(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
IV.
Egy tönkretett népgazdaság helyreállításának rendkívüli nehézségeivel találta magát szemben a szovjet nép, amikor a polgárháborúban aratott nagyszerű győzelme után hozzálátott a békés építőmunkához. A népgazdaság majdnem minden ága teljesen szét volt zilálva. Az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés válságos állapota szükségessé tette, hogy az ország minden erejét a gazdaság frontjára összpontosítsuk. A leszerelt munkások és parasztok millióit kellett a helyreállító munkálatokra irányítani, és csökkenteni kellett a hadseregre fordított költségeket. Ugyanakkor viszont őriznünk és szilárdítanunk kellett az ország védelmét. „Most jó néhány nagyhatalomnak elvettük a kedvét a velünk való háborúskodástól, de hogy hosszú időre-e, ezért nem kezeskedhetünk.”16 Lenin. Művei 31. köt. Szikra. Bp., 1951. 510 old. *
Már 1920-ban és 1921-ben megkezdődött a hadműveletekben közvetlenül részt nem vevő hadseregek munkára való részleges vagy teljes átirányítása. E célból a Munka és Honvédelmi Tanács mellett létrehoztak egy bizottságot, amelyet M. I. Kalinyin és F. E. Dzerzsinszkij irányított. A dolgozó seregek sokat tettek annak érdekében, hogy fokozzák az üzemanyag- és nyersanyagtermelést és újjáélesszék a mezőgazdaságot.
A leszerelés után a fegyveres erők állománya 1924 végére 5 és fél millióról 562 ezerre csökkent.
A leszerelés természetesen megfelelt a sok millió katona érdekének is. Várta őket az eke, a munkapad, vissza akartak térni családjukhoz, haza akartak jutni. A tényleges katonák visszatartása is nagy nehézségbe ütközött, annál is inkább, mert többségük paraszt volt. Ennek a folyamatnak komoly következményei lehettek volna, és „fellazíthatta” volna a hadsereg magját. 1921 februárjában az OK(b)P KB Szervezési Irodájának határozata értelmében leállították a hadsereg kommunistáinak a leszerelését.17 Központi Archívum, f. 14. op 8, ed. hr. 153/1, 1.225. * Valamivel korábban az OK(b)P KB a „Vörös Hadseregről” című körlevéllel fordult a pártszervezetekhez, amelyben határozottan figyelmeztette őket, hogy helytelen a Vörös Hadseregről való gondoskodás gyengítése. Végül is általában azok maradtak a hadseregben, akik hajlamaiknak és képességeiknek megfelelően úgy döntöttek, hogy a katonai hivatásnak szentelik életüket.
Az akkori idők békés építőmunkájával párhuzamosan, feltétlenül szükség volt egységes katonai doktrína kidolgozására, a reguláris Vörös Hadsereg megszilárdítására, a szervezeti felépítés új, bonyolult kérdéseinek eldöntésére, valamint a katonai és politikai káderek felkészítésének megszervezésére. Már akkoriban különleges fontosságot tulajdonítottak a technikai (géppuskás, tüzér, páncélos és repülő) fegyvernemek megszilárdításának és a szükséges felszereléssel való ellátásnak.
Az OK(b)P X., XI. és XII. kongresszusa alaposan megvitatta ezeket a problémákat. Az éles viták elkerülhetetlenek voltak. A párt központi bizottságának utasítására M. V. Frunze és Sz. I. Guszev készítették elő a „Vörös Hadsereg újjászervezése” c. téziseket, amelyekben a reguláris hadsereg fenntartásáért szálltak síkra és fokozatos átmenetet irányoztak elő milícia-szervezetek létrehozására, harcoltak a szovjet hadtudomány fejlesztéséért. Mások azt állították, hogy azonnal át kell térni a hadsereg-kiegészítés milícia-rendszerére. Az OK(b)P X. kongresszusa a békeidőben történő hadseregfejlesztés lenini irányvonalát fogadta el. A kongresszusi határozatban egyenesen kimondták: „Néhány elvtárs agitációja a jelenlegi Vörös Hadsereg tényleges felszámolása és a milíciára való azonnali áttérése érdekében helytelen, és e pillanatban gyakorlatilag veszélyes is.”18 „A SZKP határozatokban”. I. rész 570. o. (oroszul) *
A pártnak a hadsereg megszilárdítását szolgáló erőfeszítései ellenére érezhető volt, hogy radikálisabb rendszabályokra van szükség, mégpedig minél hamarább, annál jobb.
