(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
Mire felébredtem, már a vagonba behatolt a napfény. A deszkákat — ahogy a börtönökben szokás — rézsút helyezték az ablaknyílásra, kilátni csak a repedéseken át lehetett.
Vagy negyven ember szorongott a szalmával almozott poros vagonban. A lustábbja a szalmára terített pokrócokon heverészett. A serényebbek felöltözve, csoportokba verődve beszélgettek.
Mellettem egy kopasz, öreg civil falatozott. Kék szeme alatt nagy könnyzacskók éktelenkedtek. Duzzadt ajkai alól kivillantak feltűnően hosszú műfogai. Nagy bőröndön ült. Konzervdobozból kapargált zsebkésével, és valami pástétomszerűséget kent szabályos kockákra vágott kenyérdarabkákra. Előtte fekete képű kamasz figyelte az öreg mozdulatait, mint a kutya szalonnázó gazdáját.
Szememmel hálótársamat kerestem, aki éjszaka megosztotta velem pokrócát. Könnyű volt felismernem. Csak ő viselt melegítőt. Termetre hozzám volt hasonló, inkább sovány, mint kövér. Valódi hegymászó bakancs volt a lábán. Neki se lehetett kellemes a nyári melegben, akár nekem a csizma. Ruháinkat könnyen elcserélhettük volna, annyira egyeztünk, már ami a méreteket illeti. De arcban nem volt közöttünk semmi hasonlóság. Hálótársam legalább tíz évvel lehetett idősebb nálam. Homlokát, szája szélét mély ráncok barázdálták. Hogy az én szememből más mit olvasott ki ott a vagonban, azt nem tudom, de az övéből áradt a szomorúság.
Felkeltem. Összehajtogattam a pokrócot, és átnyújtottam gazdájának. Meg is köszöntem, ahogy illik, be is mutatkoztam. Ő is megmondta a nevét. Ehrenreich Sándornak hívták.
— Magát honnan hozták? — kérdezte.
— A Hadik-laktanyából.
— Hűtlenségi?
Értetlenül néztem rá. Nem tudtam, hogy a kémeket, a kommunistákat, utóbb már a háborúellenes mozgalom minden részvevőjét hűtlenséginek, más szóval hazaárulónak minősítette a bíróság.
— Erdélyi menekült vagyok — vágtam ki.
Furcsa figura lépett elénk. A képe olyan volt, mintha citromba harapott volna. Homlokán, szeme körül, szája sarkában keresztül-kasul ráncok. Oldalra fésült kese haja savószínű szemébe lógott. Gúnyos pillantást vetett rám. Mindjárt nekem szegezte a kérdést.
— Erdélyi? Hová való?
— Torda vidéki vagyok.
— Hi-hi-hi! Torda vidéki. Ez jó. Akkor biztos tudja, mi az a három dolog, amelyről Erdély-szerte nevezetes Torda.
Úgy tettem, mintha tudnám, csak éppen nem jut eszembe.
— Mind a három p-vel kezdődik. Hi-hi-hi. Most se tudja? — gúnyolódott az uborkaképű.
Azt már kitaláltam, hogy Hánzihoz van szerencsém, de Torda nevezetességeit csak nem tudtam felsorolni.
— Hi-hi-hi — dörzsölte a markát Hánzi. — Szóval nem tudja. Szabad a gazda?
Hánzi körülnézett. Az érdeklődők összecsődültek. Jó heccet szimatoltak. De hogy miről híres Torda, azt senki sem tudta.
— Uraim — ripacskodott Hánzi —, úgy látom, kénytelen leszek magam válaszolni. Hát hallják a három tordai p-ét: pecsenye, pogácsa és hasadék.
A hahota nem hangzott fel rögtön. Egy, a többiekhez képest feltűnően becsületes tekintetű, ősz, csizmás, bajszos vagonlakó meg is jegyezte.
— A hasadék nem p-vel kezdődik.
Erre már felharsant a röhögés. Az öreg legyintett. Bosszúsan félrevonult, csak annyit jegyzett meg:
— Tudhattam volna. Saumann mást sem tud, csak trágárkodni.
