XV
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
– Megérkeztünk a frontra – kezdte Tiszarovits -, most kezdődik számunkra az igazi munka. Most már fronttörvények alá tartozunk. (Jó kilátások, hát az mi volt, ami eddig velünk történt?) A legkisebb fegyelmezetlenséget is hadbírósághoz tesszük át büntetésre. Az utat jobbról-balról senki sem hagyhatja el tíz méternél nagyobb távolságra. Tíz kerettag éjjel fegyveres őrséget ad. Legkisebb gyanús neszre tüzelni kell. Holnap mindenki megkapja beosztását.
Ezen az éjszakán nem sokat aludtunk. Valamivel alattunk lehetett a tüzérségi állás. Egész éjjel szórványosan lőtt egy-egy löveg. Minden lövésre felriadtunk. Csak Ónodi aludt nyugodtan Öt nem zavarta az ágyúszó. Neki nem volt kemény a föld. Őt nem idegesítette a holnap vagy a holnapután.
Reggel felé hatalmas esőt kaptunk.
Ömlött a meleg nyári eső. Lemosta rólunk a piszkot. Mire kivirradt, valamennyien dideregve gubbasztottunk egy-egy fa tövében. Ónodit az eső sem zavarta fel álmából.
Reggelifőzés. Nincs tüzelő. Az összeszedett gally a hajnali esőtől még csuromvíz. Nem kap lángra, akármennyi szalmát is tüzelünk el alatta.
A keret is didereg. Ott ácsorognak a konyha körül. Szárítkozni szeretnének. Noszogatnak a tűzrakással. Hordják, lopkodják a szalmát a kocsikról. A sok szalmától, vizes fától hatalmas füst terjeng az erdő felett.
Tiszarovitséknak most ez a legnagyobb gondjuk. A füst messziről is jól látható. Be fognak lőni az oroszok. Végre keservesen lángra kap a tűz. Elkészül a pótfekete, aminek csak annyi köze van a feketekávéhoz, hogy tényleg fekete a színe. Semmi több. Fekete, forró víz. Szurokízű. Különösen így cukor nélkül. A keret persze kap cukrot is, szardíniát is, a muszosok csak fekete vizet.
Az ebédhez vízről kell gondoskodnunk. Rotyits már felderítette, hol van a víz. Vagy előremegyünk le a völgybe egy forráshoz, amely belőtt területen van, vagy visszamegyünk egy közeli kiürített faluba. Rotyits a falu mellett döntött. Nem a víz miatt, hanem az esetleges zsákmány miatt. Hátha akad valami értékesebb dolog. Sose lehet tudni.
Lichtmann Tibort ülteti fel a lajtos kocsira kocsisnak. Pásztor Imre, Berger, Tauber Ferenc, az egyik Elek-fiú, Adler Béla jönnek még velünk, hogy a vízmerés gyorsan menjen. Csikvári a kísérő. Rotyits Oláhval a homokfutón megy előre.
Rotyits a csézával előrenyargalt. Hamar el is tűnt szemünk elől.
Mi keservesen vergődünk fel az erdei úton a dombra. Áradt velünk szemben a frontra élelmet, lőszert és egyéb felszerelést hozó kocsik sokasága. Dűlőutakon mentünk Rotyitsék után, jó félóra múlva a dombról lefelé vitt az út. Lenn a völgyben falu. Ott a víz. Az út mindegyre meredekebb.
– Kössünk kereket – szólok oda Lichtmann-nak.
Csikvári hősködni akart. Gondolja, hogyha legutóbb sokkal rosszabb, veszélyesebb úton nem történt baj, itt sem történhet. Nem engedi lekötni a kerekeket. Mi ketten Pásztorral leszállunk a kocsiról. Hívjuk a többieket is. Inkább gyalog megyünk a kocsi mellett. Istenkísértés ilyen úton lekötött kerekek nélkül lefelé menni. Meg is mondtuk. Lichtmann szegény talán most hajt életében lovat először. Valósággal remeg a bakon. Csikvári nem enged. A többiek sem szálltak le.
