredes állította össze, és emlékezetem szerint ezek között a különválasztottak között volt Braun Soma, Udvardy János es Linhardt Antal is.
Dr. Erdős Árpádné: Annak ellenére, hogy férjem 50%-os rokkant volt – miután az egyik lába 10 cm-rel rövidebb volt, ortopéd cipőt hordott – alkalmasnak nyilvánították, és amikor férjem jelentette, hogy nem tud menetelni, Muray megjegyezte. „Mindegy, hogy itt döglik meg vagy odakint”. Férjemet 8 nap múlva útnak indították az ún. diplomás századdal, és később írta, hogy a rossz lábával 1500 km-t gyalogolt. Azóta semmit sem tudok róla.
Stern Jenő: A keretlegények velünk való bizalmas beszélgetések során elmondották nekem, hogy azt az utasítást kapta a század, hogy a keret csak akkor térhet vissza a hátországba, ha a munkaszolgálatosok közül már egy sem él.
özv. Fenyő Miksáné: Fiam bevonulása után 3 nappal hazajött egynapi látogatásra, és elmondotta, hogy Muray az ő füle hallatára így instruálta a keretet:
„Ezekből a büdös zsidókból egyet sem akarok visszalátni, s aki közületek a legjobban végzi a dolgát, az jön haza leghamarabb a frontról.”
Dr. Berend György: Láttam, amikor Muray egy derékig meztelenül mosakodó munkaszolgálatost felelősségre vont, hogy hol van a karszalagja. És amikor az a mosdásra hivatkozott, kiadta a parancsot, hogy a karszalagot a bőrét e kell varrni. A vagonírozásoknál úgy Muray, mint Molnár a századok előtt adta ki az utasítást a századparancsnokoknak, hogy „ezekből nehogy aztán valamelyik élve kerüljön haza!”
Dr. Beér János: Muray megakadályozta az orvost a vizsgálatban. Így pl. pontosan emlékszem, hogy vérbajos és súlyos tüdőbajos embereket osztott be direkt az egészséges emberek közé. Véleményem szerint a zsidó származású diplomások behívása Muray privát akciója volt, s a D betűnél felsőbb helyről le is állították. Tudok arról is, hogy a látogató férfirokonokat minden jogalap nélkül beosztotta a többi munkaszolgálatosok közé.
Reiner Emil: Szemtanúja voltam, amikor Muray Petschauer Attilát nyári öltözetben egy rövid kihallgatás után azonnal vagonba tétette.
Tóth Mihály: Bevonulásom után hallottam, hogy a Tápiósülyre behívottaknak milyen rossz dolguk van, és ezért elhatároztam, hogy Kossa István barátomat meglátogatom Tápiósülyön. Kaptam is ötperces beszélgetést. Amikor el akartam menni, egy őrmester igazoltatott, majd odajött Muray alezredes is, és lekommunistázott bennünket, majd utasítást adott arra, hogy a félóra múlva induló munkásszázaddal engem és a velem ott járt másik két látogatót szintén indítsanak útba. Én erélyesen tiltakoztam, mire Muray kilátásba helyezte megveretésemet, ami meg is történt, mert pribékjei agyba-főbe vertek.
Katz Miklós: Útba indításunk előtti napon hallottam, amikor Dudás százados a következőket mondotta a tiszttársainak:
„Több munkaszolgálatosnak a felmentése a H. M.-ből ideérkezett. Muray ezeket a felmentéseket elzárta, és amikor én a felmentések után érdeklődtem, azt felelte, hogy ezeknek az embereknek a felmentését jól bezártam a fiókomba, és ha már kint lesznek Ukrajnában, egy sajnálkozó levelet írok, amiben kifejtem, hogy a felmentésük már későn érkezett.”
De lássuk, hogy mit mondanak Muray Lipót bűntársai n főnökükről:
Dr. Herczegh Tibor, a másodrendű vádlott a következő bizonyítványt állította ki a népbíróság előtt feletteséről:
„Muray Lipót alezredest, aki mellett hosszabb ideig dolgoztam, szadista, alkoholista és morfinista embernek. tartottam.”
Molnár Tibor hdp. őrmester Petschauer Attila kiküldésének körülményeit a következőképpen mondotta el:
„Petschauer Attila kitüntetéseit nem én, hanem Muray alezredes úr tépte le. Muray jól tudta, hogy kiről van szó, mert Petschauer Attila megmondta, hogy kicsoda. Az akkor vele érkezett 35 emberrel együtt őt orvosi vizsgálat nélkül egy, már indulásra készen álló századba osztotta be.”
Ezek után, azt hiszem, éppen ideje Muray Lipót pályafutásának utolsó dokumentumait az olvasó elé tárni (1. az 516. oldalon).