1922 júniusától 1923 márciusáig a 38. lovasezred egyik századának parancsnoka voltam, később pedig a 7. „Szamarai” lovashadosztály 40. lovasezredének parancsnokhelyettese. Az ezredek élén tapasztalt parancsnokok álltak, és én sokat tanultam tőlük. Az ezredek parancsnoki állománya, pártszervezete és politikai apparátusa jó és munkaképes kollektívát alkotott.
A Vörös Hadsereg legtöbb egységének akkor még nem volt jól felszerelt laktanyája, törzsépülete, étkezdéje, klubja és más olyan objektuma, amely egy katona normális életéhez feltétlenül szükséges. Szétszórtan éltünk a falvakban, parasztkunyhókba beszállásolva, ételünket tábori konyhán főzték, a lovakat udvarokon helyezték el. Életkörülményeinket azonban mindannyian elfogadhatónak tartottuk, mert országunk rendkívüli nehézségeket élt át.
A hadsereg parancsnoki állománya rendkívül energikus és kitartó, főleg fiatal és fizikailag erős emberekből állt. Ráadásul többségük nőtlen volt, és a szolgálaton kívül semmiféle más gondot nem ismertek. Örömmel vetettük bele magunkat a munkába. A nap 24 órájából 15-16-ot szenteltünk rá. De még ez az idő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mindenütt és mindenben eleget tegyünk kötelmeinknek.
1923 tavaszán távmondat érkezett a hadosztálytörzstől, amelyben a hadosztályparancsnokhoz rendeltek. Az okokat nem ismertem, és nem tagadom, kissé izgultam: mit is követtem el?
- D. Kasirin hadosztályparancsnok igen szívélyesen fogadott, teával kínált és sokáig kérdezgetett ezredünk harci és harcászati kiképzéséről. Aztán hirtelen megkérdezte:
– Mit gondol, jól képezzük ki lovasságunkat egy elkövetkező háborúra? Egyébként is, hogyan képzeli el a jövő háborúját?
A kérdés bonyolultnak látszott. Elvörösödtem, és nem tudtam azonnal válaszolni. A hadosztályparancsnok, aki láthatóan észrevette zavaromat, türelmesen várt, amíg összeszedem gondolataimat.
– Nekünk parancsnokoknak távolról sincs olyan ismeretanyagunk és jártasságunk, hogy korszerűen képezhessük ki a csapatokat – mondtam. – Úgy oktatjuk alárendeltjeinket, ahogy a régi hadseregben oktattak bennünket. A hadügy korszerű értelmezésével kell felfegyverezni a parancsnoki állományt ahhoz, hogy teljes értékűen készíthessék fel a csapatokat.
– Ez igaz – helyeselt a hadosztályparancsnok arra törekszünk, hogy parancsnokaink katonapolitikai tanfolyamokat és akadémiákat végezzenek. Ez azonban sok időbe telik, egyelőre kevés a tanintézetünk. Eleinte önállóan kell tanulnunk.
Fel s alá sétálva a dolgozószobájában, váratlanul közölte, miszerint úgy döntöttek, hogy a 39. „Buzuluki” lovasezred parancsnokává neveznek ki.
– Nem nagyon ismerem önt, de elvtársai, akikkel beszélgettem, ajánlják ebbe a beosztásba. Ha nincs ellenvetése, menjen a törzshöz és vegye át a kinevezési okmányt. A kinevezésről szóló parancsot már aláírtuk.
Amikor elbúcsúztam a hadosztályparancsnoktól, nagyon izgatott voltam. Új beosztásom igen megtisztelő és felelősségteljes volt.
Az ezredparancsnoki beosztást mindig nagyon fontos lépcsőfoknak tekintették a hadművészet elsajátításának területén.
Az ezred olyan alapvető harci egység, amelyben a harc érdekében az összes szárazföldi fegyvernemek – és néha nemcsak a szárazföldiek – együttműködését megszervezik. Az ezredparancsnoknak jól kell ismernie alegységeit, valamint azokat a megerősítő eszközöket, amelyeket harchelyzetben általában az ezrednek adnak. Elvárják tőle, hogy meg tudja választani a harcban a főirányt és ott összpontosítani tudja főerőit. Különösen olyan körülmények között fontos ez, amikor az ellenség erőinek és eszközeinek fölénye nyilvánvaló.
