A katonai szolgálat – 2

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

II.

Augusztus első napjaiban parancs érkezett az ezredtől, hogy az iskolát befejező altiszteket osszák be a menetszázadba. A parancs értelmében 15 embert egyenesen a frontra kellett irányítani a 10. lovashadosztályhoz. A névsorban én voltam a második. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert tudtam, kinek a keze van a dologban.

Amikor a névsort felolvasták, „Négy és fél” elmosolyodott, értésünkre adva ezzel, hogy tőle függ mindannyiunk sorsa. Azután ünnepi ebédet kaptunk, majd megparancsolták, hogy készüljünk fel az útra. Felvettük hátizsákunkat és a sorakozóhelyre mentünk. Néhány óra múlva pedig szerelvényünk már Harkov felé tartott.

Nagyon sokáig utaztunk, órákig álltunk kitérővágányokon. Éppen gyalogoshadosztályt szállítottak a frontra. A súlyos sebesültekkel visszatérő kórházvonatok is álltak, hogy helyet adjanak az arcvonal felé haladó szerelvényeknek. A sebesültektől sok mindent megtudtunk, de mindenekelőtt azt, hogy csapataink felszerelése és lőszerellátása nagyon gyenge. A magasabbparancsnokok híre rossz, és a katonák között eléggé elterjedt az a vélemény, hogy a főparancsnokságban a németek által megvásárolt árulók ülnek. A katonák ellátása rossz. Ezek a frontról származó hírek nyomasztóan hatottak ránk, és mi hallgatva tértünk vissza vagonjainkba.

A következő nap hajnalán Kamenyec-Podolszk térségében raktak ki bennünket. Ugyanakkor vagonírozták ki az „Ingermanlandi” 10. huszárezredhez kiegészítésül érkezett menetalakulatot és a mi 10. „Novgorodi” dragonyos ezredünk körülbelül 100 lovát és teljes felszerelését is. Amikor a kirakodás már majdnem véget ért, felzúgott a légiriadó jelzése.

Mindenki gyorsan elrejtőzött, ki hová tudott. Az ellenséges felderítőgép fölöttünk keringett, azután nyugatra repült, ledobva előzőleg néhány kisebb bombát. Egy katona meghalt, öt ló megsérült.

Ez volt a mi első tűzkeresztségünk. A kirakodás körzetéből gyalogmenetben indítottak el bennünket a Dnyeszter folyó felé, ahol hadosztályunk akkoriban a Délnyugati Front tartalékaként helyezkedett el.

Amikor megérkeztünk az alakulathoz, megtudtuk, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és hogy az oroszok oldalán fog harcolni a németek ellen. Olyan hangok is hallatszottak, hogy hadosztályunknak hamarosan közvetlenül az arcvonalra kell mennie, de hogy melyik részre, azt senki sem tudta.

A hadosztály szeptember elején menetet hajtott végre, s a Bisztrickij erdős-hegyes körzetben összpontosult. Itt már harcokban is részt vett, elsősorban gyalogságként alkalmazták, mert a terepviszonyok nem tették lehetővé a lovasharcot.

Egyre gyakrabban érkeztek nyugtalanító hírek. Csapataink nagy veszteségeket szenvedtek. A támadás lényegében kifulladt és az arcvonal megmerevedett. Rosszul mentek a dolgok azon az arcvonalszakaszon is, ahol a román csapatok álltak, amelyek gyengén felkészülve, rosszul felszerelve léptek be a háborúba. A német és osztrák csapatokkal való első ütközetben súlyos veszteségeket szenvedtek.

A katonák körében nőtt az elégedetlenség, különösen amikor éhségről és rettenetes pusztulásról számoltak be a hazai levelek. De hiszen az a kép, amelyet mi az arcvonal mögötti sáv falvaiban, Ukrajnában, Bukovinában és Moldvában láthattunk, önmagáért beszélt. Micsoda nyomorba jutottak a parasztok a cár akaratából, akinek esztelensége folytán már harmadik éve folyt a parasztok és munkások vére! A katonák már tudták, hogy nem saját érdekeikért pusztulnak el és lesznek nyomorékok, hanem „a világ hatalmasaiért”, akik lehúzták róluk az utolsó bőrt is.

