A polgárháborúban – 2

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

III.

1919 márciusáig a rokonszenvezők csoportjához tartoztam és arra készültem, hogy belépek az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjai sorába. Akkor még nem volt megállapított tagjelöltségi idő a pártba való belépéshez. Mindmáig hálával emlékezem az ezred párttitkárára, Trofimovra és Volkov komisszárra (keresztnevüket sajnos elfelejtettem), akik segítettek a kommunista párt szervezeti szabályzatának és programjának megértésében és a pártba való belépésem előkészítésében.

A századbeli rokonszenvezők csoportja öt emberből állt. E kis létszám ellenére Trofimov és Volkov elvtárs legalább kétszer egy héten eljött hozzánk, hogy elbeszélgessenek velünk a belpolitikai és a nemzetközi helyzetről, a pártnak a harcokkal kapcsolatos intézkedéseiről. Ezek a beszélgetések hosszúra nyúltak és igen érdekesek voltak, különösen amikor a bolsevikok cárizmus elleni harcáról és az októberi napok pétervári, moszkvai és más iparvárosbeli heves összecsapásairól folyt a szó.

Abban az időben még csak alakulóban volt a Vörös Hadsereg pártpolitikai apparátusa. Igaz, hogy a hadseregben és a flottánál már több mint 7 ezer komisszár dolgozott, akik a több mint 50 ezer kommunistát magukba foglaló pártsejtekre támaszkodtak. Sok mindent kellett azonban még tenniük. Tisztázni kellett a komisszárok funkcióját, ki kellett alakítani a pártpolitikai munkát irányító egységes pártszerveket a hadseregben és centralizálni kellett ezt a hadsereg számára oly rendkívül hasznos és fontos tevékenységet. 1918 végén az OK(b)P Központi Bizottsága külön határozatot fogadott el „A hadseregben folyó pártmunkáról”, amelyben arra szólította fel a kommunistákat, hogy a csapatokat vasfegyelemre, az ellenséggel folytatott harcokban pedig merészségre és bátorságra neveljék. Ugyanez a határozat felmentette a pártszerveket a hadsereg egész életét ellenőrző funkciója alól, amely a hadseregszervezés kezdeti időszakát jellemezte.

A hadseregen belül a párt politikája a komisszárokon, valamint a flotta és hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának politikai osztályán keresztül érvényesült. Ezek a politikai osztályok egyidejűleg voltak a katonai parancsnokságnak alárendelt és a hadsereg kommunistáit egyesítő pártszervek.

1919. március 1-én felvettek az OK(b)P tagjai sorába. Azóta sok mindent elfelejtettem, de a nap, amelyen párttag lettem, egész életemben emlékezetes marad. Azóta minden gondolatomat, törekvésemet és tettemet a párttag kötelességének rendeltem alá, és amikor a haza ellenségeivel kellett összecsapnunk, én – mint kommunista – felidéztem pártunknak azt a követelményét, hogy mutassunk példát népünk önzetlen szolgálatában.

Hadosztályunk egységeit hamarosan átvezényelték Sipovo körzetéből Nyikolajevszkbe, hogy felszámoljuk a város körüli fehérbandákat. 1919 augusztusában 4. lovasezredünket Vlagyimirovkába helyezték át. A hadosztályt még nem vonták be a harctevékenységbe, csak harckiképzésben részesültünk.

Itt ismerkedtem meg Georgij Vasziljevics Zsukovval, a velem azonos nevű hadosztálykomisszárral. Ez a következőképp történt. Egyszer korán reggel, amikor a nyitott lovarda mellett elmentem, észrevettem, hogy valaki „lovagol”. Közelebb mentem és látom, hogy a hadosztály komisszárja. Miután ismertem a lovaglás minden csínját-bínját, meg akartam nézni, mit csinál a komisszár.

Ő nem figyelt rám, izzadva gyakoroltatta a ló ballábas vágtába ugratását. De bárhogy igyekezett is, a ló csak makacskodott, és a bal helyett állandóan jobb lábbal ugrott vágtába. Nem tudtam türtőztetni magam és odakiáltottam:

– Fogd rövidebbre a bal gyeplőszárat!

