XXIV
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Már esteledett, amikor váratlanul munkára szólítottak bennünket. Úgy volt, hogy ma nem lesz kivonulás.
Tíz embernek kell kimenni. Spanyollovasokat hordani a Don partjára. Már egy hete ez a főfoglalkozásunk.
Spanyollovas? Sokat hallottunk róla az első világháborúban. Most közelről ismerkedünk vele.
Nem más ez, mint három-négy méter hosszú, összetákolt fűrészbak, amelyet át meg átfonnak szögesdróttal. Az utászok készítik a faluban. Onnan hordjuk ki az első vonal elé, a Don partjára.
Komisz munka. A rozsdás szögesdrót minden karcolása gennyesedést idéz elő. Arcunk, kezünk tele karcolással, gennyel is. Reggelente ezernyi újabb szakadás ruhánkon. Nem nagyok. Csak pár centisek. De sok. Mégis be kell varrni mind, mert ha nem – továbbszakad.
Ma este a „cigány” jön velünk. Muzsikus cigány. Kerettag. A hegedűjét is magával hozta a frontra. Egész nap azt nyekergeti. Istentelenül hamisan játszik. De játszik, ha kell, ha nem. Mindenki menekül a közeléből, ha rázendít.
Jó gyerek, de rettenetes gyáva. Minden lövésre ijedten néz körül. Ha meg a lövések sűrűsödnek, úgy ül, mint aki futásra készül. Se éjjele, se nappala a félelemtől. Azért muzsikál olyan sokat. Azzal hessegeti a félelmét. Azért játszik biztosan hamisan is. Minden lövésre melléfog.
Még nem volt kint a vonalban. Ma jön ki először. Úgy bújik közénk, mint a csirke a kotló alá.
Töviről hegyire faggat bennünket, hogy is van odakint. Már mint az első vonalban.
Ijesztgetjük. Mi öreg frontosok vagyunk. Már a kilencedik hónapot töltjük a fronton. Nem hiszi el, hogy itt, ahol ennyit lőnek, ennyi ideig életben lehet maradni.
Igaza van. Nem volt könnyű dolog kibírni ezt a kilenc hónapot. Kilenc nehéz esztendőnek is sok lett volna.
Árpád, Sas, Fecske, Sólyom, Farkas, Bölény, mind egy-egy jól kiépített bunkerközpont. Ma a Sasnál dolgozunk. Már voltunk itt, amikor Pirók nyaklövést kapott.
A hideg húsz fokon felül lehet. A hó úgy csikorog rongyokkal körülkötözött bakancsunk alatt, mintha új, nyikorgós cipőben járnánk.
A bakokért vissza kell mennünk a csalitos mögé, addig kocsikon hozzák ki.
Ketten-ketten viszünk egy bakot. Az én párom állandóan Németh Pista. Ennek a mesterségnek is megvan a maga fortélya. Az elöl menő a bal vállán, a hátsó a jobb vállán viszi a bakot. Aztán egyszerre kell lépni. Néha eltévesztjük a ritmust. Akkor valamelyik elesik a síkos, göröngyös úton. A szöges, drótos tákolmány meg hegyibe.
Ma este különösen rossz terepen visszük a spanyollovasokat. Árterület. Embermagasságú fűzfa-bokrok borítják. Itt nincs út. Csak az előretolt őrszemek által kitaposott csapás jelzi az irányt.
Fűzfa-bokrok ágai citeráznak a bak dróthuzalán. Mi Némethtel az utolsó pár vagyunk. Ha egy-egy pillanatra megállunk, az elöljárók felől olyan zaj hallatszik, mintha elefántcsorda csörtetne végig a csapáson.
Ez áthallatszik a Donon. Itt egy tüsszentést is meghallani túlról.
Az oroszok már észrevettek bennünket. Meghallották a lármát. Aknáznak. Jobbra-balra robbannak tőlünk. Nem messze. Ötven, száz méternyire. Jól céloznak. Ilyenkor kicsit megállunk. Letesszük a bakot, és lefekszünk melléje a jégre, a hóba.
Nem hideg. Sőt. Jó érzés. Szinte húz vissza. Marasztal. Jó lenne így maradni sokáig. Nagyon sokáig. De nem hagyjuk magunkat, mert az a halál lenne.
– Gyerünk tovább! – súgjuk egymásnak, ha a tüzelés alábbhagyott.
Megyünk tovább. Elhaladunk az utolsó őrszem mellett is, aki egy embermagasságú kerek gödörben silbakol. Egy lépést sem tud tenni benne, csak akkora.
Hordó alakú földkoporsó egy ember részére.
Ez az őrszem mondja meg, hogy hova kell letenni a bakokat.
Az elsők már jönnek visszafelé. Az őrszemnél megvárnak bennünket.
