X
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
3
Elvonult a menet. Az erdő szélén ott várakozott a tegnap leütött asszony. Odaszaladt a német katonához, ahhoz, aki a tehenet vezette. A keze után, a tehenet vezető keze után kapkodott. A német azt hitte talán, hogy kezet akar csókolni neki, s mint egy püspök, hárította el magától az asszonyt.
Az meg szegény, dehogy akart kezet csókolni, dehogy akart. Csak a kötelet akarta, a marha nyakán levő kötelet akarta már végre a kezébe fogni. Akinek a kezében van a marha kötele, az rendelkezik a marhával.
A német is megértette végre az asszony szándékát, és odadobta neki a kötőféket.
Az asszony ráborult a tehén fejére. Csókolta, cirógatta, gügyögött neki, mintha rég elveszettnek hitt fiát kapta volna vissza.
Ott vártak a többi kárvallottak is. Most ők vették körül a tehenet. Mindenki simított borzas szőrén legalább egy tenyérnyit. A fájdalmukat simították rá a szegény asszony tehenére. De azért a szemük ragyogott. Legalább egyet visszakaptak a sok közül. Bizonyára nem mi voltunk az első tehéntolvajok, akik megfordultak náluk.
Az eset után egyesek a század tagjai közül valóságos dicshimnuszt zengtek a németekről.
– Ezek igen. Igazán katonás ellenfelek, figyeltétek őket! – áradozott Herczka Pál.
– Persze hogy figyeltük – válaszolt Ónodi -, az egyik, az erősebb rabló biztosította a maga számára a zsákmányt. Most visszaadatta. Majd elveszi ő, ha kell neki.
Már ötödik napja éhezik a század. Ma birkahúst főztünk vízben, só és minden ízesítő nélkül. Délben az ebédosztáshoz megint csak nem jöttek tíznél többen. Úgyis hiába eszik meg, csak végigszalad bennük. Szinte tántorog az egész század. Inkább halottak már, mint élő emberek.
Mégis munkára vezénylik ebéd után még a félholtakat is. Az erdőn végighúzódó országutat kell javítani.
Kint az úton az égig száll a por. Ezer és ezer kocsi, tank, autó, egyik gyalogezred a másik után vonul végig mellettünk. A kocsi kerékagyig süpped a homokba.
– Ide tíz muszos! – ordít egy-egy elakadt szekér kocsisa.
Két ló, tíz muszos, és a kocsit odábblendítik. Csak öt méterrel, hogy aztán az egész elölről kezdődjék. Vagy ugyanazzal a kocsival vagy a következővel.
Emberről, állatról dől az izzadság. Piszkos sárként folyik végig az arcokon. Katonák százai mezítláb menetelnek. Agyongyötört lábuk nem tűri a bakancsot. Egy korty víz életet jelentene. Egy csepp sincs. Mégis menni kell. Előre. A tisztek kényelmesen, kocsin vagy lóháton.
Tábori csendőrök cirkálnak az út két oldalán. Nem tűrik, hogy valaki a menetből kilépjen vagy akár csak a legszükségesebb elintézése végett is az erdőbe beugorjon. Menni kell. Menni, mert úgy látszik, a fronton kell a katona.
Az útjavításból persze nem lett semmi. Csak kocsitolásból, kocsihúzásból állott a munka. Csikvári van az útjavítókkal. Jó, suhogós mogyorófa-vesszőt pattogtat a kezében és a muszosok hátán.
– Nem bírnak tízen, két lóval egy kocsit továbbtolni? No, majd segítek!
Csattog a hátakon a mogyorófa-vessző. Most már a port nemcsak az izzadság, de a könny is mossa lefelé! Egyikünk-másikunk képe inkább csíkokkal tarkázott lárvára, mint emberi arcra hasonlít. Csikvári nem látja az arcokat, nem látja a roggyanó térdeket, nem érzi a fulladó mellek pihegését, csak egyet lát: a kocsik már százával állnak végtelen sorban.
Nagy teherautó süllyedt el a homokban.
– Ki kell tolni! Gyerünk! Mindenki ide!
