X
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
1
Reggel hat órakor indulunk Timből. Én a konyhakocsin húzom meg magam. A fiúk megint aknát szednek útközben. Több részlegre osztják a századot. Mindegyik részleggel utászok mennek. Ezek még a kerettagoknál is állatiasabbak. Ma megint volt egy sebesültünk.
Délben érkeztünk Kuskinóba. A század csak estefelé vánszorgott be. Hatalmas kolhozudvaron ütöttünk tanyát. Fedett helyre tilos volt bemenni. A fiúk az udvaron telepedtek le. Forró éjszaka volt.
Reggel hét órakor volt csak ébresztő. Eddig hajnali három-négy órakor szoktunk indulni. A tegnapi fáradtság után úgysem tudtak volna a muszosok talpra állni.
A századnak csak egyik fele indult el. A másik „körletet” takarít.
Mi az ebédfőzéshez készülődünk. Fekete gyapjas, széles, húsos farkú ukrán birkákat vágunk. Bedő őrmesterék „szerezték”. A tisztek birkagulyást akarnak. Nincs krumplink. Spóner házról házra kutattatja át a falut krumpliért. Végre az egyik közeli házban találnak. Két itatóvödörnyit hoznak. A századnak persze nem jut belőle.
A muszosok csak a levét kapják a gulyásnak meg a csontokat.
Kalla bácsi jelenti Spónernek, hogy ez nem lesz elég a századnak. Ilyen gyenge étkezés mellett nem tudnak dolgozni.
Spóner odajött a konyhába. Szagolgatta, nyalogatta az ételeket. Neki külön túrós metélt készült. Tejfellel. A faluból hozta.
Utasítást adott, hogy Ónodi és én menjünk el abba a házba, ahol a krumpli volt, és hozzunk még négy vödörrel.
– Lakjanak jól a muszosok is. Ezeknek van itt mindenük. Nem igaz? – Fordult kényeskedő, nyafogó hangon felénk.
Két-két vödörrel indultunk, krumpliért. Szép, tiszta, jómódra valló ház volt, ahonnan Spónerék a krumplit hozták. A kert ápolt. Tele véleménnyel.
Fiatal gyerek fogadott bennünket. Félelem ült az arcán. Ónodi mindjárt megnyugtatta, hogy nem járunk rosszban. Csak ideküldtek krumpliért bennünket. Azt mondják, itt még van elég.
A fiú bevezetett a házba bennünket. Öreg anyó, öreg apó tipegett elénk. Sűrűn vetették a keresztet magukra, és ijedten hátráltak befelé.
Ónodi nevetve üdvözölte őket.
– Nem vagyunk mi ördögök, mamka! – Már mondja is, hogy még krumplit kell vinnünk.
A mamka könyörgésre fogja a dolgot. Mi meg tanácstalanok vagyunk.
Hiába. Spóner tudja, hogy itt van még krumpli. Vinni kell. Az öreg a kamrába vezet bennünket. Az egyik sarokban szalma alatt ott a krumpli. A másik sarokban bekerítve három hízott liba.
– Érthetetlen, hogy Spóner ezeket nem hozatta el. Biztos nem volt a kamrában.
Az öreg ijedten veszi észre, hogy én a libákat „szemrevételezem”. Az egyiket mindjárt felajánlja, ha a másik kettőt otthagyjuk.
Ónodi megnyugtatja, hogy sem a három, sem az egy nem kell. A krumplit is csak azért visszük el, nehogy bajunk legyen.
Összebarátkozunk az öregekkel. Behívnak a szobába bennünket. Tejfeles krumpli, friss kenyér, kis szalonna kerül az asztalra.
A vödröket otthagytuk a kamrában. Visszamegyünk érte.
– Ejnye, de kong itt a föld alattunk, te Jóska bácsi!
Még erősebbet dobbantok. Tényleg. Biztosan pince van alattunk. Az öreg halálra rémülve néz ránk. Remeg. Az ajtófélfában kapaszkodik, hogy állni tudjon.
