XVIII
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
A II. magyar hadseregből sok-sok ezren fordultak meg a „Krétavár”’ lábánál háromágú csillagban fekvő Archangelszkoje községben. Fent, a „Krétavár” tetején állott a szélmalom, mely a környék biztos, könnyen felismerhető ismertetője volt. A legjobb tájékoztató tüzérségnek és pilótáknak egyaránt.
Nos, a mi körletünk ott volt az út mellett, mely a szélmalomhoz felvezetett.
A körlet hat házból állott. Az egyikben a tisztek és a századiroda volt. A másikban a kerettagok, a harmadikban a konyha volt elhelyezve. Velük szemben kezdődött a muszos körlet. Az első épületet csak „tetves ház”-nak hívtuk. Ide azok kerültek lakni, akiknek már minden mindegy volt. Akiknek már jártányi erejük sem volt. Akiknek már mindegy volt, hogy ezer vagy tízezer tetű marja-e testüket. Itt a tetűt marékszám lehetett fogni.
A következő épület a szabó- és cipészműhely. Egyúttal azok szállása, akik még úgy, ahogy tisztán tudták tartani magukat. A harmadik épület volt a keresztény szállás. Itt laktunk mi, „őskeresztények”. Félig romba dőlt épület. Egyetlen szoba volt tűrhető állapotban. Egy beomlott pincén át fektetett egyetlen szál padlón jártunk be és ki.
Mégiscsak tető volt a fejünk felett. Hamar berendezkedtünk. Könnyen ment. Mindenki kiválasztotta a fekvőhelyét a földön, és fejtől odatette a hátizsákját vagy amije éppen volt. Ez volt az egész bútorzat. A kitört ablakokat bedeszkáztuk, és már mentünk is sorakozóra.
Tiszarovits, Spóner, Rotyits új beosztást csináltak. Három csoport ment munkába.
Vacsora után azonnal indulás.
Vacsora? Két deka marmaládé, más semmi. Akinek volt még kenyere, az felkente rá. Akinek nem volt, az a tenyeréből nyalogatta. Lassan, hogy soká tartson.
Mi, „őskeresztények” megint külön csoportban mentünk munkára. Fel a „Krétavár”-ba. Udvardy Jánost jelölték ki munkavezetőnek. Hatalmas, erős ember volt a Láng-gyár főbizalmija, amikor bevonult. Most csontsovány és szívbajos. Udvardynak a szíve, nekünk kettőnknek Pásztor Imrével a lábunk nem bírta a gyaloglást fel a hegyre. Mindig lemaradtunk, ha olyan kerettag jött velünk, aki nem hajtott bennünket.
Vaksötét volt, mire felértünk a szélmalom alá. A 22-es gyalogezred állásaihoz. Csákányt és lapátot vitt mindenki magával.
Linhardt ment legelöl.
– Állj! Ki vagy? Jelszót!
– Munkaszolgálatosok.
– Jelszó?
– Nincs – válaszolta Linhardt.
– Állj! Ott maradni!
Éppen, mikor beértük őket, akkor lépett ki a szélmalom alá épített bunkerből valaki. Az ajtónyílásból kiszűrődő sovány fényben láttuk, hogy egyenesen felénk jön.
– Szebb jövőt! – köszöntötte Linhardt.
– Szebb jövőt, bajtársak. Kik vagytok?
– Alássan jelentem, keresztény munkások.
– Jól van, jöhettek. Aztán tényleg keresztények vagytok? Sötétben minden tehén egyforma. Nehogy becsapjatok! Hogy hívnak téged? – kérdezte hirtelen Linhardtól.
– Linhardt Antal, jelentem alássan.
– Linhardt? – emelte fel a hangját vendéglátónk.
– Úgy, te vagy a Linhardt? Szóval, te vagy az a Népszavás igazgató? No, az anyád istenit, nesze hát szebb jövő!
Csak a pofonok csattanását, és Linhardt nyögését hallottam.
– Na, meg vagy elégedve a szebb jövőddel?
Linhardt nem felelt.
– Na, meg vagy vagy nem vagy megelégedve?! Felelj!
– Igenis, alássan.