Ötvenen is tolnánk már. A legtöbbnek már jártányi ereje sincs. Az autóba inkább kapaszkodnak, mint tolják. Százával állnak körülöttünk, életerős, fiatal, erőtől duzzadó bakák, kocsisok, sofőrök. Mind minket biztat. Egy se segít. Már a gép sem bírja az állandó túlfeszítést. A motor kihagy, de nekünk nem szabad kihagyni. Csikvári őrjöng. Szaladgál a kocsi körül.
Néhányan végre a bámészkodók közül rászánják magukat, és közibénk állnak segíteni. Csikvári se lát, se hall, csak üt. A katonákat is, akik közénk álltak.
Az egyik katona kilép, és nézi, nézi. Nem érti, miért vágtak végig rajta. Tréfa? Nem. Látja, a többit is püföli Csikvári. A bámészkodók már röhögnek. Hogyne röhögnének, amikor Csikvári már nem tudja megkülönböztetni a muszost a katonától.
Nekem is nevethetnékem van. Nagyon. Olyan pofont kapott Csikvári, amilyet mi már régen kívántunk neki.
Az a baka adta, akin először vágott végig helyettünk. Most ő lepődött meg. Még kapott vagy ötöt ráadásul.
Divina Commedia!
Néhány tiszt beleavatkozott, pedig mi szerettük volna látni a színdarab folytatását is.
Azért valami haszon származott belőle. Csikvári elparancsolt bennünket a teherautótól. Most már nem volt fontos, hogy velünk tolassa tovább az elakadt kocsikat. Sőt, visszavezetett bennünket a körletbe.
Vízért epekedtünk mi is. A lajtos kocsiban volt még néhány csepp. Kalla bácsitól engedélyt kértem, hogy mindenki legalább egy fél kulacsaljával ihasson. Csak hárman-négyen juthattak az isteni nedűhöz, amikor Spóner, Rotyits, Németh ordítva rohantak oda.
– Mit csinálnak? – sivított Spóner.
Rotyits rúgott, ütött, ordított, Németh se kímélte erejét. Ott fetrengtünk a lajtos hordó körül. Az üres kulacsaljak ott hevertek mellettünk a forró, kiégett földön.
A fiatal, cserjés erdő nem adott árnyat. Tenyérnyi árnyék megváltás volt, már annak, akinek jutott. Összetörve, éhesen, szomjasan bújtunk a kókadt levelű bokrok közé. Nyelvemet felmarta a por. Szemem égett. Csak egy vizes zsebkendő volt a vágyam, mellyel forró homlokom hűthetném, vagy égő nyelvem rászoríthatnám. Soha semmi után nem vágyódtam még így. Mindannyian megőszültünk a hajunkra tapadt fehér portól. Állati sors.
Nem, ez az állatinál is rosszabb volt. Ezt csak ember viselheti el. Ember, akiben él a vágy, akarat, kibírni mindent, hogy a végén fizethessünk.
Este nyolc óra. Nálunk otthon délben sincs soha, a legnagyobb kánikulában sem ilyen meleg. A poklok-pokla ez, amelyben étlen-szomjan égünk el.
Ennek is vége.
– Sorakozó!
Szánalmas. Hol van ez a sorakozótól? Ketten-hárman összefogózva támolyognak oda, ahol Rotyits a sorakozót kiabálja. Én Némethet és Oláht támogatom. Ónodi is kettőt: Herczka Sanyit és Forbáthot. Aki egy kicsit is tartja magát, az segít a másiknak. Dr. Braunt hárman húzzák oda.
– Mi ez? Rohadt kurva banda! Vigyázz!
A testek az ismerős szóra egy kicsit megnyúlnak.
– Jobbra át!
Egymás lábát tapossuk. Percenként esik el valaki. Feltápászkodik – aztán újra elesik. Felemeljük. Menni kell, mert másképp jön a furkósbot, mely buzogányként zuhog a hátunkon.
Rotyits is jó erőben van, Reichord is, ez az analfabéta barom.
Senki sem tudja, hova megyünk. Szerszámot nem viszünk. Az országút már kiért az erdőből. Az út két oldalán dús fűzfa-csalit van.
