X
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
2
Rotyitsék csak késő éjjel jöttek vissza. Addigra lombokból sátrat építettünk Spónernek meg külön a keret tagjainak.
Rotyitsék Spóner sátra előtt álltak meg a homokfutóval.
A konyhakocsi mellett leterített pokrócon aludtunk mi hárman Ónodival és Némethtel.
Jóska bácsi lökött oldalba.
– Nézd, megjöttek.
Hatalmas csomagokat cipeltek be Spóner sátrába, ahonnan Spóner hangja hallatszott ki.
Reggel Rotyits kereste a tegnapi „szajrét”, amit a mi kocsinkra rakatott fel.
Nincs sehol. Hol van? Biztosan elvitte valaki. Ránk nem gyanakodott. Tudta, hogy mi úgysem használhatnánk. A kerettagok meg kilopták egymás szemét is. Méltók voltak egymáshoz.
Másnap délelőtt Rotyits, Csikvári, Németh István szakaszvezető és tizenöt muszos elindultak az erdőben levő faluba. Élelmet akartak szerezni.
Kora délután nagy kurjongatás verte fel az erdőt, amely amúgy sem volt csendes, hiszen egész hadsereg táborozott benne. Két tehenet és hat birkát hajszolva jöttek vissza. A teheneket is meg a birkákat is megkötöztük. Az egyik tehenet Fodor Lajos őrvezető, a század mészárosa, mindjárt le is taglózta.
Egy grammnyi fűszer, egy csipetnyi só, paprika sem volt a konyhán. A jól hízott marhahúst csak úgy, só, fűszer nélkül főztük meg, jó nagy darabokra vagdalva.
Ez volt az ebéd.
A fiúk szürcsölték a zsíros levet, és marcangolták az ízetlen, zsíros marhahúst. Estére a fél század nyögött. Percenként rohantak a közeli bokrokba.
De Spóneréknak azért mindig volt még egy marék rizskásájuk, egy kanálnyi sójuk, egy csajkányi száraz tésztájuk. Ebből kitellett a marhapörkölt. Persze, ők zabálták meg.
A lemaradottakról még semmi hír.
Reggel, a sorakozónál a század úgy nézett ki, mintha éppen kórházból jött volna. Sápadt arcok, beesett szemek. A sorakozóból is percenként léptek ki ketten-hárman. Engedélyt kértek, hogy félremehessenek. Amíg a sorakozó tartott, egyik-másik kétszer-háromszor is kérte az engedélyt.
– Na, magukkal se sokra megy az ország – gúnyolódott Spóner.
Rotyits most bennünket vitt magával a konyháról. Egy kocsival mentünk vissza a tegnapi faluba, amely mellett végeláthatatlan területen virágzott a burgonya. Rotyits felszakított néhány bokrot. Apró, mogyorószemnyi újkrumpli sárgult a gyökerek között.
– Gyerünk, szedjünk egy zsákravalót. Fene tudja, mikor kerülnek elő a vételezők. Még éhen döglünk miattuk.
– Nem érdemes ezt, főtörzsőrmester úr – szólt neki Ónodi.
– Dehogynem, szedjétek csak!
Egy félholdnyit tépkedtünk fel, de bizony alig volt a zsákban néhány kilóra való.
Bementünk a faluba.
Az első házban az udvaron ott volt az ajtó mellett egy jó erdőirtó balta. Rotyits mindjárt a kocsira tetette.
Mint mindig, Ónodi volt a tolmács.
– Előadni a baltákat, fűrészeket, lapátokat, kalapácsokat, fogókat – adta ki Rotyits a parancsot.
Ónodi meg megmondta, hogy adjanak néhány rossz szerszámot, hogy befoghassuk Rotyits száját. Nehogy ő maga vagy Csikvári, aki most is vele jött, kutassák át a házat.
Amíg mi fél kocsiderékaljra való ócskavasat szedtünk össze, addig Rotyits és Csikvári a lakásokban kutattak. Nem szerszámok után.
A szekrényeket, fiókokat kutatták át meg a padlásokat, pincéket.
Öt nagy kenyeret találtak az egyik házban. Mind az ötöt elhozták. Az asszony könyörgött, kérte, hogy legalább egyet adjon vissza. Csikvári ráfogta a fegyverét.
Fegyver nélkül lépést sem tett.
Végigjártuk az egész falut. Jelentettük: nincs több szerszám.
No, akkor még néhány kuricát fogjunk.
Kurica = tyúk. Jajca = tojás, luka = hagyma, moloko = tej. Ezt már megtanultuk.
Köszönés helyett ezzel léptek be mindenhova. Jeszt kurica? Jeszt jajca? Jeszt luka? Jeszt moloko? No meg a klebát sem felejtették ki, amikor ilyen szűkös viszonyok voltak a századnál.
A tyúkfogás megint csak nem sikerült. Hiába nőttünk fel falun. Nem tudtunk egyetlenegyet sem fogni. Szétröpködtek, ki a krumpliföldekre.