– Azért mondom! – hangzott fenyegetően a válasz.
Mi iparkodtunk félrehúzódni, túl zajos volt ez a fogadtatás.
Aztán elvezettek bennünket jó messze. Vendéglátónk is velünk jött. Főhadnagy úrnak szólították.
Kijelölte egy bunker helyét. Körülbelül 4×4 méteres terület.
– Addig nem mentek haza, amíg ezt ki nem ástátok. Mélység kettő méter! Értettétek?
– Igenis.
Munkához láttunk. Már ismertük ezt a területet. A csákány bent maradt a ragacsos, agyagszerű földben. Se ásni, se csákányozni nem lehet.
Hideg, metsző szél fújt a Don felől. Teljes erővel dolgoztunk, mert fáztunk. Negyedóra múlva meg már csurgott rólunk a veríték. Megállni nem lehetett, mert akkor szinte ránk fagyott az átizzadt ruha.
Sajnos, az éjszakák már elég hosszúak. Későn pirkad. Vége már a szép és főleg rövid nyári éjjeleknek.
Reggel hatig megállás nélkül dolgoztunk. Alig hatvan centiméternyire tudtunk leásni.
Visszafelé megint ott mentünk el a szélmalom előtt.
A hajnali, ködös szürkületben a szélmalom négy lapátján egy-egy akasztott ember lógott. Két honvéd és két civil. Az egyik honvéd tizedes volt. Ez az alsó lapáton lógott. A felsőn egy civil. A ruházata után ítélve orosz. A másik civilen nem volt kabát, nadrágja szürke orosz vattanadrág volt. A lábán rövid orosz csizma.
Elkaptam a fejemet. Nem bírtam nézni a szörnyű látványt. A két felső lapáton lógó holttestet nagy ívben lengette a szél.
A szélmalom előtt ott állott Bruza főhadnagy. Állati vigyorral fogadott bennünket.
Most nem ment elöl Linhardt. Odahúzódott a csoport közepébe.
– Ti mind kommunisták vagytok? – szegezte nekünk a kérdést Bruza főhadnagy.
Egyikünk sem felelt.
– Nem hallottátok?
– Szervezett munkások vagyunk, főhadnagy úr alássan – jelentkezett Ónodi.
– Az igazgató úr is az?
Mindannyian Linhardtra néztünk. Erre neki kell felelni. Mi nem válaszolhatunk helyette.
Ő sem válaszolt. Inkább hátrált még két lépést. Hátrált, mert Bruza egyenesen feléje tartott.
Megállt Linhardt előtt, aki remegve emelte fel szabad kezét arca elé, várva a pofonokat.
Bruza nem ütötte meg, hanem két kezébe fogta Linhardt két fülét, és úgy csavargatta, húzogatta, mint annak idején nálunk, a tanító szokta.
– Na, direktor úr, hogy érzi magát? Ugye, nehéz a csákány? Jobb volna odahaza pofázni? Na, direktorkám, megíratja ezt majd a Népszavában? Na, beszéljen hát, direktorkám. Igen? Nem? Na, felelni, felelni!
– Nem … – nyögte ki remegve Linhardt.
– Ne-em, hm. Persze hogy nem. Arról mi majd gondoskodunk, hogy ne – és ezzel két hatalmas pofont kent le megint Linhardtnak. – Itt van egy kis előleg, igazgató úr. A többit majd megkapja még.
Útunkra bocsátott bennünket. Lefelé menet Linhardt szemrehányást tett, amiért nem védtük meg őt.
Ónodinak se kellett több.
– Még te mersz szemrehányást tenni? Te, aki szebb jövővel köszöntél? Ki kért meg erre? Mióta szokás a szociáldemokratáknál szebb jövővel köszönni? Jó fiú akartál lenni? Ugye? Be akartál vágódni. Te mersz védelmet kérni. Hiszen rajtad kívül mi keresztények mind levágtuk a sapkarózsát, hogy ne tudjanak a zsidóktól megkülönböztetni. Csak te, egyedül csak te hordod Horthy rózsáját a sapkádon.
– Lényegében csak azt kaptad meg, amit tőlünk is meg kellett volna kapnod.
