XXIII
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Még egy hét és karácsony.
Egyik este, vacsoraosztás után, Udvardival beszélgettem a konyhán. Egyszer csak kopogtak az ajtón.
– Ez itt a 401-es különleges század körlete? – kérdezte a konyhába belépve egy idegen őrmester.
– Igen – feleltük egyszerre mind a ketten.
– No, hála isten, csakhogy végre itt vagyunk – sóhajtott nagyot, aztán kiszólt a sötétbe.
– Ez az emberek, jó helyen vagyunk!
– Hol van a parancsnokság? Mi leszünk az új keret!
Mentem, hogy megmutassam a századirodát. Odakint a sötétben szakasznyi katona várakozott.
Az irodából szaladtam vissza a szállásunkra. Villámcsapásként ért a hír bennünket. Azonnal együtt voltunk valamennyien.
Kezdődött a találgatás: miért, hogyan, hátha, talán, lehet, nem lehet, valószínű.
Abban megegyeztünk, hogy ez katasztrófát jelent. Ha új keret jött, akkor mi maradunk. Sokáig – ha élünk.
Egri megint csak jót tudott kihámozni az eseményekből.
– Először is biztos, hogy megszabadulunk az eddigiektől. Másodszor nem biztos, hogy maradunk. Főleg nem biztos, hogy itt maradunk. Lehet, hogy az új keret se most jött ki a frontra, hanem csak bennünket visznek valahova hátra.
Másnap már mindent tudtunk. Bizony, ezek egészen friss emberek. A mieink meg mennek, de csak a negyven éven felüliek. Csak ketten maradnak itt Pánczél és Feldmayer őrmesterek. Azok korhatáron aluliak.
Vártuk a keret indulását. Nem nagyon mozdultak. Valaki kitalálta, hogy odahaza rendelet jelent meg, hogy aki egy évben egyszer már benn volt katonai szolgálaton, azt abban az évben már nem szabad behívni.
Megvárják tehát az újesztendőt, hogy 1943-ban is legyen szolgálatuk, akkor már nem kell többször bevonulni. Sok okos ember volt köztük.
Én inkább azt hiszem, hogy a legtöbbjüknek nem akaródzott hazamenni. Ilyen jó dolguk soha nem volt és nem lesz odahaza. Egyik-másik, őszinte pillanataiban – amikor a konyhán degeszre ette magát – el is árulta ezt.
Az új kerettel jött egy hadapród is. Idősebb ember volt. Csak két napig tartózkodott nálunk. A második nap estéjén nagy dáridót rendeztek a századirodában. Úgy kurjongattak, mint a falusi legények a kocsmában.
A murinak furcsa vége lett. A századiroda alatt mély pince volt, még Spóner építtette, a kora ősszel. A repülőgép bugását azonnal kellett Spónernek jelezni. Ilyenkor már rohant is le a pincébe. Egy csapóajtó volt a lejárat felett.
Ezzel a csapóajtóval történhetett valami baj, mert az új hadapródot másnap reggel nyögve, törött lábszárral találták a pince fenekén.
Lehet, hogy azt hitte, afféle magyar, falusi pince, ahol lehet mindig egy kis itókát találni. Meg, úgy látszik, nem ismerte a lejárat fortélyát. Ha légitámadást jeleztek, akkor Spónernak félelmében nem volt ideje lépcsőn lemenni a pince-óvóhelyre, hanem csúszórúdon menekült le.
A hadapródot szánkón vitték kórházba. Három napig volt oda a szánkó. Visszafelé utast hozott.
Rotyits jött vissza.
Meghűlt bennünk a vér. Csak akkor nyugodtunk meg, amikor egy éjszakai keserves jajgatás után, másnap reggel indult is vissza, a szán Rotyitssal. Félhalott volt. Láttam. A fején, pofáján, hatalmas zúzott sebek. Szájából – ahogy feje félrefordult, vékony csíkban folydogált a vér, de azért másnap már talpra állt.
Füredit, Brackot hívatta magához. Mindegyiknek apró, meleg holmikat és pár szem bonbont adott át. Hazulról hozta számukra.
Mentegetődzött, hogy nem tudott több csomagot hozni, mert magának is sok volt.
Leveleket is hozott. Csak a gazdagoknak.