Rotyits őrjöngött, lekapta Csikvári fegyverét. Vadászatra indult. Meg kell hagyni, jó lövő volt. Minden lövése talált, öt tyúkkal tetéztük meg a zsákmányt.
Amikor felszálltunk a kocsira, fedeztük fel, hogy a zsák, melyben a krumpli volt, egészen megtelt.
Rotyits és Csikvári a bakon ültek. Ők hajtottak. Mi meg hátul hárman munkaszolgálatosok. Kitapogattuk a zsákot. Nem krumpli volt abban.
Ónodi óvatosan kibontotta a zsák száját. Egy pár női cipő volt legfelül. Kivette, és óvatosan leejtette a kocsi végénél. Asztrachán férfi sapka. Az is az útra került. Jól megfogyatkozott útközben a zsák tartalma. Még a krumplinak is elfolyt egy része. Odahaza istenbizonyoztunk, hogy mi semmit se vettünk észre. – Nem hátra néztünk, hanem oldalt az erdőbe, hogy nem jönnek-e partizánok – mondtuk. Ez elég volt védekezésül, mert a partizánoktól féltek, rettegtek, remegtek.
Már közel jártunk a körletünkhöz, amikor két mezítlábas embert értünk utol. Rotyits leugrott a kocsiról. Csikvári is. Megállították a két embert. A főtörzs mindjárt a sapkájukat kapta le a fejükről. Mind a kettő kopasz volt.
– Partizán?
A két ember ijedten tiltakozott.
– Soldat?
– Nyet! Nyet! – védekeztek azok.
– Gyere le! – ordította Ónodinak Rotyits.
– Kérdezd meg, mit keresnek itt?
– Hazafelé mennek – fordította le Ónodi a választ.
– Honnan jönnek?
– Itt voltak a szomszéd faluban rokonoknál élelemért.
– Mi van a zsákjukban?
Már bontották is. Az egyiket Rotyits, a másikat Csikvári.
A két orosz sápadtan nézte, mi történik, nem látszott rajtuk félelem. Közömbös arcot vágtak, de láttam, hogy csak magukra erőltetik a nyugalmat.
Rotyits is, Csikvári is kiöntötték az út menti gyepre a két zsák tartalmát.
Elsápadtam.
Katonasapka, katonaruha, derékszíj, két-két pár vadonatúj fehérnemű és a zsák aljáról rengeteg pénz ömlött ki. Sok ezer rubel lehetett.
Most mi lesz?
A két hiéna úgy vetette magát a pénzre, mint az éhes munkaszolgálatos a kondérra, ha megengedik neki, hogy kinyalja. Számolták, a rubeleket.
– Szóval mégiscsak partizánok vagytok! – vágta pofon a közelébe esőt Rotyits.
– Állítsd oda félre, és lődd le ezeket a kutyákat! – adta ki a parancsot Csikvárinak.
Az meg már terelte volna is az oroszokat, ha nem veszi észre, hogy Rotyits a pénzt gyömöszöli zsebeibe. Csikvári se akart lemaradni. Most már ketten gyömöszölték mohón a rubeleket. A nadrágzsebek, a zubbonyzsebek megteltek a különböző színű papirospénzekkel.
– Ónodi, kérdezd meg tőlük, hol szerezték a pénzt?
– Találták.
– Találták? Biztosan Sztálintól kapták.
– Ónodi, gyere ide, rakd a többi vacakot vissza a zsákokba, és dobd fel a kocsira.
A két orosz csak nézte, várta mi fog velük történni. Bakancsukat a fűzőnél fogva mindegyik ott lóbálta még a kezében. Az egyik a hóna alatt bőr lábszárvédőt szorongatott.
Rotyits odament hozzájuk.
– Officir? – ordított rájuk.
– Nyet! Nyet! – válaszolták egyszerre. – Robotnyik.
– Te, Ónodi, mit mondanak ezek?- Azt, hogy munkások.
– Akkor ezek olyan magatokfélék lehetnek. Biztos ezek is szakszervezeti titkárok, azért van annyi pénzük.
– Dolgos emberek lehetnek ezek, főtörzs úr. Nézze csak, milyen munkás kezük van.
– Az ám, az anyjuk Úristenit! Attól még lehetnek akár népbiztosok is.
Most odament az oroszokhoz. A bakancsokat nézegette. Aztán messze bevágta az erdőbe, a bokrok közé. Most a lábszárvédőt gusztálgatta. Forgatta, nézegette. Egyszer csak kikapta az orosz hóna alól, és a bőr lábszárvédővel ütötte-verte őket.
A két orosz meg csak állt. Nézett. Nem védekeztek az ütések ellen.
Rotyits már pihegett.
Hirtelen az egyiket lábszáron rúgta. Az felordított, és a lábához kapott. A másiknak ököllel vágott az arcába. Az meg se rezdült, de úgy nézett Rotyitsra, mint a bika, amelyik öklelésre készül.