Alig tudtuk lecsillapítani Ónodit. Egész úton zsörtölődött Linhardttal. Nem minden ok nélkül, mert Linhardt napról napra kiismerhetetlenebb lett. Már nem tudott uralkodni magán. Idegei felmondták a szolgálatot. Egy morzsa kenyérért is jelenetet rendezett. Mindenkivel összeveszett. Már alig állt vele szóba valaki. Úgy járt-kelt magában motyogva, révedező szemekkel, örökké élelemre lesve, mintha már nem is volna egészen normális.
Útközben Rotyits jött velünk szemben két kocsival.
A domboldalon hatalmas lencsetábla barnállott. Már régen be kellett volna takarítani. Itt még mindig lábon állott a rozs és a köles.
Rotyits visszaparancsolt bennünket. A két kocsit kellett megrakni. Tövestől, kézzel szaggattuk fel a lencsebokrokat, melyekből az érett szem zizegve pattogott ki. Jó délfelé járt az idő, mire a két kocsit alaposan megtetőzve megraktuk.
Kalla bácsi délután a konyhára hívatott.
– István, nem akar visszajönni a konyhára?
– Én szívesen. Az a kérdés, a főtörzs úr mit szól hozzá.
– Hát hiszen azt mondta, hogy hozzak Fried helyett megint keresztényt. Majd a Sanyit meg beosztjuk borbélynak.
Este már a konyhán aludtam. Fél éjszakát beszélgettünk Kalla bácsival, a főszakáccsal. Odahaza vincellér volt. Egyszerű falusi ember, akinek nemcsak hozzánk – akik a konyhán voltunk körülötte -, de mindenkihez volt egy-két jó szava, aki néha-néha még ahhoz is bátorságot vett, hogy Spónerrel szembeszálljon a muszosok kosztjáért. Sokat nem tehetett, de amit kiadtak neki főzésre, azt becsületesen szétosztotta. Inkább a keretéből is el-elcsent egy keveset, hogy feljavítsa a musz-konyhát.
Ezen az éjszakán sok mindent megtudtam Kallától.
– István, én elmondtam magának mindent, de ha karóba húznák, akkor se mondja meg, hogy tőlem hallotta, mert akkor nekem is végem lesz.
Másnap éppen elkészültünk az ebédfőzéssel, amikor beállított a konyhára a tábori csendőr huszár tizedes, aki tegnap délután a kutatásnál olyan nagy legény volt.
– Ez lesz a Jancsi – villant fel agyamban.
Ő volt.
Az ebéd felől érdeklődött. Benézett minden fazékba. A tisztek ételét is megnézte.
– Aztán melyikből kapok, öregúr? – kérdezte Kallától.
– Amelyikből parancsolja, tizedes úr.
Kiment.
– István, vigyázzon erre az emberre. Ez viszi el magukat.
Szóval, nem tévedtem. Ez a Jancsi huszár. Ez a hóhér. Izgalom fogott el. A fiúk nem tudhatták, miért öntöm a csajka mellé a levest, csak azt látták, hogy remeg a kezem.
A tiszti szállásra is én vittem be tálcán az ebédet.
Az irodában ott ült az asztal körül Tiszarovits, Spóner, Pánczél őrmester. Molnár irodista őrvezető és a Jancsi huszár.
Jancsi huszár nagyon megnézett. Majdnem leejtettem a tálcát ételestül. Inkább lecsaptam, mint letettem az asztalra az edényeket, és rohantam ki.
Arra gondoltam, hogy a hóhér így, ilyen nézéssel szemrevételezi az akasztásra ítélt embert.
A fiúk még ott őgyelegtek a konyha körül „repetára” várva. Hátha akad még egy kis maradék. A szerencsések néha-néha hozzájutottak.
Reichord jött. Gruber Miklóst, Silberpfennig Judát és Goldmann Gyurit kereste.
Azok sietve állottak meg előtte, végignézett rajtuk. A pipát, mely örökké ott lógott a szája szögletében, most kivette. Kiköpött eléjük, aztán így félvállról mondta csak:
– Szedjék a holmijukat. Itt, a konyha előtt várjanak.
– István! Ezeket viszik máma – súgta oda Kalla bácsi.
