XXV
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
- január tizenkettedikén csoda történt. Megjöttek a felváltó csapatok. Nem a mieink, hanem a harcoló alakulatoké.
Nem az volt a csoda, hogy megjöttek, hanem az, hogy felszerelés nélkül jöttek. Csak úgy, mintha kirándulásra jöttek volna. Fegyver és téli felszerelés nélkül. Még téli sapkájuk sem volt. Majd cserélnek a vonalban levőkkel.
Nem lesz éppen kellemes a tetves, használt, mocskos, birkamellényeket meg sapkákat felvenni.
Na, de ez nem a mi dolgunk, gondoltuk.
Éjjel mentek ki váltásra. A régiek boldog kacarászással jöttek visszafelé. Egy-kettő, az ismerősök közül be is szólt hozzánk búcsúzóul.
Sok jót kívántunk nekik. Tőlük is küldtünk üzenetet haza.
Ezen az éjjelen friss szalmával terített tehervagonban utaztam. Jóleső érzés volt, ahogy a vonat lengése dajkált. Örültem, mert a vonat szokatlan sebességgel futott. Így hamarabb jutunk haza. Nem kell tizenegy nap hazáig, mint amennyi kellett, amikor kifelé jöttünk. A teherkocsi rácsos ablakán melegén sütött be a nap. Éppen a szemembe. Nem nyitottam fel. Lustán nyújtózkodtam el a friss szalmán. Csak hadd ringasson a vonat. Sokat pihenek. Legalább, mire hazaérek, nem látszik meg rajtam a frontszolgálat.
Hatalmas dörrenés. Vonatunk imbolyogni kezdett. Felugrottam.
Hirtelen nem ismertem ki magam, hol vagyok. Félhomály. A többiek is talpon voltak.
– Hű, ez a ház tövit érte – szörnyülködött Pásztor.
Csak most ébredtem fel. Nem a vonaton voltam, hanem egy Don-parti faluban, a muszos szálláson.
Az első dörrenést sok más követte. Ott robbantak a gránátok a körlet közelében.
– Meg kell nézni, mi van kint – adta ki az utasítást Ónodi.
Kitártam az ajtót, mely a Krétavár felé nyílott.
A félhomályban láttam, hogy a magas hóban hosszú emberkígyó tekerődzött felfelé a dombra.
Ijedve meg félig kárörömmel is, ismertem fel, hogy a tegnap este leváltottak voltak, köztük a tegnap elbúcsúzott ismerősök is.
– Mi lehet itt? – szóltam be. – Jönnek vissza a leváltottak.
Mind az ajtóba tódultak. Nem tévedtem.
– Talán tévedésből váltották le őket. Lehet, hogy más csapatot kellett volna leváltaniok — próbálta valamelyik megoldani a rejtélyt. Ilyesmi errefelé előfordult már.
Újabb meglepetés. Új munkásszázad érkezett. Csupa friss ember. Ott álltak meg előttünk.
Majdnem táncra perdültünk hirtelen.
– Itt vannak a mi felváltóink is – ordított be Pirók.
– Kik vagytok? Honnan jöttök? Hányasok vagytok? Itt maradtok?
Röpködtek a kérdések. A válaszokból csak egy volt a fontos: itt maradnak.
Akkor mégiscsak a mi felváltóink. Úgy is mondták nekik, hogy egy másik musz századot fognak leváltani.
Egy kicsit elvesztettük az örömtől az eszünket. Se láttunk, se hallottunk. Szaladgáltunk összevissza, konyhától az istállóig, az istállótól a századirodáig, onnan meg oda az új század kocsijáig, ahol ácsorogva várták az új jövevények azt, hogy mi lesz velük.
Parancsnokuk Krémerrel tanácskozott. Már jelölte ki a házakat, melyekben az új század fog elhelyezkedni, amikor egy csapatcsendőr őrmester jött, és ordítva parancsolta le az útról a musz századot.
– Kocsikat be az udvarokba! Szabaddá tenni tíz perc alatt az utat – kiabálta, és rohant tovább.
Még tanakodtak a kocsisok, hogy ki melyik udvarba hajtson be, amikor futva jött vissza az őrmester.
– Mindenki sorakozó! Kocsisok, szakácsok, szabók, csicskások is! Csákányt, ásót, lapátot hozni.