Rotyits hirtelen megfordult, otthagyta őket. Csikvárival együtt felszálltak a kocsira.
A két orosz ottmaradt.
Elindultunk. Csak néhány lépést tettünk. Újra megálltunk.
– Ne hagyjuk itt őket, mert ezek képesek az éjjel megtámadni bennünket.
Csikvári fegyverrel ment a két oroszért. Felültették mellénk őket.
Csikvári sugdosott valamit a főtörzsnek. Újra megálltunk. Lezavarták a két oroszt.
Na, gondoltam, most kivégzik őket. Nem.
A kocsi újra megindult. A két embert elhagytuk.
Éppen jókor érkeztünk a táborhelyre. Négy-öt orosszal, férfiakkal, nőkkel, egy német őrmester és egy tiszt jött a századhoz.
A parancsnokot keresték. Spónerhez vezették a németeket, de az oroszokat nem engedték közel.
Spóner meghallotta, hogy őt keresik, és kijött a németek elé. Nagy barátsággal bokázott körülöttük. Invitálta be a sátorba őket. Azok meg nem mentek, hanem egyre nézegettek a kocsik, sátrak körül.
Úgy látszik, megtalálták, amit kerestek. Az árván maradt tehénre mutattak meg a birkákra.
– Azok az önöké? – kérdezték németül.
– Igenis – csattogtatta bokáját Spóner.
– Hol szerezték?
– Még Vorozsbán vételeztük őket.
– Azóta lábon hajtották?
– Igenis – csattant Spóner bokája.
Rotyits félrehúzódva figyelte a jelenetet. Elszánt düh szikrázott véreres szemeiből.
– Szabad a vételező könyvet megnéznem?
Spóner zavarba jött. Rotyits hirtelen kisegítette.
– Nem tudjuk bemutatni, mert a vételező kocsin van, az meg már egy hete nem jött vissza.
A német csóválta a fejét.
– Nem értem. Engem ideküldöttek a városparancsnokságáról, hogy adassam vissza ezeknek az oroszoknak, akik panaszra mentek, hogy maguk tegnap elhajtották az állataikat.
– Hazug banda! – ordította Spóner.
– Zavarják el Innen ezeket a tetveseket!
– Rotyits! Miért tűri, hogy civil bejöjjön a tábor területére? Rotyits, nem lát maga?
Már ugrik is három kerettag, és puskatussal kergetik a civileket. Az egyik asszony meg-megfordul, és mutogat a tehén felé. Valamelyik oldalba vágja a puskatussal. Az asszony belebukik az út porába.
Nehezen feltápászkodik. Ketten is lökdösik kifelé az erdőből. Az asszony az egyik kezével csípőjét szorongatja, a másikkal az ég felé integet, mintha felülről hívna segítséget. A német tiszt meg karba font kezekkel figyelte a jelenetet. Egy arcizma sem rándult meg a brutalitás láttán. A szeme se rezdült. Sok mindent láthattak már ezek a szemek.
Az erdő szélén csak újra összegyülekeznek az oroszok. A németet várják. Az meg ott tárgyal még Spónerrel.
Most már Rotyits is beleavatkozik a vitába.
Spóner Rotyitssal bizonyítgatja, hogy a tehén meg a birkák legális úton kerültek a századhoz. A német nem nagyon hihet nekik, mert nehezen megy el, pedig olyan indulófélben van már.
Most már ki játssza Spóner az utolsó ütőkártyáját is.
– Tiszti becsületszavamra mondom, hogy vételeztük.
Ebben már a német sem kételkedhet. Végre tisztről van szó: magyar tisztről, Horthy tisztjéről. Annak a becsületszavánál már nem lehet elfogadhatóbb bizonyítékot követelni itt a végtelen orosz földön.
A tehén- meg a birkalopásnak még folytatása következett. Másnap már korán reggel megjelent újra a német tiszt. Most már négy géppisztolyos katona kísérte.
Spóner és Rotyits egyszerre ugrottak eléje. A német észre sem vette őket. Átnézett a fejük felett, és egyenesen a tehén felé ment a katonákkal együtt.
Spóner hülyén állt ott a sátor bejárata előtt, és onnan figyelte a fejleményeket. Nem úgy Rotyits. Lármázni kezdett. Kiabált, gesztikulált. Az egyik német aztán az oldalának nyomta a géppisztolyát, mire azonnal elcsendesedett.
A németek elkötötték a tehenet. Egy vezette, hárman pedig körülfogva, díszkíséretet adtak mellé.
Ott mentek el a sátor előtt, melynek ajtajában még mindig ott állt Spóner.
Várta, úgy látszik, hogy a német majd most vele fog beszélni.
Nem ez történt. A német megállt egy pillanatra Spóner előtt, végignézett rajta, mintha tetűt keresne a zubbonyán.
– Tetves cigánybanda! – ordította Spóner szeme közé.
A hős hadapród bizonyára attól való félelmében, hogy az ordítást pofon is követi, ijedtében kettőt is hátralépett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!