A komisszár egy szót se szólt, lépésre fogta lovát, odajött hozzám, leugrott és azt mondta:

– Na lássuk, próbáld meg!

Nem tehettem mást, a kengyelt kifordítva nyeregbe ültem. Néhány kört tettem meg, hogy megismerjem a lovat, megemeltem a fejét és ballábas vágtába ugrattam. Megtettem az első kört, jól sikerült. A második is jól ment.

Sikerült átmennem jobbkézre. A balkézváltás is zavartalanul ment.

– Erősebben kell combbal irányítani a lovat – jegyeztem meg oktatóan.

A komisszár elnevette magát:

– Hány éve lovagolsz?

– Négy éve. Miért?

– Semmi, csak kérdeztem. Jól lovagolsz.

Beszélgetésbe elegyedtünk. A komisszár megkérdezte, hol kezdtem a szolgálatot, hol harcoltam, mikor kerültem a hadosztályhoz, mikor léptem be a pártba. Magáról elmondta, hogy már 10 éve szolgál a lovasságnál. 1917 óta tagja a pártnak. A régi hadsereg lovasezredének nagy részét áthozta a Vörös Hadseregbe. Mindebből az derült ki, hogy igazi parancsnokkal van dolgom …

Mellesleg szólva a komisszárok funkcióját meghatározó egyik legelső utasítást a mi, Frunze vezette, Déli Csoportunk politikai osztálya dolgozta ki. Az utasítás rámutatott, hogy a komisszárok, mint a munkás-paraszt kormány képviselői, a szovjethatalom eszméit és politikáját terjesztik a hadseregben, a munkás-paraszt tömegek érdekeit védik az ellenséges elemek esetleges aknamunkájától, a forradalmi fegyelem erősítését segítik elő, ellenőrzik a harcparancsok feltétlen teljesítését.

A komisszár feladata nemcsak az agitáció és propaganda volt, hanem mindenek előtt a személyes példamutatás a harcban, tetteiben és magatartásában. Kötelességei közé tartozott, hogy ismerjen minden hadműveleti intézkedést, részt vegyen a parancsok kidolgozásában (a döntő szó a hadműveleti kérdésekben a parancsnoké volt), s behatóan tanulmányozza a hadügy kérdéseit.

Harc előtt a komisszárok általában összehívták a politikai munkásokat és a kommunistákat, megmagyarázták a feladatot, amelyet a parancsnok megszabott, ők maguk pedig az ütközet legveszélyesebb és legfontosabb szakaszára mentek. Méltán őrzi legendás hírnév a polgárháború komisszárjának hivatástudatát és jellemét.

1. V. Zsukov komisszárral később többször találkoztam, beszélgettünk az arcvonal és az ország helyzetéről. Egyszer felajánlotta nekem, hogy legyek politikai munkás. Megköszöntem, de azt mondtam, hogy inkább a harchoz érzek kedvet. Akkor azt ajánlotta, hogy tanuljak a vörösparancsnokok tanfolyamán. Szívesen beleegyeztem. Nem sikerült azonban megvalósítanunk.

A fehérek, akik Csornij Jar és Caricin között keltek át a Volgán, váratlanul elfoglalták a mellettünk levő Zaplavnojét.

Megkezdődött a harc. A tanulás lekerült a napirendről.

Az antant Kolcsak szétverése és maradék erőinek Szibériába való visszavonulása után sem hagyta abba a szovjetköztársaság elleni harcot. Minden reményüket Gyenyikinbe vetették. Nyugat felől végtelen áradatként özönlöttek a fegyver-, a felszerelés- és élelmiszerszállítmányok Gyenyikin csapataihoz.

A francia és az angol kormány a menekülő fehérgárdista tisztekből, valamint a német táborokban levő orosz hadifoglyokból néhány osztagot szervezett. A német hatóságok az orosz hadifoglyokat csak akkor engedték szabadon, ha beálltak a Vörös Hadsereg elleni harcra alakult önkéntes osztagokba.

