“Az ifjú gárda” bővebben

"/>

Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Második rész

61.

Oleg mint aki társai közül a legjobban ismerte a front helyzetét, egyenesen északi irányba vitte a többieket. Úgy gondolta, hogy valahol Gundorovszkaja körül átkelnek a befagyott Felső-Donyecen, és elérik a voronyezs-rosztovi vasútvonalon fekvő Glubokaja állomást.

Egész éjjel mentek. A nehéz gond, hogy mi van hozzátartozóikkal, pajtásaikkal, egy percig sem hagyta el őket. Az egész utat majdnem szótlanul tették meg.

Reggelre Gundorovszkaját megkerülve, baj nélkül jutottak át a Donyecen, és a jól lehengerelt hadi országútra léptek, mely a régi agyagút helyén épült. A Dubovoj tanya felé indultak szállást keresni, hogy felmelegedjenek, és enni kapjanak.

Szélcsend volt. A nap már felkelt, és kissé melegített is. A sztyeppen fehéren csillogtak a kunhalmok és a szakadékok. Az országúton a hó olvadni kezdett, kétoldalt az árkok széle kibújt a jégtakaró alól, itt-ott párák emelkedtek, és érezni lehetett a föld szagát.

Az országúton, de különösen a dombokról messzire látható dűlőutakon, gyalogösvényeken időnként német gyalogos, tüzérségig híradós és hadtáp-csapatrészek szétforgácsolt roncsai jöttek velük szembe, oly ezredekből, amelyek nem kerültek ugyan a nagy sztálingrádi katlanba, de a későbbi harcokban szenvedtek vereséget. A visszavonuló németek már nem hasonlítottak azokhoz, akik öt és fél hónappal ezelőtt ezer és ezer gépkocsin betörtek. Szakadt köpenyben s – hogy valami meleget tartson – rongyokkal átkötött bakancsban jártak, borostásan, s arcuk-kezük olyan piszkos, elvadult, fekete volt, mintha most bújtak volna ki a kéményből.

Egy ízben egy keletről nyugat felé húzódó gyalogúton egy csoport olasz katona szelte át útjukat, nagyrészt fegyvertelenül. Akinek pedig volt fegyvere, az is tusával felfelé, vállára támasztva hordta. Tisztjük könnyű nyári körgallérban volt, fejét sapka módjára gyermeknadrággal bugyolálta körül. Szamáron lovagolt katonái között, nyereg nélkül. Óriási bakancsai épp csak hogy barázdát nem húztak az úton. Olyan mulatságos s egyben jelképes értelmű látvány volt a meleg délvidék megfagyott orrú fia itt az orosz havon, hogy a gyerekek összenéztek, és elnevették magukat.

Békés polgárokkal is sűrűn találkoztak, akiket a háború szakított el tűzhelyüktől. Senki sem törődött a két fiúval és a három lánnyal, amint hátizsákkal a vállukon ballagtak a havas úton.

Mindez persze emelte hangulatukat. Az ifjúság gondtalan könnyelműségével, mely nem mérlegeli a reális veszedelmet, már a front túlsó oldalán látták magukat.

Nyina nemezcsizmában és füles sapkában, amely alól hajfürtjei meleg kabátja gallérjára omlottak, egészen kipirosodott a vándorlástól. Oleg csak őt nézte. Ha szemük találkozott, egymásra mosolyogtak. Szerjozska és Valja hólabdázásba fogtak, és egymást kergetve-hajszolva, társaikat messze maguk mögött hagyták. A nyugodt és hallgatag Olja, aki legidősebb volt köztük, és a ruhája is sötét volt, anyai megértéssel nézte őket.

A Dubovoj tanyán egy napot és éjszakát töltöttek, és úgy suttyomban a frontesemények iránt érdeklődtek. Egy félkezű hadirokkant, aki nyilván a körülzárás után telepedett itt meg, azt ajánlotta, folytassák útjukat északnak, Gyacskino falu felé.

Ebben a faluban és a környező tanyákon több napig meghúzták magukat, az egyre változó német csapatok és a pincékben megbújó helyi lakosok között. A harcvonal közvetlen közelében voltak, szakadatlanul dörögtek feléjük az ágyúk, lángcsóvák világították be az éjszakát. Szovjet repülőgépek bombázták a németek hadtápkörleteit, és nyilvánvaló volt, hogy a front a szovjet csapatok csapásától megrendült, mert a német hadigépezet körös-körül nyugat felé áramlott.