Most Ónodi is toppant lábával. Valamit beszél az öregnek. Az meg int: várjunk.
A három libát kiemeli az elkerített részről. Félretolta vasvillával az almot. Alatta ott van a pince csapóajtaja. Úgy látszik, ez erre divat. Most már másodszor akadunk ilyesmire.
Az öreg felnyitotta az ajtót, és invitált le bennünket.
Ő ereszkedik le elsőnek.
– Lemegyünk? – kérdeztem Ónodit.
– Mi a fenének? Mit keresnél ott? Gyerünk, már úgyis sokat időztünk itt.
Az öreg integet, hogy menjünk utána. No, én megnézem. Én a múltkor sem voltam lenn, csak Ónodi.
Lemegyek az öreg után. Ónodi is.
Négy hatalmas hordó. Káposztás hordó? Nem. Az öreg felemeli a fafedőt. Mindegyik színültig tele lesózott disznóhússal. Ezek se lehetnek valami nagyon szegények.
Az öreg kínál, vegyünk magunknak. Én majd elepedek. Ónodi nem engedi, hogy elfogadjam.
A hordók mellett hatalmas, vasveretes láda. Olyan, amilyet nálunk a vásárosok szoktak régebben használni.
– Ott is hús van? – kérdezzük. Az öreg csak a vállát húzogatja, mint aki nem tudja, mi van benne.
Én a lábammal megrúgom a láda oldalát. Nem üres. Az öreg odahívja Ónodit. Ketten emelik fel a láda tetejét. Jóska bácsi csak belepillant a mécses világánál. Én is. A láda színültig tele gyönyörű fehérneművel.
– Hű, ha ezt Spóner meg a Rotyits látná. Te jó ég! Egy darab sem maradna itt.
Az öreg kiemel néhány törülközőt. Kínálja azt is, hogy fogadjuk el. Józsi bácsi már meséli is neki, hogy nekünk az ilyesmi felesleges. Úgyis elvennék tőlünk. Mi nem katonák, mi foglyok vagyunk.
Az öreg nehezen érti még.
Igaza van, hiszen katonasapka van rajtunk. Nekünk még ráadásul egyenruhánk is van. Beszkárt kalauzi uniformis. Igazi katonának hihettek bennünket.
Búcsúzóul azért ránk erőltetett egy rövid karmonádlit. Az ingem alá rejtem. Ónodi lelkemre köti, nehogy bárkinek is szóljak arról, amit láttunk, mert akkor Rotyitsék végeznek a két öreggel.
Az ebéd korán elkészült. Kalla bácsi lefekszik egy félórára, amíg az ebédosztás megkezdődik. Mi meg hamar megfőzzük a karmonádlit. Kissé erősen megsózták. Már késő délután van, de a kivonult félszázad még mindig nem érkezett meg. Addig nem lesz ebédosztás. A fiúk messziről figyelik, mi lesz. Már órák óta mindegyik kezében készenlétben ott a csajka.
Titokban Piróknak, Egrinek, Oláhnak elosztva odaadom a karmonádlit meg egy komiszkenyeret.
– Ez meg mi? – kérdi Pirók. – Hiszen birkát öltetek, nem disznót.
– Ne törődj vele. Itt ilyen húsa van a birkának is.
Már esteledik, amikor a munkán levő félszázadtól visszajön az egyik kerettag.
Parancsot hoz: indulás.
Hamar ebédosztás az itthon levőknek. Sorakozás közben kapkodják be. Mi meg vízzel öntjük le a kondér alatt a tüzet.
Aztán úgy, forrón rakjuk fel a kocsira. Talán nem hűl ki az étel, amíg elérjük a munkán levőket.
A mi kocsink áll a menet élére. Engedélyt kérünk, hogy előremehessünk, hogy mire a század utolér bennünket, a kinnlevők megebédelhessenek.
Már a vége felé jár a hosszú, orosz, nyári nap, amikor az út baloldalán megpillantjuk a fiúkat.
Halottakat temetnek.