Mielőtt hazautazott volna, minket is felkeresett a szállásunkon. Felajánlotta, hogyha összeírjuk a névsort, pontos címekkel, akkor mindegyikünk hozzátartozóját meglátogatja.
Éltünk a gyanúval. Ismertük őt. A címek csak arra kellettek volna, hogy megzsarolja az otthoniakat. Megköszöntük a szívességét, de nem vettük igénybe. Csak néhányan voltak, akik titokban mégis átadták a kért címeket.
Ma már tudjuk, hogy végigzsarolta azokat is, akiknek megkapta a címét, azokat is, akikét itthon megtudakolta. Pénzt, csomagot vett át. Még szerelmet is zsarolt.
Most védekezik, hogy nem tudott többet hozni. Nem is hozott. Részint otthon tartotta magánál, részint meg értékesítette. Azt hittük, nem ér be élve a kórházba. Úgy nyögött, mint aki az utolját járja.
Ónodi vitte szánkón a jablonocsnojei kórházba. Onnan mindjárt, továbbirányították. Csak a háromnapi járásra levő központi kórházba vették fel. Ott már ismerték. Onnan hozták betegen hozzánk. Ott ismerték is betegségének eredetét.
Verekedett. Helyesebben őt verték meg. A vonaton összeismerkedett szabadságról jövő katonákkal. Egész úton kártyáztak. Kifosztotta őket. A végén jöttek rá, hogy hamisan játszott. Gyakorlott hamiskártyás volt.
Jól elagyabugyálták, aztán ledobták a vonatról. Akkor sérült meg ilyen csúnyán. De ezt is kibírta.
- december 24. Karácsony este.
Kicsit mindenki megilletődött, ünnepélyes. Délután utolsó próbát tartott az énekkar. Az új kerettel még igen jó a viszony. Szeretnénk még javítani. Eddig semmi különös rosszat nem tettek ellenünk.
Van köztük két szervezett munkás is. Az egyik nyomdász, a másik vasas. Egy villamoskalauz meg egy MABI-tisztviselő tartják leginkább, az érintkezést velünk.
Nagy sütést-főzést csapunk. Itókát is szereztünk. Ma tényleg ünnep lesz.
Mindenki tartogat valami kedves meglepetést a barátai számára. Fazekas egy-egy féldarab szappant ajándékoz. Egri Feri két csomag nagy lyukú tűt oszt szét. Füredi sonkakonzerveket bocsát közre. Pirók egy doboz szivart varázsol elő. Práthtal már huszadszor énekeltetjük el a „csak még egyszer tudnék hazamenni”-t.
Csik karbidot szerzett a Pirók készítette lámpába. Nappali világosság van a szobánkban. Csik Pista is lemászott a kemence padkájáról. Túl meleg volt alatta a kemence.
Jól éreztük magunkat. Felejtettük a bajt, szenvedést és a halált, mely ott ólálkodott körülöttünk.
Vacsora után odasorakoztunk a keret ajtaja elé, és rázendítettünk:
Csendes éj, szentséges éj
Szunnyad már minden lény,
Csak a szentcsalád virraszt ébren.
Mennyei kisded pihenj szépen.
Mennyei álmok ölén.
Mennyei álmok ölén.
Udvardi tanította be. Ő volt a karmester. Práth meg a szólista.
Nagy sikerünk volt. Az egész keret ott csődült belül az ajtónál.
Betessékeltek bennünket. Egy-egy kupica pálinka meg kézfogás volt a köszönet. Két százas doboz cigaretta meg a ráadás.
– Befőztük őket? – kérdezte Lindi.
– Majd meglátjuk – válaszoltuk egyszerre többen is.
A szokatlan ital, a sok ennivaló tette-e vagy a karácsonyi hangulat, de kivételesen ma este nem vitatkoztunk.
Hazulról, családunkról, otthoni közös barátokról, közös élményekről beszélgettünk. Meg a mozgalomról.
Fejünkbe szállt az ital. Nótáztunk. Még az örökké pesszimista, félrehúzódó Udvardi is szokatlanul víg volt. Práth Karcsi volt a kollektíva kedvence. Nemcsak azért, mert talán a legfiatalabb volt, hanem a legvígabb is.
