(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
IV.
A tábori kiképzést jó eredményekkel fejeztük be és szeptember végén 7. „Szamarai” lovashadosztályunk Orsa körzetébe indult, hogy részt vegyen a körzeti gyakorlaton. A polgárháború befejezése óta első ízben tartottunk ilyen gyakorlatot, éppen úgy, mint tábori kiképzést.
A gyakorlatok, méretüket tekintve nem voltak nagyok, hogy úgy mondjam, a laktanyákba történő visszatérés során bonyolódtak le. Hadosztályunknak azonban elég nehéz feladat jutott. Erőltetett menetet kellett végrehajtania Orsa körzetében. A hadosztályparancsnok az általam vezetett ezredet a hadosztály főerőinek elővédjéül jelölte ki. Ez nemcsak azt jelentette, hogy nagy távolságot kellett megtennünk rövid idő alatt, hanem azt is, hogy a menetbiztosítás feladatát is teljesítenünk kellett. Állandó készenlétben voltunk a gyors szétbontakozásra, hogy kedvező körülményeket biztosítsunk a hadosztály főerőinek harcbalépéséhez.
A hadosztály erőltetett menete 30 órán át tartott. Körülbelül 100 kilométert tettünk meg kétszer ötórás pihenővel. A lovak számára ez nehéz próbatétel volt. A lovaskatonáknak pedig a pihenők alkalmával még etetniök és itatniuk is kellett a lovakat, és rendbe kellett hozniuk minden felszerelésüket. A fáradtság ellenére mindenki kitűnő hangulatban volt, mert megtudtuk, hogy a gyakorlat befejezése után a 7. lovashadosztály új állomáshelye Minszk lesz.
Hajnalban a kiküldött felderítőtől megtudtam, hogy a moszkva-orsai vasútvonal mögött az „ellenséges” csapatok az orsai állomás irányában mozognak. Az Orsához vezető úton „harc” bontakozott ki a vasúti csomópontot fedező csapatokkal.
Ahogy ez már általában a gyakorlatokon lenni szokott, az ezrednél sok fehér-karszalagos döntnök volt. A döntnökök segítenek a gyakorlat vezetőjének a csapatok irányításában.
– Mit tud az „ellenségről”?
– Elhatározása? – záporoztak a kérdések.
Azt válaszoltam, hogy azonnal odamegyek az előosztag-századhoz, és személyes szemrevételezés után ott hozok elhatározást. Megsarkantyúztam a lovamat és néhány perc múlva odaértem az előosztag-századhoz, amelyet egy igen energikus, tettrekész századparancsnok, Tjupin vezetett.
Jelentette, hogy az „ellenség” két ezrednyi gyalogsága harc előtti alakzatba bontakozott szét és a vasútvonal mögött mozog, a magaslat irányában. Ott „harcol” a mi gyalogságunkkal. Az „ellenség” gyalogsága nyilván nem tudja, hogy csapataink kijutottak ebbe a körzetbe, mert sem „ellenséges” biztosítással, sem felderítéssel nem találkoztunk.
Alig fejezte be az előosztag-század parancsnoka a jelentését, amikor egy lovascsoport tűnt fel, amely felénk közeledett. Fekete kesely lováról már messziről megismertük G. D. Gajt, a hadosztályparancsnokot. Röviden megismételtem a helyzet adatait, majd jelentettem a hadosztályparancsnoknak, hogy helyzetünk rendkívül kedvező az „ellenség” váratlan megtámadásához, és úgy határoztam, hogy azonnal harcrendbe bontakoztatom szét az ezredet és oldalba támadom az ellenséget, annál is inkább, mert a terep kedvező a támadásra.
A hadosztályparancsnok belenézett távcsövébe, majd ezt mondta:
– Ritka alkalom, tevékenykedjenek bátrabban. A támadást a tüzérség és a géppuskák tüze készítse elő. A hadosztály főerői 20-30 perc múlva zárkóznak fel és az ellenség végleges megsemmisítése céljából hátba támadják csoportosítását.
Egy óra múlva az egész „harcmezőt” teljesen beborította a füst és a por. A 7. hadosztály harcrendbe szétbontakozott lovasezredei hangos „hurrával” vetették magukat az „ellenségre”. A kép valóban színes és magával ragadó volt. A harcosok arca kipirult, tekintetüket feszülten előreszegezték, mint az igazi harcban. Az „ütközet” folytatását jelzéssel szakították meg. Ezzel a gyakorlat be is fejeződött. Közös értékelés nem volt.
