XI
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
2
Tizedesünk ordítása figyelmeztetett helyzetünkre.
– Gyerünk fel a kocsira! Aztán indulás!
Ez nekem meg Ónodinak szólt.
– Itt a főtörzsünk, tizedes úr. Talán lenne szíves szólni neki, nehogy baj legyen.
– Érdekel engem a maguk gorillája? Gyerünk csak!
Gondoltam, majd csak észrevesz bennünket Rotyits.
– Halló, vigyázni! – kiabáltam a tömegre, mely Rotyitsékat körülvéve, elzárta az útunkat.
Jól gondoltam. Rotyits meghallotta a hangomat.
Szétlökdösve az embereket, ugrott oda a lovak elé. Egy rántással megállította őket.
– Hát te mit csinálsz!? Hová az anyátok Úristenébe mentek? Mi ez itt?
A fejét behúzta a nyaka közé, mint az ugrásra kész párduc.
– Ki engedte meg nektek ezt? Hol a lajt?
Habzott a szája a dühtől. Körülötte a gyűrű engedett. Mégiscsak főtörzsőrmester volt. Az még itt, a fronton is nagykutya. A kút körüliek meg közlegények, legfeljebb tizedesek, szakaszvezetők voltak. Rotyits Ónodi oldalán állt. Ott toporzékolt. Egy rántással lecibálta. Megkapta mellén a zubbonyt, úgy rázta.
– Mit csináltatok? Te vén majom, már rád se lehet semmit se bízni?!
– A tizedes úr kényszerített bennünket, főtörzs úr!
– Hol az a ganéj?
– Mi az, hogy ganéj? – jelentkezett a tizedes.
– Uh, te vagy az?! – Most már a tizedes zubbonyát ragadta meg, és két hatalmas pofont kent le neki.
Az se volt rest. Belerúgott Rotyits lábába. Ott hemperegtek a porban, sárban. A tizedes volt a fiatalabb, az erősebb. Jól belenyomkodta Rotyits pofáját a porba meg a kút körüli sárba.
Eső után a csordáskút körül néznek úgy ki a disznók, mint ahogy most ezek ketten.
Csikvári is beleavatkozott. Próbálta szétválasztani őket. Pipiskedve, dülöngve cibálgatta jobbra-balra őket.
– Hiszen ez részeg – súgom oda Jóskának.
– A főtörzs is.
– Már Csikvári is ott hempereg a sárban.
Az udvarban levők illő távolságra húzódtak tőlük. Szép, nagy kör alakult. Körben a cirkusz élvezők, középen egy magyar királyi hadseregbeli főtörzsőrmester, egy szakaszvezető és egy tizedes birkózik. Hármasban folyik a mérkőzés. Rúgják, öklözik, tépik, fojtogatják egymást. Épületes látvány számunkra.
Rotyits a pisztolyához kapkod, amíg Csikvárit mártogatja sárba a tizedes. Nincs ideje elővenni. Vagy öten is lefogják. Csikvárit is, Rotyitsot is.
Ott a főhadnagy. Eleresztik mind a hármat. Rotyits jelentkezik először. Alig áll a lábán.
– Szóval, a magáé ez a kocsi?
– Miénk, és a főhadnagy úrnak nincs joga elrabolni. Jelenteni fogom. Ezért hadbíróság jár, főhadnagy úr!
– Fogja, öregem, a pofáját, mert rosszul jön ki.
– Még hogy én fogjam? Hű …
Többet nem tudott szólni, mert most a főhadnagy adott neki egy akkora pofont, hogy újra elvágódott.
Még ott fektében kotorászta elő a pisztolyát. Megint csak lefogták.
– Hozzák be mind a hármat az irodába – rendelkezett a főhadnagy.
– No, Jóska, ebből mi lesz?
Elfeledkeztünk mi vízről, sebesültekről, ebédről, annyira az esemény hatása alá kerültünk.
– Hol voltatok? – kérdeztük Oláh Feritől.
– Bent voltunk a kantinban, ott ittak. Már ott is verekedtek. Azért kellett lóhalálában hajtanom. Menekültünk. Még utánunk is lőttek.
Az udvaron most már annyian voltak, hogy mozdulni sem lehetett. Voltak, akik vízért tolakodtak be, másokat meg csak a kíváncsiság hajtott.