A szemközt jövő katonák görbén néztek rájuk, a lakosság pedig nem merte befogadni őket, hiszen nem tudták, mifélék. Még hogy így, öten átlépjék a frontot, vagy akár csak egyszerűen ott ragadjanak valahol, amikor minden mozdulat fölöttébb veszélyes volt? … Egy tanyán a gazdasszony nagyon barátságtalanul mérte végig őket, aztán éjjel melegen felöltözött és eltávozott. Oleg, aki nem aludt, felköltötte társait, továbbálltak, és nekivágtak a sztyeppnek. A másodnapja dúló szél kegyetlenül vágta őket az alvás melege után, nem tudtak ellene védekezni. Ilyen elhagyatottnak, kitaszítottnak még sohasem érezték magukat. Ekkor megszólalt Olja, a legidősebb.

– Ne haragudjatok rám azért, amit mondok – kezdte, és nem nézett senkire, miközben kabátja ujjával védte magát a széltől.

– Öten együtt sohasem lépjük át a frontot. És valószínű, hogy asszonynak vagy lánynak egyáltalán nagyon nehéz átmenni rajta – előbb Olegre, aztán Szerjozskára nézett. Ellenvetést várt, de a fiúk hallgattak. Mert úgy volt, ahogy mondta.

– Nekünk, lányoknak útjukra kell engednünk a fiúkat – folytatta keményen. Nyina és Valja megértették, hogy róluk beszél. – Nyina, talán ellenkezel majd, de anyád rám bízott téged. Elmegyünk Fokino faluba, ahol egy osztálytársnőm lakik, akivel együtt tanultam a főiskolán, elbújtat bennünket, és nála bevárjuk a frontot.

Oleg először nem tudta, mit is mondjon. Szerjozska és Valja is hallgattak.

– Mért ellenkeznék? Nem – nem ellenkezem – mondta Nyina, és majdnem sírva fakadt.

Így álltak mind az öten némán küszködve, és nem tudták rászánni magukat az utolsó lépésre. Ekkor Oleg azt mondta:

– Oljának igaza van. Miért tegyük ki ilyen veszélynek a lányokat, amikor más, egyszerűbb megoldás is van? És az is igaz, hogy nekünk is könnyebb lesz így. M-m-menjetek – hirtelen csuklani kezdett, átölelte és megcsókolta Olját.

Aztán odament Nyinához, és a többiek mind elfordultak. Nyina szenvedélyesen magához rántotta, és csókkal borította a fiú arcát. Oleg átölelte a lányt, és megcsókolta a száját.

– E-e-emlékszel, egyszer milyen tolakodó voltam, e-e-egyre kértelek, engedd meg, hogy m-megcsókoljam az arcod, e-e-emlékszel, hogy könyörögtem? „Csak az arcodat, na, érted, egyszerűen cs-cs-csak az arcodat” … és lám, most csókolózhatunk. E-e-emlékszel? – suttogta ragyogó, gyerekes boldogsággal.

– Emlékszem, mindenre emlékszem, többre emlékszem, mint el tudod képzelni … Sosem felejtlek el. És várni foglak – suttogta.

Oleg megint megcsókolta, aztán kiszabadította karját.

Olja és Nyina elindultak, néhány lépés után még egyszer visszakiáltottak, majd olyan hirtelen tűntek el, hogy sem látni, sem hallani nem lehetett őket, csak a forgószél söpörte a fagyott hókérget.

– És ti? – kérdezte Oleg Valját és Szerjozskát.

– Mi csak megpróbáljuk valahogy együtt – mondta Szerjozska bűntudattal. – A front mentén megyünk, talán átcsúszhatunk. Hát te?

– Én mégis itt próbálkozom. Itt legalább ismerem a terepet.

Újra kínos hallgatás.

– Édes pajtásom, ne restelld magad, ne horgászd le a fejedet … N-na! – mondta Oleg, mert tökéletesen megértette, mi történik Szerjozska lelkében.

Valja erőteljesen átölelte Oleget. Szerjozska nem szerette a gyöngédséget: megszorította Oleg kezét, aztán kicsit vállon lökte, majd anélkül, hogy egyszer is megfordult volna, elment. Valja utána szaladt.

Ez január hetedikén történt.

De ők sem tudtak átmenni kettesben a fronton. Egyre csak kibe járták a falvakat, így értek el Kamenszkbe. Testvéreknek mondták magukat, akik lemaradtak szüleiktől a közép-doni harcok körzetében. Az emberek megsajnálták őket: valahol a hideg agyagos földön fekhelyet ágyaztak nekik, és ők, mint két nyomorgó testvér, összeölelkezve aludtak. Reggel felkeltek és továbbálltak. Valja azt akarta, hogy már a legközelebbi ponton lépjék át az arcvonalat, de a gyakorlatiasabb Szerjozska sehogy sem akart még átlépni a fronton.