Szívós van velük. Megállunk. Szívós „tovább”-ot int. Nem értjük. Hiszen mi ennivalót hoztunk. Láthatja, hogy a konyhakocsi van itt.
Kalla odaküldi Ónodit, hogy jelentse, kész az ebéd, és ehetnek is. Még langyos.
Messziről csak azt látjuk, hogy Szívós kergeti vissza Ónodit.
– Na, mi van, öreg? – kérdi Kalla.
– Tovább kell mennünk a következő faluig, majd oda jönnek utánunk.
Most már lassan megyünk, hogy beérjen a század bennünket. Együtt megyünk a faluba.
Mihajlovka.
Ilyen még nem volt. Itt minden házban laknak. Innen, úgy látszik, senki sem menekülhetett el. Egy kertben telepszünk meg.
A kondéroknak alágyújtunk. Melegen tartjuk az ételt, mire a fiúk bejönnek.
Este tíz óra, de még nincs sötét. Spónertől utasítást kérünk a vacsorára vonatkozólag.
Kallát leszidja.
– Maga ne sürgessen engem. Én tudom a kötelességemet. Nagyon félti a zsidajait – nyafog, mint valami elkényeztetett kisasszony.
Ott aludtunk el a kondér mellett ülve.
Az elmaradt félszázad reggelig sem érkezett meg. Spóner a tegnapi ebédmaradékot reggelire osztatta ki.
– Na, maguk most jól jártak – ilyen reggeli! Ez nem járna maguknak, azt tudják? – mondja cinikusan.
Biciklivel előreküldik az egyik kerettagot. Azt beszélik, hogy most valami nagy városba érkezünk majd.
Megint birkát vágunk. A faluból rabolták ezt is. A gazdája ott áll a kerítés mögött. Eddig kísérte Rotyitsot meg Németh szakaszvezetőt, akik a birkát irhájánál fogva cipelték ide. Csak, amikor látja, hogy nincs irgalom, mert a birka már ott fekszik széttrancsírozva az egyik asztalon, akkor fordul el dühösen a kerítéstől. Fél szemmel figyeltem. Még messziről is vissza-visszafordult. Talán legalább a birka árát remélte.
– Indulás!
A félszázad már megy is. Kapkodva rakodunk a kocsira, és mi is indulunk. Mégiscsak a város határában értük be a félszázadot.
Sztarioszkol.
Rom, pusztulás mindenütt. Még egész házcsoportok égnek. Az utakon méteres gödrök. Bombatölcsérek. Felfordított kocsik. Kőkockákból emelt útzárok. Gerendák, kiégett autók. Szenny, piszok, korompernye, füst, ordítás, káromkodás, dübörgés. Autók, tankok, kocsik, gyalogosok végeláthatatlan áradata.
Ez Sztarioszkol.
Egy nagy épület előtt állunk meg, amely kivételesen nem ég. A járda mellé húzódunk. A fiúk leülnek. A tisztek eligazításért mennek. Az utcán levelek, bélyegek ezreit, százezreit viszi a szél. Néhányat felemelek. Letörölgetem őket. Szebbnél szebb szovjet bélyegsorok. Kitör belőlem a filatelista. Az utcára szórt papíráradat között kutatok. Egy kis dobozkára való szebbnél szebb bélyeg az eredmény.
A túlsó oldalon, az első emeleti ablakokból könyváradat zúdul az utcára. Magyar katonák szórják kifelé. Lent teherautókra hányják. Na, így még nem láttam könyvtárt szállítani. Vagy nem könyvtárba viszik.
Nem. Indulás után nemsokára újra látjuk a könyveket. Az úton levő hatalmas bombatölcsért töltik ki velük.
A nyugati kultúra fölénye!
Átmegyünk az állomás feletti hídon. Fel egy domboldalra. Valamikor aszfaltozott utca lehetett. Most tengelyig süpped kocsink a porba.
Már a város szélén járunk. Nem állunk meg a városban?
Nem, túlmegyünk rajta.
