“DUNÁTÓL A DONIG” bővebben

"/>

DUNÁTÓL A DONIG

XII-XIII

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

 

XII

Mire visszaértünk a táborba, megérkezett a postás kocsi. Másodszor hoztak csomagot is. Először még Tim előtt az egész századból csak Herczka Sanyi kapott egy egykilós csomagot, finom cukorkákkal teli. Szétosztotta a keret tagjai között. Azt hitte, így nyerheti meg a szimpátiájukat, hogy így menekedhetik meg a brutalitásoktól. Másnap már öten is ütötték-verték, rugdalták azok közül, akik tegnap még szívesen szopogatták, ropogtatták cukorkáit. Nem éppen jó példaadás volt a kollektív magatartásra. Ma ketten kaptunk csomagot: én és a kis Hegedűs. Mire én hazamentem, Hegedűs már felbontotta az övét. Nem volt más benne, csak egy ötdekás Vitapric, a többit kilopták belőle. Ki? Ki tudja azt megmondani?

Rossz előérzettel bontottam csomagomat én is. Sértetlen volt. No, ebből nem hiányozhat. Fél kiló kristálycukor, fél kiló száraz kolbász volt benne.

Fazekas Feri osztotta szét igazságosan. A kollektíva minden tagjának jutott egy vékony karika kolbász és egy fél kávéskanálnyi cukor. De jutott. Nem a mennyiség volt a fontos. Apró örömök megosztása, nagy. nehézségekben egymás segítése, támogatása szilárdította a kollektívát egységgé.

Egy levél hazulról, bárkinek jött is, valamennyiünk levele volt, melyet mindenki végigolvasott. Az egyes öröme, mindenki öröme volt.

Most már reméljük, hogy sűrűbben fogunk levelet és csomagot kapni. Megvan már a tábori számunk: 291/98. Mikor az első levelet megkaptuk, hogy megírjuk a tábori számot, akkor azt ígérték, hogy hetenként írhatunk haza egy-egy lapot. Bizony a hetek telnek-múlnak, de mind ritkábban kapunk írásra engedélyt.

Most, amikor e sorokat írom, itt vannak előttem az összes tábori levelezőlapok, amelyeket küldöttem a kilenc hónap alatt. A feleségem gondosan megőrizte valamennyit. Összesen tizenegy darab, azzal a német tábori lappal együtt, amit a partizán eset után Konotopból külön repülőgép hozott haza.

Azért ennél sokkal többet írtam. Mindig találtam egy-egy ismerősre, barátra, elvtársra, aki megengedte, hogy az ő neve alatt írjak. Ezt tették a többiek is. Különösen a 22-es gyalogezredben szolgáló Németh Sándor esztergomi cipésszel barátkoztam össze. Az ő nevében írtam és kaptam a leveleket.

Voltak, akiken az állatiasság nem lett úrrá, akik megmaradtak embernek. Akik, ahol csak lehetett, segítettek. Nem azoknak akarok itt emléket állítani, akik aranyért, óráért, márkáért, bonért tettek „szívességet”. Ezek a legundokabbak voltak. Üzérek a fronton. A nyomorúság vámszedői, tetvek, akik az utolsó vércseppet is kiszívták azokból, akik egyszer a hálójukba kerültek. Ezek nemcsak fosztogatták áldozataikat, hanem zsarolták is. Amikor idehaza egy márka 1.64 pengővel volt egyenlő, akkor ezek kint a fronton bonra öt-hat, később már tíz pengőért adtak egy márkát. A bonra kölcsönadott márkáért aztán ők szereztek árut: kenyeret, konzervet, mézet, cukorkát. Egy egykilós komiszkenyérért eleinte öthat, később tíz, sőt a télen már húsz márkát is mertek kérni. Egy kiló kenyér, melynek idehaza hatvan fillér körül volt az ára, odakint százötven-kétszáz pengőbe került.

Persze hogy csak a tehetősebb engedhette meg magának ezt a luxust. Számítani kellett rá, hogy a bonokat idehaza benyújtják beváltásra, mert ha valaki szabadságra jött, az összeszedte az összes ismerőseiét, és otthon, százalékra bonyolította le a behajtást. Nem az „üzletembereknek” akarok itt emléket állítani, hanem azoknak, akiket nem csábított a könnyű kereseti lehetőség, és ha módjuk nyílt, segítettek önzetlenül. Emberi jó érzésből. Baráti kapcsolatok alapján. Néha, ha elvtársak akadtunk össze, elvtársi szolidaritásból.