— Nem Saumann, hanem, Sauermann — javította ki sértődötten Hánzi.
— Bocsánat, mindig eltévesztem — mentegetőzött az öreg.
— Tudja, maga vén farizeus, nagyon jól tudja, mi a kettő között a különbség. Csak adja a nix dajcsot. De fog maga beszélni németül nemsokára. Elmondja még a Miatyánkot is.
A vicces hangulat elszállt.
Elindultam a kibli felé. Ott volt a bűzös dézsa a vagon sarkában. Így sikerült az önkéntes vallatót magamról lekoptatnom. Hánzi tovább kötekedett. Ehrenreichot vette célba:
— Tegnap mintha többen viseltek volna sárga csillagot. A határnál ellenőrzés lesz. Nadrágvizittel egybekötve.
Éjszaka sokat forgolódtam a szalmán, meglazult kezemen a kötés. Egy kézzel nem tudtam újra átkötni, elhívtam Ehrenreichot, hogy megszabadítsam Hánzitól. Ehrenreich készségesen segített.
— Vallatták? — kérdezte, mikor meglátta sebeimet.
Nem tagadtam.
— Én is megkérem valamire — mondta, miután megcsinálta kezemen a kötést. — Tűzze rám ezt a rongydarabot!
Sárga csillagot vett ki a zsebéből. Biztosítótű volt rátűzve.
— Mire kell az? Egyformán rabok vagyunk valamennyien — próbáltam lebeszélni.
— Hallotta Hánzit. Átrostálnak bennünket a határon.
— Biztos, hogy oda visznek, Németországba?
— Egyáltalán nincs kizárva. Elítéltek vagyunk. Az első hadtest börtönéből hoztak bennünket. Állítólag, hogy enyhítsenek a túlzsúfoltságon. A szerelvények sora robog Németország felé mostanában. Miért ne vinnének oda minket is? Ha csak más börtönbe vagy internálótáborba szállítanának, nem adtak volna külön látogatási engedélyt, nem engedélyeztek volna korlátlan csomagbeadást indulás előtt …
— Ha Németországba visznek, akkor meg éppen nem kellene feltennie a sárga csillagot.
— Abból nagyobb baj lenne. Hánzi biztosan jelentené. A börtönben is vamzer volt. Vizsgálati foglyokkal zárták össze, több alkalommal is. Napokig együtt volt velük. A bizalmukba férkőzött, kiszedte belőlük, amit a vizsgálóknak nem sikerült megtudniuk. A tárgyaláson aztán ő is megjelent, mint a vád tanúja. Maga is elárulta magát. Hánzi már nem hiszi, hogy erdélyi menekült.
— Miért nem lehet azt elhinni?
— Nézze csak … Az hagyján, hogy nem ismerte a tordai három p-t, bár azt arrafelé mindenki ismeri. A ruházata, az sem stimmel. Nem magára szabták, ezt még a nem szakavatott szem is észreveszi. Ne is haragudjon, ha erre figyelmeztetem. A bricsesznadrágja túl hosszú, az ujjasa túlságosan bő, az a kis pörge kalap meg a feje búbjára sem megy fel. Reggel, míg aludt, kidugta a lábát a pokróc alól. Akkor láttam, hogy a csizmát se magára szabták. Alaposan feldörzsölte a lábát. Semmi közöm ahhoz, hogy miért álcázza magát. De jobb öltözetre volna szüksége, amiről nem látszik messziről, hogy nem a magáé.
Lehet, Ehrenreich szívesen vette volna, ha őszintén elmondom neki, ki vagyok, miért tartóztattak le, kínoztak meg. Nekem valahogy még nem akarózott kitárulkoznom. Ehrenreich hallgatott egy ideig, aztán ő kezdett el beszélni.
— Tudja, én is voltam egy ideig erdélyi menekült.
— Maga erdélyi?
— Nem pontosan. Máramarosszigeti vagyok. De mivel Romániából szöktem Magyarországra, hát erdélyi menekültnek minősítettek.