Először azt hittük, hogy csak az új századnak szólt a parancs, de aztán bennünket is sorakoztattak.
Rohantam be a szállásra. Legalább egy falatot eszem előbb. Ki tudja, hogy mikor jövünk be a munkáról.
Csonttá fagyott kenyeremet a forró kemencébe dugtam, hogy egy kicsit felengedjen, hogy tudjak legalább egy karajt szelni belőle. Nehezen ment. Zsebre tettem a levágott kenyeret meg egy doboz konzervet, a szökés esetére félretettből.
A menet elején mi mentünk, a 401-esek. Egy őrmester jött velünk az új keret tagjai közül. Odahaza a Démusz-étteremben volt pincér. Két őrvezetőt is adtak mellénk.
Nem tudtuk, mi lehet az a sürgős munka, ahova ilyen gyorsan, egyszerre, annyi embert visznek ki. A fronttal ellenkező irányban mentünk. Visszafelé.
A falun túl furcsa dolgokat láttunk. Ijedt képű katonák futottak hajadonfőtt visszafelé. Puska nélkül. Másutt meg a vállra vetett puskáról nagy tábla szalonnák lógtak le.
Tisztek ordítottak az út mentén a kószáló katonák felé.
– Tizenhetesek itt gyülekezés!
– Tizenhét per kettő ide hozzám!
Ketten-hárman oda is mentek egyikhez-másikhoz, a többi fütyült rájuk, és árkon-bokron csörtetve igyekezett tovább visszafelé.
Egy út menti kápolna előtt piros sávos nadrágú magasrangú, katonatiszt jókora nagy sípból adott különböző jelzéseket. Négy-öt másik tiszt ott sürgött-forgott körülötte. Mindegyiknél szétnyitott fronttérkép volt.
– Mi történik itt – súgtunk össze.
– Biztosan betörtek megint az oroszok. Úgy látszik, megint erős felderítés volt. Szétugrasztották őket – állapította meg egykedvűen Lindauer.
– Te, itt nagyobb cirkusz van, mint egy betörésnél – vitázott Pirók nagyon kapkodnak ezek. Jó lesz figyelni fiúk.
Vitéz Nemes Tompos utászőrmester várt bennünket. Ismertük. Többször dolgoztunk már a keze alatt. Különösen bennünket, Beszkártistákat nem állhatott. Talán azért, mert az öccse is Beszkártista volt. Sokat érdeklődött az öccse iránt. Mi meg nem sokat és főleg nem jókat mondtunk róla. Nem közülünk való volt.
– Gyerünk itt fel – mutatott rá az előttünk levő dombra.
Elöl ment. Vissza-visszanézegetett, nem marad-e el közülünk valaki. Elmaradt. Az őrmesterünk.
Fent a dombtetőn egy utászhadnagy várt bennünket. Egy darabig tanácskoztak Tompossal. A térképről mutogatott neki valamit.
Aztán a domb peremén lábnyommal kijelölték, hogy hol kell lövészárkot ásni.
– Amíg készen nem lesznek, ne engedd el őket – utasította a hadnagy vitéz Tompost.
Közben körülnéztünk kicsit. A domb mögött vitt el a környék egyetlen kövezett útja. Errefelé csak Sztálin útnak hívták.
Hosszú, végeláthatatlan kocsisor ment rajta a fronttól visszafelé. Ez nem volt feltűnő, máskor is jöttek-mentek itt az ilyen karavánok.
Ez a domb volt a környék legmagasabb pontja. Messze, nagyon messze lehetett ellátni. A fehér hómezőkön minden kis sötét foltocska tisztán látszott.
Amerre csak elláttunk, mindenütt visszafelé tartó magányos vagy kisebb csoportba verődött katonákat láttunk.
– Te, Pirók, itt nagy baj lehet elöl. Ezek menekülő katonák. Itt nagy egységeket verhettek szét.
– Inkább figyeljetek – intett le Ónodi bennünket.
– Nézzétek.
Nagyon-nagyon messze, ott, ahol a Dont képzeltük, hosszú rajvonalat lehetett látni. Sokáig figyeltük: az is felénk tart-e.
Még munka közben is állandóan oda-oda pislogtunk.
Először a havat lapátoltuk el a kijelölt vonal felett. Csak azután kezdtünk csákányozni.
