VI
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Ötórai erőltetett menet után végre feltűntek Konotop házai. A macskaköves, végtelen hosszú utcák nem hoznak enyhülést. Itt már valamivel normálisabb az élet.
A városparancsnokság előtt az utca kövezetére ülünk le. Már alszunk is. A lakosság távolról nézegeti, találgatja, miféle népség lehetünk.
Az biztos, hogy cifra hadsereg voltunk. Ahányan, annyiféle ruhában. Csak a katonasapka mutatta, hogy valamilyen katonai alakulat lehetünk. Meg a karszalag. Keresztényeken a nemzetiszínű, zsidókon a sárga.
Fent a város felett levő dombon, egy iskolában szállásolnak el bennünket. Várjuk, hogy végre enni is adjanak. Két napja nem ettünk.
Már késő éjszaka van, mire végre valamit hoznak. Egy nyolcad komiszkenyér és két-három deka sonkakonzerv a fejadag. Nem sok. Éhesek vagyunk, mint a farkasok. Néhányunknál van még pár darab konzerv. Kenyerünk nincs. A fiúk szereztek valahonnan. Csencseltek. Braun Soma kötözött sonkát szerzett. Van vagy két kiló. Pirók felbont egy félkilós marhanyelv-konzervet. Én harminc tojásért elcseréltem – a kerítésen át – egy rossz képű, németül beszélő civillel a kincstári takarómat. Két csomag zöldhagymát is ad ráadásul.
Most már úgy, ahogy csillapítjuk éhségünket. A többi kollektívák még ügyesebbek voltak. Vannak, akik egész kenyereket cseréltek. Miért, hogyan, azt csak ők tudják. Az üzletelés nem veszélytelen dolog. Nemcsak az „árut” kobozzák el, de kikötés is jár érte. Hárman ugyan lebuktak, de „jóllakott” a század.
Másnap nagy tisztálkodás. Az iskola, melyben szállásunk van, a domb peremén épült. Az egész város alattunk terül el. A domb lábánál folyó kanyarog. Leengednek bennünket fürödni, és hogy az előző napi izzadságtól, portól merő sár ruhánkat kimoshassuk. A forró napon percek alatt szárad meg a ruhánk. Jólesik a lustálkodás. Csak újra szörnyen éhezünk. Végre négy óra felé bablevest hoznak. Utána bor!
A keret többsége részeg. Különösen Rotyits. Valami különös eset következtében még nekünk is vételeztek bort. Jakus most igazán keményen viselkedik. Nem engedi, hogy a nekünk vételezett bort is megigyák, pedig bizonyára az volt a szándékuk. Szétosztatja. Csúnyán összevesznek Rotyitssal.
– Főtörzsőrmester! – ordít Jakus.
Rotyits odatántorog:
– Ha nem tudná, hadnagy úr, magának: főtörzsőrmester úr vagyok!
– Fogja be a pofáját, maga részeg disznó!
– Fogja maga, zsidó bérenc!
– Hallja, Rotyits, ha nem áll vigyázzba, és még egyszer kinyitja a pofáját bezáratom, hadbíróság elé állítom – tajtékzik Jakus. – Megértette?
– Lezáratja az anyját, maga sz … !
Most már odaint Jakus néhány keretlegényt, azokkal elcipelteti a tökrészeg Rotyitsot, aki még mindig ordít.
– Majd én megtanítlak téged. Nem fogsz többet zsidókkal paklizni – bömböli vissza.
Szép kis banda. Megmondják egymásnak az igazat.
Sajnos, csak ilyenkor.
De azért nagyon derültünk az épületes jeleneten. Kár, hogy ritkán van benne részünk.
Rotyitsot az egyik szobába zárták. Ott vannak a boroshordók is. Már nincs egyedül. A keret többsége ott ordít, bömböl. Kint az iskola előtt összecsődül a lakosság. Ingyen cirkuszt szeretne látni. Jakus a még józan kerettagoknak parancsot ad, hogy kergessék el a bámészkodókat.
Nekünk meg menetgyakorlatokat rendel el. Nem volt elég a buriny-spascsinya-katcsatovka-konotopi út. Nekik, úgy látszik, csak séta volt. Nekünk kálvária.
Jakus újra a régi nagylegény. Három nap alatt elfelejtette, hogy letépte a rangját, a kitüntetését, eldobta a pisztolyát, sőt még a derékszíját is. Akkor szívesen cserélt volna ruhát is velünk. Akkor a Sennjen való átkelésnél „kedves fiaim” voltunk.