FOTOGRÁFIA AZ „ÉRZÉKENY SZÍVŰ” EMBERRŐL
Spóner Rudolfról van szó. A századparancsnokról. Az egész nap imádkozó hadapród úrról, aki a sok imádság mellett nem vette észre, hogy elfogyott a százada. A szent életű férfiúról van szó, aki 124 legyilkolt és 18 éhen halt életéért felelt a bíróság előtt.
Kaiser József, vizafogói róm. kat. egyházközség lelkésze az alábbi levelet küldte Spóner Rudolf hadapródőrmester védőügyvédjéhez a főtárgyalás előtt: (l. az 517. oldalon)
Akadtak azonban más mentőtanúk is, a Frangepán u. 4. sz. ház lakói, akik Werlein Ferencné házbizalmi vezetésével állították ki az alábbi bizonyítványt Spóner Rudolfról:
„Alulírott ház lakói kijelentjük és bizonyítjuk, hogy a velünk együtt lakó Spóner Rudolf úr személyében, egy jólelkű, szerény és vallásos lakótársunkat ismertük meg, akivel soha semmi néven nevezendő nézeteltérésünk nem volt.
Teljes tisztelettel:
Werlein Ferencné házbizalmi
a XIII. Frangepán utca 4. sz.
ház lakói (Aláírások)
Budapest, 1945. március 28.
Nos, most válaszoljanak a vizafogói lelkész úrnak és a Frangepán utcai 4. sz. ház illusztris lakóinak az alant díszes csokorba kötött tanúvallomások.
Nézzük csak meg közelebbről, tulajdonképpen ki is volt az a jó lelkű, szerény és vallásos Spóner Rudolf, akit a fentiek mindenáron meg akartak, menteni a jól megérdemelt kötéltől, és akiről többek között a NOT a következő megállapítást tette:
„Spóner Rudolf terhére a tanúvallomások alapján bizonyítottnak vette az Országos Tanács, hogy Rotyitssal együtt készítette a halállistát, és így a törvénytelen kivégzéseknek aktív részese.”
Ám lássunk néhány tanúvallomást is:
Katz Miklós: Saját fülemmel hallottam, hogy Spóner hadapródőrmester a keretlegénységet többször utasította ilyenformán: „Ezek nem katonák, ezeket ütni-verni kell, sőt minél hamarabb elpusztítjuk őket, annál hamarabb térhetünk vissza.” Határozottan kijelentem, hogy megkínzatásunknak és a keretlegénység rossz bánásmódjának ő volt az értelmi szerzője, valamint a halállistát Rotyitssal együtt ő állította össze.
Werbőczy Frigyes, Spóner tiszttársa a következő vallomást tette:
Munkaszolgálatosok, akikkel személy szerinti, közvetlen kapcsolatban voltam, panaszkodtak nekem, hogy Spóner az élelmük egy részét elvonta. Figyelmeztettem erélyesen magatartásának helytelenségére, mire Spóner egy meg nem nevezett hadbiztos őrnagy szóbeli rendelkezésére hivatkozva kijelentette, hogy a különleges munkásszázad legénysége csak a hadifoglyoknak járó fél ellátásra jogosult.
Klinger János: Spóner kijelentette, hogy a munkaszolgálatosnak nem jár reggeli, ha éhesek, menjenek legelni.
Hermann László: Spóner tudott a gyilkosságokról, és meg is kapta az egyik meggyilkolt takaróját, melyből mellényt készíttetett magának.
Bene István, keretlegény: Spónernak biztos tudomása volt arról, hogy a munkaszolgálatosokat kivégezni viszik. Nekem az volt a benyomásom, hogy a századnál mindig az történt, amit Spóner akart.
Hosszadalmas lenne ennek a rablóösztönökkel telített gonosztevőnek a viselt dolgait még több tanúvallomással alátámasztani.
Megérdemelte a kötelet.
MURAY JOBB KEZE
Molnár Tibor hadapródőrmester volt Muray Lipót jobb keze, aki ténykedéseivel teljesen kielégítette a szadista parancsnoka igényeit. Működéséről tiszta képet rajzol fel az alábbi néhány érdekes tanúvallomás.
Koppenstein Ernő: Nagykátán, megérkezésünkkor Molnár hdp. fogadott bennünket, és első intézkedése az volt, hogy minden értékünkből és élelmünkből teljesen kifosztott. Egy hétig saját ruhánkban, minden takaró, evőcsésze stb. nélkül tartózkodtunk a táborban.
Rácz József: Molnár Tibor a bevonuló munkaszolgálatosokat ütötte-verte, és Muray alezredesen is százszor túltett a kegyetlenkedésben.
Dénes Imre: Molnár, Muray segédtisztje a men. századba beosztottaktól 20 fillér kivételével minden pénzt, továbbá dohányneműt, élelmiszert és konzervet elszedett.