Valja végre megértette, hogy Szerjozska nem is akar átmenni, amíg ő vele van: Szerjozska egyedül akárhol átcsúszhatna, de fél, hogy a lány vesztét okozza. Akkor ezt mondta Valja:

– Hiszen én magam mindig el tudok helyezkedni itt a faluban, és megvárhatom, amíg a front áthúzódik a vidéken.

Szerjozska erről hallani sem akart.

A lány mégis túljárt az eszén.

Mindenben, különösen amióta együtt dolgoztak, Szerjozska intézkedett, Valja meg engedelmeskedett, de személyes ügyekben mindig föléje kerekedett, és a fiú maga sem vette észre, hogy a lány pórázán halad. Most is olyanformán beszélt, hogy Szerjozskának könnyebb volna egyedül eljutni a Vörös Hadsereg egyik csapatrészéhez, ott elmondhatná, hogy Krasznodonban sorban elpusztulnak a gyerekek, aztán ugyanazzal a csapattal megmenthetné társait a pusztulástól, és őt, Valját is magával vihetné.

– Én valahol a közelben várok majd rád.

Valja nagyon fáradt volt. Mélyen elaludt, s mikor reggel felébredt, Szerjozska nem volt sehol: sajnálta a búcsú kedvéért felkölteni.

Valja egyedül maradt.

Ezt a január 11-ről 12-re virradó éjszakát Jelena Nyikolajevna soha életében nem felejtette el. A család aludt már, amikor valaki halkan kopogott az utca felőli ablakon. Jelena Nyikolajevna azonnal meghallotta, és nyomban tudta, hogy ki az.

Oleg lefagyott arccal egy székre roskadt. Annyira fáradt volt, hogy még a sapkáját sem vette le. Mindenki felébredt, nagyanyó meggyújtotta a bádoglámpát, és az asztal alá állította, hogy az utcáról ne lássák a fényt; a rendőrség naponta többször benézett hozzájuk. Oleg ott ült alulról megvilágítva, sapkája deres volt a jégtől, az arccsontján fekete folt. Nagyon lesoványodott.

Több ízben is megkísérelte, hogy átlépje a frontot, de sikertelenül, mert egyáltalán nem ismerte a korszerű tűzállások rendszerét, a kis egységek és csoportok elhelyezkedését a védőharcban. Ahhoz túlságosan nagy volt, ruhája meg túl sötét, hogy észrevétlenül kússzon a havon. Azonkívül meg állandóan üldözte a gondolat, hogy mi van a gyerekekkel a városban. Végül is meggyőzte magát arról, hogy ilyen hosszú idő után észrevétlenül visszatérhet a városba.

– Mi hír Zemnuhovról? – kérdezte.

– Semmi új … – mondta anyja, és igyekezett elkerülni fia pillantását. Levette Oleg sapkáját, kabátját. Nem volt min teát forralni. A háziak egyre összenéztek, mert attól féltek, hogy minden pillanatban elfoghatják.

– Hát Ulja? – kérdezte.

Hallgattak.

– Ulját is elvitték – mondta halkan anyja.

– És Ljuba?

– Szintén …Oleg arca egyszerre megváltozott, és némi hallgatás után megkérdezte:- Mi van a Krasznodon-telepen?

Lehetetlen volt tovább így gyötörni, és Kolja bácsi megmondta:

– Könnyebb lenne megnevezni azokat, akik még szabadon vannak.

És elmesélte, hogy a központi főműhelyben jelentős számú munkáscsoportot tartóztattak le Lutyikovval és Barakovval együtt. Most már senki sem kételkedhet Krasznodonban abban, hogy ezek a mi embereink voltak, akiket különleges feladattal hagytak itt a német front hátában.

Oleg lehajtotta a fejét, és nem szólt többet.

Tanácskoztak, aztán elhatározták, hogy eljuttatják Oleget Marina rokonaihoz egy faluba. Kolja bácsi vállalta, hogy még ma éjszaka elkíséri. A rovenyki úton mentek, a néptelen, végtelen hómezőn. A sztyepp fölött a csillagok békés, kék fénye ragyogott.

Bár egyáltalán nem pihent a több napos bujdosás után, mikor sokszor étlen-szomjan rótta a front mögötti utakat, és az otthoni hírek ellenére Oleg teljesen ura volt önmagának, és útközben kikérdezte Kolja bácsit az Ifjú Gárda felgöngyölítésének, Lutyikov és Barakov letartóztatásának részleteiről. Elmondotta, hogyan fulladtak kudarcba kísérletei.

