NEGYEDIK RÉSZ *
* A Pravda 1937 július—novemberi számaiban közölt tudósításokból.*
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
5
OKTÓBER 20
A legnagyobb nyugtalansággal figyeli mindenki a hős asturiai bányászok harcát.
Óriási hadsereg szorítja vasgyűrűbe a köztársasági Spanyolország asturiai szektorát – az utolsót, amely még megmaradt az északi fronton.
Száz meg száz löveget, repülőgépeket, harckocsikat, több olasz hadosztályt vetettek be a fasiszták erre a frontszakaszra. Kívülről segíteni lehetetlen – a kicsiny asturiai hadsereg egymaga kénytelen védekezni, vérét ontani.
Gijónt, az antifasiszta Asturia fővárosát igen nagy és igen közeli veszedelem fenyegeti. Fölösleges beszélni róla, hogy mi vár az asturiaiakra, Gijón és a bányászfaluk békés lakosaira – nem szólva a katonákról és a parancsnokokról -, ha a fasiszta csapatok betörnek. Hiszen ezek mind munkások, szegényparasztok, következésképpen antifasiszták, következésképpen a lázadók és az intervenciósok féktelen gyűlöletének tárgyai. Az a kegyetlen leszámolás, az a szörnyű mészárlás, amely a már elfoglalt asturiai falvakban folyik, ízelítőt ad abból, mi történik majd akkor, ha Franco és Mussolini csapatai eljutnak Gijónig és a központi bányavidékig.
Gijón békés lakosságának evakuálását mindeddig nem szervezték meg rendesen és nem biztosították. Ehhez hajókra van szükség, a hajóknak őrségre, más szóval olyan intézkedésekre, melyeket a szomszédos államok részvétele nélkül lehetetlen megvalósítani.
Ha a brit és a francia államférfiak humánus nyilatkozatai csak a legkisebb mértékben is őszinte jószándékon alapulnak, akkor a legsürgősebben meg kell előzniük a gijóni véres mészárlást.
A francia dolgozók, az antifasiszta sajtó már napok óta állandóan követeli kormányától, hogy a hadiflotta védelme alatt küldjön hajókaravánt Gijónba az asturiaiak, elsősorban a nők és a gyermekek evakuálása végett.
Ezt a megmozdulást az angol munkásosztály is támogatja. Támogatja továbbá a nemzetközi közvélemény és a világ minden becsületes embere.
Gijónban több ezer fasiszta hadifogoly van. A köztársasági hatalom humánus, emberséges, nagylelkű volt velük szemben. Jogosan követelheti tehát, legalább cserébe ezekért a hadifoglyokért, hogy garantálják az antifasiszta dolgozók életét és eltávozási lehetőségét. A legelemibb erkölcsi szabályok kötelezik a Londoni Bizottságot és a benne képviselt kormányokat, hogy biztosítsák ezt a műveletet.
Egyetlen napot, egyetlen órát sem szabad késlekedni. Meg kell menteni a becsületes emberek tízezreit a szörnyű mészárlástól.
NOVEMBER 1
Ma megkezdődött Madridban a „Szovjetunió hete”. November 7-ig tart.
Ezek a napok itt, a köztársasági Spanyolország fővárosában nem egyszerűen a spanyol-szovjet barátság napjai, nem egyszerűen a Nagy Szocialista Forradalom iránti tisztelet lerovása. Ez a barátság, ez a tisztelet itt különös és konkrét tartalommal telítődött. A szovjet nép győzelme reményt önt a harcoló spanyol népbe. Madridnak a fasizmus elleni védelmét mindenki akaratlanul is Leningrádnak a fehérgárdistákkal és az intervenciósokkal szembeni védelméhez hasonlítja.
A tűzvonalban, a lövészárkokban, a munkásnegyedekben, a gyárakban, az étkezdékben – mindenütt a szovjet állam megszületésének 20. évfordulójáról folyik a beszéd.
Ma a Szovjetunió tiszteletére rendezett kiállítás megnyitásán jelen volt Madrid alcaldéja, a központi front számos igen tekintélyes parancsnoka, ott voltak az összes antifasiszta pártok és szervezetek küldöttei és még sokan mások.