1916 októberében szerencsétlenül jártam: két bajtársammal felderítésen voltunk előőrsként a Szaje-Regen felé vezető úton, és aknamezőre kerültünk. Ketten súlyosan megsebesültek, engem pedig kivágott a nyeregből a robbanás ereje. Csak egy nap múlva tértem magamhoz a kórházban. A súlyos zúzódások miatt Harkovba vittek, ahol egészen decemberig kezeltek.

Amikor a kórházból kikerültem, még sokáig gyengének éreztem magam, és ami még nagyobb baj volt, rosszul hallottam. Az orvosi bizottság a menetszázadhoz irányított, Lageribe, ahol tavasz óta az újonc századnál szolgáló barátaim állomásoztak. Természetesen nagyon örültem a találkozásnak.

A századból fiatal katonaként kerültem az iskolára és altiszti ranggal, fronttapasztalatokkal és mellemen két György-kereszttel tértem vissza. A kitüntetéseket egy német tiszt foglyul ejtéséért és súlyos sebesülésemért kaptam.

A katonákkal beszélgetve megértettem, hogy nemigen vágynak „megszagolni a puskaport”, elegük van a háborúból. Más gondolatok foglalkoztatták őket, nem a cárnak tett eskü, hanem a föld, a béke és családjuk. 1916 végén a katonák között egyre jobban terjedt a pétervári, moszkvai és más városbeli munkások sztrájkjairól szóló hír. Beszéltek a bolsevikokról, akik a cár ellen harcolnak a békéért, a földért és a dolgozó nép szabadságáért. A katonák most már kitartóan a háború beszüntetését követelték.

Altiszti rangom ellenére a katonák bizalommal voltak irántam, és gyakran folytattunk komoly beszélgetéseket. Természetesen akkoriban kevéssé értettem a politikához, de úgy gondoltam, hogy csakis a bolsevikok adhatnak az orosz népnek békét, földet és szabadságot, más senki. Lehetőségeimhez mérten mondogattam is ezt, amiért a katonák elismerésben is részesítettek.

A dolog így történt.

1917. február 27-én korán reggel a Lageriben állomásozó századot riasztották. Századparancsnokunk, báró von der Holz lovaskapitány lakásától nem messze sorakoztunk fel. Természetesen senki sem tudott semmit. Szakaszparancsnokunk Kijevszkij főhadnagy volt.

– Nagyságos uram, hová megyünk a riadó után? – kérdeztem.

Kérdésemre kérdéssel felelt:

– Mit gondol?

Azt mondtam, hogy a katonáknak tudniuk kell, hová viszik őket, annál is inkább, mert éles töltényeket adtak ki.

– Hát nincs kizárva, hogy a töltényeket használni is kell.

A beszélgetést báró von der Holz lovaskapitány megjelenése szakította félbe.

A kapitány katonás ember volt, az Arany kard, a György-kereszt és még sok harci érdemérem birtokosa. Emberi magatartása azonban visszataszítóan hatott, mindig mérgesen beszélt a katonákkal. Nem szerették és féltek tőle.

A „Vigyázz” vezényszó után a kapitány köszöntötte a századot.

Ezután hármas oszlopba sorakoztunk és von der Holz báró „ügetés”-t vezényelt. A század elindult Balakleja felé, ahol az 5. tartalék lovasezred állomásozott. Amikor elértük az ezred gyakorlóterét, láttuk, hogy a kijevi dragonyosok és az ingerlandi huszárok már felfejlődtek. Századunk is szétbontakozott. Ügetésben más csapatok is érkeztek. Senki sem tudta, mi lesz.