Ez az ötlet azonban nem volt valami életképes. Az ilyen „önkéntesek” nagy része az első adandó alkalommal átállt hozzánk. Csak azok harcoltak, akik gyűlölték a szovjethatalmat, és akik ezt a harcot saját ügyüknek tekintették. Ilyen ádáz szovjetellenes katona azonban kevés volt.

1919 nyarán Gyenyikin hadserege nagy és veszélyes erőt képviselt. Néhány egység kizárólag tisztekből állt. Az antant ugyan minden reményét Gyenyikinbe vetette, de még voltak némi illúziói Kolcsak hadseregével kapcsolatban is, amelyet igyekezett talpra állítani és egy alkalmas pillanatban kelet felől bevetni a Vörös Hadsereg ellen. Északon Miller fehér hadserege készült újabb hadjáratra. Ehhez a hadsereghez is sok hadiszállítmány érkezett. Az antant-országokba visszavezető úton északi tájainkról származó szőrmével, hallal, fával és más értékkel megrakott hajók haladtak.

A fehér finnek és Jugyenyics hadserege északnyugaton Pétervár ellen készülődött. Az antant abban bízott, hogy az új szovjetellenes hadjáratba bevonhatja mindazokat a kis burzsoá államokat, amelyek Szovjet-Oroszországgal határosak.

A mensevik, eszer, burzsoá nacionalista és kulákszervezetek útján a hátországban felkeléseket, zavargásokat, rombolást és szabotázst szerveztek. Kisiklattak csapatokat szállító szerelvényeket, akadályozták az élelmiszer-, fegyver-, valamint az arcvonal és a hátország számára egyaránt nélkülözhetetlen egyéb szállításokat.

A szovjetellenes ügynökség hazugsággal és rágalmakkal akarta megingatni a nép bizalmát a pártban, a kormányban és a Vörös Hadsereg parancsnokságában. Sajnos, ez eleinte néha sikerült is. Különösen olyan helyeken, ahol a végsőkig fokozódó gazdasági zűrzavar és a szovjet törvények durva megszegése kibillentette egyensúlyából a lakosság ingadozó részét.

Szeretnék itt közölni egy mindmáig megőrzött levelet, amelyet Caricin mellett kaptam régi gyerekkori barátomtól, Pavel Alekszandrovics Zsukovtól.

„Drága Georgij barátom! Miután bevonultál a Vörös Hadseregbe, majdnem valamennyi barátunkat és ismerősünket behívták. Nekem megint csak nem volt szerencsém. A harcolók helyett egy élelmezési osztaggal a Voronyezsi kormányzóságba küldtek, hogy gabonát szerezzek a kulákoktól. Persze ez is fontos dolog, de én katona vagyok, tudok harcolni és azt hiszem, hogy itt inkább valaki olyan dolgozhatna helyettem, akinek nem volt jó harci iskolája. De nem erről akarok írni.

Emlékszel vitáinkra és eltérő véleményünkre az eszerekről? Valaha a nép barátainak tartottam őket, akik a cárizmus ellen, a nép érdekéért, többek között a parasztok érdekéért is harcolnak. Most egyetértek veled. Gazemberek ezek! Nem a nép, hanem a kulákok barátai, az összes szovjetellenes és rabló hadjáratok szervezői.

A napokban, az itteni kulákok, a bujkáló eszerek vezetésével megtámadták élelmezési osztagunk őrségét, amely egy gabonát szállító szekérkaravánt kísért, és állati kegyetlenséggel végeztek velük. Kolja Gavrilovot, a legjobb barátomat is megölték. Malojaroszlavec környékéről származott. Szemjon Ivanyisinnak, a másik barátomnak kiszúrták a szemét, levágták jobb kézfejét és az útra dobták. Most súlyos állapotban van. Bizonyára belehal az üszkösödésbe. Sajnálom őt, szép szál ember volt és ügyes táncos. Az osztag elhatározta, hogy megbosszulja ezt az aljasságot és megfizet nekik, méghozzá úgy, hogy egész életükben megemlegetik. Barátod, Pavel.”