Két nagy teremben helyezték el a kiállítás anyagát: a szovjet gazdaság, kultúra, művelődés fejlődését érzékeltető rengeteg fényképet, térképet, diagramot és a Szovjetuniónak szánt, még el nem küldött ajándékokat.
Holnap Madridban és a központi front területén számos gyűlésen emlékeznek majd meg a szovjet évfordulóról. Ugyancsak holnap kollektív kiállítás-látogatásokat szerveznek és bemutatják a Parasztok című filmet.
November 3-án: ünnepi est a Vörös Hadsereg tiszteletére a Zarzuela színházban: az Optimista tragédia előadása és szavalatok.
November 4-én: hangverseny szovjet zeneszerzők műveiből.
November 5-én: a szovjet nőkről emlékeznek meg gyűlések és előadások keretében.
November 6.: a szovjet film napja.
November 7-én reggel a madridi ifjúság katonai- és sportparádét rendez. Délután ünnepi gyűlés a Capitol moziban, majd Madrid egyik fő utcája ünnepélyes külsőségek között a „Szovjetunió útja” nevet kapja.
De ezen a hivatalos programon kívül a spontán megmozdulások és rokonszenvtüntetések hatalmas hulláma hömpölyög végig az antifasiszta Madridon. Reggeltől estig egymás után jönnek a katonák, munkások, fiatalok, nők: leveleket, megható ajándékokat hoznak Moszkva számára, kérik, rajzoljam le nekik a Szovjetunió címerét, a szovjet flotta zászlaját. Ezek között az egyszerű, bátor és becsületes emberek között, látva azt a bizalmat, azt a szeretetet, mellyel országunkat és pártunkat körülveszik, nem érzi magát az ember olyan távol a hazájától, amely most nagy ünnepének méltó fogadására készül.
NOVEMBER 4
Egy esztendővel ezelőtt, november 4-én Franco tábornok csapatai, idegenlégiója, mór ezredei megállás nélkül nyomultak előre nyugatról és délnyugatról Madrid felé. Elfoglalták Campamentót, Leganést, elérték Madrid légikikötőjét, a getafei repülőteret, s már-már benyomultak a Casa del Campóba, a város parkjába.
A köztársasági egységek szinte nem is védekeztek, irányítás és összeköttetés híján egyre csak hátráltak, hátráltak és hátráltak, néha pedig egyszerűen rendezetlen tömegként, teherautókon, gyalogosan hagyták ott a frontot.
November 6-ra virradó éjjel a fasiszták elfoglalták a külvárosokat. A kormánynak el kellett hagynia a fővárost. Gépkocsik végtelen sora kígyózott az egyetlen szabad úton, a valenciai úton. Nyomukban menekültek hatalmas áradata öszvérháton, szamárháton, gyalogosan, batyuk alatt roskadozva.
November 6-án a főváros tulajdonképpeni védelme tizenegy harckocsi zárótüzére korlátozódott. Egy maroknyi, részben sebesült harckocsizó, szédelegve a fáradtságtól, napokon át éjjel-nappal keringett a város körül, hogy erős tüzérségnek tüntessék fel magukat, s az ellenség megijedjen a Madrid elleni támadás nehézségeitől.