Nem sokan voltak. Éppen azért kell, hogy róluk is megemlékezzek. Lássák, akik látni tudnak, akik látni akarnak, hogy nem kellett volna mindennek úgy történnie, ahogy történt. Történhetett volna másképp is, ha a vezetők uszítása, a negyedszázados fasiszta propaganda nem tette volna állattá az embereket.

XIII

Éjjel nagy lármára ébredtünk. Idegenek jártak a körletben. Zseblámpával világítottak. Kerestek valamit vagy valakit.

Spóner rikácsoló hangon kiabált.

– Oltsák el azonnal a lámpát! Hogy mernek itt nyitott fénnyel járni.! A repülök felfedeznek bennünket. Oltsák el! Oltsák el!

– Mit jajgat? De be van szarva! Kicsoda maga?

– Maguk kicsodák?

– Tábori csendőrség! Mi a rangja?

– Hadapród. Századparancsnokhelyettes.

– Hol a századparancsnok?

– Velem is el lehet intézni a dolgukat. Mit akarnak? – Spóner kisfiú volt, mihelyt valami hivatalos dolga akadt. Most sem merte számon kérni a tábori csendőrök magatartását.

A csendőrök Silberpfennig Judát hozták vissza. Szerencséje volt, hogy ott a helyszínen nem lőtték agyon. Azt hiszem, hogy inkább csak azért nem, mert nem hitték el neki azt, hogy magyar munkaszolgálatos. Hogyan is hitték volna el neki? Hatvanöt éves volt, alig tudott vagy legalábbis rosszul tudott magyarul. Inkább szovjet kémnek hitték, és azért kísérték utánunk, hogy bebizonyítsák, hogy nem munkaszolgálatos, hogy nem közénk való!

Silberpfenniget otthagyták. Megint csend ült a táborra. Nem sokáig. Repülőtámadás volt Sztarioszkol ellen. Valahol ott egészen közel felettünk húztak el az orosz gépek. Búgott, remegett az erdő. Néhány perc múlva már rengett alattunk a föld. Sztarioszkol felől hatalmas tüzek világították meg az eget.

Hajnalban indulás. A folyó hídján megyünk át ott, ahol a napokban fürödtünk.

Az első pihenőt egy kolhoz mellett tartjuk. Az udvaron tucatnyi „Sztalinyec” jelzésű vontató. Ott heveredünk le mellettük a földre. A században sok a mérnök, műszerész, szerelő. Kitör belőlük a szakember kíváncsisága. Nézegetik, vitatkoznak felette. Alkatrészeket szerelnek le. Udvardy János meg Ferenczi Sándor, mindketten a Láng-gyárból vasesztergályosok, egy különleges csigamenettel ellátott dugattyút szerelnek le az egyik gépről. Szakszerűen vitatkoznak rajta. Én nem értek a kérdéshez, de látom, hogy a mérnököket is lázba hozta az a kis fémdarab.

Udvardy zsebre vágta a szerkezetet. Egész úton tárgyaltak róla. Mérnökök, szerelők, vasesztergályosok egyöntetűen állítják, hogy ilyen finom munkát még a német gyárak se állítottak elő.

Azok is azt állítják, akiknek eddig nem volt egy jó szavuk sem a Szovjet mellett, akik mindent eddig csak a front piszkán és a maguk szennyén át láttak, akik a maguk otthoni nem is kis-, hanem sokszor nagypolgári életformáihoz alkalmazták a méreteket, mellyel az itt látottakat értékelték. Végre egy elismerő, jó szó.

Sztarinikolszkája.

Nem falu. Kolhoz. Néhány lakóépület. Három hatalmas istálló. A lakások már üresek. Néhány összetört bútordarab, szétszórt, összetaposott papírok, képek. Jeléül, hogy itt emberek is éltek.

Az istálló a szállásunk. A fiúk takarítják, mert félméter magas bent a trágya.

Itt sincs kút. Vizet keresünk. Nem találunk.