Hamarosan minden kiderült. Valahonnan egy sarok mögül vörös zászlókat vivő tüntetők bukkantak fel. Századparancsnokunk, megsarkantyúzva lovát, az ezredtörzshöz vágtatott. A többi századparancsnok követte őt, a törzstől ugyanakkor kijött egy katonákból és munkásokból álló csoport.

Egy magas katona emelt hangon hozzánk kezdett beszélni. Azt mondta, hogy hazánk munkásosztálya, katonái és parasztsága nem ismeri el többé II. Miklós cárt, nem ismeri el a kapitalistákat és földesurakat. Az orosz nép nem kívánja a véres imperialista háború folytatását, békére, földre és szabadságra vágyik. A katona a következő jelszavakkal fejezte be rövid beszédét: „Le a cárizmussal! Le a háborúval! Éljen a népek közötti béke! Éljen a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetje! Hurrá!”

A katonáknak senki sem adott parancsot. Érezték, mit kell tenniük. Mindenfelől „Hurrá!” kiáltás hallatszott. A katonák a tüntetők közé vegyültek …

Egy idő múlva megtudtuk, hogy a katonai tanács letartóztatta báró von der Holz lovaskapitányt és még sok más tisztet. A tanács ugyanis kilépett illegalitásából, és azok letartóztatásával kezdte meg legális tevékenységét, akik árthattak a forradalom ügyének.

A csapatoknak ugyanitt kiadták a parancsot, hogy térjenek vissza helyükre és várják meg a katonai tanács rendelkezését. Az ezredtanács élén a bolsevik Jakovlev állt (sajnos, keresztnevére és apai nevére nem emlékszem). Másnap reggel egy tiszt érkezett tőle. Gyülekezőt rendelt el a századnak, hogy az ezredtanácsba küldötteket válasszunk és egyidejűleg megválasszuk a század katonai tanácsát. A katonai tanács elnökévé egyhangúlag engem választottak meg. Az ezredtanács küldöttéül Kijevszkij hadnagyot, engem, és az első szakaszból egy katonát választottak meg, akinek a nevét, sajnos, elfelejtettem.

Március elején Balaklejában megtartották a katonaküldöttek ezredtanácsának közgyűlését. Jakovlev akkor igen jól és érthetően beszélt a tanács feladatairól, és arról, hogy meg kell szilárdítani a katonák, munkások és parasztok egységét a forradalom folytatásáért vívott harcban. Szívből megtapsoltuk beszédét.

Utána egy zászlós beszélt. Először szépen, látszólag a forradalom mellett szólt, de végül az Ideiglenes Kormányért és azért szállt síkra, hogy a hadsereget az ellenség visszaverésére kell mozgósítani. Szavait a katonák felháborodott kiáltásokkal fogadták. Amikor pedig szavazásra bocsátották az ezredtanács összetételét, akkor csak azokra szavaztak, akik a bolsevik álláspontot képviselték.

Így lett bolsevik ezredtanácsunk.

Májusban Jakovlev elvtárs máshová került. Elutazása után a tanács sokkal rosszabbul működött, hamarosan mindent az eszerek és mensevikek irányítottak, akik támogatni akarták az Ideiglenes Kormányt. Végül is ősz elején néhány alegység Petljura oldalára állt át.

A század katonai tanácsa századunk katonáit, akik főleg moszkvaiak és kalugaiak voltak, hazabocsátotta. A szolgálat alóli felmentésről szóló igazolványt adtunk ki a katonáknak, és azt tanácsoltuk nekik, hogy vigyék magukkal puskájukat és töltényeiket. Mint később megtudtuk, az ukrajnai ellenforradalmárok záróosztaga Harkov körzetében elkobozta a legtöbb katona fegyverét. Néhány hétig bújkálnom kellett Balaklejában és Lageriben, mert az ukrán nacionalisták oldalára átállt tisztek kerestek.

1917. november 30-án végleg visszamentem Moszkvába, ahol októberben a hatalom a bolsevikok, a munkás-, katona- és parasztküldöttek erős kezébe került.