Azt hallottuk, hogy a „harc” menetét M. N. Tuhacsevszkij is figyelemmel kísérte, aki igen jó értékelést adott csapatainkról. Különösen a 7. lovashadosztályt dicsérte meg az erőltetett menetért és a gyors támadásért. A gyalogság azzal érdemelte ki a dicséretet, hogy gyorsan kifordította arcvonalát a támadó 7. lovashadosztállyal szemben.
Örültünk Tuhacsevszkij dicséretének és annak, hogy „ellenségünk” is kiérdemelte az elismerést jó manőverezéséért.
Megpihentünk, majd néhány nap múlva bevonultunk Minszkbe, a hadosztály egységeinek új és állandó állomáshelyére.
A minszkiek ezrei jöttek ki a város utcáira. „Hurrá” kiáltások és üdvözlések kísértek bennünket mindenütt. Azt hiszem, hogy egyetlen más ország hadseregét sem övezi annyira a nép szimpátiája és szeretete, mint a mi szovjet hadseregünket.
Még most is meghatottan emlékezem arra, hogyan fogadtak bennünket azok a minszkiek, akik annak idején ennek a hadosztálynak a kötelékében harcolva vettek részt nevezetes menetekben és ütközetekben Caricin, Kizljar, Asztrahany, Pugacsovszk, Buzuluk stb. körzetében. Életüket nem kímélve küzdöttek a szovjethatalomért a fehérgárdista csapatokkal és az ellenforradalmárokkal. Baráti, szívből jövő szavuk örömmel és büszkeséggel töltött el bennünket … A mi 7. „Szamarai” lovashadosztályunk sok harcosa nehéz próbát állt ki a polgárháború arcvonalain, és mindenki számára érthető és kedves volt a harcokra való emlékezés.
Az ezred részére kiutalt laktanyákban még bent volt a 4. lövészhadosztály, amely még nem indult el új állomáshelyére.
Ideiglenesen külvárosi magánházaknál szállásoltak el bennünket. A személyi állományt hármasával-négyesével helyezték el, jobbára rossz körülmények között. A helyzet később még súlyosbodott, mert megkezdődött a kiadós őszi esőzés és megjelent a feneketlen sár. Ilyen körülmények között kellett gondoskodnunk a lovakról, istállókat építettünk, kijavítottuk a szálláshelyeket, gazdasági épületeket, és előkészítettük a téli foglalkozások kiképzésianyag-bázisát.
Összehívtuk a pártszervezetet, majd az egész ezredet tájékoztattuk a kialakult helyzetről.
Amikor ezekre a távoli és bizony nem könnyű esztendőkre emlékezem, szeretném megjegyezni, hogy az emberek hallatlan önfeláldozásra, bármilyen nélkülözésre hajlandók voltak a jobb jövő reményében. Természetesen a mi sorainkban is akadtak, akik panaszkodtak, de a Vörös Hadsereg közössége hamarosan leszerelte őket. Micsoda nagy erő is a Vörös Hadsereg egészséges kollektívája! Ahol energikus közösségi aktíva működik, ott mindig lesz igazi baráti kollektíva is. Ez a záloga az alkotó lelkesedésnek és a csapat harckészültségében elért sikernek.
November végén, amikor a hó már leesett, sikerült átköltöznünk a laktanyákba, a lovakat pedig istállókban helyeztük el. Természetesen sokat kellett még dolgoznunk a jó elhelyezés érdekében, de a legfontosabbat már megtettük.
Az előttünk álló feladat a következő volt: a harci és politikai kiképzés jó megszervezése az új körülmények között.
Most mindez egyszerűnek látszik. Akkor azonban, 26 éves koromban, milyen élettapasztalatom lehetett nekem mint lovasezred-parancsnoknak? A régi cári hadseregben altiszti iskolát végeztem; a Vörös Hadseregben a vörösparancsnokok lovassági tanfolyamát! Ez minden. Igaz, hogy a polgárháború befejezése után nagy lelkesedéssel láttam hozzá mindenfajta katonai irodalom, különösen a harcászati szakkönyvek tanulmányozásához.