Először Silberpfennig Juda jött. Az összes cókmókja egy kis rongyban volt összecsavarva, azt szorongatta a hóna alatt. A század legöregebb tagja volt. Jóval a hatvan év felett. Az egykori multimilliomos gyáros most inkább madárijesztőhöz hasonlít, mint élő emberhez. Lába, cipő helyett rongydarabokba van burkolva. Testéről cafatokban lóg a ruha. Sok hetes szakállából csak két vizenyős, öreg szeme látszik.
Szóval, utoljára látom az öreg Juda bácsit. El kellene búcsúzni tőle. Egy kézszorítást kiérdemelt. Öntudatosabban viselkedett sok másnál, akiktől pedig inkább vártuk ezt. Nem tudták betörni. Egyetlen üzletet sem kötött a kerettel. Soha nem tolakodott az ételosztásnál. Soha repetára nem jelentkezett. Ha munkára küldték, ment. Soha nem panaszkodott senkinek. Tűrt.
Tűrt úgy, annyit, amennyit ember ilyen korban már nemigen tud. Szóba sem állt a keret tagjaival. Eleinte megvetettük, mert csak a kapitalistát láttuk benne. Aztán tűrtük, hogy közöttünk legyen, hogy beszéljen velünk. Aztán megszerettük. Végül már csodáltuk.
Mikor Lengyelországon át mentünk – de lehet, hogy már szovjet földön jártunk -, és egy állomáson állt a vonatunk, ebédosztásnál egymás mellé kerültünk. Akkor mondta az öreg:
– Ez az én szülővárosom.
Magunk között sokat beszéltünk róla. A Pesti Újság állandó témája volt odahaza. Hírből mindannyian ismertük. Most személyesen is. Nem vált szégyenünkre a barátsága.
Mire kimentem, hogy kezet fogjak vele, már ott volt Goldmann is meg Gruber is. De jött már a Jancsi huszár is.
Megtorpantam, csak egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy Kalla észrevegye a veszélyt, mely fenyegetett.
– István – kiáltott rám -, ugorjon ide! Segítse csak ezt a katlant felemelni.
Odaugrottam.
Nem kellett ott semmit sem emelni.— Ember maradjon a fenekén. Elviszik magát is velük. Csak éppen az kellene, hogy engem is bajba keverjen.
Csak most döbbentem rá, hogy egy kézfogásnak, egy meleg búcsúzkodásnak mi lehetett volna a következménye.
Azok meg ott álltak a konyha előtt. A katlan mellől figyeltem őket. Legalább egy istenhozzádot tudnék nekik inteni! Hiszen Gruber hazulról jó barátom. Bizalmi volt a Beszkárt Baross-kocsiszínben. Goldmann Gyurit itt szerettem meg. Örökké jó kedélyű, tréfából soha ki nem fogyó barát volt. Akasztófahumora sokszor a legszörnyűbb helyzetben is megnevettetett bennünket.
Gruber észrevett. Szemeink találkoztak. Fejével aprókat biccentve intett, búcsúzott. Tudta, milyen sors vár rá. A halálba induló búcsúzása volt. Pár pillanatig tartott az egész.
Aztán megindultak. Elöl ők hárman. Mögöttük a Jancsi huszár.
Most, amikor e sorokat újra olvasom, pedig innen-onnan már tizenhat esztendő múlott el azóta, mégis úgy látom a búcsúzó két szemet, mintha csak öt perccel ezelőtt lett volna.
Volt abban a nézésben minden. Az öntudatos ember bátorsága: meg kell halnom. Volt abban búcsú, meleg ölelés a jó barátnak. Volt abban üzenet haza az asszonynak meg a gyereknek, akit csak a tábori lapon át ismert.
Elmentek.
Estefelé Rotyits befogatott a homokfutóba. Reichord ment vele. Vitték az orosz géppisztolyokat is.
Ma este csak egy csoport ment munkára. A keresztények nem. Vacsora után felmentem a fiúkhoz. Mindenki letört. Klinger (Kerényi) Jancsi szótlanul ül a kemence melletti padkán. Goldmann Gyuri volt a legjobb barátja.