Barna Andor: Molnár hadapród megérkezésünkkor azt kérdezte az egyik altiszttől, hogy hány rohadt zsidó érkezett, utána a következő beszédet tartotta:
„Rohadt zsidók, vége a jó világnak, ahová most mentek, ott csak munka és halál van. Csókoljátok meg ezt a drága anyaföldet, mert többé nem látjátok viszont, és ha mégis visszajönne egy-kettő közületek az itt fog megdögleni.”
Molnár állandóan Murayval járt, Muray szócsöve volt. A bevonuló emberektől kikötés vagy fejbelövés terhe mellett követelte, hogy adják le holmijaikat.
Pethő László: Molnár teljhatalmú úr volt a századok összeállítása terén. Pénzért elintézte az embernek, hogy orvosi vizitre mehetett Herczeghhez. 40 km-es menetgyakorlatokat rendelt el, és gyakorlat közben rugdosta, verte az embereket.
A „KÖNYÖRÜLETES SZÍVŰ” DOKTOR ÚR
Dr. vitéz Herczegh Tibor, Muray katonaorvosának könyörületes orvosi szívéről is hadd közöljek néhány tanúvallomást.
Herczegh a bíróság előtt váltig hangoztatta ártatlanságát, s a bénák, vakok, gyomorfekélyesek és tüdőbajosok hóhéra nem került kötélre, hanem a börtönben halt meg. Az alább közölt szemelvények beszédesen igazolják, hogy vitéz Herczegh doktor úr, orvosi esküje ellenére, nem gyógyított, hanem ölt.
Dr. Bíró László orvos: Klinikai lelet alapján betegként jelentkeztem. Herczegh sem meg nem vizsgált, sem orvosságot nem adott. Dr. Bernfeld Imrét kivérzett nyombélfekéllyel frontra küldte.
Dr. Bernfeld Imréné: Férjem, dr. Herczogh professzor leletével jelentkezett Herczeghnél, aki minden komoly vizsgálat nélkül – amint férjem azt búcsúzáskor közölte – kijelentette, hogy a széklete nem fekete, tehát alkalmas.
Hermann László: Stern Miklós bajtársunk teljesen vak volt. Imre professzortól volt lelete. Ezzel jelentkezett orvosi vizsgálatra Herczeghnél, azonban egy perc múlva visszatért azzal, hogy az a gazember meg sem vizsgált. Ukrajnában vezetni kellett a vaksága miatt. Meg is halt.
Fenyő Béla: A Herczegh-féle orvosi vizsgálaton olyanok lettek alkalmasak, akik pl.. gipszbe rakott karral jártak, vagy bénák voltak. A rajomban volt 17 éves gyerek és 70 éves aggastyán, akit Herczegh alkalmasnak minősített.
Dr. Berki Zoltánné: Imre dr. által 7000 pengőt küldtem Herczeghnek, aki a pénzt ugyan elfogadta, de a férjemet mégis kiküldte a frontra.
Sonnenschein Géza: 14 nappal bevonulásom után lábamban vérkeringési zavarok léptek fel úgy, hogy estére mindig megdagadt, de Herczegh szimulánsnak nevezett, és erre előbb az egyik, azután a másik lábamat is amputálni kellett.
Szüsz Jenőné: Bátyám, Steiner Sándor dr. Herczegh hibájából halt meg Nagykátán. Súlyos bazedovja volt, Herczegh mégis alkalmasnak találta, és mindennap ki kellett vonulnia, amibe belepusztult.
Krausz Jenő: Nekem 6 és ½ dioptriás szemüvegem van, zöld hályogom van. Herczegh alkalmasnak talált, és a századhoz küldött.
Pethő László: Molnár hadapród pénzért elintézte az embernek, hogy orvosi vizitre mehetnek egy Herczegh nevű orvoshoz. Valószínűleg Herczeghgel egyetértésben intézték a dolgokat, mert aki ilyen vizitre ment, az szabadságot, esetleg felmentést is kapott. Aki nem adott pénzt, azt a viziten durván elutasították.
Dénes Imre: Én bevonulásom előtt 3 héttel mentem át veseoperáción. Orvosi bizonyítványt mutattam be Herczeghnek, aki a kb. 40 cm hosszú műtéti heget meg is vizsgálta, és alkalmasnak talált. Ezzel szemben a felülvizsgáló bizottság alkalmatlannak minősített.
Hász József: A besorozandók közül, ha valaki a Herczegh doktor előtti listán szerepelt, azaz kapcsolatai voltak hozzá, azok egészségi állapotukra tekintet nélkül alkalmatlanok lettek, még ha a legjobb egészségnek örvendtek is, míg a listán nem szereplők még súlyos testi hibákkal is alkalmas minősítést kaptak.