7-re virradóra egész éjszaka a hallgatag, sötét, rejtőzködő és – ahogy akkor látszott – megpecsételt sorsú várost jártam. A hidaknál a lövészárkok szinte teljesen üresek voltak. Az utcát egy kilőtt páncélkocsi torlaszolta el, két sarokkal arrább pedig, Carabanchelben a fasiszták már gyilkolták a munkásokat, feleségüket és kisgyerekeiket. Sőt az „ötödik hadoszlop” emberei már a város szívében is lövöldöztek az ablakokból, bombákat dobtak a járókelőkre és a gépkocsikra. A kormányépületek elhagyatottak, üresek voltak. A Hadügyminisztérium kapuja sarkig tárva, őrség sehol, az összes ajtók nyitva, a csillárok égnek, az asztalokon térképek, sehol egy lélek, mint valami elvarázsolt kastélyban. Csak két öreg altiszt üldögél békésen, ölbetett kézzel, várva, hogy a főnökség, mindegy hogy milyen, csengessen nekik …
De a védtelen Madridban ugyanabban a pillanatban, amikor bizonyos erők és védelmi lehetőségek elsorvadtak, gyors egymásutánban mások, újak születtek. A Hadügyminisztérium üresen állt, de a munkásszervezetek székházai, a kommunista pártbizottságok épületei zsúfolásig tele voltak ezen a novemberi éjszakán. Itt nem aludtak, itt fegyverkeztek, itt gyűjtötték és elosztották az erőket. A novemberi Madrid „utolsó éjszakája” a város dicső eposzának első éjszakájává lett. Amit mindenki a végnek gondolt, az lett a kezdet. Amikor november 7-nek reggelén Madrid védelmének újonnan kinevezett vezetői megérkeztek az üres minisztériumi épületbe, a munkásszervezetek már rendelkezésükre tudtak bocsátani néhány új egységet, melyeket az 5. ezred katonáiból és madridi fiatalokból alakítottak.
A munkások ezrei ásták az árkokat, építették a barikádokat, torlaszolták el az utcákat. Egy fasiszta tiszt, az eseményeket megelőzve, túlságosan messzire talált besétálni Madridba. Megölték és megtalálták nála Franco parancsát az egységek bevonulásának rendjéről. A parancs után igazodva, Madrid védői mindenekelőtt azokat a szakaszokat erősítették meg, ahol a lázadók először szándékoztak támadni.
Aztán – emlékszünk még rá – a Manzanares hídjainál folyó csata, a Casa del Campó-i ütközet, a nemzetközi brigád megérkezése, a húsz napos harc az Egyetemi Városban a fakultások épületei között, a köztársasági ellentámadások Carabanchelben, a fasiszta légierő vandál bombázásai, majd a bombázások megszűnése, amikor a köztársasági légierő megfutamította a légikalózokat és úrrá lett Madrid légiterében.
Ezzel abba is maradtak Francónak azok a kísérletei, hogy frontális támadással vegye be a várost. Bonyolult és nagyszabású mozgó hadműveleteket hajt végre, először északnyugat felől, Majadahonda, Las Rozas, Aravaca irányában, s megpróbálja elfoglalni az Escorialt. Aztán kelet felől igyekszik elvágni Madridot, elszigetelni Valenciától – ezt a célt szolgálta a jaramai hadművelet. Mindezekben az ütközetekben kudarcot szenved.
Madrid védőinek november 7-én született kicsiny magva a központi front hadseregévé, a köztársasági hadsereg fő erejévé terebélyesedett. A kemény ütközetekben megedződött madridi katonák és parancsnokok az antifasiszta Spanyolország fegyveres erőinek legjobbjai lettek.
Az intervenciósok és a lázadók egyesült gépesített erőinek márciusi guadalajarai támadása azt a célt szolgálta volna, hogy egyszer s mindenkorra végezzen Madriddal. Ehelyett a fasiszta intervenció nagy veresége, az olaszok új Caporettója lett belőle. Guadalajara után ideig-óráig szüneteltek a Madrid elleni aktív támadó hadműveletek. A fasiszták az állóháborúra és a föld alatti aknaharcra tértek át, s messzehordó német lövegekkel lőtték a várost. Ezzel szemben Madrid aktivizálódott, és júliusban a madridi csapatok áttörték a megerősített ostromövezetet, elfoglalták Brunetét, Quijornát és Villanueva de la Canadát.
Most újabb súlyos megpróbáltatások előtt áll a hős antifasiszta város. Védőinek serege megnőtt és megerősödött, de az ellenfél hadserege sokkal nagyobb arányban növekedett. Ráadásul az intervenciósok az antifasiszta Spanyolország északi, elszigetelt részének elestével mintegy százezer katonát vonhatnak ki onnan, és most csaknem háromszázezres hadsereget, 1500 ágyút, 300 repülőgépet szabadíthatnak Madridra. A madridi ütközetet nem tudják elkerülni: Spanyolország központjának és fővárosának meghódítása nélkül nem nyerhetik meg a háborút. Éppen ezért Salamancában, Rómában és Berlinben nagy gonddal készítik elő a Madrid elleni újabb támadást; míg a Londoni Bizottságban szemérmetlen fecsegés folyik, az intervenciós parancsnokság időt nyer, és egyre újabb olasz gyalogos hadosztályokat, egyre újabb német ütegeket és repülőrajokat szállít partra a déli kikötőkben.