– No, öregem, gyerünk, amíg azok odabent elintézik, fordulhatunk egyet – szólt az egyik őr, aki az előbb is elkísért bennünket az agyaggödörbe.
– Nem lehet, tetszik látni, milyen ember a főtörzsünk.
– Jó, jó, azért csak gyerünk.
– Nem lehet itt kihajtani annyi embertől.
– Majd csinálok én utat, gyerünk csak.
Odamentünk a kocsihoz, amelyről a halálhörgés már alig hallatszott. Inkább csak apró sóhajok. Most is vagy húsz sebesültet tetéztek fel, egymásra hányva. Néztem a legfelsőket a rakáson. Fiatal, szőke fiú. Nem lehet húszéves sem. A szeme helyén két borzalmas seb. Nincs még bekötözve sem. Szőke haja a szemüregébe ragadt bele. Nem lehet közlegény.
Azok mind kopaszok, ennek meg hosszú haja van. A lábát meg-megrándítja. Csak az jelzi, hogy él. Finom csizma a lábán. Mellette idősebb ember. Emennek az apja lehetne. Bal karja könyökön felül hiányzik. Nincs lekötve. Csak egy szíjjal van a csonk elszorítva. A ruhája merő vér. Néha felnyitja a szemét. A nap éppen beletűz. Hamar lehunyja. Alig lélegzik már. Szájából is vékony, piros csíkban csörgedezik a vér.
A tömeg kissé odább húzódik tőlünk. Nem azért, mert az őr hajtja el őket, hanem mert már nem bírják a bűzt, ami a kocsiról meg a raktárból ömlik.
Még sokan tartózkodnak a kapu melletti irodaépület előtt. Úgy látszik, valamit láthatnak ott.
Egyszer csak Spóner töri át magát a tömegen ötödmagával.
– Mi van magukkal? Reggel óta vannak itt. Otthon majd szomjan veszünk, se víz, se főzés. Mit csináltak eddig itt?
Nem a századot féltette, hogy szomjan vész. Magát. Inkább eljött.
Meglátta kocsink rakományát.
– Hát ez? – húzta félre a száját, és emelte kezeit a szeme elé.
Megfordult, és keresztet vetett. Kezét a hasán imára kulcsolta. Az ima bizonyára megnyugtatta a lelkiismeretét, mert már visított a hangja:
– Hol van a hordó?
Mutatom neki.
– Miért nem hoztak vizet?
– Nem engedtek, hadapród úr alássan.
– Ne-em? Hát ki parancsol maguknak? Hát nem én vagyok a századparancsnokhelyettes?
Hallgattunk.
– Ne-em? Na, nem tudnak felelni. Pedig maguknál készen van a felelet mindig. Hát nem én vagyok a századparancsnokhelyettes?
– Igenis, az tetszik lenni – válaszolta Ónodi.
– Nem igenis tetszik, hanem alássan jelentem, tetszik lenni. Maga már elég vén, hogy ezt tudhatná. Még maga sem tud katonásan felelni.
No, gondoltam, ennek most ez a legnagyobb gondja. Majd lesz nagyobb is, ha megtudja, hogy itt mi történt.
Az egyik keretlegény közben megtöltötte kulacsát a kútnál, és most szolgálatkészen nyújtja Spónernek. Az előbb körülményesen körültörli a kulacs száját a tenyerével, aztán a nyílást az ujjaival, még a kabát sarkával is törölget rajta, s csak azután iszik. Úgy kortyolgatja a vizet. Nem akarja mutatni, hogy majd eleped utána, de azért utolsó cseppig kiissza.
Most már megenyhült a hangulat. Most veszi csak észre a homokfutót.
– Hát a főtörzs meg a Csikvári szakaszvezető úr hol van?
– Bent vannak, alássan, ott az irodán.
– Mit csinálnak ott?
– Nem tudom, alássan. Nemrégen mentek be.
– És addig hol voltak?
– Nem tudom, alássan.
– Maga semmit sem tud? – förmedt rám.
– Alássan jelentem, az Oláh volt a főtörzs úrékkal.
– Oláh!
– Parancs!
– Hol voltak maguk?
– Alássan jelentem, a városban. A főtörzs úrék a kantinban, én meg kint vártam rájuk.
– A kantinban? Áh!
Most egyszerre lehalkította a hangját, és szinte súgva kérdezte:- Mondják, nincsenek berúgva Rotyitsék?