Mindez azonban már a múlté. A többi se igen különb. Csak egy-két kerettagból bukkan ki néha emberiesség.
Hadd álljon itt pár sor Jakus leveléből, melyet később, mikor már hazament és leszerelt Tiszarovitsnak a század parancsnokának írt utóiratban rólunk.
Ui.
Megkérlek Benneteket, hogy a keretlegénységnek és a m. szolgálatosoknak a következő üzenetemet adjátok tudomására:
Keret:
Mindenkit üdvözlök, legyenek mindig, minden körülmények között fegyelmezett, becsületes, jó magyar katonák. Jó magyar katonának mindig a haza az első mindenekelőtt! Kívánok boldog jövőt egy boldog magyar hazában, amiért ők is küzdenek. Isten legyen velük e küzdelemben.
Jakus
Mu. leg. (Munkaszolgálatos legénység.)
Ottlétemig feltétlenül jó indulatot, fegyelmet és korrektséget tapasztaltam a század részéről. Hiszem, remélem erről utódaimat is meg fogják győzni. Üdvözletem küldöm:
Jakus
Az utolsó percben jutott eszembe, hogy a század egyik munkaszolgálatosától a spadsinai csata után kölcsönkaptam egy fekete sportnadrágot és egy zöld színű zoknit. Mellékelten ezeket is visszaküldöm. Nagyon köszönöm az illető szívességét, és kérem ezeket Neki visszajuttatni.
Jakus.
Délután mindenki tábori levelezőlapot kapott. Először hat hét után. Német tábori lap. Kihirdetik, hogy mindenki azonos szöveget írhat csak.
„Jól vagyok, egészséges vagyok” – és pontos dátum. Külön repülőgép viszi haza.
Megtudjuk a latrinahírekből nemsokára azt is, hogy miért e nagy kegy.
Az oroszok az elfoglalt századirodában megtalálták a század névsorát, és most csak attól félnek, beolvassák a rádióba, hogy mi fogságba estünk vagy elestünk. Állítólag meg akarják az otthoniakat nyugtatni a sorsunkról. Na, mi tudtunk volna megnyugtatóbb eszközöket is kitalálni. Fontos, hogy írhattunk. Legalább valami hír hazajut rólunk.
Másnap indulás. Nem mondták meg, hova. Mikor az állomás elé értünk, megdobbant valamennyiünk szíve. Haza? Az örök derűlátók, már biztosan tudják, hogy megjött a parancs a hazautazásra. Ez a jutalom azért, amiért nem álltunk át a partizánokhoz. Talán még jó is, hogy ilyen naivan optimisták.
Két csukott marhakocsiba zsúfolnak össze mindannyiunkat. Állni is alig tudunk. Az állomáson egy fiatal német tiszt megszólít titokban bennünket. A francia frontról jöttek át. A fiúk franciára fordítják a szót. Ő is kitűnően beszél franciául. Majd angolul kérdez. Így is tudnak vagy tízen közülünk. No, gondolta, most kifog rajtunk, és olaszul beszélt. Újra vagy tízen feleltek neki.
– Kicsodák maguk? – kérdi. – Csupa entellektüel? Maguk, akik ennyi, ilyen sokféle nyelvet beszélnek, nem lehetnek munkások.
Megnyugtatjuk, hogy igen. Annál is rosszabbak vagyunk. Rabok.
Figyelmeztetjük, hogy kellemetlensége lehet, ha észreveszik, hogy velünk szóba áll. Legyint. Nem érdekli.
– Volt nekem már elég kellemetlenségem. Lengyelország, Hollandia, Franciaország, mit gondolnak mennyország volt?
– Vagy most talán lakodalomba megyek?
Kellemes fiú. Ritka a németek között. Melegen érdeklődik arról, amit eddig láttunk, tapasztaltunk.
– Na, mi a véleményük: jól mennek a dolgok?
Megrántom az ajtóban álló Lukács Ernő kabátját.
Felém fordul. Intek neki, hogy ne válaszoljon.
Szerencsére, a többiek sem merik a véleményükét közölni. Csak hümmögnek.
Most már magyarul figyelmeztetem őket: legyenek óvatosak. Ki tudja, kicsoda?
Barát, szimpatizáns? Jól nevelt, ügyes ellenség? Spicli? Ki tudja? A németektől minden kitelik.