Erősebbnek éreztem akkor magam gyakorlati téren, mint elméleti kérdésekben, mivel az első világháború jó gyakorlati iskola volt. Jól ismertem a harckiképzés módszertanát és szerettem is. Tudtam, hogy elméleti téren mint ezredparancsnok elmaradok az élet támasztotta követelmények mögött. Gondolkoztam ezen és arra a következtetésre jutottam, hogy nem vesztegethetem az időt, nagy erővel tanuláshoz kell látnom. És mi legyen az ezreddel, amelyre a huszonnégy órából 12 órát kell fordítanom, hogy mindenben és mindenütt eleget tegyek feladataimnak. Egyetlen kiút volt csak, megtoldani napi munkarendemet még 3-4 óra önálló tanulással. Ami pedig az alvást és a pihenést illeti, hát az kevesebb lesz, majd pihenünk akkor, amikor már gyűjtöttünk tudást.
Nemcsak én gondolkoztam így. Így gondolkozott a legtöbb olyan parancsnok, aki a polgárháború idején nőtt ki a Vörös Hadsereg sorkatonái közül, s azok is, akik a régi hadsereg katonái vagy altisztjei voltak.
Abban az időben a hadsereg hivatásos magja jelentősen megszilárdult. Ennek ellenére gyakran változott a személyi állomány. Komolyan ingadozott az ellátás. Nem volt elég magas fokú a csapatok mozgósítási készültsége. Igen nagy hiányosságok mutatkoztak a katonai hatóság munkájában, amelyet akkor Trockij irányított. 1925 nyarán az OK(b)P Központi Bizottságának plénuma elhatározta, hogy ellenőrzi a katonai hatóság tevékenységét. Az ellenőrzéssel a KB Katonai Bizottságát bízták meg V. V. Kujbisev, később pedig Sz. I. Guszev vezetésével. A hadsereg helyzetéről szóló anyag előkészítésében, amely a KB plénumának szólt, Frunze, Vorosilov, A. Sz. Bubnov, G. K. Ordzsonikidze, A. A. Andrejev, I. Sz. Unsliht, M. N. Svernyik és mások vettek részt. Az összegyűjtött tények elemzéséből származó általános következtetések nem voltak valami kedvezőek. Nyilvánvaló lett, hogy az ország fegyveres erői megszilárdításának feladata gyökeres katonai reformot követel. A bizottság javaslatai – amelyeket az OK(b)P KB-a jóváhagyott – váltak a katonai reform alapjává.
A reform egyik legfontosabb intézkedése az volt, hogy bevezette a Vörös Hadsereg feltöltésének területi elvét, fenntartva a kerethadsereg elemeit.
A területi elv a lövész- és lovashadosztályokra terjedt ki. Lényege az volt, hogy minél több dolgozót részesítsünk katonai kiképzésben a termelőmunkától való minimális elvonás mellett. A hadosztályokban az állomány körülbelül 16-20 százaléka állt hivatásos parancsnokokból, politikai munkásokból és tényleges vöröskatonákból, az állomány többi része pedig ideiglenes volt, olyanokból tevődött össze, akiket öt éven át évente eleinte háromhónapos, majd egyhónapos összevonásra hívtak be. Az év többi részében a katonák az iparban és a mezőgazdaságban dolgoztak.
Ez a rendszer lehetővé tette, hogy szükség esetén eléggé felkészített harci állományt sorakoztassunk fel gyorsan a hadosztály ténylegesekből álló magja körül. Egy harcos kiképzésére fordított költség a területi csapatoknál 5 év alatt sokkal kisebb volt, mint az állandóan együtt tartott csapatnál két év alatt. Természetesen jobb lett volna egy kizárólag együtt tartott csapatokból álló hadsereg, de az akkori viszonyok között ez gyakorlatilag lehetetlen volt.
A katonai reform intézkedéseit a katonai szolgálatról szóló törvényben rögzítették, amelyet a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa 1925 szeptemberében fogadott el. Ez volt az első össz-szövetségi törvény országunk valamennyi polgárának hadkötelezettségéről, ugyanakkor a törvény a fegyveres erők szervezeti felépítését is meghatározta.
A reform során újjászervezték a katonai vezetés központi és helyi apparátusát. A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg új törzse Frunzéval az élén (helyettesei Tuhacsevszkij és Saposnyikov) valóban a Vörös Hadsereg agya volt. Az irányítás egyszerűbb lett, a munka pedig hatékonyabb és felelősségteljesebb. A fegyveres erők vezetésének új szervezeti rendszerét a párt felülről hagyta jóvá. 1925 januárjában a kiváló bolsevik és hadvezér, Mihail Vasziljevics Frunze lett a hadügyi és tengerészeti népbiztos, valamint a Szovjetunió Forradalmi Haditanácsának elnöke.