Pontosan egy éve tartja magát pihenés, alvás nélkül ez a csodálatra méltó város, melyet egyetlen hatalmas erő feszít. Ereje abban rejlik, hogy gyűlöli a fasizmust, és nem hajlandó fejet hajtani előtte. Az egész világ, még az ellenség is kalapot emel a fegyverben álló antifasiszták e példátlan bátorsága, a békés madridi lakosok, nők, öregek, gyermekek hősi kitartása előtt. Csak egy kis csoport akadt az egész világon, az emberiség söpredéke, a trockisták csoportja, mely olyan aljas volt, hogy még az ostromlott Madridban is megteremtette az árulás és kémkedés fészkét, ellopta és átadta az ellenségnek Madrid védelmének haditerveit és titkait, agitált a városban e védelem vezetői, a köztársaság, a demokrácia ellen. Hitványak és megvetésre méltók ezek az emberek. Az antifasiszta Madrid viszont büszke lehet arra, hogy a világ legkiválóbb antifasisztái, a nemzetközi gyalogos brigádok, a repülők, a harckocsizok önfeláldozó, bátor hősei mellette állnak. Ezért oly nagy a madridiakban a szolidaritás és a hála érzése azok iránt a népek iránt, amelyek támogatták őket e felejthetetlen, keserves és mégis nagyszerű esztendőben.
Egy éve már, hogy a nemzetközi fasizmus ágyúinak csöve ezekre a falakra szegeződik. Az ágyúk tüzelnek, ölnek – de nem győznek. A dolgozók, a nép Madridja nem adta és nem is adja meg magát soha.
NOVEMBER 6
Egyik ablakom Moszkva felé néz. Légvonalban, északkeleti irányban mindössze három és félezer kilométer innen. Már alkonyodik, de látom végig az egész vonalat. Milyen gyakran repültem végig rajta gondolatban!
Az utcán, pontosan az ablakom alatt kezdetleges páncélkocsi áll mikrofonnal felszerelve. Valamit rendezgetnek benne. Körös-körül gyerekek játszadoznak. Maguk sem tudják, mennyire éhesek. A felnőttek látják ezt püffedt arcocskájukról, karikás szemükről, elkékült ujjaikról. Azelőtt még hoztam nekik kandis-cukrot Valenciából – micsoda öröm volt! Most csak pompás, élénk színű virágokat lehet hozni Valenciából – csakhogy az nem ehető.
A vonal átszeli a várost, ezt a fáradt, ágyúgolyó szaggatta, piszkos, éhes, gyönyörű várost. Az esős alkonyatban, tompa ágyúdörgés közepette, három oldalról ellenséggel körülvéve éli a maga nemében egyedülálló, különleges életét. Fekete kendőbe burkolózó nők szoronganak a fal mentén – olívaolajért állnak sorba.
A Rastrón, a zsibvásáron öngyújtót, fésűt, aprófának való törött bútort, udvari egyenruhákról való aranysujtásokat, cipőkrémet, régi toledói kardokat árulnak. Átellenben meredek hegy – az Angyalok hegye. A fasiszták félóránként egy-egy lövést adnak le innen, néha az ócskapiacra, de legtöbbször a belvárosra.
A hatalmas Florida Szállóban egyetlen vendég maradt: Hemingway. Villanytűzhelyen pirítja a kenyerét, és vígjátékot ír. Tegnap ismét – ki tudja, hányadszor – lövedék csapódott be az épületbe, és nem robbant fel; egy fiatal takarítónő szedte fel a gránátot, és egy kis nyugtalansággal jegyezte meg: – Még egészen eleven!