A vastag hóréteg alatt csak vékonyan fagyott a föld. Könnyen ment a munka. Mégis nehezen haladtunk, mert többet nézegettünk, mint dolgoztunk.
A hadnagy is meg Tompos is eltűnt a közelünkből. Velünk csak a két fiatal őrvezető volt. Az új musz századdal pedig egész szakasznyi keret.
Füredi és Pirók között dolgoztam.
– Jhuuuuj! – süvített el felettünk egy akna. Ott robbant fel tíz méternyire tőlünk.
Jhuuuuj – jhuuuuj – jhuuuuj – visított most már egész sorozat, és már robbant is.
Füredi mögöttem elvágódott.
– Jaj, megsebesültem – nyögött.
Most már porzott a hó körülöttünk.
– Gyerünk, fiúk le a horhosba – kiáltotta Pirók.
Nem kellett biztatni senkit. Futott mindenki. Füredit is magunkkal cipeltük. A derekába kapott szilánkot. A szerszámokat meg otthagytuk.
Futás közben ketten is elvágódtak. Az egyiknek a sarkát tépte le a szilánk. A másik ottmaradt végleg.
A horhos, kis mélyedés volt a hegy oldalán. Olyan páholyféle, ahonnan jó kilátás nyílott a front felé.
Hason fekve, a mély hóban lapultunk, de azért csak a front felé figyeltünk.
– Figyeljetek! – súgtuk egymásnak. – Látjátok a rajvonalat? Azok nem magyarok lesznek.
Nagyon messziről apró, mozgó alakok közeledtek. Fehér ruhás emberek.
Motorbúgás hallatszott. Hanyatt feküdtünk. Figyeltük, milyen gépek. Magyar? Német? Orosz? Nagy köröket írtak le a levegőben. Mindig alacsonyabban szálltak felettünk.
A gépek farán szovjet csillag. Oroszok. Felfedeztek bennünket.
Most már bújnánk bele az édes anyaföldbe. Géppuskázni fog bennünket. Honnan tudná, hogy kik vagyunk.
A halált várjuk, ahányszor elszállnak felettünk.
Most egészen alacsonyan szállt el az egyik, éppen csak hogy rá nem szállt a dombtetőre.
Aztán elment. Fellélegeztünk.
Biztosan felismert bennünket, hogy muszosok vagyunk. Azért nem lőtt. Ez máskor is előfordult már.
Mérgelődtek is eleget a kerettagok, amiért ahogy ők mondották: „Zsidókra nem lőnek az oroszok.”
Egyébként ez közhiedelem volt végig a fronton. És valóban: nemegyszer előfordult, hogyha muszosok dolgoztak a belőtt területen, akkor a túloldalról abbahagyták a tüzelést.
Most mindenesetre épen vittük el az irhánkat.
Váratlanul a hadnagy toppant közénk. Dőlt róla az izzadság.
– Az Úristenit a bandájának, hát itt lógnak? Gyerünk kifelé dolgozni!
– Nem lehet, hadnagy úr – védekezett valamelyik nagyon belőnek az oroszok. Már két sebesültünk van meg egy halottunk.
Szó nélkül otthagyott bennünket. Felfelé csörtetett a dombon, félvállról szólt vissza:
– Mindjárt visszajövök, de nehogy itt találjam magukat.
A két sebesülttel két-két ember elindult vissza a falu felé.
Megszámoltuk, hogy megvagyunk-e mindnyájan. Egy hiány van.
– Ki lehet?
Találgatjuk. Végre kiderül, hogy Herczka Sanyi.
– Mi van vele?
Senki se tudja. Futás közben senki sem vette észre, hogy eltűnt.
Néhány perc múlva a domb peremén megjelent Herczka. Vállán tíz vadonatúj csákánnyal, méltóságteljesen sétált. Körülötte pillanatonként robbantak az aknák. Nem izgatta. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, amit csinál. Vagy már nem tudta felfogni, hogy mi az?
Odajött közénk. Valamelyik rátámadt:
– Meg vagy őrülve. Fene egye ezeket a csákányokat, megtaláljuk, ha kell még azokat.
Herczka bambán vigyorgott. Már nem értette azt, ami körülötte történik. Csak embergép volt, amelyik jár, lélegzik, dolgozik is, de már nem tudja, hogy mit, miért.
