“DUNÁTÓL A DONIG” bővebben

"/>

DUNÁTÓL A DONIG

XVI

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

 

Feldmayer őrmester jön velünk. Tizennégy emberből áll az „őskeresztény különítmény”. Kovács ottmaradt a századnál. Németh István és Egri meg már két napja oda vannak valahol dolgozni. Persze, nem mindenki őskeresztény. Egyik-másiknál vannak „beütések”. (Talán nem is a nagymamánál, hanem már a mamánál baj van.) Tagadják. Jól teszik, bár sok hasznuk nincs belőle. Vagy mégis? Velünk, az „őskeresztényekkel”, talán enyhébben bánnak. A „maguk” fajtájának tekintenek bennünket.

– Rohadt kommunisták, de azért keresztények – mondta egyszer Rotyits később egy huszárfőhadnagynak, aki – mert a lova megijedt tőlünk – végig akart korbácsolni bennünket.

Körülbelül így fogadták a különítményt a tüzérek is. Egy kicsit sajnálkoztak, egy kicsit utálkoztak rajtunk, de azért éppúgy megdolgoztattak bennünket, mint a zsidókat vagy még jobban.

Mindjárt az erdő szélén, lent a völgyben, egy kis tisztáson állott a négy jól álcázott üteg. A mi körletünket közvetlenül az ütegek mögött jelölték ki. Kecskés László őrvezető, egy dömösi fiú lett a parancsnokunk. Hosszú szál legény. Itt-ott segít rajtunk. Az élelmezési altiszttel lakik egy bunkerben. Módjában van „szerezni”. Vásárolgat is. Tőlem a fürdőruhámat veszi meg. Príma, jó gyapjú. Eddig magamon hordtam, alsónadrág helyett. Szép, mutatós szövésű, zippzáras zsebbel. Tetszik neki. Napokon át alkuszik rá. Kapok érte egy rövid alsónadrágot, egykilós sonkakonzervet meg két komiszt.

Nagy kitüntetés is ért. Mióta felcseréltük alsónadrágjainkat, azóta én hordom utána a tízóraiját vagy uzsonnáját. Hihetetlen nagy úr egy ilyen őrvezető! Kitüntetésszámba megy, ha vihetem a fehér zacskót, amelyben rendesen egy fél komisz, vaj, méz, néha felvágott vagy szalonna van. Csak a felét eszi meg mindig, a másik felét nekem adja.

Mindegyikünknek jut belőle egy-egy jó falat.

Már hiányzana, ha elmaradna a tízórai ajándék. Néha még ebédre is meghív a bunkerbe. Irigyelt személy lettem a fiúk előtt. Megengedi, hogy a neve alatt írjak haza a feleségemnek. Újabb kegy. Ír az édesanyjának, hogy látogassa meg a feleségemet. Kezd a sok kedvezmény gyanús lenni.

Elvtárs?

Nem! Politikailag analfabéta, de nem bánt bennünket. Tehát nem rosszindulatú.

Egyéni szimpátia?

Sokat találgatjuk az okát. Nem lehet kiismerni. Velem aránylag keveset beszélget. Útközben Csik bácsival szokott diskurálni. Kint a munkán Goldmann Gyuri a kedveltje. Ha olyan helyen dolgozunk, ahol nincs ellenséges veszély, akkor Gyuri nem dolgozik. Ott kell Kecskés közelében tartózkodnia és dalolnia. Goldmann-nak szép hangja van. Sok tréfás nótát tud. Kecskés le is íratja.

Nagy úr egy ilyen őrvezető! Nemcsak saját inast, de udvari szórakoztatót is tarthat magának.

Egyszer csak kiderül, miért a nagy barátság.

Megint hivatalos vagyok a bunkerbe. Hatalmas lábas frissen főtt káposztás kockát tesznek elém.

– Egyen öreg — kínáltak meg.

Kérdőn néztem rá.

– Ezt mind?

– Ha bírja?

– Nem megy.

– Akkor vigye el. Egyék meg.

Öten laktunk jól belőle. Szakadásig.

Visszavittem a lábost. Szép tisztán, elmosva.