1917 decemberét és 1918 januárját falunkban, apámnál és anyámnál töltöttem, és miután megpihentem, elhatároztam, hogy a Vörös Gárda soraiba lépek. Február elején azonban kiütéses tífuszban súlyosan megbetegedtem, s alighogy meggyógyultam, áprilisban visszaestem. Vágyamat, hogy a Vörös Hadsereg soraiban harcolhassak, csak fél év múltán valósíthattam meg, miután 1918 augusztusában önkéntesként beléptem az 1. Moszkvai Lovashadosztály 4. lovasezredébe.

Abban az időben a kommunista párt és a szovjet állam fontos és nehéz feladat megoldásához látott hozzá: a régi hadsereg leszereléséhez és egy új munkás- és paraszthadsereg létrehozásához. Egyidejűleg széles körben megindult a hadsereg demokratizálódása. A csapatoknál a katonai tanácsok vették át a hatalmat, minden katonai szolgálatot teljesítő személy egyenlő jogokkal rendelkezett, a parancsnokokat egészen ezredszintig közös gyűléseken választották meg. Ennek eredményeképpen sok tehetséges hadseregszervező került felszínre a katonák és matrózok, valamint a szovjethatalmat elismerő tisztek soraiból.

„Ha valaha lehetőségünk lesz, hogy elfogulatlanul tanulmányozzuk hadseregeink helyzetét a forradalom időszakában – hangoztatta egyik beszámolójában az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság Katonai osztálya – akkor mindenki megérti majd, hogy csak a hadsereg teljes demokratizálása és a katonák választotta hadseregszervek hatalmának elismerése, valamint a Népbiztosok Tanácsának békepolitikája tarthatta a hadsereget 1918 telének közepéig a fronton, és így megmentette az országot a hadsereg küszöbön álló önkényes és ösztönös visszavonulásától.”¹ Központi Állami Levéltár, f. 1235, op. 79, d. 12, 1. 4. *

A Szovjetek III. összoroszországi Kongresszusa 1918 januárjában egyöntetűen állást foglalt országunk fegyveres erejének létrehozása mellett. A kongresszus elfogadta Lenin „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatásá”-t, amely többek között ezt mondja: „annak érdekében, hogy a hatalom teljességét biztosítsa a dolgozó tömegek számára, és kiküszöbölje a kizsákmányolók uralma visszaállításának minden lehetőségét, elrendeli a dolgozók felfegyverzését, a munkások és parasztok szocialista Vörös Hadseregének megalakítását …”² Lenin Művei 26. köt. Szikra, Bp. 1952. 441. old. *

A Vörös Hadsereg első magasabbegysége ugyanakkor, 1918 januárjában kezdett megalakulni Péterváron, sokszáz vörösgárdistából³ 1917-ben általában Vörös Gárdának nevezték a forradalom ügyéért harcoló fegyveres munkásosztagokat. Az októberi fegyveres felkelés előtt a bolsevikok katonai kiképzést szerveztek a Vörös Gárda részére. A bolsevikok befolyása az arcvonalon, a nagy hátországi helyőrségekben és a Balti Flottánál gyorsan nőtt. Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő katonai szerv közvetlenül fogta össze és irányította a Vörös Gárda, a katonák és a matrózok tevékenységét a forradalom időszakában és közvetlenül azután. * és a pétervári helyőrség tartalék ezredeinek katonáiból. Ez volt a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg 1. hadteste. Ugyanakkor Pétervárról a nyugati arcvonalra irányították a szocialista hadsereg körülbelül ezer főnyi vörösgárdistából álló első osztagát.

