(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
— Egy suttyó.
Ennyi volt a válasz. Pedig én jó estét köszöntem. A sötétben is láttam, hogy a marhavagon emberekkel van tele.
Az ajtót gyorsan becsapták. Kinn rekedt mögöttem az esti szürkület gyér fénye is. Emberek voltak körülöttem, de nem láthattam sem az arcukat, sem az öltözetüket. Fogalmam sem volt róla, kikkel zártak össze.
A bentiek engem tetőtől talpig végignézhettek, amikor megjelentem az ajtónyílásban. Látták rajtam a csizmát, a bricsesznadrágot, a rövid ujjast meg a pörge kis kalapot. Egy suttyó. Mi is lehetnék más.
Bezzeg a hórihorgas nyomozó, aki a vonathoz kísért, mindjárt az első találkozásunkon kiszúrta, hogy álruhában vagyok.
Furcsa mérkőzésem volt vele. Ütni csak neki volt joga. Mégis én győztem. Nem állíthattak rögtönítélő bíróság elé. Semmilyen bíróságnak se adhattak át. Nem kerülök börtönbe, legfeljebb internálótáborba. Bizonyára oda is szállítanak a többiekkel együtt. Vajon kik lehetnek? No majd megtudom reggel, ha kivilágosodik.
— Beáradjon beljebb, atyafi! Az én fekvőhelyemen méltóztatott megállni — szólt rám egy csúfolódó hang, — Nem érti? Hát ez egy hamisítatlan suttyó — kaptam meg újra a minősítést.
Nem először „suttyóztak” le. Mikor mint falusi gyerek városba kerültem — édesapám beíratott a gimnáziumba —, háziasszonyom nem is szólított másképp: — Hozd ide, suttyó, vidd oda, suttyó. Wachter néni, akihez édesapám kosztra, kvártélyra adott, megsértődött rám, mert csak „jó napot”-tal köszöntem neki, nem „kezét csókolom”-mal. Mert neki az dukál. Városon minden úriasszonynak úgy köszönnek.
Ez ellen nekem nem lett volna kifogásom. Odahaza is úgy köszöntünk a tanító kisasszonyoknak. De városon miből lehet azt megállapítani, ki az úriasszony? Megkérdeztem édesapámat. Világos választ kaptam: — Az az úriasszony, aki kalapot hord. Így aztán legközelebb „kézit csókolom”-mal köszöntem a koldusasszonynak, aki szintén kalapban nyitott be Wachter nénihez. Igaz, már elég kopott volt az a kalap, de kendőnek azért nem lehetett mondani. — Ilyen suttyót életemben nem láttam — mondta ki a szentenciát Wachter néni. Így szólított aztán, míg nála laktam. Hamar el is költöztem máshova.
Sértődjem meg most is? Eszembe se jutott. Minek? Még büszke is lehettem, hogy annak vesznek, aminek álcáztam magam.
Barta Márton erdélyi menekült papírjaival együtt kaptam a „suttyó szerelést”, amit az igazolványokból ítélve Torda vidékén viselnek.
Igaz, maradhattam volna kincstáriban, karpaszományosban, két csillaggal a galléromon, de ebben már kint feszítenék a fronton, vagy szagolnám az ibolyát alulról. Ehhez semmi kedvem sem volt.
A menetszázadból léptem le. Azért kellett a hamis flepni meg a parasztgúnya.
Negyvennégy nyarát éltük, statárium volt. Rögtönítélő bíróság. Hamar kimondták a golyó általi halált. Inkább suttyó maradok az internálótáborban is. Ha kiderül, hogy szökött vagyok, onnan is elvihetnek a golyófogó elé.
— Lóduljon már befelé, mert ha én meglódítom! … — fenyegetőzött az ismeretlen, akinek a jelek szerint a bérelt helyén álltam. Gyámoltalanul indultam meg, mert a sötétben fogalmam sem volt, hol van szabad hely, hová telepedhetek anélkül, hogy szerzett jogot sértenék.