Nem vették észre, hogy a hosszú emelkedő végére értek, és feljutottak a sztyepp legmagasabb pontjára, ahonnan az út meredeken ereszkedett le a körülbelül ötvenméternyire fekvő faluhoz, mely már előttük feketéllett.

– Faluba tévedtünk, meg kéne kerülni – szólt Kolja bácsi.

Letértek az útról, és bal felől – szintén jó ötvenméternyire a falutól – mentek tovább. A hó csak helyenként, a gödrökben volt mély.

Éppen átszeltek egy dűlőutat, mely a faluba vezetett, amikor a szélső házból néhány sötét alak rohant feléjük. Rekedt német hangok kiáltozása …

Kolja bácsi és Oleg minden megállapodás nélkül visszarohantak az útra.

Oleg érezte, hogy ereje elhagyja, hallotta, hogy üldözői mind közelebb érnek hozzá. Összeszedte utolsó erejét, de elcsúszott, és a földre zuhant. A következő pillanatban üldözői már rávetették magukat, és hátracsavarták a kezét. Két német Kolja bácsi után vetette magát, és revolverrel utána lőtt. Néhány perc múlva visszatértek, és nevetve mondták el, hogy nem sikerült elfogniuk.

Oleget egy nagy házba vitték, amelyben azelőtt valószínűleg a falusi szovjet székelt, most a sztaroszta irodája volt. A padlóra hintett szalmán néhány csendőr feküdt. Oleg megértette, hogy csendőrőrsbe buktak. Az asztalon sötét bőrrel átfont tábori telefon állott.

A tizedes magasabbra csavarta a lámpabelet, aztán dühösen rátámadt Olegre és megmotozta. Semmi gyanúsat nem talált, mire lerántotta a fiú kabátját, és gondosan végigtapogatta. Nagy, lapos ujjai a körmök körül kiszélesedtek; módszeresen és ügyesen dolgozott.

Az ujja odaért a bélésbe varrt Komszomol-tagkönyv kemény fedeléhez, és Oleg tudta, hogy mindennek vége.

A tizedes tenyerével betakarta az asztalra tett tagkönyvet és az ideiglenes üres tagkönyveket, leült a telefon mellé, és rekedt hangon belekiáltott. Aztán letette a kagylót, és odaszólt annak a katonának, aki behozta Oleget.

A tizedes egy másik katona kíséretében, aki a szánkót hajtotta, csak a következő éjszakán vitte el Oleget Rovenyki város csendőr- és rendőrparancsnokságára és adta át az ügyeletes csendőrnek.

Oleg teljesen egyedül volt a cellában, és térdeit átfogva töprengett a sötétben. Arca után mindenki nyugodtnak és határozottnak vélte volna. Amíg a sztaroszta irodájában ült, és mialatt idehozták, bőven volt ideje gondolkozni Nyináról, anyjáról és arról, hogy milyen botor módon jutott az ellenség kezére. De most mindez lehullott róla. Arra sem gondolt, hogy milyen sors vár rá. Tudta. Nyugodt és elszánt volt, mert számvetést csinált rövid életéről.

„Hát igen, tizenhat éves vagyok, nem az én hibám, hogy életem ilyen rövidre sikerült! … Mi az, ami megfélemlíthetne? A halál? Kínzás? El fogom viselni … Persze, úgy szerettem volna meghalni, hogy emlékem ott éljen az emberek szívében. Most hadd pusztuljak el ismeretlenül … Hát aztán! Így pusztul el most sok millió, mint én, tele erővel és életkedvvel. Miben hibáztatom magam? Nem hazudtam, nem kerestem a könnyű életet. Néha persze könnyelműsködtem, lágyszívűségem miatt olykor gyönge voltam talán … kedves Olezska, te csélcsap! De végeredményben ez nem is olyan szörnyű hiba, ha az ember mindössze tizenhat éves … Még azt a kevés boldogságot sem élvezhettem, amiben részem lehetett volna, ami kijárt. Mégis boldog vagyok! Boldog, hogy nem csúszkáltam előttük, mint a féreg, hogy harcoltam … Anyám mindig így szólított: »Kis sasom, te!« Nem csalom meg a hitét és elvtársaim bizalmát sem. Hadd legyen a halálom olyan tiszta, amilyen életem volt – nem szégyellem megmondani magamnak … Meghalsz, és hozzád méltóan halsz meg, csapodár Olezska.”

Arcvonásai kisimultak, végigfeküdt a síkos, fagyott padlón, feje alá gyűrte sapkáját, és mélyen elaludt.

Felnyitotta szemét, mert megérezte, hogy valaki áll előtte. Reggel volt.

