(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
III.
1920 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a burzsoá feudális Lengyelország, átmeneti sikerei ellenére, aligha folytathatja háborúját Szovjet-Oroszország ellen. A Vörös Hadsereg létszáma abban az időben már jóval túlhaladta a 3 milliót. Az antant vezetői éppen ezért abban állapodtak meg egymással, hogy még egy – azaz egy harmadik – szovjetellenes hadjáratot szerveznek, amely a burzsoá Lengyelország fegyveres erőin kívül báró Vrangel krími csapataira támaszkodna.
Vrangelnak minden támogatást megígértek, ő viszont hivatalosan kötelezte magát arra, hogy az antant költségeit megtéríti és visszafizeti a cári adósságokat.
1920 májusában Vrangel hadserege körülbelül 130 ezer gyalogost és 4,5 ezer lovast számlált. Ez azonban nem volt elegendő a szovjetállam elleni széles körű tevékenység felújítására. Vrangel semmiféle utánpótláshoz nem jutott a Krímben és elhatározta, hogy betör Észak-Tauriába. Ez a vállalkozása azonban nem járt sikerrel, nem tudta ugyanis elérni a Donyec-medencét és a Dont.
„A hadseregkiegészítés egyetlen forrása – írta visszaemlékezésében Vrangel – a kozák föld lehetne … Gyenyikin tábornok hadseregének felbomlásakor sok ezer kozák tért haza lovával, fegyverével és felszerelésével együtt. Hatalmas harci tartalékok maradtak Észak-Kaukázusban és a Donnál … Ezeken a vidékeken gazdag helyi készletek is voltak. Mindez arra késztetett bennünket, hogy a harcot inkább kozákföldre tegyük át.”
Vrangel számított a Kubanyban elburjánzott fehér banditamozgalomra és reménykedett egy úgynevezett „újjászülető oroszországi hadseregben” is Fosztyikov tábornok parancsnoksága alatt. Nyilvánvalóan túlértékelte ezeket az erőket. Vrangel tévedett, amikor az áhítottat valóságnak fogta fel, vagyis amikor azt hitte, hogy a kubányi kulákmozgalom szovjetellenes népmozgalom.
A kubányi kozákok ebben az időben lényegében már megértették, hogy mit jelent számukra a fehérgárdisták uralma és az antant által támogatott „legfőbb kormány”.
Parancsnokaink, komisszárjaink és vöröskatonáink mindent megtettek, hogy a kubanyiak felismerjék harcunk valódi céljait és a szovjetellenes bandák mielőbbi felszámolásának szükségességét.
Ugyanakkor jelentős és sokoldalú segítséget nyújtottunk a szegénysorsú kozákoknak és a vöröskatonák családjainak. A lakosság körében végzett munkának rendkívüli jelentősége volt, mivel a fehérek, a Vörös Hadsereg csapatainak érkezése előtt nyomorgatták a szegényparasztokat és gyakran az utolsó falat kenyerüket is elvették.
Emlékszem, egyik este eljött századunkhoz az ezredkomisszár és azt javasolta, hogy szánjunk néhány napot a szegényparasztok és vöröskatonák házainak, gazdasági épületeinek és felszereléseinek rendbehozására. Mindannyian szívesen beleegyeztünk.
Komisszárunk a legnehezebb munkához fogott hozzá – a közös kút kitisztításához, amelybe a fehérgárdisták mindenféle limlomot dobáltak be. A kút elég mély volt, és amikor leereszkedett, majdnem belefulladt. A komisszár alig élt, amikor felhúzták, de miután kicsit kifújta magát, újra megparancsolta, hogy engedjék le a kútba. Egy idő múlva újra fel kellett őt húzni, és ez így folytatódott mindaddig, amíg megtisztult a kút. Estére az egész falu a komisszár elszántságáról beszélt.
Amikor a munkát befejeztük, a kozákok mindannyiunkat baráti ebédre invitáltak. Ebéd közben barátságos beszélgetés folyt, megköszönték segítségünket. Furcsa esetek is adódtak. Kiderült, hogy egy növendék-csoport, amely egy kozák özvegyasszony csűrének és lószerszámainak rendbehozását kapta feladatul, ezt a munkát egy hasonló nevű kulákcsaládnál végezte el. Ez az eset mindenkit megnevettetett, és a „vétkesek” szemmel láthatóan bosszankodtak.
Összevont növendék-ezredünket augusztusban először a Vrangelt támogató Ulagaj tábornok ellen vetették be, azután Fosztyikov és Krizsanovszkij bandái ellen harcoltunk. E bandákat hamarosan szétvertük. Maradványaikat a grúz mensevik kormány vette védelmébe.