Az osztag ünnepélyes búcsúztatásán Lenin mondott beszédet. Így szólt: „Az Önök személyében üdvözlöm a szocialista hadseregnek azokat az első hős önkénteseit, akik majd egy erős forradalmi hadsereget hoznak létre!”⁴ Lenin összes Művei 35. köt. 216. o. (oroszul). *

Az önkéntesek felvételi rendje a Vörös Hadseregbe a következő volt. Minden önkéntesnek be kellett mutatnia valamely katonai tanács párt-, vagy a szovjethatalmat támogató más társadalmi szervezet ajánlását. Ha csoportosan léptek be, akkor kollektív jótállás kellett. A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg harcosai teljes állami ellátásban részesültek és ezenkívül kezdetben havi 50 rubelt, később pedig, 1918 derekától kezdve, az egyedülálló vöröskatonák 150, a családosok 250 rubelt kaptak. 1918 tavaszán a Vörös Hadseregnek már körülbelül 200 ezer harcosa volt, de később az önkéntesek jelentkezése csökkent.

Természetes, hogy a hadsereg önkéntes alapon való feltöltésének voltak bizonyos gyengeségei. Hiányoztak a harci tartalékok, a feltöltés kiképzési rendszere nem volt kialakítva, a meglevő személyi állomány nem biztosíthatta nagyarányú hadműveletek végrehajtását, hiszen gyengén képzett, rosszul fegyelmezett volt.

Ezt látva, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (a továbbiakban ÖKVB) dekrétum útján bevezette az ország dolgozóinak általános katonai kiképzését. Tizennyolctól negyvenéves korig minden dolgozót köteleztek arra, hogy munkája mellett 96 órás katonai kiképzésen vegyen részt, továbbá, hogy hadkötelesként katonai nyilvántartásba vétesse magát, és hogy a szovjet kormány első felszólítására lépjen be a Vörös Hadsereg soraiba.

Az OK(b)P Központi Bizottsága arra kötelezte a párt tagjait, hogy azonnal lássanak hozzá katonai kiképzésükhöz. A parancsnokok választását beszüntették, a parancsnoki állományt illetően bevezették a kinevezéses rendszert. A parancsnokokat a katonai hatóságok a katonai képzettséggel rendelkező vagy harcban kitűnt személyekből jelölték ki. A Szovjetek V. Összoroszországi Kongresszusa határozatot fogadott el „A Vörös Hadsereg építéséről”, amelyben jóváhagyta a pártnak és a kormánynak egy reguláris hadsereg létrehozásával kapcsolatos intézkedéseit. Hangsúlyozták a centralizált vezetés szükségességét és a forradalmi vasfegyelem jelentőségét a csapatoknál.

A kongresszus törvénybe iktatta a katonai komisszárok intézményét, amelynek kezdete még 1917 októberére nyúlik vissza, amikor a régi hadsereg sok egységéhez és több katonai intézményhez a forradalmi katonai tanácsoktól biztosokat küldtek ki. A komisszárok – a pártsejtekre támaszkodva – nevelték a katonákat, ellenőrizték a harcképzett szakemberek tevékenységét és ugyanakkor bizalmat ébresztettek a vöröskatonákban a becsületes és hűséges szakemberek iránt. A komisszárokról lesz még szó a továbbiakban, de már most megjegyzem, hogy szinte kivétel nélkül kifogástalan magatartású, becsületes emberek és önfeláldozó kommunisták voltak.

A szovjetek kongresszusa tudományos alapon kívánta felépítem a Vörös Hadsereget. Felhasználta a régi katonák tapasztalatát, ugyanakkor egyre több munkás- és parasztsorból kikerült parancsnokot képzett ki. A szovjetek V. kongresszusa és az ÖKVB határozatait a pártszervek, szakszervezetek, a szegényparaszti bizottságok, az öntudatos munkás- és paraszttömegek valósították meg. Ily módon, amikor a Vörös Hadseregbe beléptem, annak létszáma már meghaladta a félmilliót. Abban a nehéz esztendőben a párt sok katonai kérdést érintő határozatával és hatalmas gyakorlati munkájával megvetette a szovjet fegyveres erők alapjait, létrehozta a Vörös Hadsereg és a Flotta proletár, politikailag öntudatos magját, amelyre a további fejlesztés során támaszkodott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!