E levél után sokáig semmit sem hallottam Pavel Zsukovról. Csak 1922-ben tudtam meg, hogy a kulákok kezeitől pusztult el, valahol a Tambovi kormányzóságban.

Lenin, a párt központi bizottsága és a kormány számolt a délről fenyegető új, komoly veszéllyel, és sok fontos határozatot hoztak.

1919. július 3-án és 4-én megtartották az OK(b)P plenáris ülését, amely fő figyelmét az ország védelmére és a köztársaság fő arcvonalának nyilvánított déli arcvonalra irányította. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa és a Moszkvai Tanács együttes ülésén Lenin mondott beszédet az arcvonalak helyzetéről és a Gyenyikin támadásának felszámolásával kapcsolatos feladatokról. Akkor ismét szóba került a régi katonai szakemberek bevonása a Vörös Hadseregbe és jobb megbecsülésük.

„Száz meg száz katonai szakember árul el és fog elárulni bennünket … – mondja az OK(b)P Központi Bizottságának levele -, de nálunk rendszeresen és hosszú ideje dolgoznak a katonai szakemberek ezrei és tízezrei, akik nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a Vörös Hadsereget, amely a rosszemlékű partizánságból fejlődött ki és keleten ragyogó győzelmeket aratott. Tapasztalt és hadseregünk élén álló emberek joggal mutatnak rá arra, hogy ott, ahol a legszigorúbban valósult meg a pártnak a katonai szakemberek tekintetében és a partizán módszerek kiirtása tekintetében követett politikája, ott, ahol a legkeményebb a fegyelem, ahol a leggondosabban végzik a csapatok között a politikai munkát és a leggondosabb a politikai megbízottak munkája – ott, általánosságban véve, a katonai szakértők között a legkevesebb az olyan ember, akinek kedve kerekedik az árulásra, ott az ilyeneknek a legkevesebb lehetőségük van arra, hogy szándékukat megvalósítsák, ott nincs rendetlenség a hadseregben, ott jobb a hadsereg szervezete és szelleme, ott több győzelmet aratunk.”⁸ Lenin. Katonai levelezés (1917-1920). 276-277. old. *

Ha visszagondolok együttműködésünkre a régi hadsereg tisztjeivel, meg kell mondanom, hogy többségükben becsületes, lelkiismeretes, népünk és a haza hű fiai voltak. Amikor életüket kellett áldozniuk az ellenséggel vívott harcban, elszántan, méltósággal és bátran estek el. Egy dologhoz azonban nem értettek, nevezetesen a harcosokkal való ügyes bánásmódhoz. Valahogy távol álltak tőlük, nem találták meg a közös nyelvet a katonatömegekkel, és csak kevesen tudtak a katonák parancsnokai, felettesei és ugyanakkor barátai is lenni.

Emlékszem arra, hogy a pártszervezetben többször beszéltünk a régi hadsereg tisztjeihez való viszonyunkról, és igyekeztünk feltétlen bizalmat tanúsítani a katonai szakemberek iránt. Persze, a kommunisták között is voltak hangoskodók, akik azt tartották, hogy a „katonai ellenzék”-nek igaza van, hogy a régi tiszti gárda többségében fehérgárdista, nem tud megbarátkozni a szovjetrendszerrel, a szigorú szabályzatban előírt rendet és fegyelmet ezek az emberek a jobbágyrendszerrel azonosítják. De, mint ismeretes, a párt VIII. kongresszusa nagy többséggel elvetette a „katonai ellenzék” nézeteit.