Soha nem lógott az orra. Pedig most lett volna oka rá. Levelet kapott hazulról. Meghalt az édesapja. Ha beszélgettünk, mindig róla beszélt. Imádta az apját. Még nem hallottunk fiút az apjáról így beszélni. Ezért is szerettük Práthot. Jólesett hallani, ahogy az apjáról beszélt. Ő volt a mozgalmi példaképe is. Az apja is kommunista volt.
A levelet a többivel együtt én kaptam kézhez. Pánczél őrmester adta át.
– Práthnak rossz hírek jöttek – mondta -, meghalt az apja.
Szétosztottam a leveleket. Práthét zsebre tettem.
Ónodival, Némethtel, Klingerrel tanácskoztuk meg a dolgot.
– Ne adjuk oda – javasolta Klinger -, ráér ezt megtudni, ha hazamegy akkor is. Most összeroppantaná.
Jól elrejtettem a levelet, de Práthon kívül mindenki ismerte a tartalmát. Senki se mondta meg neki a gyászhírt.
Furcsa érzés volt. Práth énekelt. Tréfálkozott, az öregeket ugratta. Én meg folyton arra gondoltam, hogy most lógna az orra valamennyiünknek, ha a levelet átadtam volna. Jobb volt így.(Sokáig nyomta a levél a lelkiismeretemet. Mikor már a Donon túl fogolytáborban voltunk, gondoltam, no, most megmondom, hogy egy levelét elsikkasztottuk. Práth ekkor éppen beteg volt. Megint nem közöltük vele.
Egy esztendő múlva, éppen karácsony előtt néhány nappal, kisebb csoport indult ki a frontra. Partizánnak. Práth is köztük volt.
Talán soha nem fogunk találkozni. Talán utolsó alkalom, hogy könnyítsek titkomon.
Nem! Mégsem! Majd ráér odahaza megtudni, ha hazakerül egyáltalán. Ha meg nem? Minek megkeseríteni az életét. Megint csak hallgattam.
Már idehaza voltunk Magyarországon. Én már régebben. Práth meg a felszabadító vörös hadsereggel jött. Mindjárt az első napokban találkoztunk. Akkor már megkereste a családját. Már mindent tudott. Csak most vallottam be neki bűnömet. Bűn volt-e vajon?)
Éjfél körül járhatott az idő. Nem is gondoltunk lefekvésre. Holnap munkaszünet lesz. Karácsony az karácsony, még a fronton is.
Erős kopogás zavarta meg hangulatunkat. Valaki az ajtón dörömbölt.
– Emberek, engedjenek be.
Nem szívesen nyitottunk ajtót. Szinte valamennyien éreztük, hogy vége lesz a jó, ünnepi hangulatnak. Féltettük. Kicsit mindannyian otthon voltunk. Most visszaestünk a frontra.
Az irodista őrvezető jött be. Az, aki a MABI-nál volt tisztviselő.
Tántorgott. Dőlt belőle a pálinkaszag.
– Van-e maguk között református?
Néhányan jelentkeztek.
– Hát akkor mi hittestvérek vagyunk – jelentette ki olyan kézmozdulattal, ahogy a ripacsok lengetik a kezüket a színpadon.
Megcsókolta, megölelte a hittestvéreit. Gusztustalan volt a részeg ember barátkozása. A felfedezett hittestvérek próbáltak ugyan tiltakozni a testvériség ellen, főleg a testvéri ölelés ellen. Undorodva tűrték. Nem lehet egy kerettag „testvéri” ölelésétől elzárkózni.
– Testvérek! Van-e valami ennivalótok?
Volt. Lópörkölt. Egy csajkányit evett meg. Meg egy fél komiszkenyeret.
– Majd holnap duplán megadom, testvéreim – ígérte.
– De most már inni is kellene ám!
Azt is adtunk neki abban a reményben, hogy megszabadulunk tőle. Ettől még jobban ottragadt. Szent énekeket és profán dalokat énekelt felváltva.
Egy kicsit csipkelődtünk, kicsit gúnyolódtunk vele. Később politizáltunk. Vad butaságokat mondott.
Pertut ivott velünk.
– Tudjátok, én is közétek tartozom. Én is törvénytelen vagyok, mint ti. Hehehe, mert nem volt apám, azért vagyok törvénytelen, hehehe.
No, gondoltuk, hogy ha mi csak az apánk miatt lennénk törvénytelenek, azt kibírnánk.