Mindenkinek nehezére esik a szó. Ha nem szégyellnénk egymás előtt magunkat, úgy érzem, valamennyien sírnánk. Talán jó is lenne. Legalább megkönnyebbülnénk. Így meg mázsás gond nyom valamennyiünket.
Vajon kik lesznek a következők?
Lassan mégis megindul a beszélgetés. Előbb csak egy-egy odavetett szó, aztán lassan-lassan bekapcsolódunk valamennyien a közös témába. Közös barátok, közös emlékek. Közös élményeket elevenítünk fel.
Keressük a miértekre a feleletet.
Oláh, Gruber esetét meséli. Hetek óta betegeskedett. Az egész teste tele volt csúnya fekélyekkel. Még a talpa is. Alig tudott ráállni.
Megengedték neki, hogy bemenjen Jablanocsnojeba a kórházba kezelésre. Egy kerettag kísérte be. Útközben felkéredzkedtek egy kocsira. Vesztükre találkoztak Rotyitssal. Az leparancsolta a kocsiról Grubert.
– Muszos nem vehet járművet igénybe.
Ismertük ezt a parancsot. Ezért kellett idáig sok száz és száz kilométert gyalogolnunk.
Gruber hiába ment kórházba. Nem került rá a sor. Menjen vissza másnap, majd megvizsgálják – mondták neki.
Másnap a vételező kocsik is Jablonocsojeba mentek élelemért. Üresen. Gruber engedélyt kért Spónertől, hogy a kocsival mehessen. Nem tudni, mi szállta meg őt, de megengedte.
Újra találkoztak Rotyitssal. Megint leparancsolta Grubert, egyúttal megparancsolta neki, ha visszajön, jelentkezzen kihallgatásra. Hiába hivatkozott Spóner engedélyére Gruber, Rotyits hajthatatlan maradt.
– Majd megmutatom én – rikácsolta hogy ki parancsol itt!
Gruber, mikor visszajött, előbb Spónernál jelentkezett. Elmondta a történteket.
Spóner ordított.
– Ha én megengedem, az Isten se parancsolhat le!
Együtt mentek be Rotyitshoz. Csak a veszekedés hallatszott ki a századirodából. Spóner és Rotyits ordított. Vaskos disznóságokat vagdostak egymás fejéhez.
Gruber többet nem mehetett kezelésre.
Mikor mi visszajöttünk a századhoz, se járni, se ülni, se feküdni nem tudott a temérdek sebtől. A felfakadt gennyes sebekbe hetek óta beleszáradt a szennyes ruha. Állandó láza volt. Keze, homloka forró volt, szinte perzselt.
Most már nem lesz Rotyitsnak többé útjában.
A Jancsi huszár gondoskodott róla.
De Goldmannt miért vitték el? Hiszen Goldmannt őskeresztényként kezelték.
– Úgy látszik, ránk is sor kerül – állapította meg valamelyik.
– Na ná! Maid mi kimaradunk! – „vigasztalt meg” bennünket Ónodi.
Hetek múlva egy elszólásból tudtuk meg, hogy valamiképpen Spónerék tudomására jutott, hogy Goldmann nem őskeresztény. Ezért is halál jár.
Jancsi huszár mindennapos vendég lett. A következő csoportban Krámer Laci, Halmos Imre, Bodor Pál és az egyik Elek testvér búcsúzott tőlünk.
Az ebédosztásnál mindig kevesebben lettünk.
Rotyits és Reichord minden este kikocsiztak a kolhozba. Olyankor is, ha a Jancsi huszár nem volt délben nálunk. Néha Reichord helyett más ment Rotyitssal, Bedő vagy Szívós.
Mindig késő éjjel jöttek haza, ilyenkor csomagokat cipeltek be a keret szállására.
Másnap aztán Gelber Andor, aki a keretszálláson volt csicskás, ott mosta ki a konyhán az éjjel szerzett fehérneműket. Egyik-másik darab ismerős volt. Az előző nap elvezényeltek fehérneműje volt.
Egyik nap Herczka Pál hivatott magához a szállásukra. Ott feküdtek egymás mellett a szennyes, hideg földön a Herczka testvérek: Pál és Sándor. Jártányi erejük sem volt. Sándor saját piszkában fetrengett.