Öt órakor már nagyon sötét van. Kint az utcán nem szabad lámpát gyújtani, ezért Madrid a novemberi ünnep tiszteletére föld alatti kivilágítást rendezett. A metróállomásokat – melyek egyébként kicsik és nyirkosak – különböző színű villanykörtékkel, Spanyolország és a Szovjetunió kivilágított címereivel díszítették fel. Hatkor pedig megkezdődnek a színházakban az előadások. Itt szűk a hely, fojtó a levegő, de a hangulat vidám. A nézők háromnegyed része katona, a többiek csecsemőjüket a karjukon tartó anyák. A táncosnők kasztanyettákat csattogtatnak, a sanzonettek arról énekelnek, hogy a madridi diéta megőrzi a karcsúságukat, egy komikus cigarettát kér a közönségtől. – Gyere el hozzánk a lövészárokba, ott annyit füstölhetsz, amennyi jólesik! – mondják neki kedélyesen.
A lövészárkokban is az ünnepre készülnek. Különféleképpen folyik ez a készülődés: egyesek plakátokat festenek és zöld girlandokat függesztenek fel, mások a géppuskát tisztogatják és újabb aknákat raknak le.
Egy évvel ezelőtt a királyi tábornokok az idegenlégiós kakukkfiókákkal, a mór zsoldos katonákkal, a német és olasz fasiszták siserahadával együtt eljutottak a spanyol főváros falaihoz. Be akarták venni a fővárost, mégpedig okvetlenül a Nagy Október évfordulóján. A felfegyverzett nép megvédte Madridot. A fasisztáknak beletört a foguk a munkásnegyedekbe.
Eltelt egy év – és az ellenség egyetlen lépéssel sem tudott beljebb hatolni Madridba. De nem adta fel a harcot! Újabb rohamok várhatók. Az ünnepi éjszaka nyugtalan éjszaka lesz. De Madrid, a fáradt, éhes, vérben ázó Madrid hű a köztársasághoz, a demokráciához, a szabadsághoz, hű a barátaihoz, és hálás nekik. Az északkelet felé, Moszkva felé ívelő Alcalán messziről látszanak Lenin, Sztálin, Vorosilov arcképei.
… A vonal elhagyja a várost. Itt vannak a guadalajarai lövészárkok, ott a fasiszta Sigüenza, amott meg Zaragoza. Olasz egyenruhák az utcákon, a kávéházakban, „kék nyilak”, „fekete nyilak” …
Az egyik nemrég lelőtt olasz pilótánál a köztársaságiak újdonságot találtak: a Spanyolországban működő olasz posta különleges bélyegeit. Az ilyen bélyeggel ellátott levelekhez, mint bármely gyarmaton, semmi közük a helyi hatóságoknak. Ezekhez nem nyúlhat a spanyol cenzúra, csak az olasz kémeknek van joguk felbontani őket …
Ezután következik Spanyolország északkeleti része, a német befolyási övezet. Itt már nemcsak tisztek nyüzsögnek, hanem mérnökök, vállalkozók, kereskedők is. Már megjelentek a berlini irodalmárok. Ők szolgáltatják a „romantikát” az új intervencióhoz. Bizonyos Edwin Dwinger könyvet írt spanyolországi benyomásairól. Könyvében meghatottan írja, hogy milyen „gyermekien örülnek” Franco katonái „megérdemelt zsákmányuknak – a friss hullákról levett óráknak”.
Ha a fasiszták Berlinben és Hamburgban Európa szeme láttára kínozhatnak és gyötörhetnek ártatlan embereket, kinek jut eszébe zavartatnia magát itt, ebben az isten háta mögötti zugban, az aragóniai fennsíkokon, a szadizmusnak és a bosszúnak ezen a lakomáján? Golyó a vörös szakszervezet tagsági könyvéért, golyó egy óvatlanul kiejtett szóért, golyó egy bátor, meg nem hunyászkodó tekintetért. A fasizmus sötét erőivel vívott párharc megrendíti az egész világot, bátorítja a gyöngéket, megszégyeníti a gyávákat, szárnyakat ad a bátraknak és megzavarja az ellenséget.