– Nem tudom, alássan.
– Na, majd én megnézem.
– Bedő, maga meg rakassa le azt a kocsit. Értette?
– Igen.
Most odajöttek a kerettagok hozzánk.
– Mi volt itt? – érdeklődtek.
Mi elmondtuk. Bedő, Szívós, Németh jót röhögtek rajta.
Szívós karján új karóra. Tegnap még nem volt neki. Most délután három órát mutat.
– Hát ezekkel mi lesz? – bökött fejével Bedő a kocsi felé.
– Nem tudom – válaszoltunk egyszerre mind a ketten.
A négy őr tanácstalanul állt. Bedőék tárgyalni kezdtek velük. Már több mint egy órája annak, hogy felrakták a sebesülteket. Az alsók bizonyára már régen megfulladtak. Már alig lélegzenek a felsők is.
Bedő szemrevételezi őket. Tetszik a szép, puha szárú csizma. Azé a szőke hajú gyereké, akinek sötét szemüregében most tucatnyi zöld légy száll ki és be. De Bedő nem finnyás. Már húzza is le a csizmákat. Aztán egymás közt gusztálgatják. A többi is kedvet kap. A halottak lábbelijeit vizsgálgatják. A többinek bakancs van a lábán. Irigylik is Bedőt, hogy olyan jó fogást csinált.
Az öt keret meg a négy őr hamar összebarátkoznak. Sugdolóznak, tárgyalnak.
Spóner, Rotyits, Csikvári érkezése vetett véget a készülő bótnak. Rotyits és Csikvári egymásba karolva jönnek. Nem szerelemből karoltak össze, hanem támogatják egymást.
Gyönyörűen néznek ki. Piszok, sár mindegyik. Rotyits szeme alatt hatalmas kék folt. A pofája összekarmolva. Csikvári zubbonya, zsebétől kezdve a háta közepéig végighasadt. A tömeg tódul utánuk. Rotyits már újra ura a helyzetnek.
– Leszórni azt a szemetet – adja ki nekünk az utasítást. A sebesülteket értette.
A négy őrre nézünk. Azok elfordulnak. Úgy tesznek, mintha nem látnák, mi történik.
Ónodi, Oláh és én leemeljük azt a szőke hajút. Még meleg a keze. Él. Be akarjuk vinni a raktárba. Vissza a többi közé.
– Kuss, ide nem hozhatjátok vissza – mordult ránk az ajtóban álló őrök egyike.
Visszavisszük a kocsihoz.
– Főtörzs úr alássan, mit csináljunk velük, nem engedik be őket!
– Rakjátok le a kocsi mellé.
Oda fektetjük. Aztán szép sorban a többieket is. Pont húszan voltak. Már csak a szőke élt.
A hordót a kerettagok is segítettek feltenni. Aztán kordont vontak a kút körül, és amíg mi meg nem mertük a lajtot, addig, senkit sem engedtek oda. Még a közelébe sem.
Jó késő délután volt, mikor a vízzel teli lajttal kihajtottunk a gyárudvarról.
Az agyaggödör körül most csak az őrség állt. Csend volt.
Félúton a lajtos kocsi előtt haladó homokfutó hirtelen megállt. Spóner ugrott le. Megállította a mi kocsinkat is.
– Jöjjenek le!
– Parancs, hadapród úr.
– Maguk tudják, hogy miért néz ki a főtörzs úr meg a szakaszvezető úr úgy, ahogy kinéz? Mit fognak mondani, ha a többiek érdeklődnek?
– Alássan jelentem, a kocsi felborult – vágta rá Ónodi.
– Aztán miért késtek a vízzel annyi ideig?
– Hát nem volt víz a kútban, hadapród úr – nevettem el magam.
– Ne röhögjön, hanem alássan jelentem. Maga ezt soha nem tudja megtanulni?
– Igenis, alássan.
– Szóval, mindent tudnak. Gyerünk tovább.
Bent a táborban valóságos üdvrivalgás fogadott bennünket. Az egész század ott tolongott a lajtos kocsi körül, kulaccsal, csajkával felszerelve.
– Emberek, nem lesz ebéd, ha megisszák a vizet – szólt rájuk Kalla bácsi csitítólag.