Szemben velünk orosz fogolycsoportot kísérnek. Mindig többet és többet. Azt beszélik, hogy itt nagy harcok voltak. Az oroszokat bekerítették.
Az elmaradt félszázadnak semmi híre.
A városon túl hatalmas gyárépület. Udvarán kút. Ömlik a nép az udvarba, be és ki. Mindenki inni akar.
A gyárral szemben agyagbánya. Odaterelik az orosz foglyokat. A bánya peremén német őrség. Géppisztollyal a kezükben egymástól nem több mint tíz méterre állanak.
Spóner előkerül. Indulás.
Az út mellett jobbra, balra orosz, magyar, német hullák, lódögök, rengeteg ágyú, aknatöredékek.
Nem messze megyünk. Erdőben vezet az út. Az erdő tele pihenő katonasággal. Végre mi is találunk benne helyet.
Letáborozunk. Itt fogjuk megvárni a lemaradottakat meg a vételezőkocsikat, amelyek már negyedik napja nem jöttek meg.
Főznénk, de nincs mit. Spóner szétosztott délután három órakor ebédre három embernek egy-egy szardíniát, tíz embernek egy kilós kenyeret. Igazán nem sok ekkora menet után. Spóner szerint a reggelivel már megkaptuk az előírt napi kalóriát.
A közelben nincs víz. A legközelebbi kút a városban, a gyárudvaron van.
Rotyits parancsnoksága alatt, két kocsival visszamegyünk a városba. A főutcáról letérve mellékutcákon csavargunk.
Rotyits minden házba bemegy. Mindenünnen hoz valamit. Fűrészt, fogót, fejszét, köszörűkövet. Valóságos zsibvásár van már a kocsinkon. Egy gyártelepen szép nagy, tízhektós vadonatúj hordó. Azt is feltetette az egyik kocsira. Hazafelé ebben viszünk majd vizet. Állítólag ezt kereste. Azért a kovácsműhely összes szerszámait is felrakatta.
Odább szép gondozott épület. Egyemeletes. Csak a földszinten érte belövés. Rotyits ide is bemegy.
– Gyerünk be emberek – kiáltja -, hordjuk kifelé.
Az utcára omlott falon keresztül megyünk be. Üzlethelyiség, mögötte műhely volt. Öt civil halott fekszik egymás hegyén-hátán.
Rotyits az emeletre parancsol bennünket. Szépen berendezett háromszobás lakás. Mintha most keltek volna ki az ágyból. Csak éppen a por, mely a kitört ablakon át most is ömlik befelé, mindent belepett. Ott turkál Rotyits a szekrényekben, fiókokban, kapkod mindenhez. Látszik rajta, nem tudja, hogy mit vegyen magához. Nyalábszám nyomja a kezünkbe az összeszedett holmikat. Nekem is fehérnemű, díszpárna, váza, állóóra van a kezemben.
Indulok lefelé. Ónodi is. Ott, ahol a halottak egy esztergapad mellett fekszenek. Ónodi körülnéz. Csak ketten vagyunk. Odavágja be a holmit az esztergapad alá. Én is.
Rotyits újra ordít.
Most az udvarban van. A fészer alatt szép, könnyű homokfutó hintó. Mellette felpuffadt hassal két döglött ló bűzlik. A kocsit kellene kihúzni. Előbb a két döglött lovat kell eltávolítani.
Ájuldozom a bűztől. Rotyits is segít. Majd megszakad. Alig várja már, hogy a hintón parádézhasson. Az udvaron ezernyi törmelék. Bedőlt kerítéseken, szétszórt bútorokon keresztül valósággal a levegőbe emelve visszük ki az útra a kocsit. Rögtön át kell fogni bele két lovat. Ott is hagy bennünket Rotyits. Csak Csikvári szakaszvezetőt viszi magával.
Mi meg a két lóval, két kocsit húzatva indulunk vissza. Hatan vagyunk. Inunk szakadtáig erőlködünk, segítünk a két lónak, mire újra a rendes útra kiérünk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!