(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
3
Kolomp szólt. A bejárathoz siettünk. Tuskó már ott állt.
— Vacsorára sorakozó! — adta ki a parancsot.
Fogta mindenki a csajkáját — én is kaptam egyet a raktárból —, és nagy étvággyal sorakoztunk a kondér előtt. Mázsán felüli munkaszolgálatos hatalmas merőkanál gulyást rakott mindenkinek. Volt abban bőven nemcsak krumpli, de hús is. Ha ez így megy, éhezni nem fogunk. A kiadós adagok után ítélve Zebi parnok — Deskétől átvettük a cserkész elnevezést — igazat mondott. Nem szereti a mérges embereket. Gondoskodik róla, hogy ne maradjunk éhesek. És nem halunk szomjan se. A jó borvizes forrás ott buzogott a tábortól nem messze. Talán az igazi bor se ízlett volna jobban. Degeszre szívtuk magunkat. Csak úgy vánszorogtunk utánra pajta körül.
Csak Tuskó II., az őrparancsnok rítt ki a képből. Mintha az ő vacsoráját ettük volna meg. Tuskó I. alaposan ráijesztett. Mi lesz itt éjszaka ezzel a sok zsivánnyal? Se rácsok, se falak. Most, míg világos van, olyanok, mint a bárányok. De ez bizonyára csak színlelés, Majd ha megjön minden betyár cinkosa, a sötétség. A hasítványból eszkábált, toldozott-foldozott falú pajtából csak az nem fog megszökni, aki nem akar. Ki tudja azt megakadályozni? Az erdő ott van a pajtától egy köpésre. Neki mindössze csak egy tucat fegyverese van. Ha mindet őrségbe állítja, abból még csak nagyobb baj lesz. A rendkívüli biztonsági intézkedéstől csak berezelnek, és amilyen marhák, a legkisebb neszre egymást fogják lepuffantani. Nem zsiványok őrzésére hozták őket ide, csak keretnek a muszosokhoz. Így kitolnak vele, öreg továbbszolgálóval.
Ijedtséget olvastam ki Tuskó tekintetéből akkor is, mikor szabályszerűen vigyázzba vágtam magam előtte, és kértem, hogy vezessenek valami orvoshoz, szanitéchez, egészségügyi emberhez, mert ujjaim elgennyesedtek. Ezt Ehrenreich állapította meg, mikor vacsora után átkötötte sebeimet. Ő kapacitált, kérjek ápolást. Ennek fele se tréfa. Elfertőződik, aztán könnyen rámehet a balkezem vagy még magam is. Így jelentettem a bajt Tuskó-nak.
— Mit gondol maga? Azt hiszi, Budapesten vagyunk egy összkomfortos börtönben, betegszobával, orvossal, patikával? Hát kedves nővér nem kell? Az kéne magának, tudom én.
— Őrmester úr, az életemről van szó — túloztam szándékosan a nagyobb hatás kedvéért. — A sebem elmérgesedett, a kötés beszennyeződött.
— Tehetek én arról? — förmedt rám az altiszt. — Ide hozzák a nyakamra, akikkel már Pesten se bírtak. Nem elég, hogy nekem kell rájuk vigyázni. Még ápoljam is őket. Fordultak volna fel valamennyien még az úton!
Reich sietett oda, a sitiprinc. Nem hallhatta Tuskó szidalmait. Gyanútlanul vigyázzba vágta magát ő is. Jelentette, hogy beteg, és kérte, vigyék a betegszobába. Ő sem hálhat a pajtában.
— Miért nem hálhat? Majd szállodát építünk ide magának, konzum-hölgyekkel?
— Nekem coronaria insufficienciám, ulcusom és aranyerem van.
Tuskó csak az utolsót értette.
— Kórházzal nem szolgálhatok, és pelenkám sincs. Hétfőn feljön az ápolónővér. Annál jelentkezhetnek. Maradtak volna otthon. Végeztem.