A katonai szakemberek, akik figyelmesen tanulmányozták a VIII. pártkongresszus munkáját, megértették, hogy a párt bízik bennük, értékeli munkájukat és gondoskodik róluk. Sokkal közelebb kerültek így a Vörös Hadsereg tömegeihez és a pártszervekhez. A cári hadsereg egykori tisztjeiből lett parancsnokok aktívabbakká, a fegyelem, valamint a csapatszolgálat kérdésében pedig igényesebbekké váltak. Mindez előnyösen nyilvánult meg általános harckészültségükben és harckészségükben: A komisszárok, a pártpolitikai munkások, sőt maguk a vöröskatonák is határozottan visszautasították a régi tisztek iránti bizalom aláásására tett kísérleteket.

Az OK(b)P VII. kongresszusa (1919 márciusában) általában nagy figyelmet fordított a Vörös Hadseregre. A párt katonapolitikájának az volt a célja, hogy az önkéntes, félig-meddig partizánhadseregből mielőbb teljesen és véglegesen olyan reguláris hadsereg váljék, amelyet katonai vasfegyelem, egységes rendszerű kiegészítés, szervezés és vezetés kovácsol eggyé. A pártnak ezek az alapvető nézetei Lenin beszámolóiban és beszédeiben, valamint a kongresszus által elfogadott új pártprogramban és a katonai kérdésekkel kapcsolatos határozatokban jutottak kifejezésre.

Az élet igazolta a VIII. kongresszus határozatainak helyességét és a párt minden olyan további rendszabályát, amely erősítette a Vörös Hadsereget. Jelentőségük rendkívül nagy volt, mert az ellenség minden erejét megfeszítette, hogy megfojtsa a szovjetállamot.

Miután Gyenyikin hadserege elfoglalta Caricint, Boriszogelebszket, Balasovot, Krasznográdot és egyéb igen fontos pontokat, az antant sürgetni kezdte Gyenyikin Moszkva elleni hadjáratát. Ügynökein keresztül Gyenyikin tudomást szerzett a Vörös Hadsereg készülő ellentámadásáról, és hogy ezt megakadályozza, nagy sietve ő mért ránk elsőnek egy sor összpontosított csapást, és ezzel megragadta a kezdeményezést.

1919 augusztusában Mamontov lovashadteste Novohoperszk körzetében áttörte a 8. hadsereg frontját, így Déli Frontunk hátába kerülve Tambov ellen indult, ahol nagy bázisaink voltak. Ugyanakkor Gyenyikin a 13. és 14. hadsereg közötti hézagba bevetette Kutepov 1. hadtestét, amely kezdte visszaszorítani csapatainkat Kurszk és Vorozsba irányában.

Mégsem sikerült Gyenyikinnek meghiúsítania ellentámadásunkat.

Szeptemberben elkeseredett harcok folytak Caricinért.

Miközben az ellenség Kaukázusi Hadseregének csapataival harcoltunk Balityjarovka és Zaplavnoje körzetében, odahallatszott a szakadatlan ágyúzás Caricin körzetéből, valamint a Kamisintól Caricinhoz vezető útról. Az ellenség Kaukázusi Hadserege súlyos veszteségeket szenvedett a caricini harcokban, de a mi csapatainknál is sok vér folyt.

Szeptember első fele elkeseredett ütközetekkel telt el, amelyeket nagyfokú dinamizmus és éles helyzetváltoztatások jellemeztek.

Caricinnál, ahol 4. lovasezredünk állt, októberben helyi jelentőségű harcok folytak, így csak nagy vonalakban szereztünk tudomást a moszkvai irányban érlelődő fontos eseményekről.

A Zaplavnoje és Ahtuba közötti harcokban, a fehér kalmük csapatokkal vívott kézitusában egy kézigránát megsebesített. A repeszek mélyen belefúródtak bal lábamba és oldalamba, így kórházba szállítottak. Nagyon legyengült állapotban kerültem ki a kórházból, ezért egy havi szabadságot kaptam, hogy teljesen rendbe jöjjek.

Elutaztam szüleimhez. A falusi nép nehéz helyzetben volt, de nem csüggedt el. A parasztság nincstelen része, miután megalakította a szegényparaszti bizottságot, aktívan részt vett a kulákok gabonájának elkobzásában. A középparasztság a nehézségek és a súlyos katonai helyzet ellenére egyre inkább a szovjethatalom felé hajlott, és csak kevesen ellenezték a párt és a kormány intézkedéseit. Ilyenek inkább a kulákpártiak között akadtak, akik vagyoni helyzetüknél fogva a kukkokhoz húztak.