Vissza kell menni az úton. Jó messzire, ahol egy kutat hagytunk el. Jó magas domboldalon van. Csikvári jön velünk. A trojkával megyünk. Arrafelé én, visszafelé Oláh a kocsis. Ebből lett majdnem a nagy baj. A domboldalon lefelé a három apró orosz ló nem tudta a tízhektós, vízzel teli hordós kocsit visszatartani. Megfutottak. Már ketten húztuk a gyeplőt. Nem használt. A sok mázsás kocsi szélvészként robogott az úton, amely egyre meredekebb lett.

Csikvári is ott ült velünk a bakon. Könyörgött, káromkodott, rimánkodott, szidott és halálsápadt volt. Hát mi is elkészültünk a legrosszabbra. Itt már nincs mentség. A legközelebbi kanyarban feldűlünk. Szerencsére az út kitűnő, hengerelt, makadámút volt, melyet még nem szántottak fel a tankok.

Elszakadt a gyeplő, s mi Oláhval egyszerre pottyantunk hátra az ülésről a kocsiba. A bakon Csikvári egyedül volt. Remegve kapaszkodott az ülésdeszkába, mely a lejtős úton mind előbbre csúszott a kocsioldalon, melyhez az ülésdeszka nem volt hozzáerősítve.

Mi tehetetlenül beszorultunk a hordó és a saroglya közé. Még egy perc, és Csikvári a lovak közé zuhan. Mi meg, ha feldűlünk, éppen a hordó alá fogunk kerülni.

A három ló szabadon száguldott a kocsival. Most már csak az segíthetne rajtunk, ha szerencsésen elérjük a domb alját, ahol egyenesen, hosszú laposban vezetett az út.

Itt nem használt a „brrr”! az orosz lovak állj jelzése sem.

Újabb veszély fenyegetett bennünket. Az úton három tehenet hajtott valaki. Pirók Gyula volt, a mi századunk tehenésze. Mindjárt felismerte a helyzetet. Az út közepére állt, és el akarta kapni a lovak zabláját. Azok megijedve, hirtelen balraátot csináltak, és egyenesen be az út menti tarlóra.

Szerencsénk volt. Az út menti árok épp azon a helyen alig arasznyi volt. A vízmosás betemette. Egy nagy zökkenővel túl voltunk az árkon, és a puha szántóföldbe besüppedtek a kerekek. A lovak hirtelen megálltak. Csikvári ebben a pillanatban zuhant le. Előbb a rúdra esett, aztán a lovak közé. A fáradt lovak meg sem mozdultak. Ezt is megúsztuk szerencsésen.

Valaki felfedezte, hogy a kolhoztól nem messze, egy gyönyörű völgyben ivóvíz van. Lementünk felderíteni. Három tiszta vizű forrás bőségesen ontotta a friss vizet. Öt percnyire volt a körlettől.

A forrásoknál orosz nőkkel találkoztunk. Két-három vödörrel, járomrúddal vitték a vizet egy közeli tanyára, amelyet a forrásoktól jól láthattunk. Gondozott kertek vették körül a tanyát, ahova nemsokára elengedtek, helyesebben elküldtek bennünket, hogy hozzunk friss tejet és zöldhagymát.

Négyen mentünk kíséret nélkül. Szívélyesen fogadtak bennünket. Először inkább tisztelettel, mert azt hitték, hogy katonák vagyunk. Ónodi bácsi hamar informálta őket. Nagy csomó zöldhagymát hordtak össze. Kancsók, tele friss tejjel. Mi valamennyien torkig jóllaktunk tejfeles túróval, sült tésztával, tejfeles káposztalevessel, füstölt birkahússal.

Szégyelltük magunkat, amiért a szíves vendéglátást semmivel sem tudtuk viszonozni. Még ők mentegetőztek. A gyerekeknek, akik ott sürögtek, forogtak körülöttünk, szájtátva bámultak bennünket, a zsebünk aljából előkotort két-tíz-húsz filléreseket meg pfennigeseket osztottunk. Boldogan mutogatták egymásnak.

Feltűnt, hogy itt milyen tiszta, ápolt minden. Mindenki ünneplőben volt.

– Erre még nem jártak idegen csapatok – magyarázta az egyik orosz. – Ti vagytok itt az elsők.

Amíg mi ettünk, addig Ónodi suttogva tárgyalt a férfiakkal.