Az a parancsnok, aki jól sajátította el az ezred vezetésének rendszerét, és aki képes biztosítani az ezred állandó harckészültségét, élenjáró katonai vezető lesz a parancsnoklás magasabb fokozatain is, akár békében, akár pedig háborús időben.
A polgárháború végén a hadseregben több mint 200 olyan tanfolyam és iskola volt, amelyekben fegyvernemi parancsnokokat képeztek ki. A parancsnoki tanfolyamok1920-ban már 26 ezer vörösparancsnokot bocsátottak ki. Fokozatosan jött létre a tanfolyamok, iskolák, akadémiák széles körű hálózata, kialakult a proletár parancsnoki és politikai állomány egységes kiképzési és nevelési rendszere. Az alsószintű parancsnoki állományt kezdetben ezrediskolákban készítették fel 7-10 hónap alatt, a középszintű parancsnoki állományt katonaiskolákban és haditengerészeti tanintézetekben, a magasabb parancsnoki állományt pedig katonai akadémiákon képezték ki. A köztársaságokban nemzeti katonaiskolák nyíltak. Később nagy jelentőségűek voltak a parancsnoki állomány továbbképzését szolgáló tanfolyamok. Ilyen tanfolyamokon magam is tanultam. Erről majd még beszélek.
Szeretném most megemlíteni, hogy véleményem szerint a jól képzett – különösen az alsó- és középszintű – parancsnoki állomány felkészítésében a közvetlen, hogy úgy mondjam, a gyakorlattól való elszakadás nélkül, tábori körülmények közötti tanulás és önképzés sem játszott kevésbé fontos szerepet. A katonák tíz- és százezrei egészítették ki ily módon ismereteiket, tökéletesítették harcedzettségüket, ugyanitt kiképzéseken, hadgyakorlatokon és menetgyakorlatokon alkalmazva azt. Az pedig, aki valamely okból nem mehetett tanintézetbe, önállóan és kitartóan képezte magát közvetlenül a csapatnál.
Természetesen akadtak akkoriban olyan parancsnokok, akik a polgárháború sikeres befejezése után mestereknek érezték magukat, azt hitték, hogy tulajdonképpen nincs már mit tanulniuk. Közülük néhányan később beismerték tévedésüket és más meggyőződésre jutottak. Mások megmaradtak régi felkészültségük színvonalán, és természetesen kis idő múltán nem feleltek meg többé a növekvő követelményeknek.
Az ilyenek tartalékállományba kerültek.
Amikor 1923 áprilisában ezredparancsnok lettem, egységem táborba készült. A polgárháború befejezése óta ez volt a lovascsapatok első tábori kiképzése, és sok parancsnoknak nem volt világos elképzelése az új körülmények között végzendő munkáról. Amikor az ezredet átvettem, hiányosságokat észleltem a harckészültségben. Különösen a lő- és harcászati kiképzés terén álltak rosszul a dolgok, ezért az alegységek figyelmét a táborokban a kiképzési anyagi bázisok szervezésére összpontosítottuk.
Május közepére lényegében elkészült a tábor. Az ezred jól felszerelt sátortábort, gyönyörű ebédlőt és klubot kapott. A lovak számára sátrakat és kikötőpóznákat állítottunk fel. Az ezred büszkesége a minden fegyverrel való lőkiképzésre alkalmas lőtér volt.
Június elején kezdetét vette a megfeszített harci és politikai kiképzés. Mindannyian elégedettek voltunk, mert a tábor kiépítésére fordított munka nem volt hiábavaló. A századok parancsnokai és politikai vezetői közösen, bátran kezdeményezve dolgoztak. A kommunisták alkotó energiája és kezdeményezőkészsége minden munkában és vállalkozásban érezhető volt.
Anton Mitrofanovics Janyint, komisszárunkat, különösen szeretném kiemelni. Szilárd bolsevik volt és nagyszerű ember, aki ismerte a katonák lelkét, jól tudta, kihez hogyan közelítsen, kitől mit követeljen. A parancsnokok, a politikai munkások és a vöröskatonák szerették és tisztelték. Kár, hogy ez a kiváló komisszár már nem él. 1942-ben a kaukázusi arcvonalon, a fasisztákkal vívott ütközetben halt hősi halált. Együtt esett el fiával, akit a haza bátor védelmezőjének nevelt.
Nyár derekán G. D. Gaj, a polgárháború egyik hőse lett a hadosztályparancsnok.
