Alekszandr Fagyejev
Második rész
64.
Szerjozska hallgatott, amikor verték, hallgatott, amikor Fenbong hátracsavart kézzel felrántotta a levegőbe, hallgatott, bár sebesült karja szörnyen fájt. És csak amikor Fenbong puskatisztító vassal döfködte a sebes részt, vicsorgatta a fogát.
Hihetetlenül szívós volt. Egyes cellába lökték. Nyomban hozzálátott, hogy jobbról-balról kikopogja szomszédjait. Lábujjhegyre ágaskodva megvizsgálta, miféle rés van a mennyezet alatt, nem lehetne-e kiszélesíteni, letörni belőle egy darab deszkát, hogy legalább kimászhatna az udvarra. Tudta, hogy megmenekül, ha ettől a lakattól megszabadul. Ült, és arra szeretett volna visszaemlékezni, hol az ajtaja, ablaka a helyiségnek, melyben kínozták, s van-e lakat az udvarra nyíló ajtón. Hej, ha most ép lenne a keze! Nem, egyáltalán nem ismerte el, hogy a helyzet reménytelen. Ezeken a hideg, tiszta éjeken még a cellákban is jól hallatszott a Donyec környékén dübörgő ágyútűz.
Reggel szembesítették Vitya Lukjancsenkóval.
– Nem ismerem … azt hallottam, hogy valahol a közelben lakik, de sohasem láttam – mondta Vitya Lukjancsenko, és sötét, bársonyos szeme, az egyetlen, ami még élt az arcán, elsiklott Szerjozska mellett.
Szerjozska hallgatott.
Aztán elvezették Vityka Lukjancsenkót, és néhány perc múlva Szolikovszkij berúgta a cellába Szerjozska anyját.
Letépték az öregasszony ruháját. Pőrére vetkőztették tizenegy gyerek anyját. A véres padlóra dobták, és fia szeme láttára csavart dróttal kezdték ütni.
Szerjozska nem fordult el, nézte, hogy verik az anyját és hallgatott.
Aztán őt verték anyja szeme láttára, és akkor is hallgatott. Még Fenbong is kijött a sodrából, felkapott az asztalról egy vasrudat, és könyökben összetörte Szerjozska egészséges karját. Szerjozska hófehérré vált, homlokát gyöngyök lepték el. Azt mondta:
– Kész …
Ezen a napon behozták a Krasznodon-telepen letartóztatottak egész csoportját is. A legtöbbje már nem tudott járni, hónuknál fogva húzták végig őket a padlón, aztán berúgták az amúgy is túlzsúfolt cellába. Kolja Szumszkoj még mozgott, de a fél szemét kiverték korbáccsal. Toszja Jeliszenko, ugyanaz a lány, aki annak idején olyan boldogan felsikoltott az égbe szökő vezérgalamb láttán, csak a hasán tudott feküdni: mielőtt ide cipelték, izzó kemencére ültették.
És alig hozták be őket, amikor egy csendőr nyitott a cellába Ljubkáért. A lányok – és maga Ljubka is – abban a hitben voltak, hogy kivégezni viszik. Elbúcsúzott a lányoktól. A csendőr elvezette.
De Ljubkát nem kivégezni vitték. Klehr vezérőrnagy, a területi Feldkommandant parancsára Rovenykibe szállították kihallgatásra.
Csomagbeadás napja volt. Hideg, csöndes, szélmentes nap, a kalapálás, a kútveder zörgése, a járókelők léptei messze elhallatszottak a levegőben, mely szikrázott a naptól és hótól. Jelizaveta Alekszejevna és Ludmilla – mindig együtt jártak ide ilyenkor – kis batyuba kötött ennivalóval és egy kispárnával, melyet Vologya utolsó levelében kért, az üres térség haván taposott keskeny ösvényen jöttek a börtön hosszan elnyúló épülete felé, mely fehér falaival, havas tetejével, árnyékos oldalainak szürkeségével puhán olvadt össze a környék színeivel.
Anya és lánya annyira lesoványodtak, hogy még jobban hasonlítottak egymásra: testvéreknek nézte őket mindenki. A szenvedélyes, mindig kitörésre kész anya most mintha csupa ideg lenne.
Jelizaveta Alekszejevna és Luszja rosszat sejtettek a börtön előtt tolongó asszonyok zajongásából meg abból, hogy mindegyiknek kezében volt a szatyra, és szinte megmerevedett az egész csoport. A tornác előtt, mint mindig, német őrszem állt, és elnézett az asszonyok feje fölött. A karfánál „policáj” ült rövid, sárga bekecsben. A csomagokat nem fogadta el. Sem Jelizaveta Alekszejevnának, sem Luszjának nem kellett szétnézni, hogy lássák, ki áll körülöttük, mert minden csomagbeadási napon ugyanazokkal találkoztak.