Imitt-amott cigaretta parázslóit fel. Orromat erős lábszag ütötte meg. Társaim nyilván mezitlábra vetkőzve készültek az éjszakai pihenőre. Jobbra-balra halk beszélgetés folyt. De hogy miről, azt nem tudtam kivenni. El kellett indulnom az ajtóból valamerre helyet keresni, hogy legalább lekuporodjak.
Egy alig észrevehető fényforrás felé vettem irányt. A bedeszkázott ablak repedése volt. Négykézláb, a kezemmel tapogatózva haladtam a padlóra szórt szalmán, nehogy ráessek valakire.
— Á-o-á! — ordított fel valaki a sötétben. A lábára léphettem, de az is lehet, hogy a kezére. A sértett éktelen káromkodásba fogott:
— Hogy az a jó franc ette volna meg már szopós korában a tahóját!
Igyekeztem távolabb kerülni tőle. Megúsztam rúgások és ököl csapások nélkül, szerencsésen megérkeztem az ablak alá, ahová nagy meglepetésemre barátságos hang invitált.
— Jöjjön, csak jöjjön! Itt lesz hely magának is. Egy kicsit huzatos, de legalább kapunk friss levegőt.
Megkönnyebbülten kuporodtam le a szalmára.
A szerelvény szinte észrevétlenül elindult, mintha csak arra várt volna, hogy én is elfoglaljam helyemet.
— Isten veletek, budapesti jányok!
A palócos búcsúszavak torzonborz útitársamból szakadtak ki. Ingre-gatyára vetkőzve hevert mellettem a szalmán. A fehér alsóneműjétől elütött a sötétnél is sötétebb haja. Arcát mintha bekormozták volna. Pedig csak sűrű sörteszakáll borította. Szavaira a vagon sarkából jött visszhang.
— Hallod, Deske, a Pistának most is a lányokon jár az esze.
A palóc felém fordult. Más is érdekelte, nemcsak a lányok.
— Mágá se tudjá, hová visznek minket?
— Gondolom, valamelyik internálótáborba …
Gúnyos hang szakított félbe.— Internálótáborba! Ha-ha-ha! Hallottad, Deske? Internálótáborba visznek. Minket, életfogytosokat! Jó vicc! Magát honnan hozták? A Lipótmezőről?
Nem feleltem neki.
— Én azért ezt a lehetőséget se zárnám ki, Hánzikám — válaszolt helyettem valaki, nyilván, akit Deskének szólítottak.
— Én se. Táborba megyünk, az fix. Csak nem internálótáborba, hanem koncentrációsba. Már akit előbb ki nem szűrnek — folytatta a vitát Hánzi.
Deskéből kibújt a bizakodás.
— Engem nem visznek már se oda, se máshova. Reggelre utolér a távmondat. Innen, a vagonból helyeznek majd szabadlábra. Az ügyvéd becsületszavát adta.
— Ha a becsületszavát is adta. az más — csúfolódott Hánzi. — Meglátjuk, ki jár jobban. Én a szűrőre számítok.
— Szerinted á németek csák á sárgácsillágosokát veszik át? — Ezt Pista, a palóc kérdezte.
— Mindenkit átvesznek. Kit ennek, kit annak. A volksdeutschokat például katonának. Az SS-be. A sárgacsillagosokat meg … Azokkal nem cserélnék. Ez most életre-halálra megy. A fajok között. Ahogy a szürke patkányok is felfalták a feketéket. Hitler ehhez tartja magát. Annak van szerencséje, aki az erősebbhez tartozik.
— Mi nem vágyunk pátkányok — tiltakozott Pista.
— Az egyre megy — szögezte le Hánzi.
Ezzel a rövid vita le is zárult. Engem mintha fejbe kólintottak volna. Mi lesz, ha valóban Németországba visznek? Így kibabráltak volna velem?
Csak képzelődés lett volna, hogy én jártam túl a hórihorgas eszén? Somost valamelyik koncentrációs tábor felé robog velem a vonat?