— Átszökött a határon?
— Féltem, hogy letartóztatnak. Egy semmiségért. Még 1939-ben. Tudja, divat volt akkor nálunk is a falukutatás. Elkapott engem is a hév. Néhány faluban összeírtam, mit olvasnak az emberek. A parasztok azt hitték, meghibbantam. Miután megvettem a fájukat — fakereskedéssel foglalkoztam —, kikérdeztem a család minden tagját, mit olvasott utoljára, honnan vette vagy kapta a könyvet, hogy tetszett neki és így tovább. A Korunknak — a kolozsvári folyóiratnak — akartam egy tanulmányt írni. Ebből lett a baj. Feljelentettek a csendőrségen. Megtudtam, hogy kiadták ellenem a letartóztatási parancsot. Kémkedtem Magyarország javára — ez volt a vád. Az ügyvéd egyet tanácsolt, szökjek át a határon. Hiába mondanám, hogy ártatlan vagyok. Addig beszélt, magyarázott, ijesztgette szüleimet is, míg el nem határoztam magam a szökésre.
— A bécsi döntés után 1940-ben visszamentem Szigetre. Gondoltam, most már szabadon hódolhatok régi szenvedélyemnek. Adatokat, irodalmi emlékeket gyűjtöttem, előadásokat tartottam. Négy évi börtönt kaptam érte. Az állami és a társadalmi rend védelmében. Nem panaszkodni akarok, dicsekedni se. Mindenkinek megvan a maga baja, vagy ha úgy tetszik, érdeme. Mert ez most sok esetben egyet jelent. Maga biztosan még nagyobb bajból akart kimászni ezzel az erdélyi menekültséggel.
Ehrenreich kérdőn nézett rám. De mert még mindig nem nyilatkoztam, úgy gondolta, többet kell elmondania a saját ügyéről.
— Azt mondja nekem a hadbíró a tárgyaláson: — Ehrenreich, miért akar maga magyar lenni? Nem kérte magát erre senki. — Én meg nem kérdeztem öntől, mi legyek — válaszoltam. Erre kaptam három nap sötétzárkát. Elmondtam ezt egyik rabtársamnak. Meglátszott az arcán a káröröm. Meg is mondta, kellett ez nekem. Hiába akarok magyar lenni, nem engednek. Antiszemitizmus mindig lesz, azt mondja. Az egyetlen megoldás, ha kivándorlunk. Én ezzel nem értek egyet. Minek vándoroljak én Palesztinába. Ott is csak magyar lennék. Nem igaz?
— És nemcsak zsidóüldözés van a világon. Hitler gyilkoltatja a lengyelt, a szerbet, a franciát, az olaszt, az oroszt, és gyilkoltatja a magyart is — azokat is, akik nem zsidó származásúak. Hát azok hová menjenek?
Egy ideig hallgattunk. A vége az lett, hogy elhatároztam, bizalomra bizalommal válaszolok, beavatom Ehrenreichet titkomba. Tanácsot is inkább adhat, ha pontosan tudja, mibe kerültem. Elmondtam neki, szökött katona vagyok. Az erdélyi hamis papírokra meg a hozzájuk tartozó mesére azért volt szükségem, hogy a statáriumot elkerüljem.
Ehrenreich arcán némi csalódást véltem felfedezni. Többet várt. Azt hitte talán, hogy valamilyen háborúellenes vagy éppen kommunista mozgalomban vettem részt, azért gyűlt meg a bajom a hatóságokkal.
Másik hálószomszédom, Pista, a palóc furakodott mellém. Nem volt nehéz felismerni. Arcán ott feketéllett a több napos sörteszakáll, ami már az esti sötétségben is feltűnt. Csak két apró szemének csillogását nem láthattam akkor. Gyűrött katonaruhát viselt. Vállán csikóbőrös oldaltarisznya lógott. Már meglehetősen kopott volt, de az nem számított ebben a társaságban. Irigyelték a tarisznyát így is, mert degeszre meg volt pakolva.