– Fiúk, itt víznek kell lenni!
Hiába, Ónodi a legtapasztaltabb közöttünk. És tényleg az út egy kanyarulata után hidat pillantunk meg. Katonái kettős pontonhíd.
Letérünk az útról, a fűzfáson át a folyóparthoz. A víz tőlünk két-három méternyire hömpölyög piszkosan, sárosan.
Most megszabadulhatok mindentől. Szomjúságtól, éhségtől, fáradtságtól, szenvedéstől, aggódástól. Csak két ugrás a víz. Vége lesz a szomjúságnak és mindennek. Csak két ugrás. De kinek van ereje hozzá! Pedig az kell hozzá, mert egyméteres töltés van a parton. Egy métert felmászni? Ahhoz nincs erőm. Másnak sem. Csak annyi van, hogy előre rakjam a lábaimat. A többieknek is. A testünk még él, de élet ez? Nem. Csak ösztön, amikor már az akarat nem uralkodik a testen, de annak még minden szerve azért reflexszerűen működik.
Itt már nincs töltés a parton. No, most! Most már nincs akadály, csak be kell lépni a vízbe.
Talán mégsem kell, mert Rotyits – Állj!-t vezényel.
Este tíz óra felé lehet. Világos van, mint délután. A meleg most nem szúr, hanem fullaszt.
– Levetkőzni! Fürdés!
Nem könnyű feladat. Rongyaink már hetek óta nem kerültek le rólunk. Út pora, istálló mocska, izzadság bűze ivódott, száradt bele. Téptük magunkról a ruhát. A kötőket, madzagokat, melyekkel magunkra és egymáshoz erősítettük rongyainkat, nem bogoztuk ki. Szakítottuk, téptük, és ha nem ment, akkor a ruhát téptük. Csak mielőbb bele a vízbe!
Mindjárt térden felül ért a víz, melynek hidegétől agyunkig szaladt valami tébolyító érzés. Mintha tüzet lövelltek volna gerincemen végig az agyamig, aztán meg hirtelen jeges borogatást raktak volna rám. Félig eszméletlenül buktam a vízbe.
Aztán ittam, ittam, ittam. A végtelenségig. Talán órákon át. Soha még ilyen jó, kellemes valami nem ment le a torkomon.
Vitt a víz. Jó volt. Hűvös volt. Nem éreztem már a hetes izzadság bűzét. A hasam megtellett. Erőre kaptam. Észhez tértem. Önkéntelenül úszni kezdtem. Már látni is tisztán láttam. Hallottam is.
– Az anyátok Űristenit, ti rohadtak, nem megmondtam, hogy senki sem úszhat el?!
Odanéztem. Reichord őrvezető úr toporzékolt a parton egy szál gatyában, kezében puska.
Kire ordít ez? Rám? Többen is úsztunk lefelé. A mieink voltak azok is. Lövés dörrent. A víz ott előttünk csobbant egy parányit.
Most már egészen tisztán tudtam gondolkozni.
– Fiúk, forduljunk vissza, mert baj lesz.
Felfelé azonban egy karcsapást sem tudtunk úszni.
Ferdén kifelé úsztunk. Ott várt reánk gatyás őrangyalunk. Nem mentünk ki egészen a vízből a partra, hanem csak úgy térdig érőig. Abban gyalogoltunk felfelé. Közbe-közbe mostuk magunkról a piszkot, a mocskot. Most éreztem csak, milyen jéghideg a víz. Már vacogott a fogam. A többiek is dideregtek. Öltözködtünk. Csak úgy, vizes testre vettük fel a ruhánkat.
Undorító rongyok. Tiszta testre felvenni még undorítóbb. Talán jobb lett volna meg sem fürödni. Akkor most nem utálkoznék magamtól. Nincs sok idő a mélázásra.
– Gyerünk! Sorakozó!
Reichord nótázást rendelt el. Vorozsbán daloltunk utoljára, most senkinek se akaródzik. Egyik is csak dünnyög-zümmög, a másik is. Ez bizony nem ének.