Szegény muszosok örültek, hogy végre egyszer nem kell talpalniok. Még tetszett is nekik, amikor a kocsi mind gyorsabban kezdett lefelé gördülni. Mi ketten eleinte ott loholtunk a kocsi faránál. A saroglyába kapaszkodva húzattuk magunkat. Hamar kifulladtunk. A kocsi meg mindjobban robogott. Lemaradtunk. A távolság egyre nőtt közöttünk. Most már eszeveszetten száguldott lefelé a három apró, orosz ló. Mi futottunk utánuk, mert tudtuk, hogy itt hamar segítségre lesz szükség.
Az út éleset kanyarodott a kocsi előtt. Messziről is lehetett látni a kocsin ülök kapkodását. Az út mellett szakadék.
Ló, kocsi, hordó, emberek még csak egy pillanatig látszottak, aztán eltűntek a szakadékban.
Futottunk, ahogy csak rossz lábunk bírta. A tízméteres szakadékban egymás hegyén-hátán emberek, lovak, az összetört kocsi és legfelül a hordó.
Kissé távolabb, feneken csúszva jutottunk le hozzájuk. Lichtmann feküdt a gombolyag legalján. Nyögött, nyöszörgött. Csoda, hogy még élt. Fölötte a szerszámokba belegabalyodott lovak, a kocsi meg a hordó. A többieknél csak az ijedség volt nagy. Kis horzsolásokkal úszták meg a kocsikázást. Csikvári összegörnyedve ült, és jajgatott.
– Eltörött a lábam. Jaj a lábam! Nézzék meg emberek, mi történt a lábammal?
Előbb Lichtmannt szabadítottuk ki. Talpra állítottuk a lovakat, csak aztán mentünk Csikvárihoz. Kutyabaja se volt. Apró horzsolások. Hiába noszogattuk, hogy álljon lábra.
– Nem látják, hogy eltörött a lábam? Vakok maguk?
– Nincs az eltörve.
– Hát akkor miért nem tudok felállni – és sírásra görbült a szája.
– Próbálja csak meg, szakaszvezető úr. Nincs a lábán törés.
– Maguk nem tudhatják. Én érzem. Biztosan belső törésem van.
Újra végigtapogatta a bal lábát, amelyiket olyan nagyon fájdít. Azon bizony nincs törés. Legfeljebb repedés lehet.
Engem meg Pásztort jobban izgat a víz, mint Csikvári lába. A víz az ebédhez kell. A századnak.
Megpróbáljuk a kocsit valahogyan újra összeállítani. Törés kevés van. Inkább széthullott a kocsi.
A szerszámok is darabokban vannak. Órákba telik, míg a kocsi darabjait felhordjuk az útra. A lovakat felvezetjük, a hordót felgörgetjük, összeszereljük a kocsit, összebogozzuk a szerszámokat, és végre döcögősen elindulunk.
Csikvári úgy vitette fel magát az útra. Ott ült a kocsin, amelyet csak az Isten igéje tartott össze.
A falu szélén mindjárt az első ház udvarán gémeskút van. Csikvári előbb itat velünk a vízből. Csak amikor látja, hogy egyik se esik mérgezetten össze, engedi megmerni a lajtot.
Visszafelé Lichtmannt is feltettük a kocsira. Nem látszott azon semmi sérülés. Kissé a mellén lezúzódott a bőr. Mégis nyögött, beszélni nem tudott. Csak kézzel mutogatta, hogy a melle fáj.
Rotyits még mindig nem került elő. Biztosan jó zsákmányra akadt. Késő délután értünk vissza a körletbe. Nagy kérdezősködés arról, hogy mi történt velünk. Pásztor jelentette Tiszarovitsnak.
Csikvárit négyen emelték le a bakról. Sziszegett, mint egy vipera. Olyan bánatos pofát vágott, mintha már a végét járná. Lichtmann mozdulni sem tudott. A század két orvosát előbb Csikvárihoz rendelték. Dr. Politzer és Brüll dr. ugyanazt a diagnózist állapították meg, mint mi: kutyabaja az ijedségen és egypár kis horzsoláson kívül.