Pista lekuporodott mellém. Jó darab szalonnát vett ki a tarisznyából, levágott belőle vagy húsz dekát, a többit visszatette. A fehér, omlós, otthoni kemencében sült kenyérből csak úgy vágott egy darabot, hogy az egészet ki se vette a tarisznyából. Pista kettévágta a kenyeret is, a szalonnát is. Mindegyikből nekem nyújtotta a felét.
— Fáljál, pájtás. Latom, neked nem tárisznyázták.
— Azt mondja nekem Hánzi — ez a sáványú sovabb — mert a neve magyarra fordítva, azt mondják, sáványút jelent —, szóval azt mondja, ő nem hiszi, hogy te, pajtás, erdélyi menekült vagy. Én megmondtam neki is, meg is mernék esküdni, hogy az vagy, erdélyi menekült. Ráismerek á viseletre. Pont ilyet láttam én negyven őszén Kolozsváron. Erre azt mondjá nekem Hánzi, erdélyi menekültet nem vagnak csák úgy póterre. Csak úgy nem, mondom én is. De attól, hogy elkaptak, te még lehetsz ártatlan erdélyi menekült. Az vagyok én is, bűntelen. Engem sem azért kaptak el, mert nógrádi vagyok. Csak mert leléptem. Le merem fogadni, te is az vagy. Katonaszökevény. Ne is tagadd.
Nem tiltakoztam. Pista meg nem kérte, hogy bizonyítsam. Magyarázott tovább.
— Én, komám, egyenesen a frontról, a Don-kánvarból szöktem haza. Több mint egy hónapig tártott, míg szerencsésen megérkeztem szülőfálumbá. Hat azt meg kellene írni- válákinek. Édesapammal valóságos kis legényszobát rendeztünk be a nagy szálmákázalban, amit a nyáron ráktak a kertünk végében. Egy álló évig rejtőzködtem ott, benne fogták el. Valaki feljelentett. Tudom is, ki. Adós nem márádok neki, ha élve házákerülök.
Hánzi villásreggelizett tőlünk egy lépésre két másik társával. Két nagy vasalt bőröndöt raktak egymásra, az volt az asztal. Három kisebb koffert helyeztek köréje széknek. Úgy ültek ott kényelmesen, mint egy vendéglőben. Csak éppen a pincér hiányzott. Az enni-innivaló nem. Felvágott, vaj, sajt, paradicsom, paprika, egy nagy vekni hivalkodott a rögtönzött asztalon. Még boruk is volt egy csatos üveggel. Egy tucat sóvár szempár figyelte a „sitiprincek” lakomáját, de hiába. Nem kaptak egy falatot sem. Legfeljebb a társalgásban vehettek részt.
— Utoljára étkeztem veletek. Deseő Dezső szabadul — ez lesz Tuskó csendőr őrmester első szava, mikor majd kinyitja a vagont.
Deske külsőre meglehetősen szánalmas volt, mint egy elanyátlanodott zsúrfiú. Most nemigen kívánkozott volna úrhölgyek társaságába ez után a szalmaalmon töltött éjszaka után, különösen, hogy nem állott rendelkezésére se tükör, se borotva, se fürdőszoba, de még egy csepp víz sem. Szemüveget viselt. Ahogy ott ült a kofferjére kuporodva, nem volt nehéz kitalálni, hogy termete után sem igen sorozták volna testőrnek.
— Aki előbb kikerül kiviszi a másikat — folytatta Deske gondolatát egy már kopaszodó civil. Ő lehetett a vendéglátó, mert fel-felállott, úgy kínálta a másik kettőt. Zakója, nadrágja lötyögött rajta. Leadhatott már jó pár kilót, mióta letartóztatták. De azóta sem sínylődött nagyon. Mégis összement.
— Megígérem, Reich úr, kiviszem magát is. Az én szavamra mérget vehet — fogadkozott Deske.— Az első utam, amint Budapestre érkezem, felesége őnagyságához vezet. Részletes és pontos beszámolót adok erről a szörnyű utazásról. Együtt megyünk majd az ügyvédemhez őnagyságával. Nem is az ügyvédhez, helyesbítek, hanem egyenesen Tihamér bátyámhoz, a képviselőhöz …
— Hol leszünk mi már akkor?