Ott sorakoznak a bakok a Don-parton. .Egymás mellett, sorjában. Még össze kellene dróttal kötni a miénket a mellette levővel.
Nem ezt csináljuk, hanem a túlsó oldalt figyeljük. Ott szabadság lenne számunkra. Csak néhány száz lépés. Ezt kellene megtenni. A túlsó partot nem lehet látni. Hatalmas jégtorlasz emelkedik itt a parton a spanyollovasokon túl, az fogja el a kilátást.
De azon túl mi lehet? Víz? Odabent azt mondják, hogy még mindig zajlik a Don. Odább kellene menni, hogy megnézhessük. Nem lehet, mert ott másik őrszem van.
Vissza kell menni. A fiúk már előrementek. Nem messze várnak bennünket.
Elértük őket.
Már megint lőnek a túlsó partról. Gépfegyver szól:- Tö-tö-tö-tö – tö-tö-tö-tö.
Négyes sorozatok. Mindenki levágódott az útra, mert a golyók ott fütyülnek el az orrunk előtt, a fülünk mellett.
Mi is lefekszünk. Még egyre szól a gépfegyver. A fűzfa-vesszők recsegve törnek le egy-egy találattól. Egyébként az egész környéken csend. Csak éppen itt lőnek ilyen veszettül. Úgy látszik, lehallgattak bennünket.
Végre csend van.
Készülődhetnénk. Csik Pista fekszik legközelebb hozzám. Csak most nézem, hogy milyen furcsán fekszik. A két keze messze előrenyújtva, mint amikor valaki elesik, és a kezét védőleg előretartja.
A feje körül meg furcsa, fekete, nagy folt.
Odakúsztam hozzá.
Halott volt. A halántékából vékonyan csörgedezett a vér. Az feketedett ott a havon, a feje körül.
Körülnéztem.
Csak ketten-hárman mozogtak. A többi élettelenül feküdt.
A kis Somogyi Jóska ült fel.
– Jaj, meglőttek – nyögte.
Odakúsztam hozzá.
– Mi baj, Jóska?
– Itt… meglőttek. – A szíve felé mutatott.
Fél térdre ereszkedve, egyik kezemmel átkarolva tartottam, a másikkal meg a zubbonyát akartam feltépni, hogy a sebet megkeressem, amikor újra megszólaltak a gépfegyverek odaát:- Tö-tö-tö-tö – tö-tö-tö-tö.
Hirtelen, mintha valaki kirántotta volna a kezemből, Somogyi hanyatt vágódott. Utánakaptam, újra felemeltem.
Már halott volt. Most pont a homloka közepéből bugyborékolva folyt végig arcán a vér.
Kiejtettem a kezemből. Térden állva, irtózattal néztem rá. Csik … Somogyi…
De mi van a többiekkel?
Csak most döbbentem rá, hogy mások is vannak itt.
Práth már ott szorgoskodott Ferenczy körül.
– Mi van, Karcsi? – súgtam oda.
– Meglőtték.
– Él?
– Él. Menjél Friedhez.
Fried ott feküdt féloldalra dőlve, felhúzott lábakkal. Nyögött.
– Mi van veled?
A fejével bökött a keze felé, amely véresen, csonkán ott feküdt az ölében. Két zsebkendőt, két rongyot bogoztam össze, azzal szorítottam el a szétlőtt karját. Azért a vér tovább csörgedezett belőle. Csak nem ömlött.
Három halott, két súlyos sebesült. A halottakat otthagytuk az úton, úgy, ahogy volt. Még egyszer visszanéztem rájuk. Ez volt a végtisztesség. Ez volt a tiszteletadás- a mártíroknak.
Közben újra lőttek. Szakadatlanul. Szüntelenül. Itt nem lehet mozogni. Mégis mennünk kell, mert a sebesültek elvéreznek.
Úgy, hason csúszva húztuk magunkkal jó darabig őket. Addig, amíg gondoltuk, most már itt védve vagyunk a golyótól. Öten csetlettünk-botlottunk a két sebesülttel. Csak lépésenként haladtunk előre. Pár méternyi út után már pihennünk kellett, aztán tovább!
Tovább, mert hát ha meg tudjuk menteni őket. Örökkévalóságnak tűnt, míg beértünk az állásokba.
A cigányt kerestük. Ott gubbasztott az egyik bunker mélyén. Alig tudtuk előkotorni. Jelentettük, hogy mi történt. A három halottat is.
– Biztos megszöktek. Most csak ráfogják, hogy elestek.
– Tudja mit, jöjjön velem, én megmutatom magának, hol fekszenek – horkant rá Német Pista dühösen.
Inkább elhitte.
Kértük, hogy kerítsen szánkót a sebesültek részére. Így nem tudjuk bevinni őket. Kötszert is szerezzen. Becsületére legyen mondva, megpróbálta.