Mikor indul a vonat, találgatjuk: merre? A front felé vagy hazafelé? A némettől is kérdeztük, milyen irányba megy a vonatunk. Állítólag ő sem tudta.
Apró, soha nem hallott nevű állomások. Ettől nem leszünk okosabbak.
Egyszer csak Buriny nevet betűzzük ki. Itt már voltunk. Innen indultunk a partizánerdők felé. Most már biztos, hogy nem hazafelé tartunk.
Újra ismerős, nagy állomás: Vorozsba. Itt volt a motozás, amikor hazulról jöttünk. Vajon hol lehet testvérszázadunk? Itt hagytuk őket.
Kiszállunk. Mikor a jól ismert gabonaraktár felé közeledünk, találkozunk a 402-esektől néhány fiúval. Még mind itt vannak. Már hallották, hogy a partizánok megkergettek bennünket. Halottakról, sebesültekről tudtak.
Igen-igen megörültek, hogy valamennyien épen kerültünk vissza. Mi is örültünk a régi elvtársak viszontlátásának.
Összeházasították a két századot. Közös konyha, közös minden, mert mi csupán testünket hoztuk csak vissza. A század egész felszerelése ottmaradt a partizánok zsákmányaként.
Sajnálja is Rotyits a tízezer cigarettát, melyet csereárunak hozott. Valószínűleg abból a cigarettahalmazból való volt, melyet tőlünk elraboltak. Napirenden van a veszekedés a két század tisztikara között. Nekünk csak fele adagot ad a 402-es parancsnokság. Éhezünk. Tíznapi pihenőt kaptunk. Egész nap fekszünk, mert jártányi erőnk is alig van az éhségtől, fáradtságtól.
A gabonaraktárban katonaság is van elszállásolva. Lázasan keresünk ismerősöket. Találunk is. Gyóni Imre volt villamoskalauz, most közkatona a szemben levő raktárban. Kenyeret, szalonnát, cukrot hoz. Lichtenstein Sanyi sofőr a pékségben. Zsidó, de rendes katonaként van még bent. Sok kenyeret, csokoládét – és ami Oláh Ferinek a legfontosabb -, rumot hoz. Megbeszéljük vele, hogy egy csoportunkat beajánlja a pékségbe munkára.
Másnap már visz is tíz embert. Este valamennyien kenyérrel megrakodva térnek vissza. Grammnyi pontossággal osztjuk szét egymás között. Csak Blau a 402-esektől árulja pénzért. Jól keres. Akinek nincs pénze, az miatta éhezhet. Gyónitól, Lichtensteintől pénzt is kapunk. Persze, egyedül csak a mi kollektívánkon tud segíteni. A többi se rest, mindenki megtalálja az összeköttetést. Így egy kicsit csökken az éhség.
Blau már most kimutatta a foga fehérjét. Tíz márkáért ad egy kilós kenyeret. A kenyér ára rohamosan emelkedik. Harmadnap már tizenöt márkát, sőt, húszat is adnak érte. Blau visszakéri azoktól, akiknek tízért adta azzal, hogy majd estére hoz helyette másikat. Nem hozott sem estére, sem máskor, de a visszavett kenyeret drágábban újra eladta. Azt mondják, már több száz márkája van. A nyomorúság vámszedője. Otthoni rossz véleményünk Blauról itt beigazolódott. Egyszer ki is zártuk már a szakszervezetből jobboldali tevékenység miatt. Büchler, a szocdem párt egyik vezető titkára visszavetette velünk; az ő megbízottja volt.
A tíznapi pihenésből persze nem lett semmi, mert már harmadnap munkára vezényeltek bennünket. Egy felrobbantott beton vasúti híd törmelékeit kell eltávolítanunk. A vonatról leszórt salakot kell egy agyaggödörbe betölteni.
Lichtenstein szorgalmasan hordja az enni-innivalót. Igaz jó barátnak, elvtársnak bizonyult. Ö hozza a hírt először, hogy továbbmegyünk Kurszkba. Nem várjuk meg a tíz napot sem. Felajánlja, hogy elviszi autóján csomagjainkat Kurszkba. Ott majd úgyis találkozunk.
Nem adjuk oda kevés holminkat.
Jó is volt az óvatosság, mert bizony többé nem találkoztunk vele.
Lichtenstein szerzett egy tábori levelezőlapot, ami már előre le volt „ellenőrizve”. Megírtam feleségemnek az ő nevében.