A kihallgatás — szerencsére — ezzel nem ért véget. Egy munkaszolgálatos lépett Tuskó elé. Vállas, tagbaszakadt, negyven év körüli férfi. Tarkójára vetett kis szalmakalapja alól őszülő tincsek lógtak le és tapadtak erős ráncokkal barázdált homlokára. A hímzett kendervászon ing, bő gatya, nagy bocskor és széles bőrtüsző olyanná tette, hogy akár egy népviseleti plakátra is felvehették volna. Tűrhető magyarsággal jelentette:
— Őrmester úr, a századnak van ládában kötöző meg vatta, meg benzin, meg jód. Tudunk segíteni.
— Mi az isten? Talán még gyengélkedőszobát is berendeztek már! — bosszankodott Tuskó a nem várt közbelépés miatt.
— Betegszoba még nincs. De nővérnek tudunk üzenni. Ha kell, feljön vasárnap is.
Hogy mentse tekintélyét, Tuskó káromkodott egy nagyot, aztán otthagyott bennünket a munkaszolgálatossal. Drágos Mitrunak hívták. Pillanatok alatt előkerítette a munkásszázad betegápolóját, egy borbélysegédet, aki mégiscsak jobban megápolt, mint Ehrenreich. Valami fertőtlenítője, gyógyszere is volt. Égetett, mint a parázs, de mégiscsak nyugodtabban mentem a pajtába éjszakai nyugovóra, mikor a kolomp a takarodót jelezte.
Nem panaszkodhattunk az érkezés napjára. A másodikra még kevésbé. Számomra az a nap emlékezetes marad azért is, mert akkor ismertem meg Nellit.
Gyönyörű vasárnapra ébredtünk. Mikor a reggelire felsorakoztunk, már tűzött az augusztusi nap, de a hegytetőn az erdő kellős közepében nem kellett előle árnyékba húzódni. A zupát meg a gyümölcsízes kenyeret a ledöntött fatörzsekre telepedve fogyasztottuk. Mellettem Ehrenreich ült.
Figyeltük a román munkaszolgálatosokat. Ők már reggeli után voltak. Izgatottan készületek valamire. Az egyik fésülködött, a másik a ruháját kefélte, egy apró legényke meg éppen csizmáját vikszolta nagy büszkén, mert a többinek inkább csak bocskora volt. De igazították rajta a szíjat ők is. Mi lesz itt? Talán csak nem lakodalom?
Azt éppen nem csaptak, de ahhoz hasonlót igen. Elállt szemünk-szánk, mikor megjelent a hegyi úton az első román menyecske színpompás fejkendőben, amit huncutul úgy kötött fel, hogy egy kékesfekete hajtincs — a legényfogó — kilátszódjon alóla. A patyolatfehér, gyönyörűen hímzett blúz merészen feszült. Lejjebb tekintve meg arról győződtünk meg, hogy a bocskor sem otromba lábbeli, különösen ha szép vonalú női láb viseli.
Nagy szenzáció volt az első menyecske Hosszúhegyen. Kísérővel jött. Egy lánnyal, akinek öltözete Pesten se tűnt volna fel, legfeljebb a lány. Barna volt, de nem olyan, mint nálunk a kunsági lányok. Olyat én addig csak egy bizánci ikonon láttam. Magas volt és karcsú. Úgy jött, mintha zenére lépegetne.
A román menyecske gyapjútarisznyát hozott a hátán. A lány egyik kezében szatyor volt, a másikban — orvostáska. Megörültem. Biztos ő lesz a kötözőnővér, akit az este Drágos Mitru munkaszolgálatos ígért.
Egy hatalmas munkaszolgálatos — nem volt nehéz felismerni esti jótevőmet:— indult meg nagy, kimért léptekkel az érkezők elé. Megcsókolta mind a kettőt. A menyecske a felesége lesz, a lány a rokona — találgattam. Menjek-e én is oda, vagy várjak, míg szólítanak? Jobb, ha várok egy ideig. Nem tolakszom közéjük. Drágos csak nem feledkezik meg rólam. Miattam hívta fel a lányt. Végignéztem magamon. Kicsit szégyelltem a suttyó öltönyt. Először, amióta magamra vettem.