Szüléimét, testvéreimet már három hónapja nem láttam. Mikor még szabadlábon éltem, háromszor küldtem nekik levelet, hogy megvagyok, jól vagyok, nemsokára vége lesz a „távollétnek”. Letartóztatásom óta nem írtam semmit. Biztos lebukás lett volna. Ezután hiába várják majd a levelet az otthoniak.
Mégiscsak jobb lett volna, ha az igazat vallom. Megszöktem a menetszázadból. Valami okot könnyű lett volna kitalálnom. El akartam búcsúzni a szüleimtől, a szeretőmtől, vagy valami ilyesmit. Mentségül elmondhattam volna, hogy úgyis önként akartam jelentkezni. Talán mégse ítélt volna halálra a statáriális bíróság.
Megpróbálhatnám talán utólag — ötlött fel bennem. Itt valami szűrésről beszéltek. Hogy a határnál még megrostálják a szállítmányt. Magyar csendőrök őrzik a vagont. Én is kiállhatnék, kérhetnék kihallgatást. Jelenthetném, hogy hamis néven vágtak a transzportba. Hogy engem szökésért köröznek. Ez ugyan ellenkezne azzal, amit eddig vallottam, de az igazat könnyen tudnám bizonyítani.
Lehet, hogy visszavisznek a langalétához. Még nagyobb veréseket szakítanék le tőle. Nem verne olyan egykedvűen, unott arccal, mint addig: minden dühét beleadná a pofonokba, hogy olyan csúnyán melléfogott velem. Azt hitte: kém vagyok, román kém, akit mint erdélyi menekültet dobtak át a határon.
Igaz, gyanús körülmények között kaptak el. Katonavonatról szedtek le. Azon akartam lejutni Debrecenbe. Jegy nélkül. Román nyelvű papírjaim voltak. Anyakönyvi kivonat — Extras de nastere — volt az egyikre ráírva. Volt hozzá egy ideiglenes budapesti bejelentőlap is, amiről persze hamar kiderült, hogy hamis. Ezért adtak át a kémelhárítónak, az égimeszelőnek.
Nem a nyomozó ütött meg először az életben. De akik addig megvertek, mindig dühösek voltak. Elmondtak mindennek, átkozódtak, mintegy önigazolásul vagy a maguk biztatására. A langalétának nem volt szüksége ilyesmire, hogy feltüzelje magát. Ő szótlanul vert, hidegen, megfontoltan.
Akkor sem rezdült egy arcizma sem, mikor a körmeimet az ajtó sarkába szorította. Közben valaki véletlenül ránk csapta az ajtót. Három körmöm menten beszakadt. Erre a nyomozó se számított. Kénytelen volt orvost hívatni. Egy századost. Az először őt gorombította le, hogy ilyen szakszerűtlenül dolgozik. „Az inkvizítorok már a középkorban jobban csinálták” — mondta. A langaléta azzal védekezett, hogy többször igényeltek villany-vallatógépet. A politikai nyomozók már azzal kezelik a kommunistákat. De ő még mindig középkori módszerekkel kénytelen dolgozni. Pedig az ő ügyfelei is makacsok, megátalkodottak. Itt van ez a fickó is — mutatott rám. — Nem tudom jobb belátásra bírni.
— Hogy hívják? — fordult hozzám a százados.
— Barta Márton vagyok.
— Szégyellje magát! Magyar ember létére kémnek áll.
— Alázatosan jelentem, nem álltam kémnek. Ez tévedés.
— Akkor miért jött át Magyarországra?
— Odaát behívtak katonának.
— Szóval mint jó magyar, nem akart a román király katonája lenni. Miért nem jelentkezett itt magyar katonának, honvédnak?
— Ha jelentkeztem volna a magyar hadseregbe, ugyanarra a frontra vittek volna.
Hiába bántam, a válasz már kicsúszott a számon.