Szabadságom szinte elrepült, s azzal a kéréssel jelentkeztem a katonai bizottságnál, hogy küldjenek a harcolókhoz. Fizikailag azonban még gyenge voltam, ezért a tveri tartalék zászlóaljhoz küldtek azzal, hogy később majd vörösparancsnoki tanfolyamra irányítanak.

Az első rjazanyi lovassági tanfolyam, ahová 1920 januárjában vezényeltek, a rjazanyi kormányzósághoz tartozó volt nemesi birtokon, Sztarozsilovóban volt.

A tanfolyamra elsősorban a harcban kitűnt lovaskatonák kerültek. Felajánlották nekem az 1. század növendék-szolgálatvezetői tisztét. Ezt a munkát, még a régi hadseregből, jól ismertem. V. D. Hlamcev, a növendékszázad parancsnoka ezenkívül azzal bízott meg, hogy én tanítsam meg a növendékeket a szálfegyverek (a pika és a kard) forgatására, a szuronyharcra, és én vezessem az alaki és a testnevelési foglalkozásokat.

Hlamcev, aki a múltban a cári hadsereg tisztje volt, mindig rendesen és szabályszerűen viselkedett, és így jó példával szolgált a növendékeknek. G. Sz. Gyesznyickij, aki az alaki kiképzést vezette, ugyancsak jól megállta a helyét. Az alegységek parancsnokai elsősorban régi katonai szakemberek, tisztek voltak. Lelkiismeretesen, de némileg formálisan – bizonyos távolságot tartva – dolgoztak. A tanfolyam pártszervezete és politikai apparátusa a neveléssel foglalkozott, az ott dolgozó polgári pedagógusok pedig az általános műveltséget nyújtó tantárgyakat tanították. A politikai gazdaságtani ismereteket sebtében felkészített előadók tanították, akik maguk is, csakúgy mint mi, gyakran épp hogy csak „konyítottak” valamit ezekhez a kérdésekhez.

A növendékek zömének általános műveltsége nem volt kielégítő, hiszen a munkások és parasztok soraiból válogatták ki őket, ők pedig a forradalom előtt nemigen művelődtek. Meg kell azonban hagynunk, hogy nagy igyekezettel tanultak. Tudták, hogy a kiképzési idő rövid, és sok mindent el kell sajátítaniuk ahhoz, hogy jó vörösparancsnokok lehessenek.

A növendékeket július közepén gyors ütemben bevagonírozták. Senki sem tudta hová visznek bennünket. Csak azt láttuk, hogy Moszkva irányába megyünk. A tanfolyamról érkezők a moszkvai Lefortov kaszárnyában gyülekeztek, ahová a tveri és moszkvai növendékeket már beszállásolták. Kihirdették, hogy a tanfolyamokat egy dandárba vonják össze és Vrangel ellen vetik be. Minden szükséges felszerelést és fegyvert megkaptunk. Az új felszerelés és lószerszám egészen impozánssá tette megjelenésünket.

Moszkvában sok barátom és ismerősöm élt. Az arcvonalra irányítás előtt szerettem volna viszontlátni őket, különösen azt a lányt, aki után fiatal szívem annyira vágyódott, de sajnos senkit sem sikerült meglátogatnom. A századparancsnokok, akik különböző okok miatt gyakran eltávoztak, általában engem, mint törzsőrmestert bíztak meg helyettesítésükkel. Csak levélben érintkezhettem ismerőseimmel. Nem tudtam, hogy emiatt-e, vagy más okból, nézeteltérés támadt köztünk. Hamarosan megtudtam, hogy Marija férjhez ment, és azóta soha többé nem találkoztam vele.

Összevont növendékezredünket augusztusban Krasznodarban összpontosították, ahonnan Vrangel csapatai ellen indultunk.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!