A búcsúzásnál is szívélyesek voltak, de már komorabbak. Nem volt az arcukon az a nyugalom, mint amikor jöttünk.

Odahaza lelkendezve meséltük el a fiúknak, hogy hol jártunk. Szinte csurgott a nyáluk a gyönyörűségtől. Nem sokáig, mert sorakozót rendeltek el. Menetkész felszerelés. Csak a muszosoknak szólt a sorakozó.

– Keret és kocsik maradnak! – szólt a parancs.

Tiszarovits, ez a bárgyú arcú hadnagy, tőle szokatlan élénkséggel jött-ment. Mérges volt.

Most még Ónodi sem tudta megmondani, hogy mi lesz itt.

– Mit törődtök vele. Majd lesz valami – morogta, és dünnyögve beállt ő is a sorba.

– Csomagokat lerakni a földre!

Tiszarovits, Spóner haladtak végig a század előtt. Mindenkinek ki kellett öntenie a hátizsákja tartalmát. Abban turkáltak. Nem vettek el semmit.

Néhánynál egy-két kilóra való krumpli is előkerült a hátizsákból. A kolhoz környéki földekről csenték. Szigorú német parancs volt, hogy csak a hadsereg szedheti fel a krumplit. Külön erre a célra szerveztek csapatokat. Akinél burgonyát találtak, azoknak ki kellett a sorból lépni. Hárman voltak. A kis Salamon-gyerek, Grünwald Béla és Lindenfeld Vilmos. Az istálló végén levő csűrben kötötték ki őket.

Estére mi konyhások, parancsot kaptunk, hogy szedjünk egy zsák krumplit. Kellett a tiszti konyhára. Rájuk nem vonatkozott a parancs.

Szinia-Lipiagia.

Sztarioszkol óta a legnagyobb helység. Az a hír járja, hogy ez utunk végcélja. Állítólag innen nem megyünk már tovább. A századot egy épülőfélben levő iskola földszintjén helyezték el. Persze, se padló, se tető. Csak az oldalfalak vannak meg. A keresztgerendák jelzik a jövőbeni emeletek helyét.

A konyhát egy üzlethelyiségben állítjuk fel. Ilyen komfortosan még nem helyezkedtünk el. A lovak részére egy biliárd-termet foglalnak le. Nagy, kávéházi tükörablakok. Ilyen pazarul még a herceg Esterházy versenylovai sem laknak.

A lovak alatt parkett és friss szalma. A munkaszolgálatosok a puszta földön fekszenek. A század útjavításra jár. A fiúk minden este panasszal telve érkeznek be. Egész nap csattog a bot a hátukon. Csikvári, Reichord, Németh, Bedő a főhóhérok.

Egy szakaszt a kórház igényel munkára. Ezeknek jobb soruk van. Hozzájutnak egy-egy falat ételhez is.

Harmadnapja vagyunk már itt, amikor örömhír fut végig a századon. Visszaérkezett Werbőczy hadapród, aki még Kurszkból utazott haza, hogy a partizántámadás alkalmával elvesztett századfelszerelés helyett másikat hozzon.

Nem hozott, de jó, hogy visszajött. Az egész század felélénkül. Az állandó rémületet nyugodtság, biztonságérzés váltotta fel. Ha Werbőczy itt van, nem lehet baj. Nem enged semmiféle kilengést. Sokan jóba vannak vele. Hozott is hazulról rengeteg üzenetet.

Már az első intézkedése is javunkat szolgálta. Spóner már hetek óta nem adta ki a rendes napi kényérjárandóságot. Két kocsi volt tetézve tartalék kenyérrel, a század meg éhezett. A kocsikat vízhatlan ponyva helyett csak zsákdarabokkal terítették le. A jó, gyakori nyári eső kovászt csinált újra a kenyérből, melynek belsejében bőségesen tenyészett a zöld penészgomba.

Werbőczy azonnal szétosztatta a raktáron levő kenyereket. Úgyis ehetetlen volt. Legalábbis normális körülmények között ember ilyen kenyeret már nem eszik meg. De hol voltak akkor már a normális körülmények?