– Én szeretlek benneteket, hehehe.
– Én veletek tartok, hehehe.
Legalább egy félórán keresztül bizonyítgatta, hogy ő is elvtárs. Minden mondat után röviden hehehézett.
Aztán egyszer csak megvadult. Előkapta a revolverét. Azt nyomkodta az orrunk alá.
– Az anyátok istenit, mind megdöglötök holnap, ha el meritek árulni, hogy mit mondtam.
Hiába bizonygattuk, hogy dehogyis fogjuk mi megmondani. Tovább is ott hadonászott a revolverével. Hol egyikünket, hol másikunkat vette célba.
– Mit lehet csinálni ilyen részeg döggel? – suttogtuk egymásnak.
– Ki kell valahogyan tenni.
Már köszöngettük a szíves látogatását. Már a lefekvést emlegettük. Mégse ment. A szoba közepén állva szónokolt. Fröcsögött a nyála. Rázta az öklét. A másik kezében meg a pisztollyal hadonászott.
– Ha kitudódik, hogy itt voltam, én is megdöglöm, de ti is.
Na, ettől igazán nem ijedtünk meg, de már untuk a karácsonyi cirkuszt, amely először még csak nevetséges volt, azután már utálatos, undorító, förtelmes.
– Őrvezető úr keresik! – szólt valamelyik az ajtóból.
– Eloltani a lámpát! – adta ki az utasítást. – Ne lássanak meg, ha benyitnak.
Eloltottuk a lámpát. Az ajtóhoz ment. Kileselkedett. Kint nappali világosságban ragyogott a hóval borított környék. Holdtölte volt.
Végre elment.
A mi karácsonyi hangulatunk meg elszállt. Amilyen jól kezdődött a szent este, olyan rosszul fejeződött be. Sajnáltuk.
Karácsony napján keserű szájízzel ébredtünk. Nem volt ünnepi a hangulat. Fáradtak, levertek voltunk. Olyan sokat vártunk a karácsonyestétől. Annyira készülődtünk rá. Olyan jól kezdődött.
Most fanyalogva gondoltunk vissza. Levertség vett rajtunk erőt. Idegesek voltunk. Egymással is állandóan zsörtölődtünk.
Mindegy. Nem lehet már a tegnap estieket meg nem történtté tenni.
Bosszúra gondoltunk az őrvezető ellen, aki elrontotta a szent esténket. Egyöntetű volt a határozat, hogy követelni fogjuk a megzabált kenyér megtérítését.
Délután bementem hozzá a kenyérért. Lesz, ami lesz. Nem volt veszélytelen feladat. A régi kerettagokkal ezt nem mertük volna megtenni. Ezeket nem kényeztetjük el. Kértem, adja meg a kenyeret. Éhesek vagyunk. Nekünk szűkebb az adagunk, mint az övék.
Kidobott.
Ordított, szitkozódott. Én meg nem tágítottam.
A lármára odajött Krémer zászlós is.
– Mi történik itt?
– A kenyerünkért jöttem, zászlós úr jelentem.
– Miféle kenyérért?
Az őrvezető vörös lett, mint a pipacs. Le akart torkolni. Meg akart a feleletben előzni.
– Én akarok neki adni.
Közbevágtam:
– Dehogy akar őrvezető úr, és nem is megyek el a kenyér nélkül.
– Hát mondják meg már, miféle kenyérről van szó? – szólt ránk erélyesen Krémer.
– Amit este kölcsönkért az őrvezető úr.
– Hogyhogy kölcsönkért?
– Kölcsönkért.
– Na, most már akarok tudni mindent. Jöjjön az irodámba – szólt rám.
Ott aztán elmondtam az éjjeli esetet. A szónoklást nem. Csak a lópörköltet meg a kenyeret meg a pálinkát.
Mindjárt jegyzőkönyvbe vette, amit mondtam. Aláírtam.
Egy félóra múlva az őrvezető egy egész kenyérrel és egy üveg pálinkával állított be a szállásunkra.
Nagyon szelíd volt.
Majdnem síró hangon nyögte:
– Jól elbántak velem. Kidobtak az irodából. Most már én is kivonulhatok. Nem ezt érdemeltem volna maguktól.
– Mi se – válaszoltuk kórusban.
Az elrontott karácsonyestéért fizettünk meg.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!