– Maga nagyon rendes ember. Kossa úr. Hallom, hogy odahaza valami fejes az OTI-ban?

– Hát igen. Választmányi tag voltam a budapesti kerületi pénztárnál.

– Tudja, hogy én OTI-alkalmazott vagyok?

– Nem én.

– A visegrádi OTI-szanatóriumban voltam kőműves. Ha hazamegyünk, elintézhetné, hogy kinevezzenek. Én itt segítek magán, maga meg otthon énrajtam.

Na, ez nem rossz üzlet. Ezt meg lehet kötni. Megígértem neki. Hátha hazakerülök.

Az erdőben, a hegyoldalon hatalmas bunkereket, istállókat építünk a lovaknak. Mi a szabadban alszunk. Jó néhányszor megázunk. Jó lesz magunknak is gondoskodni valamilyen fedélről. Oláhval ketten jó sűrű lombsátort építünk. A tetejét rozsszalmával fedjük be. Inkább kuckó, mint sátor. Csak négykézláb lehet bebújni, de így nem ázunk meg. A fiúk eleinte gúnyoltak bennünket. Aztán ők is csináltak maguknak ketten-ketten egyet.

Nappal az istállókat építjük, éjjel meg futóárkokat ásunk a tüzérségi megfigyelőhöz.

Magas dombon, belőtt területen van a figyelőállás. Csak sötét éjjel dolgozhatunk. Éjjel tizenegy óra felé kezdhetünk munkához. Két órakor már abba kell hagyni, mert világosodik. A körlettől jó két óra hosszat kell gyalogolni, míg felérünk a dombra. Hajnali négy-öt órakor fekszünk le. Kilenc órakor újra munkába, este nyolcig. Pihenő csak annyi, hogy bekapjuk az ebédet és a vacsorát. Napi tizenhat-tizennyolc óra munka és gyaloglás. Még mindig jobb, mint a századnál. Itt rendes katonai ellátást kapunk mi, a kiválasztottak, az „őskeresztények”.

Nincs korbács, nincs örök rettegés, de temérdek a munka.

Egyébként már nagyon unjuk az „őskereszténységet”. Egyesek a rongyos nemzetiszínű szalagot, mely inkább már egyformán piszkosszürke, mint nemzetiszínű, úgy hordják, mint valami felségjelvényt. Szinte fitogtatják.

Morog is Ónodi miatta eleget.

Ma reggel, munkába menet egy százados jött velünk szembe. Megszólított bennünket.

– Maguk azok a keresztény munkaszolgálatosok?

– Igenis jelentem – felelte Udvardy.

– Lássák ez derék dolog. Így is lehet szolgálni a hazát. Így is lehet a szovjet ellen harcolni.

Fazekas nagyot hümmögött közbe.

– Az Isten megsegít bennünket, magukat is. No, isten velük. – Sorban kezet szorított velünk.

Mit tehettünk. Kezet adtunk.

– Hanem a szentségit – mordult fel Ónodi, alighogy a százados néhány méterre már elment. – Nekem nem kell a kivétel. – Egyetlen rántással letépte karszalagját. Mi is. Csak Linhardt nem akart megválni tőle.

– Nem azért… — hebegett. — Felelősségre is vonhatnak érte bennünket. Nem jó magunk ellen ingerelni őket.

Fazekas egyetlen rántással letépte Linhardt karszalagját is.

Pirók Linhardt elé állt.

– Te, ha azt találod mondani, hogy nem te vetted le önként a karszalagodat, akkor… – Nem folytatta. Linhardt megértette.

– Dehogy, dehogy kérlek – mentegetőzött.

Estére meg Práth állt elő.

– Hát ha a karszalagot már levettük, akkor a sapkarózsa se különböztessen meg bennünket a zsidóktól. Vegyük le.

Előkerültek a bicskák, és a bunker elé, a szemétdombra kerültek a sapkarózsák.

Hanem Linhardt most keményen ellenállt.

– Azt már nem! Valami mégiscsak kell, ami mutatja, hogy katonák vagyunk.

Ónodi Jóska tele szájjal nevetett. Ritkán szokott.