Az alkalom azonban jó lenne még Csikvárinak is arra, hogy kórházba kerüljön. Követeli is, hogy azonnal fogjanak be, és vigyék kórházba.
Közben Lichtmannt is megvizsgálják. Belső vérzése van és bordatörése. Kórházba kell vinni – jelentik az orvosok.
Ebéd után Csikvárit kocsira teszik, és beviszik a jablocsnojei kórházba. Lichtmann-nak pedig Tiszarovits kétnapi pihenőt engedélyez.
Éppen indult Csikvárival a kocsi, mikor Rotyits megjött. Elöl ül Oláh mellett. A hátsó ülésen hatalmas batyu. Rablott holmikkal tele. Odaviszik a tiszti körletbe, melyet addig építettek, amíg mi vízért mentünk. A fák között lombokkal befedett terület. Tisztára söpörve és még külön álcázva is.
A főtörzs éktelen patáliát csapott, mikor meglátta a nyúzott bőrű lovakat, és összetákolt kocsit meg szerszámot. Mindenki iparkodott a közeléből elkerülni. Most nem érdekelte semmi más, csak a lovak meg a kocsi. Ezermester volt, azt meg kell hagyni. Lóhoz, kocsihoz, szerszámhoz kitűnően értett.
Egy-kettőre rendbeszedtük a kocsit. Másik lovakat fogtunk be, és újra visszaindultunk vízért. Most csak hárman mentünk. Ónodi, Pásztor és én. Tehát megint kíséret nélkül voltunk. Alkalom, nagy alkalom arra, hogy megszökjünk. A hordót már réges-rég megtöltöttük, és még mindig nem indultunk vissza. Tanakodtunk.
Szökjünk? Ne szökjünk?
A front felé nem lehet. Nem ismerjük a helyzetet, ott egy kettőre elfognak bennünket.
Visszafelé? De hová? Üres vagy katonasággal teli községek. Ez is veszélyes.
Nincs, semmi, a legkisebb összeköttetésünk se partizánokkal. Pedig Ónodi mindent elkövetett, hogy valami kapcsolatot teremtsünk, hogy jóvátegyük spascsinyai hibánkat.
Nem szöktünk. Nem volt bátorságunk hozzá, mert kilátástalan volt, túl veszélyes volt. Mert így, kapcsolat nélkül értelmetlennek tűnt.
Mire visszamentünk, Németh Pistát, Egri Ferit, Szameket és még egy muszost elvittek munkára. A többiek csak a körletet takarították, a lovakat ápolták, tűzrevaló száraz gallyat gyűjtöttek.
Este Spóner munkaszolgálatosokból állított őrséget. A keretnek pihenni kell. Tegnap éjjel ők adták az őrséget. Négy munkaszolgálatos fegyvert is kapott, a golyókat azonban kiszedték a puskákból.
– Aztán nehogy eszükbe jusson – adta ki a parancsot -, hogy valakire rálőjenek! Csak állítsák meg, ha valaki jönne.
És ezt egészen komolyan mondta a hadapród úr. Úgy látszik, ő hitte is, hogyha az Isten akarja, a kapanyél is elsül.
Éjjel nagy veszekedésre ébredtünk. Tiszarovits hangja zavart fel bennünket. A munkaszolgálatos őrség állította meg. Több se kellett neki.
– Ki volt az a marha, aki maguknak puskát adott?
– Alássan jelentem, a hadapród úr – hallottam a kis Rosenthal Sanyi hangját.
Előkerült Spóner is. Ott magyarázkodott ingben-gatyában.
– Nem lehet semmi baj, hadnagy úr kérlek alássan; kiszedtem a töltényt a puskákból. Utasítást is adtam, nehogy valakire rálőjenek – alássan.