Nem vehettünk részt azokban a hadműveletekben, amelyek eredményeképpen Vrangelt végleg szétverték a Krímben. A legfelkészültebb növendékeket ugyanis sürgősen kibocsátották és olyan lovascsapatokhoz irányították, amelyek a Vrangellel vívott harcban sok parancsnokot vesztettek.
A kibocsátás Armavírben volt, ahol abban az időben a 9. hadsereg törzse tartózkodott. A növendékek másik csoportját az összevont ezred állományában a Kaukázus hegyeibe menekült bandák üldözésére vetették be. Kis idő múltán megtudtuk, hogy növendék-ezredünk valahol a hegyekben csapdába került és nagy veszteségeket szenvedett. A banditák sok parancsnokot és harcost kínoztak meg állati kegyetlenséggel. Elpusztult komisszárunk is, akit mindannyian nagyon szerettünk.
A kibocsátottak jelentős része a 14. önálló lovasdandárhoz került, amely abban az időben Novozserelijevszkaja fehér körzetében azért harcolt, hogy felszámolhassa a folyóparti bozótokban az ulagajistákat és a helyi banditákat. Engem az 1. lovasezredhez irányítottak, amelyet egy régi doni kozákharcos, Andrejev vezetett. Azt beszélték róla, hogy bátor és kitűnő katona. Ugyanehhez az ezredhez kerültek katonaiskolabeli barátaim is, Gorelov, Mihajlov és Uhacs-Ogorovics (keresztneveikre sajnos nem emlékszem).
Miután a törzsnél jelentkeztünk és átadtuk iratainkat, az ezredparancsnok is fogadott bennünket. Ránézett vörös nadrágunkra és elégedetlenül jegyezte meg:
– Az én harcosaim nem szeretik a vörösnadrágos parancsnokokat.
Mit tehettünk? Mindenkinek csak ez az egy nadrágja volt, a növendékek nem kaptak másikat. Még mindig bizalmatlanul folytatta:
– Harcosaink többsége régi katona, nem szeretjük azokat, akik még nem estek át a tűzkeresztségen.
Mondjuk ki nyíltan, ez után a nem túlságosan szívélyes bevezető után kérdezgetni kezdett: ki hol született, mi a pártállása, harcolt-e már, mikor, hol stb. Miután megtudta, hogy közöttünk nemcsak kipróbált harcosok vannak, hanem olyanok is, akik az első világháborúban is részt vettek, úgy látszik, megnyugodott.
Miután jelentkeztünk a századnál, bemutatkoztunk Visnyevszkijnek, a századparancsnoknak. Első látásra nem tetszett nekünk. Olyan ember benyomását keltette, aki keveset törődik alegységének problémáival. Nem tette félre könyvét, amelyet olvasott, nem érdeklődött kilétünk és képességeink iránt, egy szót sem szólt azokról az emberekről, akikkel majd dolgoznunk és talán rövidesen harcolnunk is kell, kelletlenül csak ennyit mondott:
– Maga, Zsukov, menjen, vegye át Agapovtól a 2. szakaszt, maga pedig, Uhacs-Ogorovics, a 4. szakasz parancsnoka lesz.
Megkerestem a 2. szakaszt és bementem Agapovhoz, a megbízott szakaszparancsnokhoz. Kedves ember volt, a múltban a régi hadseregben lovaskatonaként szolgált és részt vett az első világháborúban. Nyomban rokonszenvet éreztem ez iránt az egyszerű, jóindulatú ember iránt.
Agapov kivette a zsebéből a szakasz 30 emberből álló névjegyzékét és így szólt:
– A szakaszban az emberek, három-négy kivételével, mind régi harcosok. Kitűnő katonák, de vannak persze csökönyösek, akiket okosan kell kézben tartani.
Részletesen mesélt mindenkiről.
– Gorskov – kitűnő kardforgató, partizán, a szó legrosszabb értelmében, a rohamban ő akar az első lenni. Nem kell rákiáltani, mert sértődékeny, inkább dicsérni kell, elvtársi hangon rámutatni helytelen magatartására, de mindent feltétlenül négyszemközt – magyarázta nyugodtan Agapov. – Kaszjanov – géppuskás, voronyezsi ukrán, jó katona. A harcban nem kell neki feladatot szabni, maga is jól tudja, melyik célt kell elsősorban leküzdeni. Kazakevics, Kovaljov, Szaprikin, a három elválaszthatatlan barát, jó harcosok, de szeretnek kirúgni a hámból. Őket lehet és kell is szidni az alegység előtt, meg fenyegetni is, és ha kell, el is lehet küldeni őket az ezredkomisszárhoz. A komisszár szigorú, nem szereti azokat, akik nem óvják a vöröskatona becsületét.
Ily módon Agapov minden harcosról mesélt nekem. Nagyon hálás voltam ezért a beszélgetésért.