Tovább haladva északkelet felé, a vonal átszeli a Pireneusokat – a magas, hófödte természetes határt. Franciaország e mögé a hegylánc mögé akar bújni, be akarja csukni a szemét, a fülét, hogy ne lássa, ne hallja a spanyol tragédiát. Nem fog sikerülni! A francia politika irányítói közül jó néhányan azt szerették volna, ha itt az emberek egymást irtják anélkül, hogy más országokat háborgatnának. Vagy talán nem így okoskodnak a benemavatkozás elvének „baloldali” védelmezői? Elhatárolják magukat Franco pártfogóitól, a nyílt és burkolt fasisztáktól, közben azonban minden igyekezetükkel nekik dolgoznak.
A fasizmus megváltoztatta taktikáját azokkal az országokkal szemben, amelyeket meg akar hódítani. Továbbra is öklével veri az asztalt, és ez a legfőbb érve a gyáva államférfiakkal szemben. De közben bal kezével simogatja is jövendő áldozatait. Nem tudjuk, mit akar ez jelenteni, de van hatása. Most Franciaországban, Belgiumban, Svájcban a szemtelen fasiszta legyek egész raja tevékenykedik. Körülzümmögik az ifjúságot, amely még nem választott utat, behízelgő hangon tanácsokat susognak, a Hitler elleni háború borzalmaival rémisztgetnek és azt bizonygatják, hogy ezt a háborút könnyűszerrel el lehet kerülni kompromisszumok, engedmények, megállapodások útján.
A pacifista galambok szemrehányóan turbékolnak: miért van annyi katona, minek kell megerősíteni a határokat, minek a francia-szovjet egyezmény? Furcsa – de a japán-olasz-német paktum egyáltalán nem nyugtalanítja őket; bizonyára szórakozottságból nem vették észre a Sanghajban partra szálló japán csapatokat, a Sevillában partra szálló olasz csapatokat, a föld alatti fasiszta hadsereget Bécsben. Soha még ilyen fürgén nem dolgoztak a különböző rendű és rangú felderítő és propagandaügynökségek; a fasizmus soha még ilyen szorosan nem vette körül Franciaországot a provokációk, a zsarolás, a terror-cselekmények, a rablások és mindenféle titokzatos históriák bonyolult hálójával. A fasisztákat aggasztja, hogy a francia munkásosztály felébredt és aktivizálódott. Ahol a munkásosztály mozgolódik, cselekszik, ott szakad a háló, felszínre kerülnek és eltörnek az összeesküvés rugói.
Tekintetünk tovább siklik. Kis hegyi ország, mely történelmileg három nagy európai kultúrát egyesít magában. Nemrég még a burzsoá Európa legbékésebb zuga volt, a béke szigete, a politika harcosainak, a reakció áldozatainak és üldözötteinek menedéke. És most? Most a mindenkinél semlegesebb és jámborabb Motta úr, aki magát a Népszövetséget is vendégül látja, szemet huny afelett, hogy a Genf, Lausanne és Locarno környékén működő hadiüzemek éjjel-nappal gyártják és küldik a fegyvert, mérgező anyagokat Japánnak, a Balkánnak, Francónak …
Menjünk tovább! Dél-Németország, csöndes, valaha vidám bajor falvak s a valaha eleven, szellemes, tehetséges München. Virágzott itt a művészet, a színházkultúra, tömegek látogatták a kiállításokat, heves viták folytak a művészetről. Most mindez megszűnt. Most itt van a legfőbb fasiszta kaszárnya, a hitleri díszszemlék színtere. Milyen gyorsan változnak a reputációk – kinek jut ma eszébe a művészet, ha ezt a nevet hallja: München?
Sötétek a német házak ablakai. De egész éjszaka világosság árad a gyárak ablakaiból. A kohók, öntödék, ágyú- és tölténygyárak hatalmas műhelyeiben sohasem alszik ki a láng. A múlt háború súlyos sebeiből még ki sem gyógyult országot ismét a háború borzalmas kovácsműhelyévé tették. Háború – ez a hitleri zsarnokság politikája? Vajon nem Csehszlovákiára mérik-e majd az első esztelen csapást? Csehszlovákiára, képzeletbeli utazásunk következő állomására, a Szudéta-vidékre, a keskeny, hosszú Csehszlovákia bal csücskére?