Spóner már intézkedett is. Mindenki egy kulacsaljnyit kap. A keret pedig egy kulaccsal. Igaz, hogy ők ott helyszínen kiitták, és újra odatartották kulacsukat a csap alá. Egyik-másik háromszor is. Ki mert volna szólni nekik?
Az ebéd csak késő este készült el. Tíz napja az első rendes étel. Száraz bab-leves birkahússal, sárgaborsó főzelék birkahússal. Amolyan birkapörkölt-féle. Sok borsó és birkacsont meg a porcogós.
Hazai konyhaillat terjengett körülöttünk. A fiúk a konyha körüli bokrokból lesték, mint változik át a mekegő birka pörköltté. Minden mozdulatunkat legalább száz szempár leste, figyelte áhítattal. A közeli evés reményében most mindenki csöndben volt. Mindenki jól félrehúzódott, nehogy valamelyik kerettag belebotoljék.
Végre utolsót kavarunk a levesen. A keret birkagulyása ízletes. Puha a hús. Lehet osztani az ebédet.
– Menjen, István – küldött Kalla bácsi -, jelentse a hadapród úrnak, hogy kész az ebéd. Oszthatjuk-e?
A hadapród úr sátra lombból készült. Az ajtaját egy tarka szövet fedte be. Nem volt mivel kopognom. Kopogtatás nélkül léptem be.
Ott ült Spóner az asztal mellett. Tubusos olasz sajtot kent, kenyérre, és mézbe mártogatta. A kezével akarta eltakarni a kenyeret, sajtot, mézet. Jelentettem, hogy kész az ebéd.
– Hogyan főznek maguk? Én nem bírom a maguk főztjét. Osszák csak ki! Még kóstolni sem bírom.
Azért dupla porciót vitetett be magának. Egész nap evett meg imádkozott. Ő tehette, m. kir. tiszt volt. Annak számított.
Először a keret kapott. Kétszer-háromszor is megfordultak a kondérhoz. Nekik ízlett a főztünk. Nagyon is. Voltak olyanok is, akik még a muszosokéból is elvittek egy-egy púpozott csajkával. Igaz, hogy ezt már nem ették meg. Ez volt az áru a piacon, amiért a muszosok órával, gyűrűvel, aranylánccal fizettek vagy bonnal. Különösen, ha egyszer-egyszer valamivel jobb étel került a muszosok kondérjába, ilyenkor gyakorolták szeretett őreink az ilyenfajta üzleti tevékenységet. A fiúk áhítattal merítették meg kanalukat a bablevesben. Még útközben mindenki kiértékelte, hogy mennyi a „sűrűje” a levesnek. Nemzeti szerencsétlenség volt, ha valakinek rosszul sikerült a mérés.
Mindenki azt akarta, hogy a kondér fenekéről merítsek neki. Ott van a sűrűje. Mindenki a szemembe szeretett volna nézni, hogy észrevegyem a biztatását.
Csak a sűrűjét! Jól merítsd meg a sűrűjéből, pajti – mondták ezek a szemek.
Egyik-másik élhetetlen volt. Még szólt is. A gazdagabbak bont, odahaza gondtalan életet ígértek, ha ételosztáskor csak egy kicsit is jobb szívű leszek hozzájuk. Ezeket nem érdekelte az, hogy ez a többi rovására menne.
A szervezett munkások, az elvtársak között ilyesmi csak ritkán fordult elő. Azokat aztán a kollektíva elé idéztük. Megdorgáltuk őket. Ha ez sem használt, rövidebb-hosszabb időre kizártuk a kollektívából.
Ez már súlyos büntetés volt, mert azt jelentette, hogy ha magánúton hozzájutott valaki a kollektíva tagjai közül valamihez, akkor a kizárt ebből nem kapott. Csak mi, szervezett munkások alakítottunk kollektívákat. A szovjetbarátok. Az anglofilek – ahogy mi a gazdagokat hívtuk – nem. Azok csak egyénileg akartak boldogulni. Győzték bonokkal. De bonokkal nem lehet győzni!
A második fogást osztottuk, amikor váratlanul megjelent Rotyits a konyhánál. Úgy látszik, kialudta már mámorát. A bikacsök most is ott volt a kezében. Fenyegetően suhogtatta. Mindenki behúzta a nyakát, és szeretett volna láthatatlanná válni, nehogy magára vonja Rotyits figyelmét.
Mégis tragédia történt.