Azután kiadtam a parancsot, hogy a lovakkal együtt sorakozzanak fel ismerkedés céljából.
Miután köszöntünk egymásnak, ezt mondtam:
– Elvtársak, engem neveztek ki a szakasz parancsnokának. Jó vagy rossz parancsnok vagyok-e, hogy ti jó vagy rossz harcosok vagytok-e, azt majd a közeljövőben meglátjuk. Most meg akarom nézni a lovakat és a felszerelést, majd utána mindenkivel személyesen akarok megismerkedni.
A szemle alatt néhány harcos tüntetően vörös nadrágomat nézte. Észrevettem és azt mondtam:
– Már figyelmeztetett Andrejev ezredparancsnok, hogy nem szeretitek a vörös nadrágot. Tudjátok, nincs másik. Azt viselem, amit a szovjethatalom adott, így hát a szovjethatalom adósa vagyok. Ami pedig általában a vörös színt illeti, mint tudjátok, a forradalom színe, és a dolgozó népnek a szabadságáért és függetlenségéért vívott harcát jelképezi …
A szakasz másnap a kunyhómban gyülekezett, és arra kértem a harcosokat, hogy meséljenek magukról. A beszélgetés sokáig akadozott. Kaszjanov géppuskás meg is jegyezte:
– Mit mesélgessünk? A szakasz lajstromán ott van minden adat, ki hová való és miféle ember.
Akkor elmeséltem nekik mindent, amit tudtam a fehér lengyelekkel és Vrangellal Észak-Tauriában vívott ütközetekről. A harcosok figyelmesen hallgattak, különösen az iránt érdeklődtek, hogy vajon várható-e az antant csapatok partraszállása. Azt válaszoltam, hogy az antant vezetői szeretnék partraszállítani csapataikat, de országaik népe és hadserege nem akar harcolni ellenünk.
Néhány nap múlva az egyik vállalkozásban, amelyben az volt a célunk, hogy megtisztítsuk a tengerparti körzetet a lézengő bandáktól, a szakasz élén indultam harcba. A harc a mi javunkra dőlt el. A banditákat részben megsemmisítettük, részben foglyul ejtettük, és ami a legfontosabb, szakaszunkat nem érte veszteség. A harc után egyetlen katonám sem beszélt nekem többé a vörös nadrágról.
Hamarosan az 1. lovasezred 2. századának parancsnoka lettem.
1920-ban, december végén, az egész dandárt a Voronyezsi kormányzóságba irányították, hogy egy kulákfelkelést, valamint Kolesznyikov bandáit felszámolja. A bandát hamarosan szétvertük. Maradványai a Tambovi kormányzóságba menekültek, hogy Antonov kulák-eszer bandáival egyesüljenek.
Mondanék néhány szót Antonovról, az eszer-kulák felkelés bandavezéréről.
Antonov a Tambovi kormányzósághoz tartozó Kirszanov városka egyik kispolgári családjából származott. Reáliskolában tanult, de rossz magatartása és huligán csínyjei miatt kizárták. Elhagyta Kirszanovot, beállt egy bűnözőkből álló bandába, amely fosztogatott, s ennek során gyakran gyilkolt is. Antonov 1906-ban lépett be az eszerek pártjába. Később bűnözésért Szibériába száműzték, kényszermunkára. 1917-ben jelent meg újra a Tambovi kormányzóságban, a februári forradalom idején. Hamarosan a kirszanovi járási milícia vezetője lett. Antonov mindenhová saját embereit helyezte el. Fő segítőtársai közismert eszerek voltak: Bazsenov, Mahnyevics, Zojev és Loscsinyin.
1920 augusztusában Antonovnak már hatalmas, szervezett bandája volt. Amikor bandája valamely lakott területet elfoglalt, azonnal hozzálátott egy új különítmény megszervezéséhez. A különítmények fokozatosan kb. ezer fős ezredekké egyesültek. Antonov fő erői a lovasezredek voltak, amelyekhez összesen másfél-ötezer fő tartozott.
1920 végén Antonov bandái „hadsereggé” egyesültek. E „hadsereg” vezérkarát régi eszerek – Boguszlavszkij, Guszarov, Tokinakov és Mitrofanovics – alkották. Tokinakovot választották főparancsnokká, Antonovot pedig törzsfőnökké. Hamarosan létrejött egy második „Antonov-hadsereg” is. A katonai hatalmat – mint korábban is – Antonov tartotta kézben. Az egységeket géppuskákkal, puskákkal, pisztolyokkal és karddal szerelték fel.
Az eszer-kulák felkelés politikai szervezését az eszer központi bizottság irányította. Fő feladatának a szovjethatalom megdöntését tekintette.
Az antonovisták közelebbi feladatai a következők voltak.