– Pista, ha istent ismersz, segíts rajtunk – mondta Herczka Pál -, Sanyi percenként piszkítja össze magát. Hozz a konyháról egy kis erős feketekávét vagy jó lesz a kávé alja is.
Nálunk semmi se ment veszendőbe, amit ételnek lehetett nevezni. A kávéalja csemegének számított. Még inkább orvosságnak. Hasmenés gyengítette le a járni is alig tudókat.
Lesték mohó szemekkel, mikor öntjük ki a trágyadombra a keret vagy a tisztek feketéjének alját.
Spónernak külön mokkakávét kellett főzni. Egy maroknyi szemeskávéból egy fél liternyi kávét. Ő is állandóan hasmenéses volt. Ott állt mellettünk, amíg a kávét főztük. Szigorúan vigyázott arra is, hogy az üledéket még az ő jelenlétében öntsük a trágyára, pedig tudta, hogy milyen harc folyik egy-egy kanálnyi kávézaccért.
Melly Gyuri már hetek óta nem tud lábra állni. Az éhség és hasmenés sorvasztja. Négykézláb kúszik el Spóner irodájához. Még hazulról ismerte Spónert. Segítségért könyörög neki. Nem kér mást, csak Spóner kávéjának az aljából egy keveset.
Kidobták az irodából.
Muszosnak a kávéból még az üledéke sem juthat. Spóner nem részrehajló. Egyformán kegyetlen, embertelen mindenkivel szemben. Azért ellenőrzi, hogy a zacc a trágyadombra kerüljön.
Pedig onnan is felszedik. Alig tűnik el Spóner a konyhából, előbújnak a kertből, istállóból, kerítés mögül azok, akik már reggel óta lesik a pillanatot, amikor a kávéalját kiöntöm a rozsdás tepsire, amelyet már előre, időben odakészítettek.
Herczkáéknak ma szerencséjük van. Spóner fekszik. Nem jött ellenőrizni a kávéfőzést. Beviszem Herczkáékhoz a zaccot. Kettőjük között rozsdás pléhdarab, arra öntöm. Marokkal tömik magukba az „orvosságot”. – Az ajtóban öt-hat sápadt muszos vár, kérdően néznek rám. Miért nem öntöttem ki a kávéalját?
Nem szólnak, de szemrehányó tekintetükből kisír, hogy megcsaltnak érzik magukat.
És az éhség még jobban fokozódik. A raktárban nagy kenyérhiány van. A keret és a tisztek ellopkodták. Ellenőrzéstől félnek. Pótolni kell a hiányt. Holnaptól kezdve felére szállítják le a fejadagot, azaz fél kilóról negyed kilóra. Azt ígérik, hogy csak addig tart, amíg a hiányt bepótolják.
Soha többé nem kaptuk vissza a félkilós adagot.
Néhány súlyos beteget kocsira raktak. Kórházba viszik őket. Estefelé jött vissza a kocsi. A betegeket is visszahozta. Nem vették fel őket a kórházba. Annyira gyengék, hogy nem tudnak leszállni a kocsiról. Gulyás kocsis megengedi, hogy lesegítsük őket.
Spóner ordítva rohan oda.
– Azonnal takarodjanak el innen! Éppen az hiányzik, hogy a konyhára is becipeljenek valami betegséget!
Az egyik beteg – Reich vagy Reichernek hívták – még állni sem tudott. Sokáig ott fetrengett az út közepén a porban, ahova a kocsiról lesegítettük. Segélyt kérőén nézett körül, mikor néha-néha nagy nehezen kissé fél testtel fel tudott emelkedni.
Egri és Brack észrevették a porban fekvő embert. Odasiettek. De nem látták Spónert, aki a keretszállás mögé húzódva figyelte, hogy mi lesz. Most előugrott búvóhelyéről, és Egrit és Brackot is elzavarta.
A beteg meg lassan vonszolva magát, kúszva mászott a szállásuk felé. A tetves ház felé. Ez a név rajta maradt ezen az épületen, de már régóta nem a tetvesek, hanem a halálba készülők körlete volt. Ezeket már nem kellett kivégezni. Ezekért nem kellett a Jancsi huszárnak jönni. Ezek elébe mentek a halálnak.