– Te? Te? Te vagy katona? No, csak viseljed egészséggel. Nekünk jó lesz úgy, ahogy a zsidóknak.

Pirók meg Práth még vitatkoztak egy darabig Linhardttal, aki mellére, a zubbonya alá rejtette katonasapkáját.

Másnap meglestük Oláht, mikor vételezésből jött. Üzentünk a törzsnél maradtaknak.

– Vegyék le a sárga karszalagot, mi is levettük a nemzetit. – A sapkarózsa levágását is megüzentük.

Mikor aztán hetek múlva újra együtt volt a század, csak Linhardt sapkarózsája jelezte, hogy keresztény fejen fityeg.

Augusztusban már hűvösek az éjszakák. Reggelre gémberedetten ébredtünk. Melegebb szállásról kell gondoskodnunk. Sátrunk oldalát is körültámogatjuk rozskévékkel, és földdel szórjuk tele a sátortetőt. Oldalát is földhányással vesszük körül. Szalmafonatos ajtót is eszkábálunk össze. Megint gúnyolnak a fiúk bennünket. Aztán ők is építkeznek. Sok időt vesz el ez is a pihenőből. Lassanként azért elkészülünk vele. Ideje is, mert már deresedik az éjszaka.

Tífuszoltást kapunk. Kellemetlen. Azt mondják, be fogunk lázasodni. Egyikünk oltása se eredt meg. Legalább megmenekültünk a láztól.

Írhatunk haza. Minden héten kétszer is kapunk tábori lapot. A viszonyokhoz képest elégedettek vagyunk. Az istálló építése befejeződött. A futóárokkal is elkészültünk. Két kilométer hosszú és két méter mély. Utasítást kapunk, hogy be is kell fedni. Ehhez fa kell. Méghozzá temérdek.

Az ütegállás előtt, a kerek völgy közepén egy kis erdő van. A szélén két bővizű forrás. Az egész környék ide jár vízért, itt mosnak, itt mosakodnak. A források vize az erdőben folyik szét. A fák félméter magas vízben, pocsolyában állnak. Innen kell kitermelni a fát. Fejenként napi tíz szál a norma. A kivágás könnyen megy. Csak kihordani nehéz. Hatan-nyolcan viszünk ki egy-egy szálat az út mellé. Ott meg fel is kell fűrészelnünk kétméteres darabokra.

Esténként aztán darabonként hordjuk fel a megfigyelő álláshoz. Kettőt-hármat fordulunk. Fel a dombra teher nélkül is elég felkapaszkodni. Mindent szívesen csinálunk, csak vissza ne kerüljünk a századhoz.

Pedig nem veszélytelen munka. A túloldalról állandóan lövik a dombot. Keresik a figyelőt.

Nem sokkal a tüzérekhez történt áthelyezésünk után lőtték ki a megfigyelőt. Hadapród volt. Nagy, parádés temetést rendeztek neki.

Éjjelente felderítő repülők keresték a figyelőt. A Sztálin-mécsesek szinte vakító fénnyel égtek fejünk felett. Ezt is megszoktuk. Még szerettük is, mert ilyenkor nem volt szabad még mozognunk sem. Ott lapultunk a frissen ásott árok fenekén. Körülöttünk rengett a föld a repülőbombáktól, mi meg istenien aludtunk ilyenkor egy-egy félórát.

Akárhányszor már régen vége volt a bombázásnak, a Sztálin-mécsesek kialudtak, és mi aludtunk tovább. Kecskés szokott ilyenkor felrázni bennünket.

Persze, nem mindenki bírta idegekkel. Ha jöttek a repülőgépek, Linhardt idegesen toporgott. Nem bírta még a repülőgép-búgást sem. Ha kivilágosodott felettünk az ég, hullottak a bombák, akkor szűkölt igazán, szinte eszméletlenül vergődött az árok alján. Udvardi imádkozott. Ónodi meg morgott, hogy nem hagyják aludni.

  1. augusztus 19. Ma egy ásónyomnyit sem tudtunk dolgozni. Egész éjjel ott keringtek felettünk a gépek. Az egész domb szinte lángokban állott. Attól féltünk, hogy a hatalmas rozstábla – mely az egész dombot beborította – meggyullad. A túl érett rozs száraz volt és zizegett, mint a papír.