– A szovjethatalom által kirótt természetbeni beszolgáltatások és más kötelezettségek teljesítésének meghiúsítása;
– az OK(b)P és a szovjethatalom képviselőinek meggyilkolása;
– a Vörös Hadsereg kis osztagainak megtámadása lefegyverzés céljából;
– a vasutak megrongálása, raktárak és támpontok megsemmisítése.
Az antonovisták mindebből kiindulva az alábbi taktikát alkalmazták.
- Kerülték a Vörös Hadsereg nagy egységeivel való harcot. 2. Csak akkor léptek harcba, ha a győzelem biztosnak ígérkezett, és csak akkor kezdeményeztek, ha túlerőben voltak. 3. Szükség esetén a sikertelenül alakuló harchelyzetből kis csoportokban és különböző irányban távoztak, majd egy korábban meghatározott helyen gyülekeztek.
A banditizmus felszámolása céljából a szovjet kormány 1920 decemberében létrehozta a Tambovi kormányzósági csapatok törzsét. 1921 március elején a Tambovi parancsnokság 32,5 ezer gyalogossal, 7948 lovassal, 463 géppuskával és 63 ágyúval rendelkezett. Május elsejére ezek az erők még 5 ezer gyalogossal és 2 ezer lovassal gyarapodtak. A Tambovi parancsnokság azonban – szervezetlensége és határozatlansága folytán – nem tudta felszámolni Antonov bandáit.
Antonov vérszemet kapott és maga ütött rajta a Vörös Hadsereg helyőrségein. Így történt ez 1921 április elején is, amikor egy ötezer fős antonovista különítmény szétverte a rasszkazovoi helyőrséget. Egész zászlóaljunkat foglyul ejtették.
Az antonovisták ellen harcoló csapatok parancsnokául hamarosan M. N. Tuhacsevszkij volt hadnagyot nevezték ki, aki 1918 áprilisában az OK(b)P tagjai sorába lépett.
Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijről sok jót hallottunk, különösen hadműveleti-hadászati érzékéről, és a harcosok örültek annak, hogy ilyen tehetséges hadvezér vezeti majd őket.
Első ízben a Tambovi kormányzósághoz tartozó Zsergyevkában láttam Tuhacsevszkijt, amikor 14. önálló lovasdandárunk törzséhez érkezett. Jelen voltam, amikor a dandárparancsnokkal beszélgetett. Tuhacsevszkij nézeteiből kitűnt, milyen jól ismeri a nagyszabású hadműveletek megszervezését és lefolytatását.
A dandárra váró tevékenység megvitatása után Mihail Nyikolajevics elbeszélgetett a katonákkal és a parancsnokokkal. Érdeklődött, ki hol harcolt, milyen a hangulat az egységeknél és a lakosság körében, milyen hasznos munkát végzünk a helybeliek számára.
Elutazása előtt azt mondta:
– Vlagyimir Iljics Lenin feltétlenül szükségesnek tartja a kulákfelkelések és a fegyveres bandák minél gyorsabb felszámolását. Felelősségteljes feladat hárul ránk. Mindent meg kell tennünk, hogy mihamarabb és minél jobban teljesítsük!
Gondolhattam-e ekkor, hogy mindössze néhány év múlva a Honvédelmi Népbiztosságon találkozhatom Mihail Nyikolajeviccsel, ahol a szovjet csapatok harcászatának elméleti alapjait vitattuk meg …
Tuhacsevszkij és V. A. Antonov-Ovszejenko kinevezése után a bandák elleni harc jól átgondolt terv szerint folyt. Tuhacsevszkij helyettese I. P. Uborevics volt, aki egyidejűleg irányította az összevont lovascsapatok tevékenységét is, és nagy személyes bátorságot tanúsítva, maga is részt vett az antonovisták elleni harcban.
Különösen heves harcok folytak az antonovista egységek megsemmisítése érdekében 1921 májusának végén a Vorona és Hoper folyók, valamint Szemjonovka, Nyikolszkoje, Puscsino, Nyikolszkoje-Perevoz, Trivki, Klucski és Jekatyerinovka települések körzetében. Sikeresen tevékenykedett G. I. Kotovszkij lovasdandárja és a 14. önálló lovasdandár. De akkoriban mégsem sikerült a bandát teljesen megsemmisíteni.
Az antonovisták elsősorban Szerdobszk, Bakura, Jelana körzetében szenvedtek vereséget, ahol Uborevics vezette a harcokat. A banda maradványai szerteszét szóródtak, általában Penza irányában. A Szaratovi kormányzóságban a bandákat gyűlölő parasztság segítségével majdnem teljesen felszámoltuk őket.
1921 nyarán az Uborevics parancsnoksága alatt álló csapatok a helyi lakosság nagyarányú támogatásával felszámolták Novohoperszknél Vaszka Karasz és Boguszlavszkij bandáit is.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!