— Magának igaza van — jegyezte meg a százados. — Itt valóban tévedés lehet a dologban. Magát oda kellett volna vinni, ahol elektromos vallatógéppel dolgoznak.
Szerencsémre a hórihorgas elengedte a füle mellett az orvos-százados megjegyzését. Nem adott át a villamosított vallatóknak. Folytatta a dolgát saját, hagyományos kisipari módszerével.
Életemben semmi úgy meg nem döbbentett még, mint az a szörnyű „élettapasztalat”. Mikor a langalétától az első pofonokat kaptam, rossz álomnak hittem. Jogot végeztem, de arra nem gondoltam, hogy a verés éppúgy hozzátartozott az „igazságszolgáltatáshoz”, mint a börtön és a m. kir. bírák, akik az ítéletet hozták. Erről szó sem esett a jogi egyetemen.
Egy-két vizsga híján doktor voltam már — doctor juris utriusque —, és mit értem vele? Az adott esetben semmit. Ha megmondtam volna a hórihorgasnak, hogy jogot végeztem, még nagyobb bajba kerülök. Avanzsíroztam volna a kémrangsorban. Talán még a géppel való kínzást is kiérdemeltem volna. Tiszteletet, kíméletet a jogi végzettségtől nem várhattam. A jogász nem volt bizalmat keltő szakma otthon se. Tóni bácsi, a nagybátyám, mikor elmondtam neki, hogy jogi egyetemre megyek, tömören fejezte ki véleményét:
— Szóval ügyvéd leszel. Olyan ember, aki pénzért hazudik.
Mi más lehettem volna? Mezeizni, a tanulás mellett kenyérkereső foglalkozási űzni, az előadásoktól távol maradni csak a jogi egyetemen lehetett. Énelőttem is, mint minden mezei jogász kollégám előtt, csak egy cél lebegett, hogy vizsgáimat valahogy letegyem. Azok a vizsgák meg amolyan egyszereplős színielőadások voltak. Néző is csak egy volt, a méltóságos professzor úr, az ő tetszéséi kellett kivívni. Nem is mindig tudással. Sokat számított a pofafürdő. Hogy az ember vizsga előtt néhány előadáson ott legyen, hozzon a profnak egy pohár vizet, nyissa ki előtte az ajtót stb. Hogy a vizsga napján az egyszem közönség így kezdje a beszélgetést: — Persze, magát már ismerem.
De más a vizsga, és más a vizsgálat. A hórihorgas előtt is egyedül voltam szereplő. A közönség is egy főből állt. A baj csak az volt, hogy a vizsgáztatóm ez alkalommal semmiképpen sem akarta elfogadni feleleteimet.
Nem tudtak meg rólam semmit. Még az igazi nevemet sem. Mit tehetnek velem, legfeljebb becsuknak valami internálótáborba — gondoltam.
És most kiderül, hogy az internálótábor az vágyálom volt. Koncentrációsba visznek Németországba. Ott nem katonák vigyáznak majd rám nem is csendőrök, hanem SS-ek. Hogy fogok azokkal beszélni. Sehogy. Hiába tudok valamit németül. Mert azok nem állnak szóba velem. Kegyetlenebbek azok a legvadabb magyar zsarunál is.
Sose voltam németpárti. Kisdiák koromban Jókait bújtam, később Mikszáthot, még később már a népi írók egy-két könyve is a kezembe akadt. Negyvenháromban én is hallottam a szárszói konferenciáról, Németh László híres pápua hasonlatáról. Új-Guineáért, a pápuák hazájáért két nagyhatalom harcol; az angolok meg a japánok. De jönnek a pápuák, és saját maguknak követelik Új-Guineát. Barátaimmal én is a pápuák igazát vallottam. Semmi keresnivalónk Hitler oldalán, aki Magyarországot is megszállta negyvennégy tavaszán.
Hogy mit tettek a pápuák Új-Guineában, azt nem tudtam. Nálunk Magyarországon könyörtelenül behívták katonának a pápua-elv követőit is, köztük jómagamat, aki pedig határozottan semleges szerettem volna maradni. Meg is próbáltam. Leléptem a menetszázadból. Alig sikerült elkerülnöm a golyót.