Az egész környéken hatalmas lövöldözés folyt. Tőlünk északra Voronyezs. A fényszórók százai kutatták a repülőgépeket. Néha egyet-egyet elkapott a fénysugár. Ilyenkor a légelhárító ágyúk okádták feléjük a tüzet. Minden ágyúból valóságos tűzcsík futott fel az égre, a fényben keringő gép felé.

– Tudjátok, hogy holnap István király van? – kérdezte valaki közülünk.

– Azért rendezik ezt a parádét. Nem akarják, hogy hiányozzék a gellérthegyi tűzijáték.

Ez szebb volt. Borzalmasabb volt. Ez életre-halálra ment. Égő gépek zuhantak lefelé. Égő házak lángja tört fel. Ilyet nem tudnak rendezni. Ez valóság volt. Ez háború volt.

  1. augusztus 20. Délelőtt fát termeltünk ki a mocsárból. Az ebédnél nagy súgás-búgás körülöttünk. Valami történt itt. Délután váratlanul pihenőt kaptunk.

A tüzéreknek sorakozót rendeltek el. Szokatlan dolog ez. Számunkra pihenő, a tüzéreknek meg a sorakozó. Legalább eddig még nem volt mióta itt vagyunk.

A tisztek, karjukon fekete gyászszalaggal jelennek meg. Találgatjuk a gyász okát. Biztos, hogy valami fejes lépett ki a világból.

– Ifj. vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes hősi halált halt a haza védelmében – így kezdődött a parancs, mely hozzánk is elhallatszott.

Aztán többet is megtudtunk. Ott, a közelünkben volt egy magyar repülőtér. Ott zuhant le gépével. Azt suttogták a katonák, hogy részeg volt, azért esett le. Mások meg azt mondják, hogy a németek időzített bombát helyeztek a gépébe, az pusztította el. Mind a két változat lehetséges. Néha a holló a hollónak is kivájja a szemét.

Egyik-másik katona szidja is az ifjú Horthyt. Állítólag angolbarát volt. Szökni akart a gépével, azért lőtték le. A gyászszalagok hamar eltűntek a tisztek karjáról.

Csak Gyuri hordta a gyászszalagot. A sapkájára kötötték, mint az asszonyoknak a gyászfátyolt. Gyuri tüzér volt. Bolond volt, tökéletes bolond. Mindenki bolondja. Még a nevét sem tudta megmondani, ott lézengett a konyha körül. Néha fát vágattak vele. Néha el-elment egy vödör vízért, de nem volt biztos, hogy visszatalál-e. Naponta elveszett. Hol innen, hol onnan hozták vissza. Mindenki bolondot űzött vele. A gyászfátyol mellé fehér libatollat tűztek. Viselte. Pedig látta, de nem tudta, hogy katona nem viselhet ilyet.

Néha-néha megdühödött, akkor jaj volt annak, aki a közelébe került. Erős volt, mint a bika. Fél tucatnyian is alig tudták ilyenkor megfékezni. Gyilkolni akart.

A tetűk ezerszámra mászkáltak rajta. Egyszer már visszavittek valahová kórházba. Nem fogadták be azzal, hogy egészséges, frontszolgálatra alkalmas. Mindent összeszedett, ami a keze ügyébe került. Mindent megevett, ami megehető volt. Nyers krumpli, krumplihéj, répa vagy moslék egyformán ízlett neki.

Néha órákig ült egy fa tövében, és bámult a semmiségbe. Néha üvöltött, mint a farkas. Máskor meg magában mormogva jött-ment keresgélve, mintha elvesztett volna valamit. Taknya-nyála egybefolyt. Nem volt szimuláns. Így nem lehet szimulálni. Így csak őrültek viselkednek. Azért jó volt a magyar királyi hadseregbe tüzérnek.

Hónapok múlva, amikor sokezredmagunkkal fogságba meneteltünk egy holdvilágos, hideg éjszakán, már túl a Donon, egyszer csak elakadt a menet. Valahol elöl valami zavar keletkezett a havas országúton. Percekig álltunk. Orosz partizángyerekek kísértek bennünket. Fiatalok. Igazán gyerekek. Néhány tucatnyian tizennégyezer foglyot.