Hánzi szakította meg Deskét, aki máris Pesten képzelte magát.
— Sauermann úr, ön csakugyan azt gondolja, hogy Németországba visznek bennünket? — ezt Reich kérdezte. Kabátján ott éktelenkedett a sárga csillag.
— Máshova nem vihetnek — jelentette ki megfellebbezhetetlenül Sauermann.
— Akkor ott maga lesz a császár.
Reich egy doboz Mirjam cigarettát vett elő. Először Hánzit kínálta.
— Engem kiemelnek. Már a határállomáson. Ha önként jelentkezem, besoroznak az SS-be — hencegett a Mirjam füstjét eregetve Hánzi.
— És jelentkezel? — kérdezte Deske.
— Miért ne jelentkeznék? Az őrnek ott is jobb, mint a rabnak. Még nektek is jobb lesz, ha ismerős vigyáz rátok.
— Rám te már nemigen fogsz vigyázni.
— Az nem olyan biztos.
A vitába bekapcsolódtak a többiek is. Találgatták, mire visznek bennünket Németországba. — Romokat fogunk takarítani. A városokat alaposan megszórták az angolszász bombázók. — Falura megyünk. Alig van ott már férfi. Mind elvitték katonának. Nincs, ki szántson, vessen, arasson, betakarítson. Az asszonyok is ott szenvednek műveletlenül — dobta be a pajzán gondolatot Pista. Ezen aztán jót nevettek. Csak egyet nem említett senki, a koncentrációs tábort. Pedig Hánzi áz este arról beszélt.
Észre se vettük, hogy a vonat lassított. Csak mikor megállt, hallgatott el mindenki. Éjszaka senki sem törődött azzal, áll-e a szerelvény vagy száguld a síneken. De ha Németországba megyünk, ahogy Hánzi állította, akkor talán éppen a határállomáshoz érkeztünk. Itt adnak át bennünket, itt lesz a szortírozás. Engem is szorongás fogott el. Ez az utolsó alkalom, hogy visszavitessem magam. A statáriális bíróság elé. Vállaljam a kockázatot? Hogy lenne jobb?
Vagonunk mellett lépéseket hallottunk. Aztán beszédet is. Német szavakat.
— Frühstück ohne Wurst ist keine Frühstück.* A reggeli kolbász nélkül nem reggeli. *
Sauermann diadalordításba tört ki.
— Németek! Németek! Itt vagyunk a határon.
— Mit mondtak? Mit mondtak? — Hánzit akarták hallani a német szavaktól felizgatott vagonlakók.
— Átvesznek, átszortíroznak bennünket — válaszolta Hánzi.
Az ellentmondás ördöge költözött-e belém, vagy mert felháborított Hánzi szemérmetlen hazugsága, közbeszóltam.
— Nem azt mondták.
— Hát mit mondtak? — támadt nekem Sauerman. — Kérdezzék meg tőle, a suttyótól, ő jobban tudja.
— Azt mondták, hogy a reggeli kolbász nélkül nem reggeli.
Hitték vagy nem, nagy röhögés támadt. Hánzi gyilkos pillantásokat vetett rám. Ezt nem fogja elfelejteni. A tekintélyét azért igyekezett menteni.
— Az mindegy, hogy mit mondtak. Németek voltak, azt mindenki hallhatta. Megérkeztünk a határállomásra. Jön a kiválogatás. SS-ek fognak szortírozni. A volksdeutschok jobbra, a zsidók meg a többiek balra.
— Felvirradt áz utolsó ítélet napja — jegyezte meg gúnyos keserűen Pista. — Az SS lesz áz úr isten.
— Engem egyik csoportba se állítanak. Engem tüstént szabadlábra helyeznek — ismételgette egyre kisebb meggyőződéssel Deske.
Izgatottan járkáltunk le-fel, már amennyire a szűk hely megengedte.
Hánzi karba tett kézzel az ajtóban állt, mintha már ő felelne azért, hogy ki ne lépjen senki.