Németh Pista kúszott oda hozzám.
– Te, Pirók azt mondja, hogy azok ott oroszok – mutatott a front felé, ahol a fehér köpenyes alakokat már tisztán lehetett látni.
– Miből tudja?
– Mindig csak előre jönnek. Nem lőnek visszafelé. Ezek nem menekülők, hanem előrenyomulok. Nagyon rendezetten, szabályos rajvonalban jönnek.
– Logikus – válaszoltam -, akkor tenni kellene valamit.
Odacsúsztam Pirókhoz.
– Te, beszélni kellene ezzel a két őrvezetővel. Talán ezek is jönnének velünk?
Odamentünk hozzájuk.
– Na, mit szólnának, ha ezek oroszok lennének – mutattunk az egyre közeledő fehér alakokra.
– A fenéket. Hát nem gondolják, hogy akkor nyugodtan feküdnénk itt?
Egy óra múlva – úgy dél körül járhatott az idő – egyszerre hárman – hárman tettük a két őrvezető puskájára a kezünket.
– Jönnek velünk?
Igent bólintottak. A fehér köpenyes rajvonal egyre közeledett már.
Megindultunk feléjük.
Elöl a szlovén fiú, aki büntetésből került hozzánk. Ő tudott az oroszokkal beszélni. Vállán vitte a két őrvezető puskáját.
Hatalmas szál, nevető, villogó fogú, fiatal, fehér köpenyes óriás állta el az utunkat. Mögötte három ferde szemű, mogorva mongol.
Feltartottuk a kezünket.
Az óriás leheveredett a hóba. Mutatta, hogy mi is üljünk le. Cigarettával kínált bennünket.
Engem csak a három mongol izgatott. Lövésre készen fogták ránk a géppisztolyt. Nem jó érzés volt.
Szóltam Ferinek, a szlovén fiúnak.
– Mondd ennek a bácsikának, tetesse le velük a puskát. A fene se akar megszökni. Mondd meg neki, hogy örülünk, hogy itt vannak.
Lefordította. A gyerekóriás nagyot nevetett. Intett a mongoloknak. Azok is leültek. Rágyújtottak.
Öt perc múlva már csókolóztunk a mongolokkal is. Cigarettával kínáltak bennünket. Nyugodtan ültek, és kérdezgettek.
– Inkább talán indulnánk, fiúk – indítványoztam. – Jobb lenne már odaát lenni a Donon. Akkor leszünk csak igazán biztonságba. Ezek elbeszélgetnek velünk holnapig.
Nekiindultunk. A nagy orosz és Ónodi Jóska férfiasan megcsókolták egymást. A nagy óriás mutatta meg az utat, amerre leghamarabb jutunk át a Donon.
Most már vígan köszöngettünk a szembejövő szovjet katonáknak. Senki se kérdezte, kik vagyunk, mit keresünk.
Nagyon gyorsan esteledett. Pásztor és néhányan kijelentették, hogy nem tudnak már tovább jönni. Épp az elhagyott lövészárkoknál álltunk. Átkutattuk. Nekünk már gyakorlatunk volt ebben. Mindenki szerzett kenyérzsákot, csajkát, kanalat és élelmet, amennyit csak tudott. A tiszti bunkerekben még fehérneműt is találtunk. Egyesek ezt is becsomagolták.
Pásztorék ottmaradtak éjjel az egyik jól berendezett tiszti bunkerban. Még fűtőanyag is volt. Mi tovább mentünk.
Cél: át a Donon.
Óriási tömegű jármű jött velünk szembe.
Egyetlen lovas kocsi se. Csupa autó, motorizált ágyúk, lőszeres kocsik és katonaság. Katonaság, ezer-tízezer szám.
Egészségesek, fiatalok, jól öltözöttek.
– Te Úristen, hogy néznek ki ezek mellett a mi katonáink.
Magunkról már nem is beszéltünk.
Jó késő éjszaka volt már, amikor végre mi is átmentünk a Donon, jéghídon. Azon jött a hadsereg is.
De itt nincs megállás.
– Davaj, davaj! Tovább!
Dovidovkára irányítottak bennünket az útkereszteződésnél álló eligazítok.
Bizony hajnalodott, mire Dovidovkára beértünk.
– Most már igazán szabadok vagyunk – sóhajtottunk fel örömmel.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!