– Davaj, davaj!

– Szkoro-szkoro – noszogatták tovább a felbomlott sorokat.

– Pasli! Pasli!

Valahogyan újra rendeződött az oszlop, és megindultunk. Az út mellett tátott szájjal ott feküdt Gyuri. Kezei görcsösen kapaszkodtak bele a hideg levegőbe. Száján véres hab. A megfagyott nyál jégszakállt növesztett neki. Haja hófehéren deresedett. Ügy nézett ki, mint egy Mikulás.

Halott Mikulás.

Augusztus 20. Az utolsó dátum, ami még emlékezetemben az eseményekkel összefüggően megmaradt. Most már csak az eseményekre emlékszem. Hogy mikor történt, melyik hónapban, melyik napon, az már nem is fontos. Legfeljebb még az segít emlékeimbe rögzíteni az eseményeket, hogy jó idő volt-e, őszi, esős, deres idő vagy kemény hideg tél. A kis reklám Grünfeld-naptár már rég ronggyá ázott vagy átváltozott cigarettapapírrá.

Még jó idő volt, amikor Rotyits váratlanul megjelent nálunk. Kovács István az Egyesült Izzóból is vele volt. Oláhért jött a főtörzs. Kocsisra volt szüksége. Zsidókra meg nem bízta a lovakat. Cserébe hozta Oláhért Kovácsot. Lelkünkre kötötte, nehogy eláruljuk, hogy Kovács nem őskeresztény. Pedig a hadnagy a tüzérektől ugyancsak érdeklődött Kovács őskereszténysége felől. Hát nem is nézett ki valami nagyon őskeresztény ivadéknak.

A hadnagy napokon keresztül ott állt Kovács mellett. Amikor dolgoztunk, figyelte munkáját. Mi iparkodtunk úgy beosztani a munkát, hogy könnyen tudja végezni. Entellektüel volt. Lapát vagy csákány, fűrész vagy balta egyaránt esetlenül állt a kezében. Messziről látszott, hogy soha életében nem dolgozott ilyesmivel. Mi mentegettük, hogy ettől még lehet őskeresztény.

– Mi tudnánk hadnagy úr még néhány őskeresztényt mutatni, akinek még így sem áll a kezében a szerszám. Kovács tollal meg az eszével dolgozott.

Nem hitt nekünk. El is vitette vissza Kovácsot rövidesen. Neki csak őskeresztények által ásott bunker és futóárok a jó. Láng Bélát hozták helyette. Beszkárt kalauz Óbudáról. Öt már elfogadta őskereszténynek a hadnagy úr. Most Láng lett a társam Oláh helyett.

Ebben az időben történt, ebédosztás idején, az erdőből vezető útról munkaszolgálatos csoport jött felénk. A konyha ott volt az út mentén. Kíváncsian vártunk, kik ezek. Nincs velük keret. Ilyen munkaszolgálatosokat még nem láttunk. Talán nem is munkaszolgálatosok?

Azok voltak. A szudzsaiak, akik annak idején nem bírták a gyaloglást, és lemaradtak Szudzsában a németeknél. Ők azok, akiket mi már régen halottaknak hittünk. Legalábbis Rotyits akkori beszéde után úgy gondoltuk, hogy a németek tényleg elpusztították őket.

Teljes létszámmal jöttek. Csak Takács hiányzott közülük. Az emléklapos százados. Azt valami régi tiszttársa útközben ott fogta Kurszkban.

Valamennyien egészségesek voltak. Aránylag jó kondícióban. Ezernyi kérdés röpködött ide-oda. Itt hogy van? Ott hogy volt?

A csoporttal jöttek vissza Herczka Sanyiék is meg a többi sebesült, akik a Tim környéki aknaszedés közben sérültek meg, akik már meggyógyultak. Ezek is jól néztek ki.

A szudzsaiak dicsekednek, milyen jó sorsuk volt. Mi meg panaszkodunk.