Egy nagy ponyvára öntöttük ki az összes penészes kenyeret. Mindenki csipegetett belőle, ahol jót, megehetőt talált közte. Mint a tyúkok a szemétdombon, úgy kapirgáltak ott a ponyván azok, akiknek mindegy volt, hogy mit, csak ehessenek, akik az égető éhséget nem tudták morális erejükkel legyőzni. Oláh is a nagyevők közé tartozott. Soha, semennyi nem volt neki elég. Soha még nem lakott jól. A kenyérzsákját színültig rakta a penésztől zöld kenyérrel, és vígan rágcsálta. Kértem, könyörögtem neki, ne egye. Fenyegettem is. Nem használt semmi. Még aznap délután megette az oldalzsáknyi penészes kenyeret. Gondoltam, ha ez nem hal ebbe bele, az olyan csoda lesz, amit érdemes feljegyezni.

Nem halt bele. Se ő, se a többiek, akik addig-addig válogatták a ponyváról a töredékeket, hogy a végén már a morzsákat is úgy mérték igazságosan szét egymás között.

Eddig mindannyiszor azt hittem, hogy amit átéltem, amit láttam, az az emberi szervezet csúcsteljesítménye. Akkor még gondolatban sem tudtam elképzelni olyan helyzetet, melyben úgy gondoljunk vissza a Szinia-Lipiagia-i napokra, mint talán soha vissza nem térő szép időkre.

Pedig ez még csak a Getsemani-kert volt. Hátra volt még a Kálvária.

Egyik délelőtt, amikor az egész század künn volt munkán, a konyhával szemben levő hadikórházba hívatták Tiszarovitsot, a századparancsnokot. Emberek kellettek munkára. Csak őskeresztények.

Hárman voltunk a konyhán. Kovács Lajos a kovácsműhelyben és Szekulesz Jenő a bognárműhelyben. Öten mentünk át a kórházba. Tényleg csak őskeresztényeknek való munkát kaptunk. Tíz sírt kellett ásnunk a kórház előtt levő parkban. Utána tíz koporsót kellett készítenünk, tíz magyar katonatisztnek. Nem volt deszkánk. Faragtunk. Egy kicsit vastagra sikerültek. Nem lett semmi baj belőle. Legfeljebb túl nehéz volt a koporsó, üresen is alig bírtuk el hatan. Halotti tor is volt. Amikor befejeztük a temetést, és szépen felhantoltuk a sírt, odatűztük fejtől a tíz keresztet, utána mindegyikünk kapott egy csajkányi pörköltet.

Az iskolából alakított kórház zsúfolva volt sebesültekkel. A folyosókon, mellékhelyiségekben, mindenütt jajgató, nyöszörgő, könyörgő, haldokló sebesültek.

Itt már nagyon közel lehet a front, mert a sebesülteket kocsikon hozták, a fele halott volt mire megérkeztek.

Szinia-Lipiagia-i élményeink közé tartozik még az a verekedés, mely a századirodában zajlott le. Már napok óta beszélték, hogy Werbőczy egy csomó előléptetést hozott magával. Tényleg megrangosodtak a keretesek. Mindenki legalább egy ranggal ment előre. Most már egy egész rakás őrmesterünk volt. Nem tudjuk, mi miatt tört ki a háborúság. Nem is tudhattuk, hiszen a keretszálláshoz vagy századirodához még közelítenünk sem volt szabad.

Csak a nagy ordításra futottunk a konyha mögötti udvarra nyíló századiroda elé. Még azt láttuk, hogy Rotyits vígan osztotta jobbra-balra a pofonokat a kocsisoknak, őrvezetőknek, sőt, az őrmesterek közül is részesedett belőle egyik-másik. Igaz, hogy Rotyits is kapott egy Gulyás nevű kocsistól olyan pofont, hogy testvérek között is felért tízzel.

Két lépcsőn kellett a századirodába felmenni az udvarról. A lépcső előtt álltak, ordítoztak a meg- pofozottak, fent az ajtóban Rotyits. Mögötte néhányan a szűkebb bandájából.

Lent Gulyás, fent Rotyits volt a leghangosabb. Gulyás közlegény, Rotyits főtörzsőrmester. Most megfeledkeztek erről. Inkább két kofához hasonlítottak, akik a piac népe előtt szedik le egymásról a keresztvizet.

Ezek is leszedték.

– Maga vén lókötő, tolvaj, azt hiszi, hogy a maga nyakát nem lehet kitörni? Azt hiszi, hogy nem tudják, a század sójáért hál minden este más nővel?