Vorozsbai emlékeinkhez tartozik még Varga törzsőrmester úr, Beszkárt kocsivezető volt a Ferencvárosban és a Száva-pályaudvaron. Jól ismert mint bizalmit és mint ellenőrt is. Kértem, segítsen anyagilag rajtunk, majd otthon viszonozzuk. Nem magamnak kértem, az elvtársaknak. Vállát vonogatta, és máskor, ha találkoztunk, elfordította fejét; Nem voltunk többé terhére.
Utolsó nap kellemetlen hírt hallottunk. Werbőczy hadapród – egyébként lefokozott főhadnagy aki a század mentőangyala volt, és akit valamennyiünk szeretete vett körül, szabadságra ment, hogy otthonról új felszerelést szerezzen a századnak. Valamennyien megdöbbentünk. Mi lesz? Ahol Werbőczy megjelent, ott szó sem lehetett a legkisebb kilengésről sem. Nyíltan kimutatta szimpátiáját a század tagjai iránt. Soha senkihez még egy kemény szava sem volt. Minden panaszt meghallgatott és elintézett. Mindig volt egy-egy jó, biztató szava.
Vele együtt elmentek már a tisztek és a keret jó része is. Néhányan Konotopban maradtak kórházban. Vitéz Dudás századparancsnok, állítólag tüdőgyulladással Kurszkban, szintén kórházban feküdt. A századparancsnokságot Jakus, Tiszarovits hadnagyok gyakorolják. Helyettesük, Spóner hadapród nemegyszer kimutatta irántunk gyűlöletét. Ahol lehet, csak kellemetlenkedik. A legkisebb kedvezést is megvonja.
Nem sok jóval biztat a jövő. Eddig sem volt rózsás a helyzetünk, de most már nagyon sötéten látjuk az elkövetkezőket. Szinte kivétel nélkül a legalja kerettag maradt velünk.
Mikor híre ment, hogy Kurszkba megyünk vissza, egyesek már azt is tudták, hogy gyalog megyünk. Én hihetetlennek tartom, hogy ekkora utat gyalog tetessenek meg velünk. Akkor ez még lehetetlennek és főleg oktalannak látszott. Hiszen addig lekopik a bakancs a lábunkról. Hiszen addigra úgy elerőtlenedünk, hogy semmi hasznunkat sem fogják látni.
Délután aztán hivatalosan is közölték, hogy reggel indulás: gyalog. Aki beteg, jelentkezzen orvosi vizsgálatra. A betegeket vonaton viszik.
A tényleges betegeken kívül majd mindenki jelentkezett a két századból. Amikor visszajöttek, kiderült, hogy századunkból csak hármat fogadtak el betegnek.
Estefelé óriási felhőszakadás keletkezett. Ilyet még nem láttam. Csúnya, hideg idő. Szegény Knopp Imre, aki szakács volt, bőrig ázott a kondér mellett. Mire a vacsora megfőtt, a fázástól olyan hidegrázást kapott, hogy ájultan terült el. Behozták a barakkba. Pokrócba csavartuk, hogy felmelegedjen. Mikor jobban lett, kiderült, hogy teljesen megbénult. Keze, lába megmerevedett.
Kértük, hogy őt is vegyék fel a betegek közé a vonatba. Nem lehet. A létszámot már megállapították.
Erre Lukács Ernő, az Egyesült Izzó világhírű rádiómérnöke – súlyos lábsérülése miatt a vonaton utazók között lett volna – jelentkezett, hogy ő átadja a helyét Knoppnak.
Igazi hősiesség kellett ehhez. A hatalmas, robusztus ember lábát csúnya fekélyek borították. Ilyen lábbal nem lehet gyalogolni, még feküdni is sok. Eddig is nagyra becsültük, szerettük Lukácsot. Egyetlen volt a mérnökök között, aki mindig velünk, a szervezett munkásokkal érintkezett. Most óriássá nőtt szemünkben. Megbecsülésünket végig kiérdemelte. Igazi, jó elvtársnak bizonyult, aki mindig a legnehezebbet választotta mindabból, ami számunkra kijutott, ha ezzel csak egy kicsit is segíthetett másokon. Nemcsak tudósnak, embernek is nagy volt.
Utolsó, Vorozsbán eltöltött napunkon még egy szomorú kötelességnek tettünk eleget. Eltemettük első halottunkat: Kovácsot a Kistexből, a 402-esektől.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!