– Hát akkor miért jöttetek vissza? Miért nem maradtatok ott?

– Féltünk, hogy közben hazamentek, mi meg itt maradunk.

Ónodi akkorát vakkantott dühében, mint egy veszett kutya.

– Hát ti még mindig a hazamenési hülyeségben szenvedtek? Látom, nem sokat okosodtatok a németeknél sem!

– Elzavartak benneteket a németek?

– Dehogy zavartak. Sőt! Tartottak vissza!

– Na, majd mentek haza a nem tudom hová… – mormogott még mindig Ónodi, és dühösen otthagyta a társaságot.

A fiúk meg dicsekedtek, hogy milyen jó sorsuk volt. Megkapták pontosan a katonai fejadagot, és maguk főztek maguknak. Jóformán alig vigyáztak rájuk.

– No, majd itt fognak!

Kicsit őrültnek és nagyon butának tartottuk őket. Azok meg nem értették meg, hogy miért vagyunk mi dühösek.

Ők még nem tudták, hogy régen elszállt már a fejünkből az illúzió a három hónap utáni hazatérésről. Szegények, ezek még hittek. Lejárt a három hónap – gondolták még siettek is; jó lesz a századdal együtt lenni, nehogy lemaradjanak a hazatérésről.

Mi már valamennyien tudtuk, hogy lemaradtunk. Nem nagyon sokára már ők is megtudták.

A váratlan találkozás napokig felkavarta egyhangú, baromi életünket. Új vitatéma volt. Helyesen cselekedtek-e a szudzsaiak vagy sem?

Valami fúrta azért oldalunkat. Hiába, ilyen az ember. A legrosszabb közepette is bízik a jóban. Talán mégis van valami esély a hazamenetelre, ha ezeket ilyen gyorsan ideirányították. Hiába, az ördög nem alszik, mindig kételyeket támaszt.

Néhány nap után végül is abban állapodtunk meg, hogy mi nem jöttünk volna.

Elkészült végre a tüzérségi figyelő is. Új munkát kaptunk. Messze az egész környék felett uralkodott a „Krétavár”. A térképen bizonyára más néven található az a jó magas domb, mely Archangelszkoje mellett emelkedik, közvetlen a Don partján. A mi katonáink azonban mindent elkereszteltek. A völgy, ahol a tüzérségi állások voltak, a „két forrás völgy” nevet kapta.

Új munkahelyünk csekély tizenhét kilométernyire volt szállásunktól. Itt is tüzérségi megfigyelőt kellett építeni. A munka sokkal nehezebb volt. Puha, fehér kőzetből állott a domb. A csákány bent ragadt, mintha agyagba vágtuk volna. Az egész domb belőtt terület volt. Nappal a legkisebb mozgás is tilos volt, nehogy az ellenség figyelmét odairányítsuk.

Itt is csak éjjel dolgozhattunk. Mindig holtfáradtan érkeztünk meg. Változás csak annyiban történt, hogy most hamarabb fejeztük be a nappali munkát, hogy erőltetett menetben még a sötétedés előtt a domb aljánál legyünk. Aztán fel a dombra. Mindenki csákányt és lapátot visz magával. Nehezen halad a munka. Kecskés csak a domb lábáig kísér bennünket. Ott átvesznek a figyelőben levő őrök. Azok vezetnek fel. Itt jó a félméteres futóárok is. A figyelő bunkere meg csak akkora, hogy éppen csak be tud bújni.

Éjszakánként alattunk ezüstösen csillog fel a Don vize. A túloldalon tábortüzek égnek. Nótaszó, harmonika hangja száll a túlról felénk. Spónerre gondolunk. Hideglelést kapna, ha a környéken nálunk egy gyufát látna felvillanni, vagy ha egy hangos szót mernénk kiejteni. A kocsi zörgése is elrémíti.

– Lehallgatják az oroszok – rémüldözik.

Odaát meg fényszórós autók robognak. Azok nem félnek. Azoknak tiszta a lelkiismeretük.