Krámer Laci – az Egyesült Izzóból – következett sorra. Izgalmában elejtette a tele csajkát. Dermedten nézett rám. Lerítt róla, most azon töpreng, hogy kap-e helyette másikat.
Intettem neki, hogy tartsa újra a csajkáját. Néhány porcióval úgyis mindig többet főztünk. Újra mertem neki. Rotyitsnak se kellett több. Odaugrott, nyakon ragadta Krámert. Leteperte a földre. Oda, ahol a kidőlt étel a porba hullt. Verte, nyomkodta bele az arcát. Mint amikor a háziasszony a kiscicát szobatisztaságra szoktatja.
A többiek ijedten rebbentek szét. Választaniok kellett az ebéd vagy Rotyits között. Krámer bemocskolva ott hempergett a földön. A hatalmas, erős fiú szótlanul tűrte az ütlegelést. Rotyits annál dühösebb lett.
Áldozatot keresve nézett körül. Most rajtunk tölti ki a bosszúját a kútnál elszenvedett vereségért. Nem esett keze ügyébe senki sem. Odajött a kondérhoz.
– Ki rendelte meg a mai ebédet? Azt hiszitek, hogy egyszerre felzabáltattok velük mindent, aztán majd megint nem lesz.
Kallára ordított, az meg a maga csöndes módján morogta vissza:
– Majd csak lesz megint valahogy. – Utána felcsattant a hangja: – Hiszen már menni se igen tudnak majd ezek az emberek!
– Fogd a szád te is, mit adtak neked?
– Adtak a fenének
.- Majd elbánok én veled is! – nézett rám birkaszemeivel. Azt hittem, most én következem sorra. De én se nézhettem rá valami meghunyászkodó módon, mert elhatároztam, hogyha megüt, én agyonütöm. Úgy látszik, elszántságomat kiolvasta szememből.
Megfordult, elment.
A fiúk riadtan, óvatosan merészkedtek elő. Körültekingetve jöttek az ételért.
Práth szólt oda:
– Inkább kevesebbet adj nekünk, de Krámernek jusson.
Krámert hívtam oda kinyalni a kondért. Óriási kegy volt ez. Aki egyszer-egyszer ebben a kegyben részesült, az hetekig boldogan gondolt rá vissza. Kívánta, óhajtotta, hogy újra sorra kerülhessen. A mi aktívánk sohasem jelentkezett. Igaz, hogy a legöntudatosabbakból tevődött össze. Meg pótoltam is nekik bőségesen a kerettől lopott élelemmel. Annyit loptam, amennyit csak bírtam tőlük. Cukrot, mézet, tésztát, mi nem kaphattunk. „Vételeztem” hát tőlük. Ónodival, Németh Pistával versenyeztünk, ki tud többet lopni. Aztán esténként, mikor nekünk is volt pár perc szabadunk, a fiúk közé mentünk, ott osztottuk szét igazságosan a kollektíva tagjai között.
- július 11. Kis, féltve őrzött reklám naptáromban kétszer is aláhúztam ezt a napot, hogy soha ne felejtsem. Végre ez a nap is befejeződött.
Hajnali 2 órakor ébresztő. Csomagolni, indulás lesz! – hangzik valahonnan a parancs.
– Félórán belül sorakozó!
Álmosan kecmeregtünk fel. Az éjjel a sebesült oroszokkal álmodtam. Álmomban én is közéjük tartoztam. Német puskacső szorult a homlokomra. A fiatal, szőke szovjet katona ütötte félre. A szovjet katonának két nagy, ötágú vörös csillag volt a két szeme helyén. A vörös csillagban a sarló és a kalapács, mint a motolla pörgött körbe. A német birokra kelt a szőke orosszal. Ez felkapta a németet, és mint a piszkos, üres zsákot, melyet a deszkakerítéshez ütögetve porolnak ki, verte, csapkodta a németet az agyaggödör milliónyi, puskagolyótól lyukacsos falához. A német nagyokat nyekkent, ordított.
– Csomagolni, István, hé, csomagolni! Gyerünk István, megárt a sok alvás.
Kalla bácsi volt. Ébresztgetett.
Két óra hosszat álltunk indulásra készen. Valami parancsra vártunk. Két kerettag volt benn a városban, további eligazításért. Azokat vártuk. Végre megjöttek. Nagy tanácskozás után kihirdették:
– Lepakolni, munkára sorakozó!