Kerettagok veszik át a szolgálatot, és csak a közeli ágyúzás, puskaropogás, gépfegyver-kattogás jelzi, hogy itt valahol közel hozzánk, nem alszanak az emberek, hanem vadásznak egymásra.
Reggelifőzés közben egy főhadnagy jött a századhoz. A parancsnokot keresi. Tiszarovitssal karonfogva sétálgat. Spóner ott csetlik-botlik körülöttük. Szeretne ő is részt venni a beszélgetésben. A tiszti körletbe mennek. Oda a friss gallyakkal elkerített részre, ahol lombsátor alatt van Spóner rekamiéja, asztala, fotelja.
Híre jön, hogy a főhadnagy munkásokat kér a komáromi tüzérekhez. Ha megkapja az engedélyt, akkor nála fogunk dolgozni. Itt vannak az ütegek alattunk, a völgyben.
Az erdőben, úgy látszik, huzamosabb ideig fogunk lakni. Kezdünk berendezkedni. Konyha fölé, kocsik fölé, lovak fölé jó sűrű lombsátort kell építeni. Csak a munkaszolgálatos feje fölött szabad az ég, még éjjel is. Pedig kis tetőre szükség lenne. Nagyon is. Naponta kétszer-háromszor is megered a zápor. Inkább vízözön, mint eső zúdul a nyakunkba ilyenkor félórán át, hogy aztán öt perc múlva gőzölögve száradjon rajtunk a ruha. Félóra múlva már csak a fák árnyékában nedves kissé a föld. Az égető nap percek alatt tünteti el az özönvíz nyomait.
A keret tagjai urizálnak. Mindegyiknek külön csicskása van. Még a kocsisoknak is. Linhardt, Südi őrmester csicskása. Óriási szerencse, akit ez a kegy ér. Kevesebb a verés, leesik egy darab kenyér, ottmarad a csajkafedőn egy kis kenyérhéj, ki lehet nyalni a csajkát. Mindezért nem kell más, csak kimosni a piszkos, izzadságbűzös kapcát, a bűzlő alsónadrágot, a tetves, inkább barna, mint fehér inget, elmosni étkezés után a csajkát. Szóval: lesni a „nagy főnök” óhaját, aki esetleg megvédhet mások bántalmazása elől.
Mindez Rotyitsra nem vonatkozik. Reichordra, Némethre, Bedőre sem. Ők még a csicskásaikat is ütik.
Bedő különösen dühöng, ha zsíros bőrcsizmája nem ragyog úgy, mint a tükör. Odahaza csaposlegény korában bizonyára lakkcipőben járt. Azért volt itt az erdőben is olyan kényes csizmája fényére. Úgy jár, mint a páva. Három lépésenként lenéz a csizmájára. Gyönyörködik benne. Tetszeleg.
Ha most látnák odahaza, ott a ludovika környéki kiskocsma vendégei, hogy mennyire felvitte az Isten a dolgát, a Laci csaposnak, biztosan pukkadnának az irigységtől. Kár, hogy nem látják.(Évek múlva már nem irigyelték volna. Különösen akkor nem, amikor ott állott a magyar népbíróság előtt, hogy elkövetett gaztetteiért feleljen. Újra a toprongyos, kiéhezett csaposlegény volt, aki az életéért reszketett, aki már biztosan nem is emlékezett az archangelszkojei erdőbeli szép napokra.)
Mostanában nagyon sokat repülnek az erdő felett a szovjet felderítők. Egészen alacsonyan húznak el. Az álcázást még jobban megszigorították. Herman, Goldmann, Priszker, Görög, a négy Izzóista barát valahonnan szereztek egy világosszürke sátorlapot. Az alatt laktak négyesben. De csak két napig. Spóner észrevette. Őrjöngött.
Maguk zúdítják ránk ezeket az oroszokat. No, majd adok én maguknak. Azonnal szedelőzködjenek. Ott-ott – mutatott egy nagy tisztásra – ott verjék fel a sátrukat.