Jöttek látogatóba más lányok, asszonyok is. A munkaszolgálatosok csoportokba verődve — férfiak, nők vegyesen — lepték el a környéket, pontosabban az erdőt a körlet körül.
Zebi parnok ebben is nagyvonalú volt. Nem ellenőriztette, kihez ki jön, feleség, rokon vagy csak jó ismerős. Nem igazoltatott senkit. Azt sem szabták meg, milyen messzire távozhatnak a muszosok hozzátartozóikkal. Nehéz is lett volna határt kijelölni. A tábor körül nem volt kerítés. A muszosok eltűntek vendégeikkel az erdőben. Az őrség nem törődött velük. Ők maguk meg úgy telepedtek le a kies rengetegben, hogy lehetőleg egymást se zavarják …
A börtönből jötteknek a szemük majd kiesett, mikor a látogatók — szinte kivétel nélkül a szép nem képviselői — feltűntek a táborban. Minden sudár derekú lányt, karcsú menyecskét sóvár szemek kísértek, mikor férjükkel, vőlegényükkel végigsétáltak a táboron. Mikor meg nyomtalanul eltűntek az erdő titokzatos zöld függönye mögött, a rabok nagyokat nyeltek, de volt, aki éktelen káromkodásra fakadt a sárga irigységtől.
Engem nem annyira az irigység kerített hatalmába. Reich dühösített fel. Tapintatból nem rohantam mindjárt az orvostáskás lányhoz. Nem szaladtam mindjárt hozzájuk, gondoltam, hadd beszéljen néhány szót Mitruval. De Reich, a szemtelen sitiprinc másképp gondolkozott. Ő is észrevette az orvostáskát. Mitru két szót sem beszélhetett a lánnyal, Reich már odapofátlankodott. Nagy magyarázatba fogott. Nyilván ezer baját, fájdalmát ecsetelte, amiből a fele sem volt igaz. Én láttam őt falatozni a vagonban. Ez persze nem tartozott rám, de az bosszantott, hogy önző módon lecsapott a hozzám jött ápolónővérre. Már ott is ült vele egy rönkfából fűrészelt kerek asztal mellett, amit a tisztás közepén állítottak fel. Négy, ugyancsak rönkfából készített ülőke volt körülötte. Reich egyre magyarázott, a lány meg különféle gyógyszereket rakosgatott ki táskájából.
— Menjünk oda mi is — javasolta Ehrenreich.
— Várjunk inkább itt. Ne zavarjuk őket. Csak feszélyeznénk Reichet. Négyszemközt bátrabban elmondja a bajait — adtam a nagy önzetlent.
— Csak nem gondolja komolyan, hogy mi Reichet egy cseppet is feszélyeznénk? A börtönben egy ideig ketten egy zárkában voltunk. Reich meg Ehrenreich. Atyafiak — mondták a smasszerok. Akkor bántam, hogy nem magyarosítottam meg a nevem. Hogy legalább a végéről nem hagytam el a Reichet. Különben apám miatt nem tettem, őneki nagyon tetszett a neve. Erényekben gazdagot jelent — magyarázta Ehrenreich.
A szimuláns Reichet nem győztük kivárni. A vége mégiscsak az lett, hogy mi is odamentünk az asztalhoz. Nagyot köszöntünk.
— Jó napot! — mondtam én magyarul. Ehrenreich románul köszönt:
— Buná ziua!
— Jó napot! Buná ziua! — válaszolt a lány mindkettőnknek.
De Reich nem adta át mindjárt a helyét. Könyörögve magyarázta, hogy ő itt nem maradhat, őt feltétlenül kórházba kell szállítani. Ha a nővérke ezt nem tudja neki elintézni — bár ő nem lenne hálátlan —, legalább annyit tegyen meg, hogy küldje ki a nagypetri kórház igazgatóját, főorvosát vagy valakit, aki számít, akinek súlya van. aki intézkedhet. Emberéletről van szó. Ígérje meg a kisasszony, hogy megteszi. Egyébként kötelessége is, ha hivatását komolyan veszi, és így tovább.
— Jelenteni fogom, jelenteni fogom — ismételgette a lány, de Reich csak akkor hagyta abba lamentálását, amikor az ápolónővér hozzánk fordult, helyesebben hozzám.