Szánkót szerzett is. Kötszert nem. Azt mondták nincs. Nem adtak.
A két sebesültet egymáshoz kötözve, rászíjaztuk a szánkóra. Így indultunk el.
Útközben az egyik munkásszázad körlete előtt mentünk el. Ismertük őket. Volt köztük orvos is. Bezörgettünk hozzájuk. Felkeltettük őket. Ing meg alsónadrág-cafatokból téptünk kötszert, azzal kötözte be őket az egyik muszos orvos. Nekik sem volt gyógyszerük, se kötszerük.
Ferenczinek medencecsontján át hatolt be a golyó. Friednek a bal alsó karját roncsolta szét.
Bevonszoltuk őket az elsősegélyhelyre. Kis parasztházikó volt az egyik horhosban. Udvar, fészer, istálló, telis-tele volt sebesültekkel. Nyögtek, jajgattak, rimánkodtak, imádkoztak, az Istent hívták és az Istent szidták. Orvosért könyörögtek meg vízért. Volt, aki a feleségét hívta, mások meg a gyermekeik nevét motyogták. Az egyik felkötött kezű, bepólyált fejű honvéd a sisakját kereste. Mindent átkutatott érte. A szanitéceket szidta, akik ellopták tőle.
A haldoklók hörgésére senki sem figyelt. Aki már elcsendesedett, azt kétszer-háromszor is megrázogatták a hordágyon, aztán ketten megfogták és vitték ki a ház elé. Ott szánkóra tették, egy sort hosszában, aztán föléjük egy sort keresztben. Úgy, mint a hasábfát, ha ölbe rakják. Jó magasra tetézték a szánkót. Csak akkor indult el. Gyorsan tellett a szánkó. Ferenczit, Friedet nem akartuk otthagyni addig, amíg az orvos meg nem vizsgálta őket. Sokáig kellett rá várni. Talán órákig. Mégsem tudtuk megvárni. Elzavartak bennünket.
Munkaszolgálatosok nem kívánatosak ilyen helyen. Még sebesülten sem. Csak holtan.
Mi is holtfáradtak voltunk, mire hazaértünk. Úgy zuhantunk fekhelyünkre. Idegeink felmondták a szolgálatot.
Délfelé Krémer hivatott magához. Két nap pihenőt adott. Ránk fért.
Este mégis ki kellett vonulnunk. Csak nekünk ötünknek, akik életben maradtunk. A halottakat kellett eltemetni.
Büntetésből kellett kimennünk, amiért otthagytuk őket, ahol elpusztultak.
Nappali világossággal sütött a hold. Istenkísértés volt ilyenkor a két vonal közt mászkálni.
Mégis mennünk kellett.
A halottak úgy feküdtek, ahogy otthagytuk őket. Csákányt, kapát vittünk magunkkal a sírásáshoz.
Éppen az hiányzana, hogy most itt csákányozni kezdjünk. Mindjárt magunknak is áshatnánk a gödröt.
Kerestünk a közelben három gránáttölcsért. Kilapátoltuk belőlük a havat. Ez lett a sírgödör.
Belefektettük őket. Nem valami lakályos sír volt, az igaz. Oldalra fektetve, egy kicsit kétrét hajtva azért belefértek. Havat szórtunk rájuk. Jó magasan, nehogy kilátsszanak alóla.
Práth aggodalmaskodott, hogy mi lesz, ha a he elolvad róluk.
– Hol leszünk mi már akkor – nyugtatta meg Udvardi.
A tavaszi áradás elvisz innen mindent. A hullákat is.
Nem kellett megvárnunk a tavaszt.
De előbb még elbúcsúztunk a régi kerettől, mely január másodikén indult haza. Eddig egész nap csak sütöttek-főztek, kártyáztak, és a kemence mellé húzódva pipáztak. Itt egyébként mindenki rászokott a pipára.
A búcsúzás nem volt valami nagyon barátságos. Néhányan, a rendesebbje, felkeresett bennünket, és titokban feljegyezték otthoni címeinket, hogy hírt vigyenek rólunk. Néhányan levél elvitelére is vállalkoztak.
Még aznap délután a Beszkártisták nevében Ónodi, Pásztor, Pirók, Némethből álló küldöttség ment Krémerhez megérdeklődni, mi van a Beszkárt által küldött csomagjainkkal. Tudtuk, hogy ott vannak.
Ötkilós csomagok, nemzetiszínű papírszalaggal körülragasztva. Típuscsomag. Láttuk az irodán egymásra felrakva. Már egy hete itt vannak.
– Majd holnap kiadják – jöttek vissza a válasszal. Vártuk a csomagokat. Hiába.
Hiába, még ilyen rendes embereket is megfertőzött a szerzés ördöge. Néhány meleg holmiért a becsületüket adták el.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!