Szívesen emlékezem a vele végzett közös munkánkra. Első ízben sátrában találkoztunk, ahová tanácskozásra hívta össze az egységek parancsnokait és komisszárjait. A hivatalos bemutatkozás után Gaj mindenkit munkaasztala köré ültetett. Katonásan egyenes tartású, szép férfit láttam magam előtt. Szeme jóindulatot sugárzott, egyenletes, nyugodt hangja pedig kiegyensúlyozott jellemet és magabiztosságot árult el. Sokat hallottam Gaj hőstetteiről és kíváncsian nézegettem. Szerettem volna a lelkébe látni és megérteni az embert és a parancsnokot.
A beszélgetés sokáig tartott, de nem volt fárasztó. Amikor távoztunk, mindenkiben jó benyomások maradtak a hadosztályparancsnokkal való első találkozásról. Amikor tőlem búcsúzott, azt mondta, hogy néhány nap múlva meg akarja nézni a lovasság alaki és harcászati kiképzését. Jólesett az ezredem iránti figyelem, de bevallottam, hogy sok még a hiányosság nálunk.
– Majd együtt kiküszöböljük őket – mondta Gaj mosolyogva és hozzátette: – Az a jó, hogy maga nem titkolja el …
Három nap múlva a hadosztálytörzs intézkedésének megfelelően az ezred egész állománya szemlére sorakozott fel. A hadosztályparancsnok fekete kesely lován felvágtatott a dombra, és onnan figyelte az ezred gyakorlatát. A hadosztályparancsnok lova tüzes volt, de a lovas biztos üléssel és határozott kézzel kényszerítette engedelmességre.
Az alaki gyakorlatokat először vezényszóval, azután kardjelekkel (ez volt az úgynevezett „néma gyakorlat”), végül trombitajelekkel irányították. Az alakváltoztatások, mozgások, felzárkózások, fordulatok, megállások és az igazodások jobban sikerültek, mint vártam. A befejező részben az ezred „laza lovasláncba” bontakozott szét (régi kozák támadási mód). Én a harcrend középpontjának irányaként azt a magaslatot jelöltem meg, ahol a hadosztályparancsnok állt. Felzárkóztattam az ezredet, kiigazítottam a sorokat, majd odaügettem a hadosztályparancsnokhoz, hogy jelentést tegyek a bemutató befejezéséről. A hadosztályparancsnok nem engedte, hogy jelentésemet elkezdjem, ehelyett mindkét kezét felemelve kiabálni kezdett:
– Megadom magam, megadom magam! – Azután pedig odajött hozzám és meleg hangon így szólt: – Köszönöm, nagyon köszönöm.
A hadosztályparancsnok az ezred arcvonala elé állt, kiemelkedett nyergéből és a harcosokhoz fordult:
– Régi lovaskatona vagyok, így jól ismerem a lovasság harckiképzését. Ma megmutattátok, hogy vöröskatonához méltóan, lelkiismeretesen, erőiteket nem kímélve teljesítitek a haza iránti kötelességeteket. Így van ez jól. A jó harckiképzés, a nép iránti kötelesség magas fokú tudata, hősi Vörös Hadseregünk legyőzhetetlenségének záloga. Köszönöm nektek, örömöt szereztetek ma nekem.
A hadosztályparancsnok hozzám fordult, megszorította a kezemet és mosolyogva mondotta:
– A gyakorlat befejező részét majd máskor nézzük meg. Hadd vonuljon pihenni az ezred, mi pedig megtekintjük, hogyan rendezték be a tábort.
Több mint két órán át járta a tábort, minden apróságra felfigyelt, azután pedig soká elüldögélt a harcosokkal. Gaj sok polgárháborús epizódot mesélt. Csak amikor az ügyeletes kürtös az ebédidőt jelezte, állt fel és búcsúzott el.
A hadosztályparancsnok eltávozása után, Janyin komisszárral mindjárt megbeszéltük, mit tegyünk annak érdekében, hogy „ne szédüljünk meg” a sikertől és dicsérettől.
A hadosztályparancsnok dicsérete mindannyiunkat lelkesített, s ez megmutatkozott a kiképzés eredményeiben. A hadosztályparancsnoknak a vöröskatonák iránti egyszerű elvtársi magatartása követésre méltó példa volt számunkra. Kicsit előre szaladva hadd mondjam el, hogy Gaj később gyakran járt az ezrednél, hosszasan beszélgetett a katonákkal és parancsnokokkal, és sohasem csak felettesünk volt, hanem szeretett idősebb elvtársunk is, egyszóval kommunista.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!