A karlsbadi és marienbadi gyógyfürdőkben, vendéglősök és fogorvosok éléskamráiban Krupp-féle fegyverekkel tele ládákat, titkos rádióadókat, drezdai röplapokat találnak. Azelőtt a csehszlovák „nácik”, amikor tetten érték őket, védekeztek, megtagadtak minden közösséget Berlinnel, szánták-bánták amit tettek, verték a mellüket. Most elszemtelenedtek, nem tagadnak semmit – ellenkezőleg, válaszképpen német beavatkozással fenyegetőznek … De a rettegés időszaka a vége felé közeledik Csehszlovákiában. A nép, a hadsereg, az értelmiség szilárdan áll a lábán. A védekezés az idegen fasiszta invázió ellen szükséges, lehetséges, reális. A védtelen, tapasztalatlan Spanyolország példája, másfél esztendei ellenállása nagyon sokaknak nyitotta ki a szemét, akik azelőtt megadóan és páni félelemben várták, mikor zúdul a szerencsétlenség Csehszlovákiára …
Gyorsan repül képzeletünk, de körös-körül már sűrű, sötét az éj. Koromsötétség, fagyos őszi hideg telepszik a lengyel falvakra, a munka nélküli, borús Varsóra.
Tizennyolc esztendeje áll fenn a lengyel állam – és mit adott az „ezredesek kormánya” a népnek? Semmiféle Németországgal kötött megállapodás, semmiféle diplomáciai, pénzügyi kombináció és mesterkedés nem volt elég ahhoz, hogy mozgásba lendüljenek a gépek, megmozduljanak az alvó munkapadok, hogy munka és egy falat kenyér jusson a munkanélkülieknek. Szomorú dermedtségben várják az emberek, a falvak, a városok, mikor szakad vége ennek a gyötrelemnek …
Hajnal tájban Minszknél átlépjük a világ szovjet részének határát. Itt nem alszanak, különösen ma nem. Égnek a lámpák a határőrségeken, megkezdődött az ünnepi sürgés-forgás a kolhozok házaiban, most teszik fel az utolsó zászlókat, az utolsó plakátokat a belorusz főváros tereire és utcáira, a harckocsizok felsorakoznak az ünnepi díszszemléhez, lovak horkantanak és kivarrott nyeregtakarójuk alatt meg-megrázzák bársonyos, simára kefélt tomporukat.
Gyorsabban, gyorsabban! Már itt van Szmolenszk, magasan a Dnyeper fölött, zászlódíszbe öltözve, és közvetlenül madridi ablakomból, északkelet felé tekintve, meglátom a reggeli ködben, délnyugat felől Moszkvát. A Mozsajszki úton gépkocsik robognak. A dorogomilovói sorompónál és ahogy haladunk a város központja felé, mindenütt most sorakoznak a felvonulók oszlopai. A Szmolenszk téren három fehérkötényes nénike – de milyen hófehérek azok a kötények! – forró virslit árul egy teherautóról; hű, ha most ehetnék egy párat! …
Az Arbaton már nem lehet átmenni se gyalog, se kocsin. Hogy kifestették, felújították a cégtáblákat! Virágsziromhoz hasonló, örömtől sugárzó gyerekarcok tekintenek rájuk, olyan boldogok, olyan egészségesek, amilyen nem egyhamar lesz a sovány, éhes gyereksereg itt, a madridi ablak alatt.
Tovább haladva a Vozdvizsenkán, a Manyezsnaja téren látlak benneteket, vöröskatonák, parancsnokok, munkások, öreg bolsevikok, úttörők, moszkvai lányok, milicisták, diákok; még a Pravda legújabb számát is látom a kezetekben. Kitűnően látlak benneteket! Aztán látom az örökifjú Vorosilovot és Bugyonnijt lóháton: egymás mellett vágtatnak; hallom, hogy rázendítenek a zenekarok, és mennydörögve visszhangozza a főváros a vöröskatonák „hurrá!” kiáltásait …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!