A vagont nem nyitották ki, ahogy képzeltük: A társaság egyre izgatottabb lett. Már azon vitatkoztunk, kikopogjunk-e vagy várjunk még egy keveset, mikor a szerelvény váratlanul elindult.
Kiáltozni kezdtünk. Hánzi túlharsogott mindenkit.
— Volksdeutsch! Hier ist ein Vblksdeutsch! Népi német, itt van egy népi német.
Tehetetlenségében verni kezdte az ajtót. Pillanatok alatt vette le bakancsát, annak szöges sarkával ütötte az ajtódeszkát teljes erejével. Közben ismételgette, mint az eszelős:
— Volksdeutsch! Volksdeutsch!
A szerelvény megállt. Hánzi azt hitte, őmiatta. Sikerétől megrészegülve ordított, és verte az ajtót, hogy már a bakancsát kezdtük sajnálni. Deske szólt rá, ha ilyen zajt csinál, nem halljuk, mi történik odakint. Hánzi végre lecsillapodott. Éppen idejében.
— Mi van odabent?
— Tuskó őrmester — ismerték meg a rabok az őrparancsnok hangját.
— Nyissák ki az ajtót! — kiáltott ki Hánzi, mintha nem is rabja, hanem felettese volna Tuskó-nak.
— Minek?
Tuskó egyszerű és logikus kérdése zavarba hozta Hánzit. Helyette Deske válaszolt:
— Kihallgatásra jelentkezünk.
Hirtelen arra gondoltam, ez nem is rossz ötlet. Ha lesz kihallgatás, döntöttem magamban, feliratkozom én is.
— Miért nem jelentkeztek odabent a börtönben? Itt nincs kihallgatás. És most már csend legyen! — pattogott Tuskó.
Hánzi, Deske és mások is kiabáltak, verték a vagon deszkáit. Csatlakoztam hozzájuk magam is. A nagy zenebonára Tuskó hangot váltott.
— Ha nem lesz csend, belétek eresztek egy sorozatot!
A fenyegetésre abbamaradt a dörömbözés, a kiabálás. Pista megpróbálta prózaibb területre vinni a vitát:
— Törzsőrmester úr! Alázatosan jelentem, teli a kibli.
— Eresszétek a gatyátokba! — kiáltott vissza Tuskó, és jót röhögött hozzá.
Végül mégiscsak kinyitották az ajtót. Odatódultunk valamennyien. Lentről Tuskó meg négy géppisztolyos csendőr nézett vissza ránk. Német egy szál se. Se SS. se más.
— Gyerünk azzal a kiblivel! Mit álltok, mint a faszentek?
Tuskó kurta parancsára megindult a mozgás.
— Hozzátok azt a vödröt vagy nem? — türelmetlenkedett Tuskó.
A dézsaszerű bűzös alkotmány egy pillanat alatt az ajtóban volt. Egyik fülét Pista fogta. Egy másik rabbal együtt leugrottak a vagonból. Egy csendőr elkísérte őket valamerre. Mi, többiek meg bámultunk kifelé.
— Hol vagyunk? Hol vagyunk? — kérdeztük a csendőröket, de mintha a sínektől kérdeztük volna.
— Nagyváradon vagyunk!
Ehrenreich kiáltotta be a város nevét. A nagy tülekedés miatt csak akkor sikerült neki az ajtónyíláshoz jutnia, mikor a többiek már elunták a bámulást, és visszahúzódtak a vagon belsejébe. Egyszerre Ehrenreich került a figyelem középpontjába. Felírást ugyanis semerre sem láttunk.
— Nyugodtak lehelnek. Nagyváradon vagyunk. Külső vágányon. Úgy ismerem az állomást, mint a tenyeremet.
Visszajöttek a kiblivivők. Ehrenreich igazat mondott. Ők láttak felírást is. Vagonunk Nagyváradon áll.
Harminckilenc ember hálálkodott, ki az istennek, ki a sorsnak. Csak Sauermann Hánzi kuporodott le szótlanul a vagon sarkába.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!