Zemnuhov anyja, egy kicsi, töpörödött öregasszony, a tornác lépcsőjénél maga elé tartva kis batyuját, azt mondta:
– Legalább valamit az ennivalóból vennél át …
– Minek? Magunk etetjük őket – mondta a „policáj” másfelé nézve.
– Ágylepedőt kért …
– Ma majd vetünk neki jó ágyat …
Jelizaveta Alekszejevna odament a tornáchoz, és éles hangjával rászólt:
– Miért nem veszi át a csomagot?
A „policáj” hallgatott, ügyet sem vetett rá.
– Nekünk nem sürgős, addig állunk itt, amíg jön valaki, aki válaszol! – mondta Jelizaveta Alekszejevna, és ránézett az asszonyokra.
Így álltak ott, amíg a kapu mögött lépéseket nem hallottak. Azután valaki a kapu körül tett-vett, hogy kinyissa. Az asszonyok ilyenkor mindig éltek az alkalommal, hogy futó pillantást vethessenek az udvarra nyíló börtönablakokra; néha meg is láthatták cellákban ülő gyerekeiket. Az asszonyok most a kapu bal oldala felé húzódtak. De a kapunál Bolman őrmesterrel katonák jöttek, és oszlatni kezdték őket.
Az asszonyok szétfutottak, aztán megint visszatértek. Sokan lármázni kezdtek.
Jelizaveta Alekszejevna és Luszja félreálltak, és némán figyelték a dolgot.
– Ma kivégzik őket – mondta Luszja.
– Én csak arra kérem az istent, hogy élete utolsó percéig ne tudják letörni a szárnyát, hogy ne reszkessen ezek előtt a kutyák előtt, hogy a képükbe köpjön! … – szólt Jelizaveta Alekszejevna mély, rekedt, fojtott torokhangon, és a szeme ijesztően villogott.
Gyermekeik ekkor viselték el életük utolsó és legszörnyűbb gyötrelmeit.
Zemnuhov dülöngélve állt Brückner mester előtt, az arcán folyt a vér, feje erőtlenül lekonyult, de Vanya mindenáron fel akarta emelni, ami végre sikerült, és szörnyű négy hét némasága után megszólalt.
– Nem győzitek erővel? … – kérdezte. – Hát nem győzitek? Hány országot igáztatok le? … Megszegtétek a becsületet, a lelkiismeretet, mégsem győztetek … nincs erőtök …
És elnevette magát.
Késő éjszaka két katona vitte a cellába Ulját, fehér feje hátracsuklott, haja a padlót söpörte, így dobták a sarokba.
Ulja hörögve megfordult, és hasra feküdt.
– Liljecska … – szólt az idősebbik Ivanyihinához. – Emeld fel a blúzomat, égeti a hátam …
Lilja, aki maga is alig vánszorgott, de mint valami ápolónő, az utolsó pillanatig ott szorgoskodott barátnői körül, vigyázva felhúzta hónaljig a vérrel átitatott kötött blúzt, de visszahökkent az iszonyattól. Sírva fakadt. Ulja hátán véresen égett egy késsel kivágott ötágú csillag.
Ezt az éjszakát élete utolsó percéig egyetlenegy krasznodoni lakos sem felejtette el. A fogyó hold szokatlan fénnyel és ferdén állt az égen. A sztyepp tíz kilométeres körzetben tisztán látszott. A hideg elviselhetetlenné vált. Észak felé, végig a Donyec partján, szakadatlanul villogott az égbolt; a harcok dübörgése hol elcsendesedett, hol újra erőre kapott.
A hozzátartozók közül senki sem aludt ezen az éjszakán. De a többiek sem aludtak: tudta mindenki, hogy ma éjjel végzik ki az ifjúgárdistákat. Az emberek bádoglámpáik mellett ültek, vagy vaksötétben gubbasztottak fűtetlen szobáikban, vályogszurdokaikban, sokan kiszaladtak az udvarra, és a csípős fagyban hallgatóztak: nem szólal-e meg valamilyen hang, nem zakatol-e gépkocsi, nem ropog-e fegyver?
A cellákban is ébren volt mindenki. Kivéve azokat, akik már elvesztették eszméletüket. Azok az ifjúgárdisták, akiket utolsóknak vittek vallatásra, látták, hogy Sztacenko polgármester a börtönbe érkezett. Mindenki tudta, hogy a polgármester csak kivégzés előtt jelenik meg a börtönben, amikor alá kell írnia a halálos ítéletet …
De a gigászi dübörgéseket, melyek végighullámzottak a Donyecen, a cellákban is hallották.