A visszahozottak között volt Kántor is, a nagytétényi gumigyárból. Hetek óta haldoklott. Reggelre zsilettpengével felvágta az ereit. Hatalmas vértócsában feküdt, amikor bementünk hozzá.
Tiszarovits, Spóner, Rotyits az ajtóig jöttek csak. Azt hiszem, most látták először közelről a muszos szállást. Nem tudom, milyen hatással lehetett rájuk, bejönni nem mertek.
Onnan, az ajtóból parancsolgattak.
– Kötözzék csak be, majd aztán bevisszük a kórházba – utasított Tiszarovits.
– Ennek már gödör kell, nem kórház – mondta Rotyits.
Nagyot köpött utána.
Nem vitték kórházba. Ez volt az első öngyilkossági kísérlet. Nem merték bevinni? Nem akarták bevinni? Azt hiszem, mind a két ok miatt maradt ott Kántor. Még hetekig kínlódott. A nagy, hatalmas embert csak lassan fogyasztotta el az éhség és a betegség.
Újra hívattak Herczkáék. Sanyi már talpra állt. Pali is gyógyulófélben volt. Valahonnan valami segítséghez juthattak.
Herczka Pali panaszkodott. Eladta karóráját Rotyitsnak. Sok mindent ígért érte. Csak egy fél komiszt kaptak eddig. Arra kértek, szóljak Rotyitsnak, hogy adja meg az óráért járó dolgokat.
– Szamárság – mondottam – még erre gondolni is. Ha Rotyits fizetni akarna, akkor fizetne. Nem feledkezett meg az a tartozásáról! Tegyetek úgy, mintha minden rendben lenne. Világért se kérjétek az adósságot. Könnyen tudja a számlát elintézni. Letörleszti az adósságot. Egy golyóval.
Ez volt az én tanácsom.
Nem hallgattak rám. Néhány nap múlva én is elmentem a vételező kocsikkal Jablonocsnojeba. Visszafelé jövet láttuk, hogy az ezredparancsnokság mellett a domboldalon valamiféle gödröt ástak hárman: Herczka Pál, Reichnitzer Rezső és Kulka.
Összenéztünk- Oláhval, aki mellett ott ültem a bakon.
Szólni nem szóltunk egymáshoz. Mégis tudtuk, miről van szó.
Mögöttünk, a kenyeres zsákon két kerettag pipázgatott. Hátranéztem rájuk. Azok is Herczkáékat figyelték.
Ők is tudták, mi készül ott fenn, az ezredparancsnokság mögött.
A fiúknak újságoltam, hogy láttuk Herczka Palit, Reichnitzert és Kulkát. Egyöntetűen az volt a vélemény, hogy estére végeznek velük.
Vacsoraosztás közben aztán váratlanul beállítottak mind a hárman.
Nem nagyon értettük az egészet.
Olyan még nem fordult- elő, hogy az „elvezényeltek” közül valaki visszatért volna. Most meg mind a hárman itt vannak.
Próbáltuk kifaggatni őket arról, hogy mit csináltak, mit láttak, mit hallottak.
Semmitmondó, kitérő feleleteket adtak. Nagyon a lelkűkre köthették, hogy ne beszéljenek.
Csak két napig voltak közöttünk, aztán újra elvezényelték őket. Örökre.
Herczka Sanyi most már az öccse elvesztése után teljesen összeroppant. Kijárt munkára, de úgy tett-vett, mint valami holdkóros. Nem érdekelte aknarobbanás, belövés. Körülötte mindenki a fedezékbe húzódott, ő meg csak állt kint, dolgozott, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
Várt. Várta a megváltó golyót. Nem kapta meg.
Nekem meg ahányszor csak találkoztam vele mindig eszembe jutott, hogy íme, hiába adta, kínálta annak idején, amikor az első csomagok megjöttek hazulról, a kerettagoknak a jóféle cukorkákat, amelynek egy szemjéért is mi majd elepedtünk. Oda jutott, ahova mi.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!