A „Krétavár” a környék legjobban megerősített pontja. A Don felőli lejtőn háromszoros lövészárok hálózat. Kitűnően kiképzett gépfegyverállások. A domb lábától a Donig elterülő rét pedig beaknásított terület. Itt áttörni lehetetlen. Ez a „vár” bevehetetlen. Az aknaterület és a domboldalon levő első sor lövészárok előtt a dombot munkaszolgálatosok bontják le. Tankcsapdát építenek. Ez is keserves munka.

Éjjel folyik a munka fent is, lent is. Öt munkásszázad építi a tankcsapdákat, lövészárkokat, bunkereket, tankfalakat, hordják a „spanyollovasokat” a Don partjára, telepítik az aknákat. Egyik-másik század szinte napok alatt olvad el az állandó tüzérségi és gépfegyver-tűzben.

Hiába, odaátról nem lehet megállapítani, ki barát, ki ellenség. A tankcsapda építést, a bunkerásást, a „spanyollovas” akadályépítést, a lövészárokásást is meg kell akadályozni. Egypáran ezt nehezen értették meg. Egyesek úgy gondolkoztak, hogy – mert erre kényszerítenek bennünket – lövészárkot ásunk, tankcsapdát, drótakadályt építünk, jogtalanul ér az „ellenséges” tűz. Mi megértettük, de sokat kellett erről beszélni. Örökös probléma volt.

Egyszer Práth Karcsi majd ökölre ment miatta Forbáth Lászlóval.

– Nem a magunk akaratából jöttünk a frontra – érvelt Forbáth.

– A katonák se, a legtöbbje.

– Jó, de mi nem lövünk.

– Csak jó védelmet építünk a fasisztáknak.

– Nem mindenki fasiszta, aki részt vesz ebben a háborúban a németek oldalán – árulta el nézeteit Forbáth. – Inkább csak szovjetellenesek, ezek ellen meg…

– Te ne bántsd a szovjetet – dugta Forbáth orra alá öklét Práth.

Nehezen csináltunk köztük rendet. De ez az eset is mutatta, hogy még mindig milyen szakadék volt a század két része között.

A szigetvári századot már másodszor töltik fel. Már csak huszonöten voltak, amikor a feltöltés megérkezett.

Az újonnan jöttek ötvenen voltak. Miskolc környékiek. Hogyan kerültek a szigetvári századhoz? Azt csak a magasságbeliek tudják.

Délután érkeztek. Este már munkára mentek. Reggel az ötvenből csak harminc jött vissza. Egy éjszaka húsz fő a veszteség. Megy a jelentés haza. Hősi halált haltak a haza védelmében.

Ellenséges golyótól? Igen. Többnyire. Csakhogy az ellenség nem a túloldalon, szemközt volt, hanem hátul.

Nemcsak a mi keretünk, hanem a többi is gyáva volt.

Ha belőtt területen dolgoztunk, akkor ők hátrább, jól védett bunkerben húzódtak meg. Aztán néha kedvtelésből szórakoztak. Lövöldöztek az ellenség felé. Csakhogy az ellenség és a bunker között ott dolgoztak a munkaszolgálatosok. A kerettagnak az is ellenség volt. Mentől hamarabb pusztul el a század, annál hamarabb mehet haza a keret.

Legalábbis ez volt a hiedelem az összes század kerettagjai között. Egy kis „vaktában” való lövöldözés meggyorsíthatja a hazatérést.

Sohase tudtuk megállapítani, hogy melyik oldalról jött a halálos golyó.

A fronton senki sem vizsgálja az elesetteket, hogy elölről vagy hátulról kapta-e a lövést. Nem boncolják fel, hogy magyar vagy orosz golyó oltotta-e ki az életét. Itt nincs sok teketória.

Ha van rá lehetőség, akkor valahol egy gödörben elkaparják. A katona sírjára ráteszik a csákóját. A muszos sírjára még azt sem. Az jeltelen marad. Ha meg erős a lövöldözés, akkor napokig ottmarad, ahol elesett. Meleg időben száz méterekre hullaszag terjeng. Az el nem földelt hulláké. Ha már kibírhatatlan, akkor a muszosoknak mégis ki kell menni temetni. Legfeljebb újabb hullák kerülnek a régiek helyére. Azok legalább néhány napig nem büdösek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com