Ulja féloldalt fekve, fejjel a falnak támaszkodott, és átkopogott a fiúkhoz.
– Gyerekek, halljátok, halljátok? … Tartsatok ki … Jönnek a mieink … Csak azért is, jönnek …
A folyosóról katonabakancsok kopogása ért hozzájuk, a cellák ajtóit csapkodták. Kezdték kivezetni a foglyokat; előbb a folyosóra, onnan az utcára, de nem az udvaron, hanem a főbejáraton át. A cellákban télikabátban vagy bélelt kiskabátban ülő lányok segítettek egymásnak felvenni a sapkát, kendőbe burkolózni. Lilja felöltöztette a mozdulatlanul fekvő Anja Szopovát, Sura Dubrovina pedig legjobb barátnőjét, Maját. Egy-két lány búcsúlevelet írt, melyet aztán levetett fehérneműjükbe rejtettek.
Uljának legutóbb tiszta alsóruhát küldtek. Hozzáfogott ő is, hogy batyuba kösse a szennyest. Hirtelen könny lepte el a szemét, nem tudott erőt venni magán, véres fehérneműjébe temette arcát. Az egyik sarokba húzódott, és ott kuporgott.
A foglyokat kivitték a puszta térre, melyet ezüstben fürösztött a hold, és két teherautóra ültették őket. Elsőnek a teljesen erőtlen, csaknem öntudatlan Sztahovicsot vitték ki, és félkörben meghimbálva, feldobták a kocsira. Sok ifjúgárdista már nem tudott járni. Kivitték Anatolij Popovot, akinek összevagdalták a talpát. Vitya Petrovnak a szemét szúrták ki. Rogozin és Zsenya Sepelov vezették kézen fogva. Vologya Oszmuhin jobb keze le volt vágva, de azért saját lábán ment. Tolja Orlov és Vitya Lukjancsenko Vanya Zemnuhovot vitték. Utánuk, mint egy hervadt fűszál, Szerjozska Tyulenyin ballagott magában.
A lányokat és a fiúkat külön teherautóra ültették.
A katonák felcsapták a kocsik oldalát, és maguk is felmásztak a túlzsúfolt kocsikba. Fenbong altiszt a sofőr mellett ült az első gépkocsin. Elindultak. A puszta téren át, a gyerekkórház és a Vorosilov Iskola épületei mellett vitték őket. Elöl a lányok autója. Ulja, Szasa Bondarova és Lilja énekelni kezdték:
A zsarnokság dőzsölt és ülte torát,
És százezrek vérével festette bíborát.
A többi lány is felkapta a dalt. Aztán a fiúk is dallal válaszoltak a hátsó kocsin. Daluk messze-messze szállt a hideg, mozdulatlan levegőben.
A teherautó elhagyta balról az utolsó házat, és kifordult az 5. számú bányához vezető úton.
Szerjozska a kocsi falához szorulva, mohón szívta a fagyos levegőt … Már elhagyták a külváros felé kanyarodó utat, pár perc múlva elérik és átszelik a völgyteknőt … Nem, Szerjozska tudta, hogy neki nincs már ereje ehhez! De előtte, térdre bocsátkozva kuporgott a hátrakötött kezű Kovaljov. Ő még erős volt, azért is kötötték le a kezét. Szerjozska meglökte a fejével, mire Kovaljov megfordult.
– Tolka… mindjárt itt a völgy … – suttogta Szerjozska, és oldalt mutatott a fejével.
Kovaljov vállán keresztül hátrakacsintott, és megmozgatta lekötött kezét. Szerjozska nekiesett fogával a Kovaljov kezén levő kötélgörcsnek. De olyan erőtlen volt, hogy néhányszor lehajtotta a kocsi oldalára megizzadt homlokát.
Úgy harcolt, mintha a tulajdon szabadságáért küzdött volna. Végre kibogozta fogával a csomót. Kovaljov továbbra is hátán tartva a kezét, ujjait mozgatta.
… Eljő s lesújt reád a bosszú,
Hatalmasabb, mint mi vagyunk …
– énekelték a lányok és fiúk.
A teherautók elérték a völgyet, az első már felfelé tartott a lejtőn. A második bőgve, nekirugaszkodva követte. Kovaljov a hátsó oldalfalra állt, ugrott, és lábaival a fagyott havat felverve, berohant a havas cserjék közé.
Pillanatnyi zűrzavar. Közben az autó kimászott a völgyből, és Kovaljov eltűnt. A katonák nem mertek leugrani az autóról, mert attól féltek, hogy a többi fogoly is szétszalad. Vaktában lövöldözni kezdtek. Fenbong meghallotta a lövéseket, megállította az autót és leugrott. Az autók megálltak.
Fenbong kappanhangon veszettül szitkozódott.