Egyszer ellátogatott ezredünkhöz a legendás V. K. Bljuher, a polgárháború hőse. A forradalom előtt a mityisini vagongyár munkása volt, azután a cári hadsereg tisztje lett. Bljuher 1916 óta volt tagja a bolsevik pártnak. Nagyon sokat hallottam róla, de most találkoztunk első ízben. A vele való találkozás nagy esemény volt az ezred harcosai és parancsnokai számára. Gaj hadosztályparancsnok hívta meg hozzánk, hogy nézze meg az oktató-nevelő munkát. Az ezred számára ez természetesen nagy tisztesség volt.
Bljuher mindenekelőtt a személyi állomány ellátásának megszervezésével ismerkedett meg alaposan, és elégedett volt az ételek elkészítésével. A konyhából távozóban erősen megszorította a szakácsok kezét. Látni kellett az arcukat! Azután bejárta az ezred egész körletét, valamint kulturális létesítményeit, majd a szemle végén megkérdezte:
– Milyen maguknál a harckészültség? Hiszen nincs messze innen a határ.
Azt válaszoltam, hogy az ezred személyi állománya pontosan érti feladatát, és mindig készen áll a haza iránti katonai kötelesség teljesítésére.
– Nos, ez dicséretes. Rendeljen el „riadót”.
Őszintén megmondom, ezt nem vártam, de nem ijedtem meg. Megparancsoltam az ezred ügyeletesének:
– Adjon „harci riadó” jelzést.
Egy óra múlva az ezred az elhelyezési körletben gyülekezett. Bljuher igen figyelmesen ellenőrizte a lovasok felszerelését, fegyverét, ruházatát és általános harckészültségét. Különös gonddal ellenőrizte a géppuskás századot és eléggé kemény megjegyzést tett az egyik kezelőnek, akinek nem volt feltöltve vízzel a géppuskája és tartaléka sem volt, holott erről – a riadó előírása szerint – gondoskodnia kellett volna.
– Tudja, hogy hová vezet ez a mulasztás háborúban? – kérdezte Bljuher.
A harcosok hallgattak és sorban elvörösödtek.
– Figyeljenek fel erre a hibára, elvtársak.
Bljuher, miután a harckészültség ellenőrzését befejezte, a következő harcászati közlést adta: a feltételezett „ellenség” egy igen fontos harcászati akadályhoz vezető úton van és gyors elfoglalására törekszik. Az „ellenség” 12 kilométerre van az akadálytól. Az ezred és az „ellenség” közötti távolság körülbelül 25 kilométer, tehát a harcászatilag előnyös akadály mind az „ellenségtől”, mind az ezredtől egyenlő távolságban van.
Nem lett volna értelme, hogy a parancsnoki állománnyal ismertessem a helyzetet és megmagyarázzam a harcfeladatot, mert ezzel sok időt vesztünk, és az „ellenség” bennünket megelőzve éri el az akadályt. Meghoztam elhatározásomat: az 1. század négy géppuskával és egy ágyúval élmenetőrs-századként ügetve követ engem. A harcfeladatot útközben szabom meg. Az ezred főereje, helyettesem vezetésével 3 kilométernyi távolságban követi az élmenetőrs-századot, felkészülve a találkozóharcra.
Különböző ütemű ügetésben, néha pedig vágtában haladva, az élmenetőrs-század az „ellenségnél” korábban foglalta el a harcászatilag előnyös akadályt, és megszervezte a tüzet az ellenség fogadására.
A riadó lefújása után Bljuher így szólt az ezredhez:
– Köszönöm önöknek, harcos és parancsnok elvtársak, a becsületes katonamunkát. Mindaz, amit ezredük ma mutatott, méltó a dicséretre. Kérem önöket barátaim, hogy őrizzék szentül és sokszorozzák meg a dicső „Szamarai” lovashadosztály harcos hagyományait. Ez a hadosztály kitűnően harcolt a fehérgárdistákkal és intervenciósokkal. Álljanak mindig készen a dicső hazánktól kapott harcparancs teljesítésére!
Válaszul mennydörgésszerű „hurrá” harsant. A harcosokat láthatóan meghatották Bljuher meleg szavai.
Megragadott ennek az embernek a nyíltsága. Bljuher a szovjetköztársaság ellenségeivel való harc rettenthetetlen katonája, népszerű hős, sok ember ideálja volt. Nem titkolom, hogy mindig erre a nagyszerű bolsevikre, kitűnő elvtársra, és tehetséges parancsnokra szerettem volna hasonlítani.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!