– No, ha maradunk, akkor újra be kell menni vízért is. – Figyelmeztettem Kallát, hogy adjanak mellénk fegyveres őrséget, mert különben ismét úgy járunk, mint tegnap.
Kaptunk is. Ketten jönnek fegyveresen velünk. Rotyits is eljött. A bricskán Szívóssal mentek előttünk. A hírek szerint holnap indulunk tovább. Utolsó alkalom, hogy szétnézzenek a városban. Náluk a „szétnézés” újabb rablási alkalom.
Ott vagyunk tehát újra, az agyaggödörnél. Megint a tegnapi kép fogad bennünket. A gyárudvarról most kísérnek ki öt foglyot azok közül, akiket az irodába kihallgatásra szoktak vinni. Az agyaggödör felé tartanak. Azon az úton kísérik őket, amelyen tegnap kocsival mi vittük le a sebesülteket.
Most már tudom, hová tűnnek el azok a foglyok, akiket kihallgatás után nem kísérnek vissza a raktárépületben levő gyűjtőtáborba.
Az udvarban, a kút körül a tegnapi jelenet. A két kerettag erőlködik, hogy a kúthoz segítsen bennünket, hogy hatalmunkba keríthessük a kutat addig, amíg megmerjük a lajtot.
A fogolytáborban nagy lárma, kiabálás. Sorakoztatják a foglyokat. Kintről be-behallatszik a lövések zaja. Az agyaggödör felől hozza felénk a zajt a szél.
– Láttad az előbb azt az ötöt? – súgja oda Ónodi.
– Láttam.
– Komisszárok voltak, politikai biztosok.
– Miről tudod?
– A kabátjuk hajtókáján ott volt az ötágú csillag. Azokat végzik ki meg a zsidókat és sebesülteket.
Ez mindent tud ez az Ónodi. Mindig tudja, mit kell tenni. Tudja, mi miért történik. Soha nem jön zavarba. Nem ideges, nem kapkod, ha akarja sok az ideje, máskor meg semmi. Keveset beszél. Nem is szereti, ha sokat kérdezik. Soha nem szól rá senkire, csak úgy a foga között morog. Először azt hittük, hogy vénkisasszony természete van, mert sokat morgott ránk. Most már szeretjük. Nem, bálványozzuk. Elég egy szempillantása, hogy valamit megtegyünk vagy ne tegyünk. Mindannyian hallgatunk rá. Nem választottuk meg vezetőnek. Azzá nőtt. Ha kell apa, aki keményen, határozottan irányít, ha kell anya módra szelíd, babusgatni is képes bennünket. Az emberi jellem összes ellentétei megvannak benne. Ő bölcsen él jellemének tulajdonságaival.
Én ragaszkodom hozzá, mint fiú az apjához, ifjabb testvér a tapasztaltabbhoz. El sem tudom már képzelni nélküle életemet. Ha nem hívom is, ott van mellettem. Vigyáz reám, nehogy valami végzeteset kövessek el. Béketűrő a külseje. Lázong a belseje. Gyűlöl mindent, mindenkit kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul, ami népellenes. A Szovjetért mindent odaadna. Az életét is, gondolkodás nélkül. Bátor és óvatos. Okos, mindenhez ért, ha akar buta, ostobább az ostobánál, ha ez a helyes, ha ez a célra vezető. Tanulunk tőle sokat. Ha már magunktól is helyesen viselkedünk, akkor elégedetten zsörtölődik. Akkor sincs dicsérő szava. Csak ilyenkor úgy tesz-vesz körülöttünk, mint a vénkisasszony, akinek a szépségét dicsérik, aki megköszönné a bókot, mely jólesik, de aggszűzi büszkesége nem engedi.
Te drága öreg. Amikor e sorokat írom rólad, íróasztalomon előttem a Beszkárt alkalmazottak ajándéka. Annak az emlékműnek a mása, mely ma a szakszervezet Csengeri utcai központja előcsarnokában hirdeti a Villamos Szakszervezet legjobbjainak mártíromságát. Ott a neved a táblán. Az ég felé nyúló, ökölbe szorított kéz alatt. Nem helyes így a névsor. Te nem egyike vagy a mártíroknak a sok közül. Te nagyobb voltál mindannyinál. A Te neved külön kell, hogy ragyogjon.
Te voltál a mester.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!