Hermanék húzódoztak. Azt hitték, hogy csak fenyegetés akar lenni. Bedő meg a pipás Reichord megértették velük, hogy Spóner komolyan gondolta. Estére már a tisztáson állt a sátor négy cövekkel kifeszítve.
Az éjjel nemcsak felderítés volt az erdő felett, hanem komoly tüzet is kaptunk. Rajokban jöttek a szovjet gépek, és gépfegyver-tűzzel pásztázták végig az erdőt.
Reggel valamennyien Hermanék sátrához csődültünk. Csupa lyuk volt a sátorlap. Legalább húsz lövés érte. Priszker éjjelre felakasztotta a viharkabátját. Most tiszta cafatokban lógott. Görögnek meg a bakancsát lőtték széjjel. A négy elvtársnak semmi baja se lett. Még fel se ébredtek a lövöldözésre.
Spóner nem állhatta meg, hogy ne piszkálódjon.
– Remélem kellemes éjszakájuk volt? – Hermannak címezte.
– Kellemes volt. Igen jól aludtunk, hadapród úr, jelentem.
– Jelentem alássan – sipított Spóner. – Maga mérnök, és mégsem tudja megjegyezni a katonai előírásokat. Maga nekem mindig alássan jelentsen. Értette?
De akkor már Herman és társai a sátorbontással voltak elfoglalva.
Hanem Fazekas Feri azért csak odaszúrt Spónernek.
– Úgy látszik, az oltás, amit kaptunk, még az orosz golyótól is véd bennünket.
A bennünket nagyon megnyomta.
Spóner először Fazekas felé fordult, mintha neki akarna menni, de aztán, úgy látszik, meggondolta, és szó nélkül elment.
Hanem Hermanék többet nem állították fel a sátrat, hanem ott közöttünk csináltak zöld gallyakból ők is egy kis kalibát maguknak.
– Sorakozó!
Na, már megint mi lesz?
Mi, konyhások nem megyünk a sorakozóra. Ez már szokássá vált.
– Mindenki sorakozó! Konyhás, csicskás, kocsisok is!
Az öreg Silberpfennig Juda, aki most „lóápoló” lett, még a vasvillát is magával hozza a sorakozóra nagy igyekezetében.
– Őskeresztények kilépni!
Nem sokan vagyunk – Ónodi József villamoskalauz, Udvardy János vasesztergályos, Práth Károly vasesztergályos, Pirók Gyula villamoskalauz, Linhardt Antal, a Népszava igazgatója. Kossa István villamosellenőr, Lindauer Pál, Klinger János vasas. Pásztor Imre Beszkárt sofőr. Fazekas Ferenc villamoskalauz, Csik István fegyvermester, Ferenczy Sándor vasesztergályos. Oláh Ferenc villamoskalauz. Kovács Lajos kovács.
Goldmann Gyuszi is kiállt. Eddig azt hittem, hogy zsidó.
Mindannyiunknak még megvan a nemzetiszínű karszalagja, amit Tápiósülyön kaptunk. Inkább már szürke, piszkos cafat, mint szalag.
– A század végén a keresztények külön sorakozó!
Ez is nekünk szól.
Rotyits szemrevételez bennünket. Kovács Lajost kiállítja a sorból.
Te itt maradsz!
Ha Kovács itt marad, akkor mi valahová megyünk. De hová? Nem valami jó helyre, az biztos, ha Kovácsot kivették közülünk. Kovács Rotyits kedvence. Kitűnően patkol, tud ráfot húzni, vasalni a kocsihoz. Rotyits jobb keze. Mégis reszket Rotyitstól. Mindennap hülyére veri.
– Hogy fogod a kalapácsot, az anyád Úristenit?
Kikapja a kezéből, és fejbe vágja vele. Vér csorog le Kovács homlokán. Nem meri letörölni. Kezében reszket a kalapács. Patkószeg helyett a ló patájára üt.
– Hű, te gazember! Hogy fojtott volna meg az a kurva anyád! Megdöglesz rögtön!
Mint az őrült, úgy markol bele Kovács hajába, úgy vonszolja, cibálja, rúgja hasba, hátba.