— Maga az, akinek elgennyesedett a sebe?
— Igen — nyújtottam neki a bal kezemet.
A kötés pillanatok alatt lent volt. Az érdes asztallapon már minden elő volt készítve az én kezelésemre: vattacsomag, benzin, géz, számomra ismeretlen porok, kenőcsök.
— Miért hanyagolta el? — korholt a nővér.
— Átkötöttük a vagonban is — védekeztem. Ő kezelte — mutattam Ehrenreichre.
— Ön orvos? — kérdezte a lány a társamat.
— Szó sincs róla — tiltakozott a fiú.
— Hogy történt magával ez a csúnya baleset? Fogaskerekek?
— Oda került, fogaskerekek közé — válaszolt helyettem Ehrenreich. — Vallatták — tette hozzá jelentőségteljesen.
— Nyitott sebbel útnak indítják! Nagyobb baj is lehetett volna, ha tovább tart az út …
— Abból nagy baj lett volna. Mert akkor vagy a frontra kerültünk volna, vagy Németországba — tereltem másra a szót.
— Maguk nem munkaszolgálatosok?
— Nem. Mi rabok vagyunk — válaszolt Ehrenreich.
— Magát mennyire ítélték? — a kérdés nekem szólt.
— Engem nem ítéltek még el — válaszoltam.
— Nem értem, akkor maga micsoda?
A váratlan kérdés zavarba hozott.
— Erdélyi menekült vagyok — adtam meg gépiesen a már annyiszor elmondott választ.
— Stiti románeste? — kérdezte a lány.
Azt hitte talán, én is román vagyok.
— Magyar vagyok. Nem tudok románul.
— Én román .vagyok, mégis megtanultam magyarul.
— Magyar községben nőttem fel — védekeztem.
— Iskolába csak járt — vitatkozott a lány.
— Csak az iskolában — elemiben — nem lehet egy nyelvet megtanulni — sietett a segítségemre Ehrenreich.
— Ez igaz — bólintott a lány. — Elemiben nem lehet egy nyelvet megtanulni. Ezt megkövetelni apró gyerekektől egyenesen kegyetlenség. Pedig nálunk még azt is akarják, hogy a román gyerekek számtant, mértant, földrajzot, történelmet is magyarul tanuljanak.
Ehrenreich élénken helyeselt.
— Igaza van. Ezt én tapasztalatból tudom. Szigeten végeztem az elemit. Román iskolában. Nekem könnyebb volt, mert már tudtam románul. De akik nem tudtak, azok folyton megbuktak. Addig ismételgették az első vagy legfeljebb a második osztályt, míg fel nem cseperedtek. Akkor aztán kimaradtak az iskolából. Még írni-olvasni sem tanultak meg.
A lány kifogástalanul megápolt, bepólyált. Felkötött bal kézzel álltam az erdei asztal mellett. Akkor jutott eszembe, hogy van seb a lábamon is, de nem akartam, hogy a lány azzal is bíbelődjék.
— Egy kis gyógyszert, kötszert kaphatnék? Feltörte a csizma a lábam.
— Vesse le, bekötöm azt is! — szólított fel a lány.
Hiába szabadkoztam. Bekötötte a lábamat is. Észre se vettem, hogy közben Ehrenreich szép csendesen eltűnt valahová. Egyedül folytattam a beszélgetést.
— Hivatásos ápolónővér? — kérdeztem.
— Ápolónővér vagyok, de nem ez a hivatásom. Medika volnék. Két évet végeztem a kolozsvári egyetemen még a bécsi döntés előtt.
— És miért nem folytatja? A numerus clausus miatt?
A lány csodálkozva nézett rám. Az eddigiekből nem gondolta volna, hogy ismerem ezt a szót. a jogtalan szabályt, melynek alapján az egyetemekről kizárták a más fajú, más nemzetiségű fiatalokat. Megint elárultam magam. Kétséget támasztottam aziránt, hogy tanulatlan falusi vagyok, ahogy az öltözetem mutatta. A lány tekintetéből látszott, hogy szeretné tudni, ki vagyok, mi vagyok. De nem kérdezett semmit. Készségesen válaszolt az én kérdésemre.