Dr. Szinetár Ernő orvos: Akut sárgaságom volt epekő miatt. Herczegh nem vizsgált meg, hanem kijelentette, hogy „mint orvos jó leszek sírásónak”. Egy Vígh nevű munkaszolgálatost perforált gyomorfekélye és hashártya-gyulladás dacára nem mentesített. Másnap a bevagonírozásnál meghalt.
Baumgaerten Andor: Herczegh egy Abrahámsohn nevű súlyosan cukorbeteg embert több ízben elzavart a vizitről, és csak akkor küldte a kórházba, amikor ott három nap múlva meghalt.
Dr. Bálint István orvosszakértő: Magam is orvoszászlós voltam a háború alatt, a H. I. A. utasításait ismerem, Herczeghnek módja lett volna arra, hogy a betegeket azonnal leszerelje.
*
Az utolsó szó jogán akarok még néhány szót szólni az olvasóhoz. 1944. január 20-án feleségem az alábbi levelet kapta a kormányzói kabinetirodától:
Ebben a levélben két nagy tévedés van. Az egyik az, hogy meghaltam. Ennek megcáfolása alól, azt hiszem, az olvasó felment engem.
A másik nagy tévedés, hogy én a haza védelmében elesett, hős honvéd voltam. Engem tényleg mint újoncot vonultattak be Tápiósülyre, de muszos lettem. Munkaszolgálatos voltam, akit különleges büntetőszázaddal azért küldtek Ukrajnába, hogy ott megdögölve, ne veszélyeztessem politikai tevékenységemmel Horthy és bandájának társadalmi rendjét.
A levél nem okozott gyászt a családomban, mert egy héttel előbb egy másik levelet hozott feleségemnek a posta. Azt én írtam. A Szovjetunióból, hadifogságból írtam.
A hurokra került gonosztevők valóban hurokra is kerültek, vagy börtönben fejezték be átkozott életüket. Az itt felsorolt hóhérokon kívül Csikvári, Bedő és Reichord keretlegények is kötélre jutottak. Vitéz Herczegh, Tiszarovits hadnagy, Südi őrmester, Németh István, Molnár Árpád börtönbe jutottak.
Nem álltak még bíráik elé vitéz Haynal ezredes, Olchváry és a sorozatos gaztettek többi értelmi szerzői, akik bűneik ódiumát, éppen úgy, mint a már megbűnhődött társaik, mind másokra, a feljebbvalóikra igyekeznek hárítani. Amint Rotyits Spónerra és Murayra, úgy Muray Olchváryra, vitéz Haynalra, Nagyőszi tábornokra és a vezérkar többi „kiválóságaira” igyekeztek hárítani a felelősséget elkövetett embertelenségeikért. Nem kétséges, hogy ha a felelősség kérdését felvethetnénk mindezekkel szemben és a felelősségrevonás is megtörténhetne, végül is eljutnánk Magyarország egykori diktátorához, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóhoz (akinek még 1919-20-ból is volna felelnivalója az akkori bűneiért) és társaihoz.
Igazság-e az, hogy amikor a végrehajtók úgy, ahogy megbűnhődtek gaztetteikért, az értelmi szerzők, akik a vérengzésekre az utasításokat kiadták kényelmesen megbújhatnak az amerikai imperialisták védőszárnyai alatt?
Nem! Amíg nem felelnek bűneikért, az értelmi szerzők, addig a 401-es különleges büntetőszázad története befejezetlen marad.
Itt az utolsó szó jogán válaszolok arra az esetleges kérdésre is, hogy miért írtam meg pont én a 401-es különleges században történteket.
Írtam, mert nem akartam, hogy az idő kitörölje emlékemből az átélteket. Írtam, mert sokan vannak ebben az országban, akik hamar felejtenek, akik hamar megbocsátanak. Írtam, mert sokan vannak, akik csak a maguk helyzetén keresztül értékelik a múlt eseményeit és – mert már pótolták az elvesztettet – gondolni sem akarnak a múltra.
Írtam, mert vannak, akik mindazt a bűnt, irtózatot, szenvedést, pusztítást, amit átéltünk sok százezred magunkkal, csak Szálasiék terhéül, vétkéül róják fel. Írtam, mert sokan a Szálasi-rezsimet megelőző Horthy-korszakra, mint a boldog béke idejére emlékeznek vissza. Írtam, mert amiként 1920 után hamar fátyolt borítottak Siófokra, Kecskemétre, Devecserre, Orgoványra, most is szeretnének az 1944. március 19-e előtti időkre fátyolt borítani.
Írtam, mert minden, ami 1944. március 19-e után történt, csak folytatása volt 1919. augusztus 1-ének, csak még válogatottabb, még brutálisabb eszközökkel és formákkal.
Írtam, hogy írásos bizonyíték legyen azok ellen, akik a magyar dolgozók, népünk és hazánk ellen elkövetett bűneikért még nem lakoltak meg.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!