– Fogd a pofád, te paraszt. Még te is mersz beszélni? – ordított most Rotyits Gulyás felé.

– Majd előadod a postacsomagokat. Tudjuk hova tetted.

– Tette az anyád, az a k… !

Rotyits, mint az őrült ugrott le az irodaajtóból. Egyenesen Gulyásnak. Vicsorgatta a fogát, mint az éhes farkas, fejét a nyaka közé húzta.

– Ki a k … ? Mi? Mi? Ki a k … ?

– Az anyád, aki kitett. Te csibész!

Gulyás fiatalabb volt és erősebb is. Rotyits ütésre lendülő kezét félreütötte, és úgy rúgta hasba, hogy Rotyits odavágódott a lépcsőkre.

– De uraim, mi ez itt? – nyafogott ki az ajtóból Spóner. – Kérem vigyázzanak, mert rossz példát mutatnak a muszosoknak.

Odapipiskedett a verekedők közé, és játszotta a békeangyalt. Behívott mindenkit az irodába, ahonnan néhány perc múlva Gulyás repült ki. Utána székek, emberek repültek.

Werbőczy vetett véget a Szinia-Lipiagia-i csatának, melynek emlékét sokan hordozták a keret tagjai közül hetek múlva is.

Állítólag hadbírósági ügy lett az esetből. Később hallottuk, hogy ez igaz is volt, de a felek, akarom mondani a cinkosok kibékültek, és az eljárást megszüntették.

Most még egyelőre áll a harag. Egymásra vasvilla szemekkel néznek. Csak szolgálati úton érintkeznek, és őrmester urazzák, tizedes urazzák vagy honvédezik egymást.

Nem jó az, ha a keret tagjai közül valaki, valahol valamiért a rövidebbet húzza. Ennek a muszosok adják meg az árát. A ki nem öntött düh itt lobban fel. A kapott, de vissza nem adott pofonért itt vesznek elégtételt. A hasbarúgást sem felejtik el továbbadni. E téren már vannak tapasztalataink. Azért aztán örülünk, hogy a tizenkettedik napon mégis parancs jön a továbbindulásra. Majd útközben lohadnak kicsit a szenvedélyek. Meg ritkábban is vannak együtt a haragosok. Mi sem esünk úgy mindenkinek a keze ügyébe. Azért jobb, ha továbbmegyünk.

Felkerekedik a karaván. A tizenkét napos pihenő alatt úgy berendezkedtünk, hogy mindenki sajnálja itt hagyni ágyát, fogasát, ládáját. Persze, nem a muszosok ágyáról, fogasáról, ládájáról van szó. A muszos ágya az édes anyaföld, fogasa valamelyik faág vagy falba vert szög, ládája pedig a hátizsákja, mely napról napra soványodik, rongyosodik.

Németekkel vonulunk kelet felé. Röhögnek rajtunk.

– Cigány? Cigány? – kérdezgetik minduntalan.

– Muzik? Cigány?

Nemcsak azért mondogatják, mert ez az egész szókincsük, de illik is ránk. Rongyos, piszkos társaság ez. A kocsikon ezernyi kacat. Ott van Spóner plüssheverője, Rotyits összecsukható ágya, lószőr matracokkal bélelve. Minden kocsin ezernyi batyu, rablott holmi. Elöl a bandafőnökök, a sötétképű Rotyits cimborájával, a századparancsnok Tiszarovitssal, a gonosz, álszent Spóner, az alattomos Csikvári, a mindig nagyszájú Szívós, a brutális Bedő, az analfabéta Németh, a még butább Reichord, és folytatni lehetne a névsort azokkal, akik talán kevésbé brutálisan, de semmivel sem kegyetlenebbül, ugyanazt csinálták. A nagyhangú, örökké nyálas szájú Molnár Árpád, az örökké zsidózó, nyilas Südi József, a hencegő Juhász Gergely, a volksbundista Merkl János, az elefántlábú Kiss József és a többiek.

Az a néhány kerettag, akik megmaradtak embernek, akik talán soha nem mentek túl a már megszokott katonai komiszkodáson, sőt, azokat sem igen alkalmazták velünk szemben, inkább a kocsisok közül kerültek ki. Lehet, hogy csak az óvatosságuk tartotta vissza őket a durvaságoktól?

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com