— A bécsi döntés után nekünk lett nehezebb itt Észak-Erdélyben. Ezt biztos maga is tudja. Voltak tüntetések az egyetemen is. Dél-Erdélyben a magyarok ellen, itt a románok ellen. Onnan ide menekültek a magyarok, innen oda a románok. Az én kollégám, Lupu Traján, a nagypetri pap fia is elmenekült. Félt, hogy itt nem tudja elvégezni az egyetemet. Hívott engem is, de én nem mentem.
— Akkor miért nem folytatta az egyetemet, itt Kolozsváron?
— Abba kellett hagynom. Nem kaptam ösztöndíjat. Egy ideig a bátyám, Mitru segített. Aztán letartóztatták, majd behívták munkaszolgálatra. Haza kellett jöjjek. Akkor álltam be ápolónővérnek.
Nellinek hívták. Az igazi nevét mondta, mikor bemutatkozott. Én megmaradtam álnevemnél: Barta Márton. A nevemben talán nem kételkedett, de abban már igencsak, hogy suttyó vagyok.
Nelli a bátyjához ment, a szokott helyre. El sem kísérhettem. A csizmámat nem húzhattam bekötött lábamba. Mezítláb nem akartam a lányt kísérgetni. Tanácstalanul ültem az asztal mellett. Kis idő múlva Ehrenreich visszajött, kezében egy pár szandállal. Nekem hozta. Szinte bocsánatot kért, hogy eddig nem ajánlotta fel fölösleges lábbelijét. Kárpótlásul egy pár zoknit is hozott. A kapcát mégse vehetem a szandál alá — magyarázta. Aztán, hogy adakozásáról több szó ne essék, visszatért előbbi vitánkra, a nemzetiségi kérdésre.
— Én azért nem vetek el mindenféle beolvadást, asszimilációt. Néha ez egyenesen hasznos. Mondok egy példát. Középiskolás diák voltam, mikor hittantanárom, a rabbi megkért, vállaljam el egyik híve fiának a tanítását. Valami nyelvvizsgát kellett a fiúnak letennie. Elmentem a magadott címre. Bemutattak egy tizenhat éves kamaszt. Hosszú pájeszt viselt, pelyhedzett már a szakálla meg a bajusza is, de borotvát még egyik sem látott. Ez egyáltalán nem lepett meg. De az igen, hogy a fiú se magyarul, se románul nem tudott. Még a latin ábécét sem ismerte. Mint kiderült, az apja bigott ember, a hitközség sachtere — szándékosan tartotta távol a fiát minden gój befolyástól. Nem akarta, hogy „asszimilálódjon”. Megmondtam neki is, hogy bűnt követ el a fiával szemben. Az én apám nem ilyen volt. Örökre hálás leszek érte.
Asszimilálódni, beolvadni persze nemcsak azt jelenti, hogy megtanuljuk azok nyelvét, akikkel együtt élünk, átvesszük életformájukat, kultúrájukat. Szükség van érzelmi azonosulásra is. Tudja, mikor éreztem én magam először magyarnak? Mikor a középiskolában egy soviniszta román tanító a többi magyar gyerekkel együtt elfenekelt, mert magyarul beszéltünk az osztályban. Akkor a magyar többségű Szatmár gimnáziumában tiltva volt a magyar beszéd. Az elnyomás a legtöbbször egybekovácsolja a nemzeteket, nemzetiségieket. Én magyar vagyok, és az is maradok. Ettől nem tudott eltántorítani sem a soviniszta román tanító, sem az antiszemita magyar hadbíró.
— Aki ezt a kisebbségi kérdést megoldaná, az volna aztán a bölcs politikus — jegyeztem meg. Életemben akkor találkoztam a problémával először.