Kívül maradni, félreállni? A pápuák talán megtehették. Az őserdők mélyén sokan közülük azt sem tudták, hogy hazájukért két nagyhatalom harcol. De engem, aki ki akartam vonni magam a háborúból, most Németországba szállítanak rabszolgának vagy talán még annál is rosszabbnak. Mert az is lehet, hogy Vernichtungslagerbe visznek. Én is tudtam már, hogy az megsemmisítő tábort jelent.
Ki kell kerülnöm ebből az átkozott vagonból.
Merész ötlet villant fel agyamban. Mikor majd kinyitják a vagon ajtaját, a határállomáson, valamennyien kirontunk a vagonból, és lefegyverezzük a kísérő csendőröket. Aztán szétszéledünk, és eltűnünk, mint a kámfor. Hátha nemcsak én gondolok ilyesmire. Hátha már elő is készítették a kitörést. Én velük megyek. Vállalom én is a kockázatot.
Csak tudnám, kikkel zártak össze. Ha készülnek valamire, majd csak szólnak nekem is.
Már itt is, ott is horkolásba fogtak az alvók. Hideg légáramlás húzódott át a szellős vagonon. Megborzongtam. Nem volt se pokrócom, se felöltőm. Feküdtem a szalmán takaró nélkül.
— Itt van az én pokrócom. Jó nagy. Elég lesz kettőnknek is.
Csak most vettem jobban szemügyre másik szomszédomat — már amennyire a sötétben lehetett. Melegítő volt rajta, nem ing és gatya, mint a többieken.
— Köszönöm, nem fázom — szabadkoztam, de aztán mégis elfogadtam a pokróc felét.
— Miért nem álszik, Éliás bácsi? — szólt oda fekete szomszédom, Pista, a mellette mocorgónak. — Hiányzik a gyertyávilág, ügyi, áz esti bibliáolvásáshoz.
— Énekeljen valamit. Maga szépen énekel — kérte a palócot az öreg.
— Én jehovását nem tudok — évődött Pista, de aztán mégis rákezdett:
Késő ősszel száll a fecske messzire,
De tavasszal visszajő a fészkire,
Bár sokat járt hegyen, völgyön és síkon,
Hej, de mégis azt cserregi: jobb otthon,
Hej, de mégis azt cserregi: jobb otthon.
A nótafa elhallgatott. Csend lett.
Némán hallgattam a vonat zakatolását, a mozdony éles fütty jelzéseit, útitársaim szuszogását, horkolását. A vonat meg-megállt az állomásokon vagy a szabad pályán. Ezt a sötét vagonból csak következtethettem. Egy ideig még hánykolódtam a szalmán. Késő lehetett, hideg fuvallatok egyre gyakrabban járták át a vagont. Jól jött a közös pokróc melege. Olyan jól, hogy el is aludtam tőle.
Furcsa álmot láttam. Falum templomában ültem, a kopott orgonánál. Még diákként rákaptam a falu egyetlen komoly hangszerére. A kántor megengedte, hogy hétköznaponként, ha kedvem tartotta, odaüljek a csorba billentyűsor elé. Olyankor a szomszédék Pistikéjét is magammal vittem, hogy fújtasson. Álmomban is ott ültem az ócska gépezet előtt. Ujjaim le-felfutottak a klaviatúrán. A billentyűk tüzesek voltak, nem kellemesen hűsek, mint egykor a nyári vakációk idején. Nem hagytam abba a játékot, pedig ujjaim hegyét mintha tűkkel szurkálták volna. Minél jobban fájtak, annál kétségbeesettebben vertem a parázsmódra izzó billentyűlapokat. Hallani akartam az áhított akkordokat, a hasító fájdalom árán is. De az orgona csak nem akart hangot adni. Nem volt benne nyomás. Nem fújtatott senki. Egyedül voltam.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!