– Elszökött! … Elszökött! … – kiáltotta Szerjozska ujjongva, már amennyire kis torkán kifért, aztán, ahogy csak tudott, szörnyű káromkodásba fogott. De tőle úgy hangzott ez, mint a legszentebb átok.
Már látható volt az 5. számú bánya felrobbantott, fél oldalára rogyott tornya.
A fiúk és lányok az Internacionáléba kezdtek.
A teherautóról a bánya befagyott fürdőhelyiségébe hajtották őket. Egy darabig itt maradtak. Brückner, Balder és Sztacenko érkezését várták. A csendőrök hozzájuk léptek, és levetkőztették azokat, akiknek jobb ruhájuk, lábbelijük volt.
Az ifjúgárdistáknak megengedték, hogy elbúcsúzzanak egymástól. És így történt, hogy Klava Kovaljova odaülhetett Vanya Zemnuhov mellé, rátette kezét a fiú homlokára, és többé már el sem vált tőle.
Kisebb csoportokban vitték ki és egyenként az aknába taszították őket. Aki képes volt rá, elmondta utolsó néhány szavát. Azt, amit örökül kívánt hagyni a világnak.
A németek attól féltek, hogy az aknában, amelybe több tucat embert löktek, páran életben maradhatnának, s ezért két csillét dobtak utánuk. És az aknából még több napon át hallatszott a halálhörgés.
Filipp Petrovics Lutyikov és Oleg Kosevoj ott álltak – csuklójukon összekötve – Klehr Feldkommandant előtt. Rovenyki fogságuk alatt nem tudták, hogy egy börtönben ülnek.
Ezen a reggelen kivezették, egymáshoz bilincselték és szembesítették őket, abban a reményben, hogy vallani fognak, és végre a földalatti szervezet nyomára vezetik a németeket. Fölfedik nemcsak a kerület, hanem az egész megszállott terület szervezetét.
Miért láncolták meg őket? Mert féltek tőlük. És ezzel azt is meg akarta mutatni az ellenség, hogy nagyon jól tudja, milyen fontos szerepük volt a szervezetben.
Filipp Petrovics ősz hajába alvadt vér tapadt. Lerongyolt ruhája sebeihez ragadt. Minden egyes mozdulata gyötrő fájdalmat okozott, de ezt semmivel sem árulta el. A szörnyű kínok és az éhség csonttá és bőrré aszalták. Arcán pedig még élesebben kirajzolódott az a törhetetlen lelkierő, mely már ifjúkorában is annyira jellemezte. Tekintete, mint mindig, nyugodt és szigorú volt.
Oleg tehetetlenül lógatta összetört jobb kezét, de arca semmiben sem változott, csak halántéka őszült meg teljesen. Aranyló, sötét szempillája alól kivillanó szeme most is tiszta fényt sugárzott.
Így állt Klehr Feldkommandant előtt a nép két nagy vezetője: az idős és a fiatal. És Klehr, aki máshoz sem értett, mint a gyilkoláshoz, Lutyikovot és Oleget újabb, még szörnyűbb kínvallatásnak vetette alá, de nyilvánvaló, hogy ők már semmit sem éreztek: lelkűk határtalanul magasan lebegett, amilyen magasan csak a nagy emberi alkotó szellem lebeghet.
Aztán elkülönítették őket, és Filipp Petrovics újra a krasznodoni börtönbe került. Még folyt a központi főműhely ügyének vizsgálata.
De a földalatti elvtársak sehogy sem tudtak segítséget nyújtani a letartóztatottaknak, nemcsak azért, mert a börtönt erősen őrizték, hanem mert a várost ebben az időben visszavonuló csapatok árasztották el.
Filipp Petrovics Lutyikovnak, Nyikolaj Barakovnak és társainak ugyanaz jutott osztályrészül, mint az ifjúgárdistáknak: az 5. számú bánya aknájába dobták őket.
Oleg Kosevojt január 31-én lőtték agyon Rovenykiben, és holttestét a vele egy napon agyonlőtt többi áldozattal együtt, közös sírgödörbe dobták.
Ljuba Sevcovát még február 7-ig vallatták, egyre a titkos rádióadót és a rejtjeleket akarták kiverni belőle. Agyonlövetése előtt sikerült anyjának egy kis írást küldenie:
„Isten veled, anyám, Ljubka lányod a nyirkos földbe megy.”
Amikor Ljubkát kivégzésre vitték, kedvenc dalát énekelte:
Moszkva nyírfás nagy messzeségén …
Az SS-Rottenführer, aki a kivégzést végrehajtotta, azt akarta, térdeljen le, hogy tarkón lőhesse, de Ljuba nem térdelt le. Szemtől szembe fogadta a golyót.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!