— Nekem lenne egy jó receptem — kapott a megjegyzésen félig komolyan, félig tréfásan Ehrenreich. — Az apám példáján gondoltam ki. Ő hadirokkant. A fél lábát otthagyta az első világháborúban. Károly-kereszt kitüntetést hozott haza a lába helyett, meg nagy együttérzést a háború minden áldozata iránt. Ő azt tette, hogy amikor fát vásárolt, minden hadiözvegynek, hadiárvának, hadirokkantnak tíz százalék felárat fizetett. Hát ezt tenném én a kisebbségiekkel. Teljes egyenjogúság plusz tíz százalék felár. Ez szerintem előnyös lenne az ország szempontjából is. A kisebbségi igazán otthon érezné magát, őszintén hazájának tartaná az országot, amelyben él. Nem úgy élne, mint a rossz családban a mostohagyerek.
Jó messze kerültünk a körlettől. Idegtépő ordítás szakította meg Ehrenreich előadását. Artikulátlan hangokat hallottunk. Azt se lehetett kivenni, embertől származnak-e. Visszasiettünk a táborba, toronyiránt, hogy minél hamarabb ott legyünk. Sűrű bozóton kellett áthatolnunk. Öt-tíz percbe tellett, míg tövisektől szaggatott ruhában, Összekarmolva a körletbe értünk. Rabtársainkat összecsődülve találtuk. Hánzit állták körül, aki orrát-száját törölgette. Nem volt nehéz kitalálni, hogy alaposan helyben hagyta valaki. Azért üvöltött az imént. De szavát se lehetett venni. Hiába faggatták, ki volt, hogy volt, miért bérmálták meg. Hánzi konokul hallgatott.
— Biztosan túl magasra tartottad a gyertyát a román szerelmespárnak. Azt meg, úgy látszik, errefelé se szeretik — vélekedett Csinger.
Ebéd után kellemes meglepetés érte a rabszakaszt. Nyilván jelentették Zebi parnoknak a póruljárt Hánzi esetet, mert sorakozót rendelt el. Maga jött ki elénk. Deske találóan írta le. Hórihorgas alak volt. Ráillett a mondás, úgy állt rajta az egyenruha, mint tehénen a gatya. De ki törődött azzal Hosszúhegyen. Mikor meg bejelentette, hogy mindenki levelezőlapot kap, és vasárnaponként a rabok is fogadhatnak látogatókat, kitört az éljenzés.
Még ott szétosztották a levelezőlapokat, ceruzákat. A rabok boldogan telepedtek le a ledöntött fatörzsekre, keresték a simára fűrészelt felületeket, hogy olvasható legyen az írásuk. Közben tréfálkoztak, trágárkodtak, mint afféle vásott kamaszok. Vasárnapra kisegítő rajt alakítanak a legrátermettebb fiatalokból, hogy egy asszony, de még a menyasszony se távozzon csalódottan Hosszúhegyről. Mikor már végeztek a levélírással, daloltak, kurjongattak, pedig szeszes italt még nem igen fogyasztottak, hacsak a románok meg nem kínálták őket.
Én úgy döntöttem, tovább játszom az erdélyi menekültet. Nem írtam haza, szüléimét sem akartam szomorítani. Azt is el akartam kerülni, hogy Hosszúhegyről a végén mégis a rögtönítélő elé vagy éppen a golyófogó elé vigyenek. Tűrhető élet ígérkezett a táborban. Mindenki oda volt Hosszúhegytől. Csak Ehrenreich maradt szkeptikus.
— Úgy vagyunk ezzel a Hosszúheggyel, mint a székely fuvaros. Fát szállított a városba. A borravalót hazafelé menet megitta. El is álmosodott, el is aludt a szekéren. A lovak is rájöttek erre, szépen az út szélére húzódtak, és kezdték harapdálni a füvet, már amennyire zablájuk engedte.
Lótolvajok jöttek arra. Mikor meghallották, hogy a góbé jóízűen horkol, szép csendesen kifogták a lovakat, és eltűntek.
Esteledett már. Hideg fuvallat támadt. A góbé felébredt. Megdörzsölte a szemét, körülnézett, el gondolkozott, aztán így szólt:
— Most vagy Gábor Emre a nevem, és akkor ellopták a lovaimat, vagy nem vagyok Gábor Emre, akkor meg találtam egy szekeret.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!