Ott elöl a menet elején mégiscsak felcsattan a nóta.
Kék a kökény recece.
Ha megérik fekete …
Néhány an átveszik a hangot meg az ütemet, de pár lépés után már nincs itt se ütem, se nóta.
Az éhséget most újra érezzük. Csodálatos, menynyit ittam, de mennyit! És újra megint szomjas vagyok. A többiek is panaszkodnak.
Reichord erőlteti a nótát.
A hídfőnél nagy tiszti csoport ácsorog. Úgy látszik, azok előtt szeretné kivágni a rezet. Nem megy. Hiába fenyegetőzik, szitkozódik. Neki-nekikezdtünk a nótának, de a második strófa után vége. Visszavonhatatlanul vége.
A tisztek peckesen, lovaglópálcásan feszítenek. Néhánynak monokli csillog a szemén. Az egyik kilép,
– Áh, ezek a szárdíniás zsidók! No, van-e még szárdíniájuk?
Nem tudom, miről ismert meg bennünket. Egyik munkásszázad úgy hasonlított a másikhoz, mint két tojás.
Nekünk szólt? Vagy a keretnek? Sem mi, sem ők, nem válaszoltak beszediniói ismerősünknek, az őrnagy úrnak, aki a hadbiztossági vizsgálat után el akarta tiltani a szardíniát tőlünk.
– Minthá egy kicsit megkopták volná máguk?
Ott mentem el éppen előtte. Most tűnt fel, hogy milyen furcsa ás kiejtése van.
– Meg fogsz te is kopni, remélem. Le fog az élet kopni rólad. Le bizony a csontodról – zsörtölődött mellettem Ónodi bácsi. Persze, csak úgy csendben, a fogai között.
A körletben nagy zsivaj fogadott bennünket. Megérkezett a másik félszázad is, melyet pedig már elveszettnek hittünk. Csak egy ember veszteségük van. A század legöregebb tagja, Silberpfennig Juda tűnt el. Valahol az úton elveszett. A fáradtság ledöntötte. Otthagyták az út menti árokban. Biztos pusztulás a sorsa. Öreg zsidó, munkaszolgálatos, jártányi ereje sem volt. Ki könyörülne meg rajta? Német? Magyar? Nincs itt különbség. Csak még rosszabb, legrosszabb. Egy lövés valahol a szíve, vagy a halántéka táján enyhíthet még rajta. Más irgalmat errefelé nem ismernek velünk szemben.
- július 11. Egy nap a 365 közül. Ez a nap is úgy indul, mint a többi. Hajnali ébresztő, munka. Egy szakasz az erdő távolabbi részén a lövészárkok átkutatására, aknaszedésre és esetleges otthagyott fegyverek, lőszerek összegyűjtésére indul. Egy szakasz körletet takarít. A többiek baltával, fűrésszel felszerelve munkára indulnak. Ágakat vagdosnak, fiatal facsemetéket irtanak, rőzsébe kötik, és ezzel töltik ki a homokos úton a kerékvágásokat.
Ma nagy ebédhez készülődünk a konyhán. Tegnap késő este megjött a két elveszettnek hitt vételező kocsi is. Ma tehát lesz miből főzni. Igaz, hogy a keret Spóner és Rotyits sátraiban egész éjjel zabált. Alig győzték lehordani a vételezőkocsiról az ételt. Azt hiszem ittak is. Bort vagy pálinkát vételezhettek, mert hajnalfelé arra ébredtünk, hogy Bedő őrmester meg puszipajtása, Németh István szakaszvezető ott ölelgették az egyik fa törzsét a konyha mellett. Okádtak. Dőlt belőlük a mocsok.
Nőkről beszélgettek. Mocskos, trágár szavakkal szidták, becsmérelték az orosz nőket.
– Te-e, pajti – böfögte Bedő -, bemehetnénk a falúba. Akad azért talán valami rendes dög is.
– Gyüssz?
– Veled, öregem? Persze.
Arra tűntek el, amerre a falu feküdt, ahonnan a teheneket, ökröket hajtottuk el, meg a szerszámokat raboltuk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!