Félig betéve maga után a cella ajtaját, kozák köpenyben és lengyel konfederatka sapkában, mely alig-alig fért el feje búbján, nagy darab, málnaszín orrú öregember állt előtte, arca tele szeplővel, őrülten villogó szeme szüntelenül könnyezett.

Oleg fölült, és csodálkozva nézte.

– Én meg gondolom: miféle is ez a Kosevoj? … Ő meg, tessék, milyen … Kis vipera! Semmirevaló! … Sajnálom, hogy téged a Gestapo vesz kezelésbe – én jobban csinálnám. De én csak a különleges esetekben ütök … Hát ilyen vagy te! Pedig olyan a híred, mint Dubrovszkijnak. Olvastad Puskint? Á, viperafajzat! … Sajnálom, hogy nem az én kezembe kerültél – s az öreg lehajolt Oleghez, és hunyorgatva a tébolyodott, vizenyős fél szemével és pálinkaszagot lehelve Olegre, rejtelmesen suttogta: – Csodálkozol, miért vagyok itt ilyen korán? – barátságosan és bizalmasan hunyorgott Olegre. – Egész társaságot szállítok oda … – dagadt ujjával az ég felé mutatott. – Borbéllyal jöttem, előzőleg mindenkit megborotválunk – suttogta. Aztán kiegyenesedett, krákogott, fölemelte nagyujját, és azt mondta:- Kultúrmódon! … Te a Gestapo vonalán mégy, nem irigyellek. Au revoir! – konfederatkája ellenzőjéhez emelte reszkető, puffadt ujját és kiment. Valaki becsapta utána az ajtót.

Amikor Oleget átvitték a közös fogdába, ahol távolabbi vidékekről való ismeretlen emberek ültek, megtudta, hogy Orlov, a rovenyki rendőrfőnök volt nála, aki valamikor Gyenyikin alatt szolgált mint tiszt. Rettenetes hóhér és szörnyeteg.

Három-négy óra múlva Oleget kihallgatásra vitték. Kizárólag a Gestapo foglalkozott vele, a tolmács is német tizedes volt.

A szobában több német csendőrtiszt tartózkodott. Valamennyien leplezetlen kíváncsisággal, ámulattal, néhányan egyenesen mint valami jelentős személyiségre néztek rá. Sok dologban még gyerekes volt, s nem is gondolt arra, hogy elterjedt az Ifjú Gárda híre, s hogy jómaga Sztahovics vallomása révén meg azért is, mert ilyen sokáig nem tudták elfogni, legendás alakká vált. Egy német hallgatta ki, aki olyan hajlékonynak látszott, mint valami ázalékállat, amelynek nincs csontja. Szeme körül mély, lila karikák sötétlettek. A karikák a fekete szempillák sarkából indultak el, bekanyarodtak a pofacsontra, hullafoltszerűen vesztek el a sovány arcon, és olyan természetellenessé tették azt, hogy ilyet csak legrosszabb álmában lát az ember.

Követelte, hogy tárja fel az Ifjú Gárda tevékenységét, nevezze meg tagjait és munkatársait. Oleg azt mondta:

– Az Ifjú Gárdát én egyedül vezettem, s egyedül én felelek azért, amit a tagok utasításomra elkövettek … Beszélnék az Ifjú Gárda tevékenységéről, ha a nyilvánosság előtt, a bíróságon tárgyalnák az ügyemet. De a szervezet szempontjából teljesen haszontalan lenne erről olyanoknak beszélni, akik ártatlanokat gyilkolnak le – elhallgatott, és nyugodtan végignézett a tiszteken -, és akik voltaképpen maguk is hullák.

A hulla német mégis tovább vallatta erről-arról.

– Ez az utolsó szavam – mondta Oleg, és lesütötte szemét.

Oleget a Gestapo kínzókamrájába hurcolták, és megkezdődött az a szörnyű gyötrelem, melyet nemhogy elviselni, de leírni sem tud az ember, akinek lelke van.

De Oleg a hónap végéig szenvedte ezt az életet. Nem ölték meg, mert Klehr vezérőrnagyot, a terület hadtápfőparancsnokát várták, aki személyesen akarta kihallgatni a szervezet vezetőit, és maga akart határozni sorsukról.

Oleg nem tudta, hogy Filipp Lutyikovot is ugyanide, a rovenyki Gestapóhoz hozták kihallgatásra a Feldkommandanthoz. Az ellenségnek nem sikerült megtudnia, hogy Lutyikov volt a krasznodoni földalatti bolsevik szervezet vezetője, de érezték és látták, hogy ez a legjelentősebb a foglyok között.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com