Üti, veri, ahol éri. Aztán otthagyja. Nagyokat fújva új áldozatokat keres. Kovács meg feláll. Körülnéz. Rotyitsot keresi. Piszkos ronggyal letörli a vért az arcáról. Rotyits már messze jár. Most nyugodtan lehet dolgozni. Most nem reszket az idegességtől a keze, most nem üt mellé a patkószegnek. Szorgalmas, dolgos ember ez a Kovács. Mintha csak magának dolgozna. Egész nap fúr, farag, kalapál. Kitűnő mesterember, de ha Rotyits a közelében van, akkor mindent elront. A főtörzs meg sűrűn ott van nála a kovácsműhellyé kinevezett fa alatt. Mindig csináltat valamit. Nem tudja Kovácsot nélkülözni.
Azért vette ki közülünk.
Spóner és Tiszarovits is odajönnek hozzánk.
– Szedjék össze mindenüket, aztán újra sorakozzanak. A többiek oszolj!
Hamar kész a felszerelésem. Egy csajka, egy kanál, a kenyérzsákban és a Beszkárt köpenyem. Minek a muszosnak több? Úgyis elveszik. Így legalább nem kell cipelni. Vannak, akiktől már háromszor-négyszer elszedtek mindent, amit elvenni érdemes, de már újra görnyedezik a degeszre tömött hátizsák alatt. Vannak „szerzők”, akik még itt is be tudnak mindent szerezni. Zsebóra, karóra, aranygyűrű, fésű, zsilettpenge, szappan, pokróc vándorol kézről kézre tulajdonostól tulajdonosig. Honnan van? A kerettől. Bonért. Odahaza beváltható az utalvány pénzre, rádióra, 4+2-es lámpás. Kisebb nem is jó az öreg Bublós bácsinak. Itt kocsis. Odahaza napszámos. Most egy koszos pokrócot adott Füredinek a rádióért. Dömök is kocsis. Irigyli Bublóst, akinek odahaza szép, nagy rádiója lesz. Jó lenne neki is egy ilyen rádió. Neki szebb takarója van. Három is. Nem kincstári, az igaz, de szépek. Valamelyik faluból hozta magával. Háziszövés. Szép is, meleg is. Jó gyapjútakarók.
Ezt is a dúsgazdag Füredi vette meg. Nem volt drágább, mint az a koszos pokróc. Ez jó üzlet. Füredi nem sajnálja a bonokat. Amit bon ellenében megvehet, azt meg is veszi. Ami fölösleges, azt továbbadja. A pokrócot, a koszosat, két konzervért adja oda Lindauer Pálnak, aki szegény, vékony, hosszú gyerek. Örökké fázik. Kell neki a pokróc. Inkább éhezik, de megveszi.
Minden kutatás után lassan-lassan újra felszereli magát mindenki. Csak néhányan vagyunk, akiknek csak a rajtuk való van. Minek is több?
Füredi is csak két nap gyönyörködött a szép, meleg gyapjútakarójában. Szívós meglátta nála. Sorakoztatta a szakaszt, amelyikben Füredi volt. Fát szedni mentek az erdőbe. Mire visszajöttek, már Szívós sátrában volt a gyapjútakaró.
Többen látták, amikor elvitte. Füredi őrjöngött.
– Elmegyek feljelenteni a hadnagynak – fogadkozott. Persze, csak addig, ameddig arra nem jött valamelyik keretes. Akkor elhallgatott. Tudomásul vette, hogy nincs takarója. Újra kell szerezni. Másnap már újra volt.
Mi éppen akkor sorakoztunk fel indulásra teljes felszereléssel, amikor Füredi egy gyönyörű, fehér, nemzetiszínű csíkos kincstári pokróccal jött oda, hogy elfoglalja azt a kis lombsátort, amit mi Ónodival, Oláhval építettünk magunknak. Most úgyis elköltözünk.
De hová? Ez izgat bennünket, akik megyünk. Ez izgatja azokat is, akik maradnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!